Archívum

Budapest–Zágráb: oda-vissza

IX. rész
Kiss Gy. Csaba
2008. április

Történetek Újlakról

Kubinyi András emlékének

Nekem sokáig csak egy Újlakról volt tudomásom. A budairól (németül: Neustift bei Ofen). Ma már nem is közigazgatási egység. Fölosztották a II. és a III. kerület között. Akik ott laknak, talán még tudnak róla. E városrész futballcsapatában kezdte pályafutását Hidegkúti Nándor.

A címben említett Újlak (most mellőzném a magyar nyelvterület nem kevés többi olyan helynevét, melyekben szintén megtalálható e szó; és talán az is érdekes, hogy a horvát Ilok helynév a magyar Újlak áthasonítása) szintén nincs messze a Dunától. Megtalálható a folyó jobb partján Vukovár és Zimony között. A Fruška Gora hegységének itt szép teraszt képző lejtőjéről pompás kilátás nyílik a folyón át a szemközti Bácska arany mezőire. Ahogy a miskolci vendégtanárságunk vonatútjain többször magyarázta nekem magánóráin Kubinyi tanár úr: a középkori Magyarország egyik legjelentősebb városa volt ez a település. A Szerémség fontos központja a dunai átkelőhely mellett. Az akkori ország igazi szívterületéről van szó. Önálló, külön tartomány, amint erre neve is utal. Gazdasági, kulturális fejlettsége következtében fontos szerepet játszott az országos politikában is. A borkultúrát a római kortól folyamatosnak tartják (a legenda szerint Probus császár volt itt az első szőlőtelepítő). Amiképp Galeotto Marziótól tudjuk, Mátyás király udvarában a szerémségi bor számított a legjobb minőségűnek. A XIV. század végétől a nagy hatalmú Ujlaki család székhelye lett a város. Ujlaki Miklós vitte közülük a legtöbbre, volt macsói bán és erdélyi vajda, egy időben Mátyás királytól még a bosnyák királyi titulust is megkapta.

Mohács után évtizedeken át ez a terület volt a török hadak vonulásának egyik fő terepe. Ahogy Bornemisza Péter panaszolja: „Szerémségöt bírják az fene törökök.” Magyarország fölszabadulása után pedig jelentős mértékben megváltozott a Szerémség etnikai összetétele. A XX. század elejére az egykori virágzó magyar települések helyén csupán kisszámú szórványok maradtak. Nagy többségben lettek e tájakon a horvátok és a szerbek. Ide menekítették először 1697-ben a törökök elől a szerbek a rigómezei mártír, „Lázár cár” hamvait. A Fruška Gora pravoszláv kolostorai a szerb kultúrának és történelmi emlékezetnek kultikus helyei.

Mi a Duna Televízió stábjával Palánkáról érkeztünk Újlakra, vagyis Szerbiából Horvátországba. A folyó fősodra most az államhatár. Hiába kérleljük a híd közepén álló határőröket, hogy innen is fölvennénk azt, ami maradt a várból, intenek, hogy nem lehet. A Szerémség az 1868-as magyar–horvát kiegyezés értelmében – történelmi-etnikai jogokra való hivatkozással és a magyar tárgyalófél türelmes engedékenységével – Horvát-Szlavonország része lett. Ez az itteni magyar szórványok további szétaprózódásával járt. A második Jugoszláviában azután Tito gyakorlatilag kettéosztotta a Szerémséget a Szerb és a Horvát Népköztársaság között. Valahogy úgy, hogy egyik fél se legyen tökéletesen megelégedve az új helyzettel. Valamivel nagyobb, keleti része a Vajdasághoz, kisebb, nyugati része pedig Horvátországhoz került. Ma Újlak kissé Sopronhoz hasonlítható földrajzi enklávé, majdnem három oldalról Szerbia veszi körül.

