Archívum

Az idő problematikája Szöllősi Zoltán költészetében

Dukai István
2008. június

„A te éveid, Uram, egyetlen napot számítanak; de napodban nincs tegnap, hanem csak ma, mert a te mádat nem váltja fel a holnap, s nem következett a tegnap után. Napod az örökkévalóság; azért nemzetted öröktől fogva azt, akinek mondottad: »Ma szültelek téged!« (Zsolt 2,7)

Minden idő a te alkotásod. Minden időt megelőz örök jelened, s időtlen idő nem volt sohasem.”
(Szent Ágoston)

Az Egyidő Szöllősi Zoltán Vacsorajégen című kötetének egy verse, ugyanakkor cikluscím is, ami azt jelzi, hogy valamiképpen az e címben foglalt jelentést különösen fontosnak tartja. S valóban, ha figyelembe vesszük az idő szó szerinti vagy valamilyen képbe rejtett sűrű előfordulását, hatodik kötetének végére illesztett vallomását, azt, hogy itt van szubjektív és objektív idő, van végesség, halált hozó lezártság és reményt adó, a jövő felé nyitott idő, van pillanat és örökkévalóság, de mindenek előtt vagy mindenek fölött van a pillanatban, a jelenben rögzített örökkévalóság, s végül, ha konstatáljuk a tényt, miszerint aligha van költő, aki ilyen heroikus küzdelmet folytatna az idő ellen, ugyanakkor az időért; továbbá meggondoljuk e fogalom központiságának közvetlen konzekvenciáit, mindenképpen fontos, véleményünk szerint megkerülhetetlen Szöllősi Zoltán időproblematikájának tüzetesebb vizsgálata. Minthogy mindez a jelentésbeli gazdagság egyetlen fogalomban sűrűsödik össze, úgy is mondhatnánk, Szöllősi Zoltán időképének esszenciája, megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk eme sokszínűségen belül az egy, azaz az egyidő értelmezésének.

Vizsgálódásunk nem nélkülözheti az időről mint olyanról való gondolkodást, ha nem akarunk abba a hibába esni, hogy olyasvalaminek a lírai megjelenéséről beszélünk, amiről mindenki beszél, mindenki tudni vél, olyannyira, hogy semmiféle előzetes magyarázatot és megértést nem igényel, ám tényleges mibenlétéről vajmi keveset tudunk. Az idő először is a szukcesszivitás, azaz az egymásra következés, az egymásutániság megnyilvánulása az emberi világban. Ez az időkontinuum azonban az ember sajátos nézőpontjából szemlélve múltra, jelenre és jövőre bomlik, jóllehet ez a tagolódás maga is egy megbonthatatlan és szüntelenül tovahaladó folyamat, ennélfogva nem minősül át lényegileg az idő szukcesszivitása. Mindez nem több, mint az idő közönséges és mindenki számára nyilvánvaló – mondjuk így – hétköznapi felfogása, amelynek elégtelensége Szöllősi időfogalmának értelmezésében az első rátekintésre szembetűnő. Egyébiránt ezzel már csak azért sem kívánjuk ezt az értelmezést lebecsülni, mert az ember világában alakszerűen megjelenő dolgok szükségképpen alá vannak vetve az idő hatalmának, s minden, ami Szöllősi Zoltán költészetében – és minden más valóságban – a végleges, a lezárt, az elmúló karakterét viseli, az idő ezen aspektusával áll összefüggésben. Csupán azt kívántuk megállapítani, hogy a most vizsgált időfogalom ennél összemérhetetlenül árnyaltabb és mélyebb.

Szükséges ezt az időfogalmat leválasztani a fizika (a jelenkori fizika) időfogalmáról, amely odáig megy, hogy az idő mennyiségi meghatározottságát szélsőségesen és kizárólagosan hangoztatva időkvantumokról beszél. „…Nekem az időhöz való viszonyom az örök. Egyidejűségemet ez a gyűjtemény talán még jobban megmutatja így, mint az eddigiek” – olvassuk a Nem látlak benneteket című kötet végén. Látható, hogy itt az időnek egy sajátos minősítettségéről van szó, ami a fizika számára értelmezhetetlen. Mindazonáltal – mint mondottuk – Szöllősi Zoltán költészete nem nélkülözi az idő ilyetén (linearitásában mennyiségi) felfogását, illetve szükséges, hogy az idő ilyenként jelenjen meg akkor, amikor az üdvtörténet helyét a fejlődés dogmái, az üdvösség és az örökkévalóság ideáját az újkori világrend halálba lejtő távlata (immár jelenvalósága?) váltja fel. Ebben a folyamatban valóban jellemezheti az időt a mechanikus oszthatóság, a számszerűsíthetőség, az időkvantumokra való töredezettség. Az Időmalom talán még nem hordozza ezt a végletességet, de a Nyár „berendezett s gazdátlan ideje” mintegy előhívja eme töredezettség későbbi markáns képeit: „Részecskékre törik az idő” (Ősz); „A lét hiába kottázza be velünk az időt / eleven hangjegyeket / bartóki mély szögeket / dallamtalan egyszintbe ver” (Vázlat); „Sikált hold / világol / szuvasak a csontbillentyűk / az idő mindent elnyűtt / kipergő fogak számból” (Tájvers); „bábelidőm széthullt” (Változások); „Szétszóratott idő” (Koszorún aranyszalag). Részben idetartoznak azok a képek és versívek, amelyek az idő mérésének eszközeit jelenítik meg: az óraszerkezeten kívül – csak példaként említve – az árnyék, a homok, a szinte mindig hordoz időre vonatkoztatott jelentést:

