×

Kiss Benedek: Szomorún és boldogan

Kemsei István

2008 // 04
Otthon vagyok – mondja ki megfellebbezhetetlenül Kiss Benedek egyik verscíme. Kimondhatja, mert kevesen vannak nála hitelesebben otthon a teremtett világban, természeti környezetben, emberi mivoltukban, a hazában. Pontosan abban a ritmusban létezve, mint a verseiben nem puszta verstárgyként alkalmazott, hanem a költőt szinte lírai burokként szorosan körülölelő dolgok, ahogyan például a Szent György-hegyi présházból látható panoráma, egy pohár bor az asztalon vagy kutyasétáltató andalgásainak helyszíne, a Királyhágó tér és környéke. Egy büszke ember, aki megöregedve, betegségekkel küszködőn, de töretlen öntudattal vallhatja, hogy ő is adott hozzá valamit ennek a jóságra és szépségre nagyon is rászorult világnak lakhatóbbá tételéhez. Nem is keveset.

Kiss Benedeknek „gazdaszeme” van az általa belakott univerzum szemrevételezéséhez. Hajnalodik, s tudja, hogy neki minden hajnalban rá kell néznie az előző este magára hagyott világ-jószágra: rendben van-e még. „Állva vártam a virradatot, / sarjú gyepen, madárricsajban, / csíz, pinty zajongott, szólt a kakukk, / bent Vivaldi-zene pittyegett halkan.” (Nyers hajnalban) Kiss Benedek „portáján” – ahogyan az idézetpélda mutatja – mindig rend van. Kívül is, belül is. Rend a barátság tisztaságában, a hitvesi szerelemben, az elkerülhetetlen halálra készülődésben, az Úrral folytatott, gyermeki imának is felfogható társalgásaiban. Egyetlen ponton sem láthatni a bizonytalanság, a fölös, önsajnáló vagy öntetszelgő kicifrázottság esendőségét. Ennek a rendnek a lényege pedig mindaz, amit verse a megtapasztalt egészből visszasugároz: a szeretet. Nem véletlenül, hiszen otthon lenni a világban, s eközben ellenállni az embert rontó szeleknek is csak az tud, aki eldúdolni képes a világharmónia félreérthetetlen dallamjeleit.

A világot leképező szavak is a helyükön vannak. Attól erősödik kötetről kötetre hitelük, ahogyan jelentésük tovább árnyalódik, s aztán megállapodik egy talán soha eddig még nem volt egyértelműségben. Ezáltal emelkedik följebb és följebb Kiss Benedek költészete. Ami finom elmozdulás még lehetséges volna a kifejezésben, élménytartományban, az már nem vagy csak alig látható. Simítása az csupán a kézre álló anyagnak, a gyémántcsiszolás utómunkálata. Mindig azonos helyzetben vagyunk, mindig azonos állandóságban. Mert ne feledjük, a szépséghez elsősorban ennek az állandóságnak ismétlődése vezet el bennünket, szinte kézen fogva. Ami ezen túl van, a kitalálás, a folyamatosan más egek felé törekvés: legfeljebb izgalom.

A dal költője sem akkor szokott születni, amikor jókedvében hirtelen dalt kíván magának a világ. Azokban az időkben az Iliász születik. Az Odüszszeia. Horatius szatírái, Ovidius keservei. Az olyan korszakokban dal helyett legfeljebb olcsó slágerek keletkeznek, amelyektől elandalodhat és eltévedhet a lényeghez szoktatott figyelem. Éppen úgy, mint bármi más alkotásnak, valószínűleg a dalnak is szüksége van a besűrűsödött, embert és világát fojtogató levegőre. A szinte elviselhetetlenül rossz civilizációs helyzetre. Nem lehet véletlen, hogy legszebb dalait még a Kiss Benedek által annyira szeretett Balassi is az egri vár rosszul fizetett, koplalásra kényszerült, lerongyolódott végvári vitézeinek énekelte. A „Vitézek, mi lehet…” héroszi magasságú igazsága is leginkább a dalban születettség igazsága, az álmodott, talán soha be nem következett valóságé.

