Archívum

Tatjána

regényrészlet, I.
Bogdán László
2008. március


Reggeli választások

Hat után riad fel, egy ködkürt tébolyító hangjára. Pillanatokig azt sem tudja, hol van. Rémülten néz körül. A szoba fényben úszik, de ismeretlen. Érzékeli, hogy egy nő fekszik mellette, s ahogy feléje hajol, hirtelen tér vissza az öntudata. Hát persze, ez Tatjána, ezek szerint túlélték az éjszakai kóválygást, a kapitány mégsem tudott végleg elbánni velük. Tatjána az ágy sarkába húzódva, hason fekve alszik, percekig kábultan nézi, de nem ébreszti fel, nem olyan sürgős, hadd pihenjen, lesz még idejük megbeszélni ezt az egészet. Nyögve emelkedik fel, eltámolyog az erkélyajtóig, kinéz a napsütötte tengerre. Látja a közeledő fehér hajót, a ködkürt egyre szól, nem érti, miért, álma képei egymásra csúsznak, zöld és lila hópihék kerengenek egy trópusi strand felett, meztelen, sikoltozó lányokra lövöldöznek fekete álarcos terroristák, s a ködkürt hangját hirtelen nyomja el a kapitány rekedt röhögése. Nem, ezt soha többé nem akarja hallani. Ha nem veszünk tudomást róla, nem létezik – idézi fel Tatjána álombéli tanítását. – Ha nem veszünk tudomást róla, nincs hatalma felettünk. Hiába erőlködik, mi egyszerűen elfordulunk vagy kinevetjük. Ez az, motyogja maga elé, elfordulunk és kinevetjük… Megrázza a fejét, odalép a hűtőszekrényhez, kiveszi az ásványvizet, tölt egy pohárba, iszik. Hirtelen lesz csend, már a lassan távolodó hajó ködkürtje sem szól, és a kapitány sem röhög. Kimegy az erkélyre, leül a hintaszékbe, nézi a part fölött köröző, időnként le-lecsapó sirályokat. Nem ért semmit, álom volt, amit éjszaka látott, hallucináció? Ha felébred Tatjána, s alkalmuk lesz megbeszélni az egészet, és lehetőségük lesz egyeztetni is a benyomásaikat, s kiderülhet minden, ha a szerelme is azt látta s élte át, amit ő, akkor a dolgok mégiscsak zavarosabbak és bonyolultabbak, mint ahogy legrosszabb perceikben is elképzelték, s ideje lesz elgondolkodni azon is, hogy feladják-e. Haladéktalanul – hagyva csapot-papot, pénzt, paripát, fegyvert – lelécelnek-e, egyszerre adva be felmondásukat, s kilépnek-e a Programból, hagyják-e a nyavalyába ezt az egészet, a bizonyára tébolyodott milliárdost, filantróp idiotizmusával együtt, a pszichopata kapitányt, szadista ötleteivel, és eltűznek-e?!? Azt sejti, hogy ez nem lesz egyszerű, ebbe a Programba könnyebb volt belépni, mint kilépni belőle, azt sem tudja, hogy Tatjána anyagilag mennyire van kiszolgáltatva a főnöknek, egyszerűen ura-e még önmagának, kiléphet-e, vagy végleg elkötelezte magát… Maga elé mormolja a feleslegesnek tűnő kérdéseit, amelyeket egyedül amúgy sem tud megválaszolni, elnehezedik a szíve, nézi a sirályokat, a távolban újra feltűnik egy fehér hajó. Visszamegy a szobába, óvatosan keresi elő a távcsövét, s kisettenkedve a balkonra a közeledő hajóra irányítja. Halálcsillag, olvassa az oldalán a hatalmas feliratot, s mintha a kapitány idétlen röhögését is hallani vélné. Ez egyszerűen nem lehet igaz, ragadja fel megint a távcsövet, de most nem látszik a felirat, aztán már nem látszik a hajó sem, a tenger helyén ismét ott a rejtélyes álombeli temető, a sírkövek dülöngélnek a mindent fölzabáló árnyék szorításában… Sajátságos… Ha nem veszünk tudomást róla, nincs is, fordul el, és visszasettenkedik a szobába. Rövidnadrágot húz, trikót, magához veszi új, Diánától kapott, világoskék mobiltelefonját, és lábujjhegyen óvatoskodik ki a szobából. A pultnál most éppen nincs senki, gyorsan halad át a termen, átsiet az úttesten, máris a homokon halad, lazán kezd futni, s igyekszik nem gondolni semmire. A strand üres, elhagyott napernyőt görget a szél, felállítja, beül alája, s figyelve a lomhán feje fölött kerengő sirályokat váratlan ötlete támad: igen, felhívja Rolfot, eddig hazatért a reggeli kocogásból, de ha nem, az se baj, biztosan nála van a telefonja. Három csengetés után hallja meg barátja hangját. „Honnan beszélsz? – érdeklődik Rolf. – Már aggódtunk, mondta Mirkó, hogy elvitt Velencébe, s donna Carla közölte, hogy összecsúsztál valami orosz nővel, s elmentél egy hajókirándulásra.” „Igen – ismeri be ő –, s most itt vagyok Ravennában, holnap estig, akkor hajózunk tovább, hacsak nem döntünk úgy, hogy kiszállunk az egészből.” „És ez mitől függ?” – kérdezi aggódva barátja. „Tőled…” – nevet ő. „Ezt nem értem!” „Figyelj, egy sürgős szívességre szeretnélek kérni, nézz utána két személynek estig, az első Eduardo de Sica.” „A milliárdos?” – képed el Rolf. „S a másik egy Kisseleff nevű hajóskapitány. Megteszed?” „Persze – ígéri barátja. – Majd ha megtudok valami fontosat, visszahívlak.” „Látom, az Eduardo de Sica neve nem ismeretlen előtted.” „Ő egy ismert figura, egy filantróp milliárdos. Majd hívlak. Szia. És fel a fejjel!”