Egy élet hány marék homok
Nincsen fordítója
Egy dombban hány idő ragyog
Lejárt homokóra

(Szeptemberi kréták)

Az általunk vizsgált komplex időfogalmat a Csontkorall előlegezi meg, amelyben a földtörténeti és a történelmi idő mint múlt, a jelen, valamint a jövő dimenziói tárulnak fel, itt még a versfolyam linearitásában, a későbbiekben viszont jellemzően egymásra vetítve, illetve egyetlen képi ívbe foglalva, mint például a Szemben című versben:

A kilőtt idő
levélzöld harckocsi
égett roncsai
alatt
alusznak a fagypáncélosok
markukban zászló csírája
mag

Leggyakrabban a múlt az, ami folytonos jelenbe hatolása révén részévé válik magának a jelennek, illetve a jelent sajátosan átminősíti: „Lépteim kőtáblák lapozása” (Gyerekkor); „vasingű pásztorok isznak, / várják születésemet” (Karácsony); „A hol volt, hol nem volt-ban, örök / jelenidőben” (Most is); „Lélegzetemben hány tájnak / hány időnek évszakai / forognak” (Csak kő / kő se). Ugyanez a mozdulat hozza összefüggésbe a jelent a jövővel is:

Ülök krokodil-ásításban
van időm, néhány ezer évem
míg e part kövei csattannak
fogak, a túlsó part kövével

(Nyolc sor)

Másutt így: „Szenvedő múltamra felcsodálkozom / Mások jövője lészen” (Magyar avantgarde); „múlt s jövendő gázol rajtam” (Száraz éj zúg); „Hová siettem?/ mögöttem sír a jövő, / fordulok vissza” (Ajtómat rázza).

Ebben a mozdulatban az emlékezetnek – legalábbis a múlt vonatkozásában – kitüntetett szerepe van, ez azonban nem az az emlékezet, amely a múltra mint végleg lezártra és befejezett tényeket magában foglaló panoptikumra néz, hanem mintegy azonosulva tárgyával, más megfogalmazásban: engedve az időben rejlő eme lehetőségnek, tárgyát a jelenbe emeli, illetve azt a jelenben hatni engedi: „Akinek múltja nem véges” (Homológ); „Mindenemet / mindig emlékezetből tettem” (Jöttem). Mindezeket tekintetbe véve az iménti megszorítást akár el is hagyhatnánk, és ugyanilyen joggal beszélhetnénk jövőre vonatkozó emlékezetről is.

A Naplóm elkezdése lírai bravúrjában ezt látjuk igazolva, ahol a két irány – noha a megfogalmazás térre vonatkozik – nyilvánvalóan nemcsak a tér, hanem az idő dimenzióira is utal. Innentől kezdve a visszaút, a hazaút Szöllősi költészetében mindig a múlt és a jövő jelenben történő birtokbavételét és integrálását jelenti. A vers abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy múlt és jelen tükrökként jelennek meg, s bár a tükör önmagában a passzivitás képzetét kelti, mégis az „egymásba nyíló tükreimben” kifejezés pontosan világítja meg azt a kölcsönviszonyt, amely az idődimenziók közös, egymásra irányuló aktivitásában ragadható meg.