Akinek lakása falán ott függ Balassi kardjának hiteles másolata, annak minden bizonnyal rokoni köze van az ideidézett Balassihoz. Azt is tudhatja, hogy milyen énekelni keményebb időkben. Amikor látszólag és irányítottan éppen arra nincs szükség, amire éhe volna az embernek. Így válik ki a dalból az eldúdolható ellenállás. A gyöngéd énekből a kemény, férfias protestálás: „Így múlunk ki, mint a páriák, / cserbenhagyásos balesetben, / s kik a gyilkos kocsit vezették, navigálták, / gonosz némaságba burkolóznak. / Nem a vétkük – mi vagyunk nekik / ellenszenvesek. / Árpád, Szent István, Széchenyi népe. / Hát így, Hazám!” (Status) És a talán valaha leírt legszikárabb summázat a történelem okozta tragédiáról, s ugyanakkor millió irányba kisugárzó csodás metafora: „Surgyelán és a kecske…” (Trianon).

A Szomorún és boldogan ilyen könyv. Gyöngéd és kemény. Szilárd, ugyanakkor kedvesen és gyermekin esendő. Andalítóan távolságtartó és hátborzongatóan otthonos. S hogy miért? Számtalanszor el lehet ismételni az örök jelenetet: áll a költő a Szent György-hegy oldalában, hogy fülön csíphesse a virradatot mint a Teremtés újbóli kezdetét, bentről halk Vivaldi-zene szól, s a költő bort tölt, hogy megszentelje vele az eléje táruló látványt, a teremtett természettel való mindig új és új találkozás és egyesülés élményét. A költő világoszlopot épít ajtófélfának, s adandó alkalommal ő és az oszlop közösen, mint mindörökre egymáshoz tartozók, támasztják egymást. A költőnek belső szüksége van az őt támasztó oszlopra, az oszlopnak arra, hogy legyen, akit megtámasszon: „nem én támasztom az oszlopokat – / az oszlopok tartanak engem / De én emeltem rég azokat, / s így otthon is kell köztük lennem.” A viszony a teremtett és a teremtő között az állapot megszületése pillanatától kezdve ugyanúgy kölcsönös és egymásra utalt. Csupa emberi, egyszersmind minden mítoszban jelen lévő, örök gesztus ez. Csakhogy a világlényegben rejlő mítoszt újra és újra fel kell fedezni, napról napra nyilvánvalóvá kell tenni, hiszen mindenekfölötti érvényességét csakis ez szavatolhatja, s ez majdhogynem papi feladat. Vagy költői. Esetünkben összefonódik e kettő, a világegységben élő eleven hit és a költői feladattudat. S ahol összefonódik, ott található a költészet egyik nagy, rejtjelezett titka.

Esetünkben leginkább az élet szeretetéé. És itt már megérkeztünk Csokonaihoz, a magyar költészet talán leglenyűgözőbb létimádójához, aki ugyanúgy „két végén égette a gyertyát”, mint még számosan az utána jövők. Mindannyian tudjuk, hogy valójában nem puszta „gyertyaégetés” volt ez a létforma: egyszerűen csak költészetében élt, megalkuvás nélkül, s a költészet ugyanúgy élt benne. Kiss Benedek nem véletlenül hívja asztalához ezt a lélekrokont. Valljuk be: Balassit azért nem merné ilyen közvetlenül invitálni: „Ha utad Szigliget felé viszen / – onnan Szent György-hegy ugrás iszen –, / látunk, kedvesem, földi jókkal, / lesz bor, pipa, nő is akad – / ne gondolj te az églakókkal!” Balassival a mennyekbe, a Parnasszusra emelkedni lehet, Csokonaival létet szeretni, lelkét barátként befogadni. Vendégül látni a világban, meginni vele egy ital bort. Kiss Benedek a költészet utóbbi lehetőségét választja. Hiszen alkatilag ez a magatartás áll hozzá közelebb. Az eszmény mellett a még megélhető életet kell járnia, kerül, amibe kerül, akkor is, ha az egész életbe kerül. Fontos és egyben önmagával szemben is kegyetlen választás ez, szinte költészeti korszakokat, világlátásokat, egész történelmi periódusokat kell átlépni hozzá. Ízlésbeli korlátokat, irodalomtörténeti beidegződéseket lerombolni. Átcsörtetni azon az egész, öntetszelgésbe merevedett bozótoson, amit a magyar irodalom történetének neveznek.