Elgondolkodva vetkőzik, s bemegy a tengerbe, de nincs kedve sokat gyalogolni ahhoz, hogy úszhasson, leül, megnedvesíti az arcát, és figyeli a kölyökmacskaként hancúrozó hullámokat. Nem tudja eldönteni, mit akar: menni vagy maradni? S tudja, amúgy sem tőle függ. Ehhez Tatjánának is lesz néhány szava. Persze ha ő is úgy dönt, hogy tényleg veszélyben vannak, akkor aligha van más lehetőség.

A meleg, noha kora reggel van, máris erősödik. Már-már elindul, hogy öt-hatszáz méter menetelés után végre úszhasson is, amikor megcsörren a parton hagyott maroktelefonja. Kirohan. Tatjána keresi, aggódva kérdezi, hol van, s amikor meghallja, hogy lement futni, s jelenleg a tengerparton ücsörög, nevetni kezd. „Azonnal jövök – suttogja. – Nehogy elkóricálj valahova. Várjál meg. Elmegyünk megnézni Teodorik síremlékét, a világhíres pínialigeteket és Apollinaris templomát. Közben eldöntjük, mit csinálunk, és azt is, hogy hogyan legyen tovább. Mert én is kezdem már unni ezt az egészet… És változatlanul sajnálom, hogy belerángattalak. Az az érzésem, nekünk már nincsen időnk erre az egész agyrémsorozatra. És ráadásul ki szereti, ha kísérleteznek vele? Én nem!…” „Hát megnyugtatlak, én sem” – mondja ő, teljesen feleslegesen, mert Tatjána kilép a vonalból. Az erősödő napfényben felmagasló szálló felé fordulva várja, s próbálja megkeresni erkélyüket, a nyitott ablakaikat, de nem találja, legalábbis nem biztos benne, hogy azok-e, amelyekre gyanakszik. Az egyik erkélyen leskelődik valaki, nem tudja megállapítani, alacsony termetű felnőtt-e, vagy épp ellenkezőleg, egy játékos kedvű kisgyerek. Mindenesetre amikor rájön, hogy figyeli, többé nem bukkan elő. Nem bizonyos benne, az ő erkélyükön bujkál-e, vagy a szomszédos erkélyen. Olyan egyformának tűnik a fényben minden erkély és minden ablak. Piros és kék dresszes lányok futnak el mellette, ránevetnek, kiáltanak is valamit, de nem érti, hogy mit, mert valahol a nyílt tengeren újra megszólal egy közeledő hajó ködkürtje, és elnyomja hangjukat. Aztán feltűnik Tatjána, rövidnadrágban, trikóban, haját borzolja a szél, éneklő léptekkel közeledik.

– Fürödtél már? – kérdezi.

Ő egykedvűen bólint.

– Akkor indulhatunk.

– Hová?

– Reggelizni. Tudok egy jó helyet. Eszünk, aztán sétálgatunk a parton, megnézzük Teodorik síremlékét és a pínialigeteket, melyekről Dante és Byron is énekelt, sőt Boccaccio is rajongva emlegette…

– Mi volt az éjszaka az az eszelős, eszeveszett bolyongás a biliárdgolyók között, a lila és a zöld hópihék a trópusi strandon, az a sok összeférhetetlen kép, a meztelen lányokra lövöldöző álarcos terroristák, az erdélyi temető, az árnyékok közé vesző sírköveivel… Mi volt ez az egész?