Az Egyidő kimondása a második kötetben történik meg:

A vegyesbolt petróleumszaga
és parázsló téglafala
Külön mind a parázsló téglatestek
Köztük hamvadó fuga

Tűz – homlokomba épült kémiája
és fegyelmezett mértana
Vak lángolás soha, a maga tükrét
s világa képét kormozó

Izzás – a valóságban-megült világra
forradalmas délibáb
A külváros pora mennybe száll

S a kölyök petróleummal tetvek
ellen bedörzsölt feje
nyírott nap, izzó szálka hajjal

A vers maga a címen kívül egyetlen időre vonatkozó kifejezést tartalmaz, azt is negatív formában (soha), és egyetlen igét. A nominális stílus mozdulatlansága, az egy itt az egység kifejezője, amely az emlékeknek – mint egymásra vetített képeknek és mint egyetlen (tűz) elem modifikációinak – egylényegűséget és egyidejűséget kölcsönöz. Tartalmi és stiláris szempontból hasonló jellegzetességeket mutat a verset magában foglaló, hasonló című ciklus. Az egyidő mondható teljes időnek is: „Tudom, a teljes időben, / ami mostan elvész, megmarad” (Befejezzem). A kifejezés maga a Nem látlak benneteket című kötet egy versében bukkan elő ismét:

Soha sietősen,
emlékezve mindre, ami van,
lenni egyidőben
amennyien vagyunk, annyian,
soha sietősen

(Lenni)

De kimondatlanul is demonstrálódik versek sokaságában, s úgy látszik, amióta e költészetben megjelent, versteremtő erővé, gondolati maggá vált, sajátos verslogikává, amely e költészetet eddig nem látott megoldásokhoz segíti, és eddig nem látott filozofikus (noha Szöllősi lírája egyébként egyáltalán nem „filozofikus”) magaslatokra juttatja.

Mindazonáltal nincs előzmény nélkül, gondoljunk A Dunánál ismert soraira; az időről való gondolkodás azonban Szöllősi Zoltánnál összemérhetetlenül szerteágazóbb, mint József Attilánál, illetve ez a gondolkodás ott nem állandósul, nem válik centrális jelentőségűvé.

Ideje föltennünk a kérdést: mi az alapja az időről való ilyetén gondolkodásnak, valóságos voltához ugyanis nem fér kétség – nem játékról, nem lírai kalandról van szó, nélkülöz minden spekulációt és virtualizációt. Valaminek az időben magában kell lennie ahhoz, hogy így lehessen róla gondolkodni – legföljebb kevesen vannak, akik így tudnak róla gondolkodni.

A kérdést tulajdonképpen nem is kell föltennünk, hiszen az idő problematikája egyidős a bölcselettel. Szent Ágoston szerint például vannak dolgok, egészen pontosan azok, amelyekben maga a lét lakozott mindig és lakozik mindörökké, amelyek nem voltak és nem lesznek, hanem szilárdan állanak, időbeli változás nélkül. „Van múlt és van jövő, de azt szeretném tudni, hol vannak. Ha ezt egyelőre nem tudom is – tudom, hogy akárhol vannak, nem jövő és nem múlt módjára vannak, hanem jelen módon. Mert ha a jövő ott is jövő, ha a múlt ott is múlt, akkor az egyik még nincs ott, a másik már nincs ott. Akárhol a helyük, akármi a valóságuk, biztos, hogy a módjuk jelen.” Majd tovább a háromfajta időről: „…Háromfajta idő van: jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag. A három idő csak a mi felfogásunkban van, máshol nem találhatók; a léleknek van jelen emlékezete a múltakról, jelen szemlélete a jelenről és van a jövőre vonatkozó jelen várakozása.”

A kérdésre, hogy mi az idő, hosszas vívódás után Szent Ágoston azt mondja, hogy valamilyen tartam, de hogy minek a tartama, arra először talányos és feltételes választ ad: „Nagyon csudálnám, ha nem a léleké volna.” A kifejtésben aztán ez a feltételesség bizonyosságra fordul: „Lelkem, tebenned mérem az időt.” Ez a lélekben zajló folyamat háromféle cselekvést takar: „A lélek vár, figyel és emlékezik; így aztán az, amit vár, azon keresztül, amire figyel, általhalad abba, amire emlékezik. Ki meri tagadni, hogy a jövő még nincs meg? S a lélekben mégis megvan az eljövendők várakozása. Ki meri tagadni, hogy a múlt nincs többé? S a lélekben mégis megvan a múltnak emlékezete. Ki meri tagadni, hogy a jelen időnek nincs kiterjedése, mert hisz pillanatok szerint halad előre? A lélek figyelme azonban odaszegődik, s megmarasztja azt, ami tűnni iparkodik.”

Jól látszik, hogy ha a „tudomány beszédét” elválasztjuk a „bölcsesség beszédétől”, miként Szent Ágoston javasolja, s amire mi is tettünk utalást, az időnek olyan értelmezési lehetőségei nyílnak meg, amelyek fényében Szöllősi Zoltán költészetének időproblematikája is valóságosnak és öröknek bizonyul. Az is látszik továbbá, hogy ebben a szemléletben a három idő nem válik külön: a jelen módon létező múlt és jövő, a jelenre vonatkoztatott múlt, jelen és jövő, a lélek három cselekvése nem más, mint ami Szöllősinél egyidőként jelenik meg.