Kiss Benedek a Szomorún és boldogan kötetben eljutott ezekig a végletekig. Innen már aligha van végesebb vég, mint kimondani az alapvetéseket: van a haza, van a barátság, a sírig tartó szerelem és a lét legvégén: Isten.

A könyv szerkezeti felépítése is ennek szellemében tudatos, a fenti eszmények által mélyen és következetesen átgondolt. Hiszen a kötet első, a Csillagok, szúnyogok ciklusa jelentős részben a hazáért érzett aggodalomról szól (Biberach, Kápók, Szkarjatyin tábornok a dombon, Status). A második ciklus, a Rímek kavargása a kötődéseké: Balassi (Balassiáda), Csokonai (Csokonai invitálása), Ady (Az északi ember), József Attila (Totemünk: Attila!), Csoóri (Bolyongások). A barátságoké, mint az „öregedő” Utassy Józsefnek ajánlott, férfiasan kemény lemondással teli Szép elmúlás: „pereg a pillanat, akár a mák, / páncél rozsdállik, ín revesül, / hordalékával a szív elnehezül, / s a lelkiismeret a semmi szalmáján rág” – vagy az áldott emlékű Rózsa Endrének írt, nyilvánvalóan régebbi keltezésű születésnapi köszöntő, az András-napok.

A szerelemnél, a szerelmes ciklus olvasatánál egy pillanatra tisztelettel meg kell torpannia a gondolatnak, hiszen Kiss Benedek nem éppen az az eszményíthető Hölgy ablaka alatt lantját pengető dalnok. Évtizedek érzelmi mélységei hozták felszínre a kötetben szereplő szerelmes dalait. A biztonságért folytatott örökös küzdelem. A megalapozottság harmóniájának mindennapos csodái. A mélységes, az igazán sírig tartó szerelem szüntelen próbatétele. Meghatottan kell megállnunk ennél a zsolozsmás dallamú pillanatnál: „Áldozom asszonyom nyirkain végsőt, / áldozom s álmodozom, / hogy újra kezdenék minden hétfőt / mellette minden vasárnapon.” (Ősfa)

A szerelem életre szóló szerződés, mert máskülönben nem sok értelme volna két ember egymásrautaltságának. Bizonyítéka a lét vége felé elszámolható kölcsönös nyereség és kölcsönös veszteség: „Föltárul lassanként tragédiánk: / ki szeret, kezében kenyér és kés van. / Sok kicsi kanálzaj, nagy megadás. / Ám abban még gyilkolóbb döfés van.”

Akárhogy is próbálnánk magunktól elhessegetni a gondolatot: a beteg költő már kötetek óta legszívesebben Istennel beszélget. Van egy külön tartomány, amelyben ők ketten megérthetik egymást. Mondhatnánk azt is erre, hogy minden hívő embernek saját Isten-képzete van, s azt is, hogy minden halál-előérzet, létösszegzés-kényszerültség megteremti az e képzetekhez társuló Istenhez való viszonyt. Hogy hány alakban? Arra akár a magyar irodalom remekei is adhatnak választ a Balassi-féle rosszfiú-alkudozásoktól Babits mítoszba burkolt Istenéig. Kiss Benedek istenes versei viszont olyanok, mint a vallásos nevelésben részesített gyermek esti imái. Őszinte szándékúak, de a bűnt gyermekien csak félig bevallók. Emiatt van bennük valami utolérhetetlen báj is. Az, hogy éppen egy hasonló hangulatú esti imával zárja ezt a könyvet: „Édes Istenem, / aki körülöttem és bennem vagy, / kutyám szemében és a / kaktusz tüskéiben létezel, / s mellesleg mozgatod / az irdatlan Mindenséget, / köszönöm ezt a napot is.” (Esti ima) – ennek a viszonyulásnak megvallása.

És még egy imarészlet a címadó versből: „Gazdag létemért / áldlak, Uram! / Nem múlok el már nyomorúan.” (Szomorún és boldogan) Tiszta, egyszerű szavak, ahogyan imádkozni illik. S ahogy a költészetnek léteznie illenék, mint állítólag, talán a történelem előtti időkben, keletkezése pillanatában létezett.

(Holnap Kiadó, 2007)

Pályázat

„Életem legfontosabb értéke”

Pályázat az értéktudatos jövőkép kialakítására 

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs szeptemberi száma

Bővebben

A szeptemberi lapszám letöltése pdf-ben