– Erről ne beszélj. Ha nem veszünk tudomást róla, nincsen is…

– Döntenünk kell – fordítja ő maga felé az elsápadó nőt, és forró arcához szorítja az arcát. – Nem halogathatjuk tovább a döntést…

– De hát miről? – sóhajt elkínzottan Tatjána. – Miről kellene olyan hirtelen döntenünk?

– Arról, hogy maradunk-e vagy megszökünk.

Tatjána sápadtan néz rá és csapott vállal, fáradtan indul el. – Nem gondolod, hogy már késő… Hogy nincsen hova menekülni? Ezek mindenütt ott vannak…

Egymás mellett mennek, megfogja a nő kezét. – Mindig van megoldás, s most, hogy egy kicsit kiszakadjunk ebből az őrületből, elmesélek valamit. Az életem egyik olyan helyzetét, amikor nem volt mese, nem volt teklimekli, mert sehová sem vezethetett volna a tájainkon megszokott örök halasztás, ami a gyávaság vagy kis túlzással a sodró cselekvésképtelenség másik neve.

Megérkeznek a part menti vendéglőbe, a teraszra ülnek le, Tatjána teát, kávét, sonkás omlettet és pirítóst rendel. – Hallgatlak – suttogja, és szőke haja meglibben, zöld szeme kerekre tágul.

– Valamikor nyolcvannégyben történt, talán december elején? Az bizonyos, hogy tél volt, és sízni mentünk haza, de már nem tudom, miért, úgy döntöttünk, délután, a vonatról leszállva, hogy mégsem indulunk a divatos hegyi üdülőbe, s végre egy estét és egy éjszakát együtt töltünk barátom hegyi nyaralójában, elvégre Kommandón (így hívták a települést) is van hó. Andi – a harmadik feleségem, akit én, amikor kedvesen cukkolni, bosszantani akartam, Adriennek neveztem –, azzal sem törődött, hogy nincs nálunk kaja, majd egymást esszük meg, nevetett rám. A távházasságunknak – hittem akkoriban még botorul, hiszen én a fővárosban éltem, míg ő vidéken – vannak előnyei is, nem unjuk meg egymást. Ez nem sokkal összekerülésünk után volt, az bizonyos, hogy még tartott a szerelem. Kocsiba ültünk tehát, és elindultunk. Egy kisvárosban megálltunk, vettünk kenyeret, szalonnát, konzerveket (akkor már nyomasztóan rossz volt az üzletek ellátása, sok barátom az aranykorszakot az állami soványság korának nevezte!), sört, bort, vodkát, ásványvizet, s elindultunk a hegyre. Egy idő után hullni kezdett a hó, megálltam, felraktam a hóláncot, Andi kinyitott egy üveg sört, s mélán javasolta, talán forduljunk vissza, s menjünk szállodába, ne kísértsük az istent, mi lesz, ha úton maradunk?, de én csak legyintettem, és amire akkora hó lett, hogy az orrom hegyéig se láthattam, s a sűrű havazás, mint egy nagy fehér függöny, takarta el előlünk a világot, váratlanul felértünk. Egyetlen emberrel, egyetlen járművel sem találkoztunk, viszonylag hamar megtaláltam barátom faházát. Leparkoltam, kiszálltam, nagy nehezen kinyitottam a kaput, lapátoltam a havat, aztán visszaültem a volán mellé, s behajtottam. A felvágott fa szerencsére