Az időről való kérdezés tehát nem múlt el, és valószínűleg nem múlik el, örök kérdés, így aztán semmi csodálnivaló nincs abban, ha „az idő innenső oldalán” Martin Heidegger szintén a bölcsesség autentikus nézőpontjából kísérli meg a modern kori gondolkodásban múltra, jelenre és jövőre szétesett idő egységének helyreállítását: „A tulajdonképpeni idő téridejének sajátsága azonban – minden időszámítás előtt és attól függetlenül – az eljövendő, az egykorvoltság és a velünk egyidejű jelen világló egymásba-érésén nyugszik. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni időnek és csakis ennek sajátsága az, amit könnyen félreérthetően dimenziónak, kiterjedésnek nevezünk. A tulajdonképpeni idő a már jelzett világló egymásba-érésen nyugszik, miként az eljövetel az egykorvoltságot, illetve ez amazt, kettejük kölcsönviszonyát pedig a nyitottság világlása hozza meg. Ha e háromszoros kiterjedés felől gondoljuk el, akkor a tulajdonképpeni idő is háromdimenziósnak bizonyul…

Ámde honnan nyer meghatározást a tulajdonképpeni idő három dimenziójának egysége, azaz annak összjátéka, hogy a maga módján mindhárom eléri és egymásnak nyújtja a jelenlétet? Már hallottuk: a velünk szemben még-nem-jelenlévő eljövetelében és a velünk szemben már-nem-jelenlévő egykorvoltságában is, sőt még magában a velünk egyidejű jelenben is mindenkor egyfajta jelenbe való elérés és eljutás, azaz jelenlét játszik közre. Az így elgondolandó jelenlétet nem rendelhetjük hozzá az idő három dimenziójának egyikéhez, mégpedig – ami kézenfekvő lenne – a velünk egyidejű jelenhez. Az idő három dimenziójának egysége sokkal inkább azon nyugszik, hogy mindegyik dimenzió összejátszik a többivel. Ez az összjáték bizonyul a tulajdonképpeni, az idő sajátságában közrejátszó kiterjedésnek, és így mintegy a negyedik dimenziónak – és nemcsak mintegy, hanem ténylegesen is annak bizonyul.

A tulajdonképpeni idő négydimenziós.

Amit azonban a dimenziók számbavételekor a negyediknek nevezünk, az valójában az első, azaz a mindent meghatározó kiterjedés. Ez a kiterjedés hozza meg az eljövetel, az egykorvolt és a velünk egyidejű jelen mindenkor sajátos jelenlétét, ez a kiterjedés választja szét és tartja össze őket ily módon világolva abban a közelségben, aminek révén a három dimenzió egymáshoz közelítve marad. Ezért nevezzük az első, kezdeti, a szó szoros értelmében valamibe belefogó kiterjedést, amin a tulajdonképpeni idő egysége nyugszik, közelítő közelségnek… A közelítő közelség az egykorvoltság, az eljövetel és a velünk szembeni jelen kiterjedési módjait eleve azok egységébe tartja össze.”

A dimenziók „világló egymásba-érésében”, kölcsönös nyitottságuk „világlásában”, az egymásnak nyújtott „jelenlétben”, az idő negyedik dimenziójának felfogott, ám valójában „első kiterjedésében”, a heideggeri „közelítő közelségben” nem nehéz felismerni Szöllősi egyidő-fogalmát, avagy az előbbit az utóbbiban – az iránynak nincs jelentősége. Ami még tanulságos, hogy mind Heideggernél a dimenziók egységét, mind Szöllősinél az egyidőt nem a három kiterjedési mód valamelyikéhez, azaz még csak nem is a jelenhez rendelhetjük hozzá – ha eddig fogalmaztunk is így, ezen a helyen vált időszerűvé a pontosítás –, hanem az időnek egy sajátos, nem nyilvánvaló, a közönséges látás számára rejtett módozatával állunk szemben.

Hol ered

hová ömlik? tűnődöm az
időről az időben,
álmomban a partján ülök,
mindig szőkén, nem őszen.

De ébredésem benne van,
dideregtető folyam,
batyuzó, balkáni, szürke,
való és boldogtalan.

A part itt tehát olyan tartomány, amely nem tartozik sem a múlthoz, sem a jelenhez, sem a jövőhöz, ez az az egyidejűség, amelyben ugyanúgy látja magát, mint az Egyidő című versben: „S a kölyök petróleummal tetvek / ellen bedörzsölt feje / nyírott nap, izzó szálka hajjal.”