Sietünk Mate Batorovi´tyal, a városi múzeum igazgatójával körbejárni a legfontosabb látnivalókat. A középkori várból nagyobb falmaradványai mellett említésre érdemes a viszonylag jó állapotban lévő kerek sarokbástya. Azután a barokk Ferenc-rendi kolostor és a neogótikus stílusban épült templom következik. A nándorfehérvári csata után ide hozták a pestisben megbetegedett Kapisztráni Szent Jánost, aki ezen a helyen távozott el minden élők útján. Ma kis kápolna található halálos cellájában. Büszkén mutatja az igazgató úr a szent egyetlen saját korában készült portréját. Másolat, teszi hozzá. Az eredeti Prágában van (arra már nem emlékszem, pontosan hol). Keskeny ajkak, kis szemek. Akaratos, már-már fanatikusnak látszó arc. Mit gondol, kérdezi a horvát muzeológus, hány éves volt Kapisztráni János a nándorfehérvári csata évében ? Nézem a képet, az éles vonásokat, a szürke arcot. Fiatal nem lehetett, gondolom. Ötven–hatvan között, mondom kérdő hangsúllyal, mint a vizsgán bizonytalankodó diákok. Halála idején éppen hetvenéves volt, hangzik a válasz.

Természetesen megtekintjük a kolostor melletti templomot is. Az oltárképen a szent, amint zászlót tartva vezeti kereszteseit a török ellen. „Az oltárkép festője nem túlzott, sőt, nagyon is találóan festette le annak a cselekedetét, akinek földi maradványait az oltárasztal alatti üvegkoporsó rejti” – olvassuk Bedécs Gyulának a maga módján hiánypótló, ám adataiban gyakran pontatlan, rendhagyó útikalauzában (Horvátország és tengerpartja – Magyar emlékek és látnivalók – Ami az útikönyvekből kimaradt. Szombathely, 2004). A festmény művészi értékéről nyilvánvalóan lehet vitatkozni, a historizmus nagyképű kultuszépítését, az oltárkép színeinek harsányságát én itt túlzásnak éreztem. Fontosabb a másik megjegyzésem. Ugyanis nincsenek meg a szent földi maradványai! Újlakot 1526-ban foglalták el a törökök. A megszállók pontosan tudták, ki volt Kapisztráni János. Sírját föltörték, és tetemét a kútba vetették. Ezért az oltárasztal mellett ma csupán a szent emléksírhelye előtt róhatjuk le tiszteletünket.

A város múzeumának a barokk Odeschalchi-kastély (az olasz arisztokratacsalád jelentősen támogatta az 1686-os fölszabadító hadjáratot) a székhelye. Itt csodálhatjuk meg Ujlaki Miklós és Lőrinc vörös márvány reneszánsz síremlékét. Az épület belső és külső állapota (2002-ben!) sok kívánnivalót hagy maga után. Az ostrom óta nem működik itt a szálloda, csupán valami kávéházféle. Míg az igazgató urat várjuk vissza bokros teendői közül, kávét kortyolgatva a helyi horvát hetilapot (Iloyke Novine) forgatom, itt olvashatók a legújabb népszámlálási adatok. Nem tudtam, hogy csekély számban (száz-egynéhány fő) élnek itt magyarok is. A szerbek után a legnagyobb kisebbség a szlovákoké. Nálunk a szomszéd országok magyarjai iránt érdeklődő köztudat (persze ha van ilyen egyáltalán) a mai szerbiai Szerémség magyar szórványait valamelyest még számon tartja, arról  viszont szinte senki nem tud, hogy a horvátországi Szerémségben szintén élnek magyarok, s talán a huszonnegyedik órában vagyunk, hogy valamit megtudjunk róluk, hagyományaikról.

Megmutatják még nekünk a nagy (inkább hatalmas) hordót, az újlakiak büszkeségét. A szerbek, sajnos, slivovicát tartottak benne, magyarázza a házigazda, beletelik néhány év, amíg kimegy belőle ez a szag.