oda volt készítve a tornácra s a konyhában a kályha mellé. Andi begyújtott, s vidáman nézett rám, van abban valami, mondotta, hogy a gyermekeket megbolondítja a hó. Úgy érzem, én is gyermek vagyok, nevetett, s feltéve a kályhára a vízzel teli fazekat a nyakamba ugrott, rám fonta magát, és megcsókolt. De ha te gyerek vagy, morogtam, akkor én pedofil vagyok, mert kívánlak… Mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak – mondotta feleségem, és rám kacsintott. Kinyitottuk az egyik üveg vodkát, ittunk egy kortyot, odament a kályhához, ellenőrizni, megmelegedett-e a víz, majd talányos arccal ült az ölembe, no, Ajtós elvtárs, kérdezte derűsen, készen állunk? Hevesen kezdtem csókolni, s benyúlva pulóvere alá simogattam a mellét. Az ölembe ült, simogatott. Már ezért is érdemes volt megváltoztatni a programot s idejönni, gondoltam. A kályhában megnyugtatóan duruzsolt a tűz, s végre, hittem botorul, nincs semmi egyéb dolgunk, mint örömet szerezni egymásnak. Boldog vagy? – kérdeztem a kipirult Andit. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Megdermedtünk. Ki lehet? Hiszen még a barátom is úgy tudta, csak két nap múlva vesszük igénybe a házát. Óvatosan bontakoztam ki Andi öleléséből, s az ajtóhoz menve kíváncsian tártam ki. Egy hárászkendőbe burkolózó nő állott az ajtó előtt. Nem ismer meg, drága Ajtós úr? – kérdezte, s én félreálltam, hogy bejöhessen. Bocsánatot kért a zavarásért, Andi vodkával kínálta, s ahogy levetve hárászkendőjét kezeit dörzsölgetve, fázósan állott meg a kályha mellett – már kezdett kimelegedni a konyha –, hirtelen döbbentem rá, hogy kicsoda. Andi bemutatkozott, kezébe adta a telitöltött vodkáspoharat. Mi ismerjük egymást, nézett rám a hívatlan vendég, s ivott. Nem lehetett gyakorlott ivó, mert azonnal köhögni kezdett, tüsszögni, meg is fázhatott, gondoltam, amíg ideért, ebben az őrült havazásban. Letette a poharat, kipirosodott az arca. – Bocsássanak meg a zavarásért – kezdte, s váratlanul sírta el magát –, de baj van. Nagy baj. Ezért is törtem magukra. – Nem értem – hebegtem. – Egyáltalán honnan tudta, hogy itt talál? – Nem válaszolt, letette a poharát, leült az asztal mellé, és sebesen kezdett írni valamit egy papírfecnire. Döbbenten olvastuk el Andival. „Itt nem beszélhetünk – írta. – Lehet, itt is van lehallgatókészülék. A barátját rég figyelik. Néhány perc múlva menjünk ki, a ház mögött kezdődik a fenyves, ott nyugodtan beszélhetünk.” Andi kerekre táguló szemmel, ijedten meredt ránk. – Ha nincsen más megoldás, menjetek, sétáljatok egyet, addig én megfőzöm a vacsorát – kezdte határozatlanul, és ijedten elhallgatott. – Köszönöm a megértését – suttogta a nő, és visszament a kályha mellé, melengette a kezét, én pedig ültem a széken, kiittam a vodkámat, s nem értettem semmit.