Tér és idő létezésünk egymástól elválaszthatatlan feltételei, s ha Szöllősi Zoltán költészetét a tér vonatkozásában vizsgálnánk, hasonlóan meglepő felismerésekre jutnánk. Mivel azonban szigorúan a tárgyunknál szeretnénk maradni, csupán néhány, tárgyunk megvilágítását ebből a szempontból segítő megjegyzést teszünk. Figyelmünket azokra a helyekre irányítjuk, ahol tér és idő együtt, mégpedig egymásra vonatkoztatva fordulnak elő: „Nincs tere az időnek” (Tízezeréves út); „tér / téredény // csurran az idő / de nem cseppennek el / cseppjei” (Feketefehér). Ha alapelvekig megyünk vissza, a tér a magába foglaló, megtartó és tápláló alapelv, az idő pedig a térbe hatoló, nemző alapelv. Egyik a megnyilvánult dolgok testi (fekete), másik a szellemi (fehér) aspektusa. Még tovább haladva azt mondhatjuk, a megnyilvánulás ránk nézve általános feltételének szubsztanciális és esszenciális oldalai. Visszakanyarodva, de az analógiát megtartva – nő és férfi: „Tér volt a nő és férfi az idő” (A kert). Talán az eddigiekkel együtt ennyi is elegendő ahhoz, hogy a Szöllősi-líra metafizikai ortodoxiájára rámutassunk.

Meg kell jegyeznünk, teljesen mindegy, hogy ez a metafizika tudatos-e vagy sem, illetve nyilvánvaló, hogy egy költészet nem a metafizika felől építkezik, hanem a nagyon is konkrét és az érzékek számára felfogható valóságból, ám ha ebből az érzéki valóságból a lét hierarchiáját átható analógiák képződnek, pontosabban válnak felismerhetővé a szimbolika révén, e szimbólumok és e költészet az igazság hordozója, az igazság teste lesz, szelleme pedig a metafizika valósága.

A tér és az idő szoros kapcsolatát az is alátámasztja, hogy az idő ábrázolására gyakran térbeli szimbolizmust alkalmazunk. Ez az idő egy-, illetve háromdimenziós felfogásában nem ütközik különösebb nehézségekbe. Szöllősi is gyakran él ezzel a lehetőséggel, s ha a már eddig idézett versekhez hozzáadjuk azokat, amelyeknek térszimbolikájában lényegében időre vonatkoztatott jelentés vagy az is felfedezhető, a vizsgálódásba bevonható versek száma csaknem meghatározhatatlanná válik.

A tér e bevonása a vizsgálódásba azzal a haszonnal is jár, hogy rámutathatunk a tér és az idő közötti kvalitatív különbségre. Ami szubsztanciális, kevesebb minőségi elemet hordoz annál, ami esszenciális, így aztán egy határon túl a térszimbolika elégtelenné válik az idő ábrázolására. Ám ami egy gondolati fejtegetésben lehetetlennek látszik, a líra összetett szimbolizmusa révén talán mégis lehetséges, erre láttunk példát a Hol ered című versben.

Az az igazság, hogy a tér és az idő tisztán homogén mennyiségként való felfogása nem teszi lehetővé eme kvalitatív jellemzők értelmezését, s ennek közvetlen következménye többek között, hogy a külső, tehát a térben elhelyezkedő centrumok láthatatlanná válnak, illetve az ünnepek mint a homogén és kontinuus időn valamiképpen kívül eső, mégis az időhöz tartozó, sajátosan minősített, mondhatni, tisztán kvalitatív „pillanatok” értelmüket veszítik az időről kizárólag mint mennyiségről gondolkodók számára.

Mármost a magyar nyelvben az idő – vagy ahogy Zrínyinél még olvashatjuk: üdő – összekapcsolódik az ünnep (id-nap, üd-nap, vagyis szent nap) szóval. Aki betöltötte az időt, aki úrrá lesz az időn, üdvözül. Az ünnep az idő napja, amikor valami betelik, ezzel együtt újra kezdődik; az a pillanat, amikor az idő maga is visszatér oda, ahonnan ered, eggyé válik saját alapelvével, vagyis – egyidő. Másfelől az ünnep az a pont, amelyen át összeköttetés teremtődik az idők között, végső soron az idők kezdetébe való visszahelyezkedés lehetőségét foglalja magában.

Az imitatio Dei nem annyira vallási, mint inkább ezoterikus gesztusára ismerünk már az „Időt nemzeni ki fog?” (Csontkorall) vagy a „Csodállak – teremtésed előtt az Isten / Összegyúrom hiányodat: dolgozom / gyötrelmesen” (A hatodik nap) korai megfogalmazásaiban; s vajon nem ugyanarról van-e szó Szent Ágostonnál („A te éveid, Uram, egyetlen napot számítanak”), mint Szöllősinél („ezer évem s egy napom / mindig is egynek láttam” – Sziklák és hitek)? Az idő és az ünnep fogalmai Szöllősinél is összekapcsolódnak, mégpedig a fentiek értelmében:

Nem csengő szól, nem a csend,
kint a tél, a szürke eb
zörrenti néha láncát,
ablakomban Hold-gerezd
ragyog magának tálcát.