Az egyik város melletti dombon készítjük az interjút az igazgató úrral. Elmeséli, mi történt a kisváros lakóival az utóbbi háború idején. Bevonult ide a hídon át Palánkáról a Jugoszláv Néphadsereg. Körülvették a várost, mindenki a legroszszabbtól tartott. És megtörtént az, amire csak igen kevés helyen volt példa. Mindenki elhagyhatta a várost, férfiakat, fiúkat beleértve, nem tartóztattak le senkit közülük. Szabadon elmehetett minden újlaki horvát területre. És tudják, fejezte be a történetet, a környéken ezt a legtöbben Kapisztráni Szent János legújabb csodájának tartják. Rendező kollégánk csak a fejét ingatta közben. Az viszont kétségtelen tény, hogy az újlakiak mind megmenekültek.

Szlavóniai magyarok kalendáriuma

1917-ből. A kissé elhasznált címlapon bajuszos magyar úr olvassa a kalendáriumot feleségének és gyermekeinek. A bal sarokban fönt a Szent Korona, a jobb sarokban nyilazó ősmagyar vitéz. A Képes Kalendárium cím alatt bőgatyás paraszt szánt, egy másik pedig feni a kaszát, egy menyecske a fején visz kosarat. Erre a naptárra Zágrábban találtunk rá. A Vukovár út sarkán, ahol rendre befordultam a bölcsészkar utcájába, egy számos művelődési intézményt magában foglaló épület áll, itt tartottak néhanapján (rendszerint vasárnap) bolhapiacfélét. Régi képeslapok, különféle tárgyak, könyvek, értéktelen és értékes ószerek között tűnt föl a magyar cím. Olvasom a címlapon: a Julián Egyesület ajándéka. 1904-ben alapították meg Budapesten a drávántúli magyarság kulturális önvédelmét elősegítendő ezt az egyesületet. Hiszen a XIX. század végén jelentős migráció indult a Dunántúlról Horvátország felé, 1910-ben közel 120 ezer magyar élt a társországban (természetesen beleértve ebbe a számba a középkor óta szülőföldjükön élő szlavóniai magyar szórványokat). A Julián Egyesület iskolákat alapított, könyvtárakat létesített. Történetét és sokszínű tevékenységét kitűnő tanulmányaiban Makkai Béla történész dolgozta föl (Végvár vagy hídfő? Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, 1904–1920. Budapest, 2003).

A kalendárium a magyar fővárosban jelent meg. Akkor már kilencedik éve ingyen osztották szét a szlavóniai szórványmagyarság körében. 1917-ben összesen 29 ezer példányban.

Ez, amelyik az én kezembe került, Mióca János tulajdona volt. Penavin Olga szlavóniai kisszótárában olvasom, hogy a Mióca vagy Mijócza régi szentlászlói családnév. Abból a szlavóniai faluból való, amely annyi pusztítást szenvedett el a legutóbbi háború idején – még régi református templomát sem kímélték a támadók.

Kalendáriumunk tulajdonosa régi szokás szerint följegyezte az emlékezetre érdemes dolgokat, többnyire a tennivalókat, adósságok kiegyenlítését és más effélét. Így olvassuk, hogy mit kinek juttatott, búzát, egyebet, a papnak, a csikósnak, a kanásznak, a kisbírónak, a bakternek. 1917. február 24-én, olvassuk, keresték a fölmentetteket a faluban, kérték a fölmentési levelet. Akkor kért a nácselnik egy szvedocskát a Kotarczki doktortól, és akkor azt mondta, szade dobro. A hivatalos nyelv szavait tehát horvátul írta föl. Ezek szerint a bíró kért igazolást, és elfogadta, mondván: most rendben van. Március 26-án dobolták a cukorrépavetést. Április 28-án a Sára ló „megcsikózott”. A hatodik hadikölcsönre adott a gazda száz koronát. Augusztus 21-én rukkolt be. Arra következtethetünk, ez a fiáról szólhat. Szeptember 2-án öltözött be egyenruhába. Szeptember 21-én szedték be a rekvirált búzát. Október 2-án, írja Mióca János, voltam a kommandónál, beadtam a levelem, hogy eresszék haza vetésre. Október 26-án jött haza a fia, és november 19-én ment vissza, tudjuk meg a följegyzésekből.

