Archívum

Főhajtás XIII.

A nyugdíjas földbirtokos
Szigethy Gábor
2008. május

Amikor megszületett – így mesélte –, édesapja kivágatott fél hektárnyi erdőt, több száz sudár törzsű fenyőfát, és a forgácsillatú friss gerendákból kastélya udvarán építtetett keresztelőkápolnát a család boldogan várt, körülajnározott örökösének. Dajka, komornyik, nevelőnő, mindenféle személyzet vigyázta, őrizte, dédelgette az ifjú Lelbach Jánost, féltő anyai szeretet óvta a széltől is. Tízéves korától a sárospataki angol internátusban tanult, kamaszkorában lett szerelmes a nála húsz évvel idősebb, ünnepelt filmcsillagba, Mezei Máriába.

Mindannyiunk életét szétzilálta a világháború, Lelbach Jánosét is. Családja szétszóródott Európában, ő itthon maradt. Érettségi után egyetemre járt, de a „fordulat” éve után, mint a népi demokráciára veszélyes osztályidegent, a kommunisták örökre eltiltották a tanulástól. Egyetem helyett három évig sorkatona, de mert megbízhatatlan elem, fegyveres szolgálat helyett mocsárlecsapoló munkaszolgálatosként robotol.

Ifjú emberként, 1948-ban az utcán szólította meg (le) Mezei Máriát. Értse meg, azért születtem, hogy magára vigyázzak, hiszen hároméves gyerek – tizennyolc éves korában Lelbach János így vallott szerelmet Mezei Máriának. „Hét évig mint egy hűséges szép nagy kutya kísért” – írta évtizedekkel később Vallomástöredékeiben a színésznő. Aztán háromévi „próbaházasság” után, 1958. március 8-án a pasaréti református templomban összeházasodtak. Lelbach János szerelmes alázattal állta a szavát: amíg Mezei Mária élt, vigyázta, őrizte, dédelgette őt. Tolmács, testőr, sofőr, házimunkás, ügyintéző – és legfőképpen szerető társ volt mellette, a sziklaszilárd pont a hol franciás, pikáns kokott, hol klerikális reakciós, zsoltáros Mezei Mária végletek között hullámzó, többször derékba tört színészéletében. Túl kellett élni a kommünt – mondogatta fanyar humorral felesége halála után atyai jóbarátom, aki negyven évig egy munkahelyen dolgozott, néha tisztviselő volt, néha ügyintéző, néha tolmács, néha fizikai munkás. Nappal dolgozott, este, éjszaka őrizte Mezei Máriát.

Szolgálatban telt el az élete.

1956. október 23-án este hazakísérte Budakeszire a forradalmi lázban égő színésznőt, útközben pezsgőt vásároltak, boldogan koccintottak a „megszabadulásra”, és János az utolsó autóbusszal indult vissza Budapestre. Reggel – már tankok dübörögtek legénylakása előtt a Margit körúton – Budáról Budakeszire gyalogolt, aztán vissza a városba kenyérért, krumpliért, hírekért, s megint vissza gyalog Budakeszire.

Önként, boldogan vállalt feladata volt: történhetett bármi a világban, ő rendíthetetlen testőrként óvta Mezei Máriát.

A hatvanas évek elején a színésznő esténként, előadás után az Anna preszszóban lépett fel, divatos nótákat dalolt. János minden este ott ült a háttérben, s éjjel két óra körül – akkor már nem autóbuszon, hanem saját öreg, örökölt autójukon – indultak haza Budakeszire. Egyik este záróra után az üzletvezetőnő egy búcsúpohárra invitálta a házaspárt, merthogy másnap kezdik tatarozni az üzletet. Peregtek a percek, ürültek a poharak, hajnalodott, négy óra tájban indult hazafelé Mária és János. Az üzletvezetőnő az órájára nézett, és úgy döntött: hat órakor jönnek a mesterek, addig már nem érdemes hazamennie, ledőlt egy pamlagra az irodában. Hat órakor csöngetésre riadt, ajtót nyitott, ott állt, kezében egy nagy láda, Lelbach János.

– Mi történt, János, itt felejtettek valamit? – kérdezte ijedten, meglepetten.

– Nem. Én vagyok a tapétás – válaszolta János.

Mint megtűrt osztályidegen robotolt a szocializmusban. Magánéletében művelt úriember, Mezei Mária férje, társa, szolgálattévő mindenese.

Névjegyének tanúsága szerint 2006-ban előkelő címe, rangja: nyugdíjas földbirtokos.

Értékromboló évtizedekben Mezei Mária Isten küldte vályogvárában, Budakeszin, barátságos otthonukban őrizték a múlt értékeit: kultúrát, magyarságot, emberséget, szellemiséget.

Felesége halála után a mindig háttérben álló Lelbach János erkölcsi kötelességének tartotta megmenteni, megőrizni a régi tárgyakat: színházi fotókat, kéziratokat, jelmezeket, kellékeket, a magyar múlt kincseket érő ereklyéit. Húsz éven át szervezett, intézkedett, ajándékozott, végrendelkezett. Mire mindent elrendezett, elfáradt.

Amikor temettük, ragyogóan sütött januárban a nap: Mezei Mária földi életében kalandos sorsú társával, Lelbach Jánossal föntről mosolygott ránk – újra együtt, most már örökre.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.