Magamban van ünnepem,
alig fér el idebenn
magányom nagy családja,
pásztor emlékezetem
Istent is hazavárja.

Árvaságom nem hiszem,
kétezer év semmi sem,
vérem öröklött fáján
gyümölcs, terem még szivem,
csillag fűti kályhám –

(Ünnepem)

Ez a nagy időket egybefogó koncentráció a Keleti ég című versben így szólal meg:

Mankózik rokkant tenger,
húsz századom haza,
egyazon Odüsszeusz,
roncs matróz, tört baka.

Napra nap, mint évre év,
ismétlődőn örök.
Küklopsz szemének sebe,
alkonyest füstölög.

Az egyidő mint megtalált idő akár van, mint Szent Ágostonnál, akár adódik, mint Heideggernél, csak félig kegyelmi adomány, ugyanis ha az időt a benne történő események kvalifikálják, az éppúgy hozhat és jelenthet „nem emberi bánatot” is. Úgyhogy indokolt a kérdés:

Boldog-e aki
tükréből kilát
akinek csöndje
tükröt is kirág

tükre ha rongyos
és csöndje egér
s messzebb lát Babilon
vizeinél

(Fehér mostoha)

Ez az imént említett különös kettősség Szöllősi-versek sokaságán húzódik végig, s egyik legszebb dokumentuma az Új legendám záró strófái:

Lent vagyok, ami fönt, ellenem,
történelmem s időm ott lovall,
homok temet, múltam, tengerem,
élet mégis, zátony, Csontkorall.

Koponyám véres barlangfalán
festett világomat ha nézem,
koponyám véres barlangfalán
látom képeimet már készen.

Festett szörnyem, festett fegyverem,
és van, állanom itt nap alá
még esőző, vastag fellegem
és van napom itt, eső alá.

A fenti részlet azért is figyelemre méltó, mert a barlang önmagában is centrális szimbóluma fogja egybe, helyezi egyidőbe az őskor, Platón és a jelen idejét.

Láttuk, hogy a lineáris időfogalom csupán mennyiségi értelmezést enged meg, s azt is, hogy a Szöllősi-líra időproblematikájának megértéséhez ez nem nyújt elég támpontot. Az idő térrel szembeni minőségi többlete éppen hogy nem az idő linearitásában bomlik ki, hanem többek között annak ciklikus rendjében. Az idő ciklusai jelölik ki azokat a napon, éven, emberi életen belüli sarkalatos pontokat és átfordulásokat, amelyek mindig is kedvelt témái voltak a lírának, és amelyek rendkívüli gazdagságban jelennek meg Szöllősi költészetében. Sőt, az embernek az a benyomása, hogy az egész Szöllősi-líra tulajdonképpen erre a ciklikusságra épül; elég csupán arra emlékeztetni, amit az Egyidő és a Hol ered kapcsolatáról mondtunk, most pedig a Csontkorallt és az Új legendámat látjuk összehajolni mintegy negyed század távolából. A korábban (a „nem emberi bánattal” kapcsolatban) mondottakat pedig az idő ciklikus felfogása annyiban támasztja alá, hogy mihelyst egy ciklus kezdetét veszi – de valójában az idő egészében is –, egy szigorúan alászálló folyamatról beszélhetünk.

Eddig következetesen vigyáztunk arra, hogy az egyidőt ne valamiféle imaginárius időként tüntessük fel. A tudat úgy gondolkodik, képzel és emlékezik az időről, hogy maga is alá van vetve az idő törvényeinek, minthogy az idő – ez újfent minőségi oldalának következménye – képes a tudatba hatolni (az időt a lélek méri) és a megnyilvánulás e finomabb módozataiban magát integrálni. Ez az integráció kétoldalú, mert egyrészt az időben magában rejlő lehetőség, másrészt annak a lehetősége, akiben kellő kvalifikáció révén végbemegy. Integrált idő ugyancsak kettős értelemben: teljes idő, ahogy azt korábban már láttuk, és bensővé tett idő:

Évszakaid többé nincsenek,
kívül s belül időd azonos,
együtt mozdul véled Istened –
zörgő ágat holdfény olajoz.

(Együtt mozdul)

A bensővé tett, azaz integrált idő másképpen realizált idő, abban az értelemben is, hogy az átvilágítás révén a maga valójában megértett idő és az, aki az időről gondolkodik, eggyé válik. A valódi megismerés ugyanis nem más, mint a megismerő és a megismerés tárgyának azonosulása.