Különösen érdekes az a fölmérés, mellyel a kalendárium szerkesztői szerettek volna képet kapni a szlavóniai magyarság helyzetéről: „Kérdések és feleletek az én lakóhelyemen élő magyarság állapotrajzához.” Mióca János válaszolt minden kérdésre. Tanulságosak mind a kérdések, mind a válaszok. Érdemes sorra venni őket. A helység neve, ahol lakunk: Szentlászló. A magyar családok száma: 315. Az itt lakó magyarság összes lélekszáma: 1291. Hány magyar (6–12 éves) iskolaköteles gyermek van: 78. Ezek közül hányan járnak magyar iskolába: A magyar családok közül hányan járatnak magyar újságot: 11. A magyar családfők közül hány cseléd vagy napszámos: 233. A magyar családfők közül hány földmíves: 200. A magyar családfők közül hány iparos: 25. A magyar családfők közül hány kereskedő: 2. A magyar családfők közül hány hivatalnok: 38. A magyar családfők közül hány más egyéb:Hány magyarnak van háza: 354. Hány magyarnak van földje: 371. Hány magyarnak van cséplőgépe: 2. Hány magyarnak van malma: 1. Hány katasztrális hold föld van a magyarok birtokában: 2300. Hány ló van a magyarok birtokában: 228. Hány szarvasmarha van a magyarok birtokában: hiányzik a válasz. Van-e hitelszövetkezetük: van. Hány magyar tag van a szövetkezetben: 116. Hány magyarnak van illetőségi joga a községben: 200. Hány magyar van benne a községi képviselőtestületben: 200. Hány magyarnak van szavazati joga az országos képviselő-választásnál: 180. Hány magyar van kint Amerikában: 22. Hány magyar vett részt a háborúban: 85. Hány magyar halt hősi halált a harctéren: 5. Hány magyar halt meg a harctéren szerzett betegség következtében kórházban vagy otthon: 1. Hány magyar lett a háborúban rokkanttá, vagyis keresetképtelenné: 12. Hány magyar hadiözvegy maradt: 6. Hány apátlan magyar hadiárva maradt: 8. Hány apátlan és anyátlan magyar hadiárva maradt: 2. Beküldi: Mióca János, Szentlászló község, Verőce megye, utolsó posta: Laslovo 146. De ez az oldal benne maradt a kalendáriumban, az adatközlő nem vágta ki, és nem küldte el. Vajon hányan küldték be a válaszokat ? Tanulságos képet kaphatnánk ezek alapján a horvátországi magyar kisebbség korabeli helyzetéről. Ma úgy olvashatnánk mint üzenetet a magyar Atlantisz egy szigetéről.

Az 1917-es kalendáriumot később is megtartotta a család. Egy helyen tintával írva olvashatjuk még egyszer a tulajdonos nevét 1933. március 18. dátum mellett. A toldozott-foldozott, házilag összefűzött naptár hátsó oldalán budapesti reklámok mellett kék tollal írt, két cirill betűs nevet olvashatunk: Mióca Ivánét és Mióca Éva első osztályos gimnáziumi tanulóét. 1941-ben még 795 református magyar élt Szentlászlón, 1991-ben pedig  az 1298 lakos közül 580 magyar volt, akik elmenekültek a szerbek által megszállt területről. A visszaköltözés, a romok eltakarítása, az újrakezdés már egy másik történet.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.