Könyvemben
lapozok az időben
meleg bőrkötésben

Hallgatom a hosszú égzengéseket
üres padláson egerek
ódióval golfoznak kísértetek
Naponta visszaöregszem
ezer éveket

(Gömbpiramis)

A Szöllősi-lírának több olyan csomópontja van, amely szinte definitív módon világítja meg az idő itt vizsgált kérdését. A Nem látlak benneteket című kötet nyitó verse, az Ezredvég a ciklikus rend egy kitüntetett pontjára, ha tetszik, égtájára illeszti az alaphelyzetet: „Ősz, olyan, mint minden ősz, // emlékezem, hát örök…” Ha örök, akkor egyszerre első és utolsó is: attól kezdve, hogy „láttam őszben az édent”, azon keresztül, hogy „láttam őszben két szülőm”, odáig, hogy „szanaszét hazám, nevem”. De magában foglalja azt a látszólag rajta kívül álló, jövőre vonatkozó utalást is, amely a kiindulópontot jelentő emlékezet mikrokozmoszát a vers záró képében a makrokozmosszal kapcsolja össze:

Itt vagyok, még itt ülök
Kárpát karjában, székben,
fordulj be, Göncöl, értem,
tél szikrázik már hajam
kozmikus ezüstjében.

(A realizált idő mellett nem kevésbé fontos a realizált tér kérdése Szöllősi költészetében, s bár azt mondtuk, a tér problematikájával csupán érintőlegesen foglalkozunk, itt mégsem hagyhatjuk említés nélkül, éppen a vers komplexitását igazolandó.

Itt vagyok, még itt ülök
Kárpát karjában, székben,
harangozott a lábam,
ültem anyám ölében,
Kárpát karjában, székben.

Nemcsak az egyébként szigorúan megkülönböztetett idők egyesítése figyelemre méltó – nota bene: egyesíteni valóban csak megkülönböztetett dolgokat lehet –, hanem a Kárpátok Szöllősi költészetében többször és fontos helyeken előforduló képének a karral, a székkel, az anyaöllel való analógiás egysége is. Mindezekből pedig az világlik ki, hogy mind a realizált idő, mind a realizált tér léttel való telítése a heideggeri jelenlét révén nyeri el ontológiai alapozottságát.)

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a centrum csupán valamiféle térbeliséget fejez ki. Valójában amikor centrumról beszélünk, alapelvről, egy sajátos princípiumról van minden esetben szó. Ez az alapelv a kezdetektől a mai napig számtalan formában jelenik meg Szöllősi költészetében, s talán nem tévedünk, ha az egyidőben ugyancsak eme speciálisan az időre vonatkoztatott princípiumot véljük felfedezni.

Találj,
de célzás nélkül,
az idő-pillanat közepébe,
mint víz gyűrűző táblájába,
hol kavicsoddal
soha nem véted el a célt.

Találjon szavad
világod Nap-szívébe,
erre születtél,
isteni vadat űző,
menj és ejtsd el az időt
s meglátod királyodat.

(Meglátod királyodat)

Korábban azt mondtuk, az egyidő az időnek egy módozata, ha tetszik, dimenziója, amely nem nyilvánvaló, és a közönséges látás számára rejtett. Az egyidő a primordiális idő, amit az ember mára azért tévesztett szem elől, mert magát a centrumtól egyre távolabb helyezte. Ahhoz tehát, hogy megpillanthassuk, valamilyen módon és mértékben ismét centrális pozíciót kell felvennünk, amelyben a látás, az éberség „virrasztó fennlét // szenvedőn tiszta” (Villámló óra). Ez nem mond ellent annak, amit a Hol ered című versben láttunk („álmomban a partján ülök”), a magyar hagyományban ugyanis az álom gyakran éppen azt a tudatállapotot jelöli, amelyben a rejtett dolgok láthatókká válnak. Ily módon és ebben az összefüggésben virrasztás és álom, de az emlékezet is egyazon koncentráció különböző kifejezései.
Elzárva már a tócsa
nagy víziója – jég fedi
A beomlott éj fölött
ragyognak Isten léptei

Hányfelé húzó huzat!
lélek keresi centrumát
csavar csontot és izmot
megváltó férfi Cédrusát

Íme, a Vacsorajégen-beli Holdév első sorai, amelyek arról győznek meg bennünket, hogy talán nem járunk tévúton, amikor e centrális motívum mögött centrális pozíciót is feltételezünk. És talán akkor sem csaltuk meg magunkat, amikor a Holdévet a több mint húsz évvel későbbi Verselőzmény immár valóban iniciatikus hangvételű szakasza juttatta eszünkbe:

Mozdítottam szürke jégidő
ország-súlyú tábláját magam,
és törtem, hús a márványt,
bízva, kő rabja,
kőbezárt szobrász,
kitör a fényre alakja
és áll majd a világtörmelékben
látván önmagát istenült,
fehér döbbenetben.

Az idő minősítettségének legmagasabb fokát az egyidőben nyeri el, miként a számok sorában is az egy minden más számnál magasabb kvalifikációt jelent. Heidegger pontosan érzékeli a számok modern felfogásában rejlő tévedés lehetőségét, amikor az idő ama negyedik dimenzióját – magát helyesbítve – elsőnek teszi meg. A dimenziók száma azonban így is négy marad, s ez azt sugallja, mintha az egyidőt ugyanúgy kellene látnunk, mint a három időt, mintegy azok mellett. Valójában azonban a múlt, a jelen, a jövő és az egyidő (utóbbit akár előre, akár hátra helyezzük) nem haladványt jelöl, amelyben az előrehaladás valóban a négyig való számolással lenne leírható, hanem azt, hogy az egyidő magában foglalja a másik hármat. Ha a kezdet felől nézzük, ebből bomlik ki a három idő, ha a vég felől, ebbe torkollik, centrális pozícióból nézve pedig ebben képez egységet. A hermetikus hagyományból közelítve azt is mondhatjuk, hogy a három után nem a négy, hanem az egy következik, abban az értelemben, hogy a realizált három nem a négy, hanem az egy. (Három a magyar igazság – szokás mondani, anélkül, hogy ennek mélyebb jelentőségét akár csak érintőlegesen fölfognák, így aztán az esetek többségében tényleg nem több, mint szólásmondás. Pedig ha kapcsolatot teremtünk az igaz és az egy között, mint ahogyan ez a kapcsolat ténylegesen fennáll, akkor a három = egy most látott axiómáját kapjuk.)

Mindez nem teljes mértékben helytálló így, csupán sajátos, emberi nézőpontunkból szemlélve. Az egyidő azért nem helyezhető sehova, mert az egy, így az egyidő önmagában a meg nem nyilvánultság körébe tartozik, amennyiben viszont megnyilvánul, vagyis realizálódik, a háromban, illetve a három időben manifesztálódik. A megnyilvánulás tehát egyetemes szempontból nézve fordított irányú, ennek az ellentmondásnak azonban nincs jelentősége az ember sorsát és feladatát illetően.

Aminek viszont nagyon is van jelentősége, az a személyesség. Ez adja meg általában véve az erőfeszítés, konkrétan pedig a Szöllősi-líra hitelességét, annak semmi mással össze nem téveszthető, utánozhatatlan és magában álló egyediségét. A megtalált, integrált, primordiális állapotába visszahelyezett, realizált idő, az egyidő a személyiség által személyesen végrehajtott létművelet. Ha párhuzamokat vontunk, csupán segítség volt, hogy mondandónkat egy lehetséges fogalmi apparátus birtokában egyáltalán kifejthessük, majd a szót visszaadhassuk az e létműveletet végrehajtó, egyedül illetékes egzisztenciának:

Tenyeredből a gyöngy pereg,
földre harmat, égre csillagok,
kötényed álmos éjszakám,
benne alszom: benne alhatok.

Kicsi leányka, nagymama,
tízéves ha volnál, nem nagyobb,
öledből hányszor ébredek,
te, te harmincnyolc éve halott.

Lenne csak, nincsen elmúlás,
benne élünk, lehetünk együtt,
ha kell, Holdat, ha kell, Napot:
fény-tollú időnk etetgetjük

(Lenne csak)

Végezetül azt a kérdést kell föltennünk, mi értelme lehet egy ilyen, nyilvánvalóan semmiféle gyakorlati haszonnal nem járó elemzésnek, amely ráadásul e költészet valóban szerteágazó, nagyon is széles spektrumban vizsgálandó teljességét egyetlen és kizárólagos szempontból közelíti meg. Ami a pragmatikus nézőpontot illeti, azzal nincs dolgunk, amit pedig az utóbbiról mondhatunk, az az, hogy egyetlen mozzanatra összpontosítva talán meggyőzőbben sikerült rámutatni valamire, amit a jelenkori létfogyatkozásban mindennél fontosabbnak tartunk: vannak az embernek feladatai. Az ember sorsa az egyetemes ember megvalósítása, akkor is, ha ebben különböző előfeltételekkel rendelkezünk. Az egyetemesre törő ember időszemlélete pedig nem lehet más, mint az idő egysége, azaz egyidő.

A küldetés és a misztérium mindenki számára adott:

Menj és ejtsd el az időt
s meglátod királyodat.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.