– De hát ki volt ez a nő? – kérdezi Tatjána döbbenten. – És mit akart?

Az asztalnál megjelenik az idősebb pincér, a reggelivel. Némán esznek, nem is néznek egymásra, kiisszák kávéikat, a teát Tatjána egy termoszba tölti, kér még egy üveg hideg ásványvizet, fizetnek, és megindulnak Nagy Teodorik síremléke felé. Egy idő után Tatjána elbizonytalanodik, nézi a térképet, hümmög. – A vasúti síneken túl van – mondja egy idősebb úr. – Körülbelül egy kilométerre! – teszi még hozzá aggályosan.

– Már amikor bejött az ajtón, és elveszetten pislogott, volt egy olyan határozatlan érzésem, hogy én valahonnan ismerem ezt a nőt – kezdi el ő megint, miközben összeölelkezve andalognak a császár síremléke felé. – Amikor megszólalt, hirtelen esett le a tantusz. A neve még akkor sem jutott eszembe, de az igen, hogy hol és mikor találkoztunk. Egy azóta Svájcba emigráló barátom esküvőjén, néhány esztendeje, mindenesetre a Klaudiától való gyors válásom s az Andival való megismerkedésem előtt, amikor épp facér voltam, de nem is vágytam tartós kapcsolatra, újabb házasságra pláne nem. A menyegzőre a kisváros divatos vendéglőjében került sor, meleg augusztusi este volt, a pincérek kinyitották a nyári kert felé nyíló szárnyas ajtókat, a zenekar argentin tangókat játszott, sokan táncoltak, s már épp én is arra gondoltam, hogy felkérek táncolni egy unatkozó szépasszonyt vagy egy vállalkozó szellemű, kalandvágyó lányt, amikor leült mellém régen látott építész barátom, hogy vagy, Jancsikám? – kérdezte derűsen, bemutatva Klárinak nevezett barátnőjét, ezt a nőt, aki akkor még fiatalnak, derűsnek, sőt kimondottan szépnek látszott a lámpák vetkőztető fényében. A jövendőbelim – csókolta arcon barátom a nőt, aki kíváncsian nézett rám, de nem fűzött megjegyzést a férfi bejelentéséhez. Néhány percig csevegtem velük, mert barátom, észleltem, már be volt csípve, s a nőt ölelve kezdett panaszkodni nekem, hogy építészként aligha tudja megvalósítani elképzeléseit a diktatúrában, hiszen olyan tömbházrémségek, olyan betonkártyavárak tervezésére kényszerítik őket, amelyek egyértelmű építészeti tévedések, s jobb korokban majd csak dinamittal lesznek helyesbíthetőek… Idegesen néztem körül, barátom túl hangosan beszélt, s egyre többen figyeltek fel ránk, s a Klári nevű jövendőbelije is hiába csitította, ő csak fújta a magáét, mint aki elhatározta, hogy régen látott ügyvéd barátját felvilágosítja a szocialista építészet, a diktatúra architektúrájának siralmas helyzetéről. Túl nagy feltűnést keltettünk, bocsánatkérően vigyorogtam rájuk, felemelkedtem, s felkérve egy velem szemben ülő fekete nőt, aki már eddig is érdeklődve fixírozott, elmentem táncolni. Ahogy magamhoz szorítva a szépasszonyt némán andalogtunk a táncparketten, fél szemmel még láttam, hogy Klári hirtelen emelkedik fel, és imbolyogva indul a kijárat felé, míg barátom elveszetten ül a helyén pohár borával a kezében, maga elé meredve, és láthatólag esze ágában sincs utánarohanni és visszahívni, amit akkor meglehetősen furcsának találtam, de nem volt időm sokat töprengeni rajta, mert a nő egész testével hozzám simulva kezdette harapdálni a fülem, s félreérthetetlenül tette fel a kérdést: hozzám megyünk, vagy hozzá?

– És te hogy döntöttél? – kérdezi Tatjána kíváncsian.

– Erre már nem is emlékszem, de azt hiszem, nem is érdekes.

– De igen, ugyanis ettől függ, hogy vállalkozó szellemű férfi vagy-e, aki meri vállalni a kalandot egy idegen nő lakásán, noha azt sem tudja, hogy a hölgy kivel él, s mi vár ott rá, vagy pedig óvatos duhaj, szebben: konzervatív pasasér, aki saját lakására viszi a felhevült szépasszonyt, ahol nyugodtan kiélhetik szenvedélyüket, hiszen valószínűleg nem zavarhatja meg őket senki…

– Nem emlékszem – mosolyog ő szórakozottan. – Az bizonyos, hogy amikor elindultunk a kijárat felé, újra találkoztam barátommal. Siralmas állapotban volt, inge kibomlott, nagy vörösborfoltok virítottak rajta, felületesen vérfoltoknak tűntek, s én, magam sem tudom, miért, megborzongtam. Elment, motyogta, könnyeivel küszködve. De hát miért hagytad, hogy elmenjen? – kérdeztem, de a fekete hölgy türelmetlenül belém karolva húzott tovább. Hagyjad, sziszegte, hát nem látod, hogy részeg? S te hagytad elmenni? – korholtam. – Nagy könnyelműség volt. – Nem szólt semmit, eszelősen fújtatott, kezében reszketett a félig telt pohár. – Menj, keresd meg, nehogy elvesszen – javasoltam, s elindultam a szépasszonnyal a kocsim felé… Igen, ahogy mindez felvillant bennem, és megismertem a nőt, bár egykori szépsége már csak nyomaiban volt fellelhető – ápolatlannak tűnt, fekete szemei karikásak voltak, arca vörös a hidegtől, a sírástól, a vodkától, a rátörő érzelmek rohamától –, rögtön első találkozásunk képei jelentek meg előttem. Ahogy sietősen felöltöztünk, s kiléptünk a meleg konyhából, és arcunkba vágott a hó, meg is kérdeztem, miért rohant el akkor az esküvőről, miért hagyta ott szegény barátomat. Hosszú történet, nézett rám fáradtan, a lényege, hogy épp válás előtt voltam, de csak arról voltam teljesen meggyőződve, hogy a férjemtől el kell válnom, arról, hogy hozzámenjek feleségül Ferihez (mert így hívták a barátomat), már nem. Túl sokat ivott, túl sokat panaszkodott, túl sokat hőbörgött, túl sokat szidta a rendszert, kontrollálhatatlannak látszott, de ugyanakkor sebezhetőnek is. Amikor azzal kezdett zsarolni, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom, mert nélkülem semmi értelmét nem látja elhibázott, elrontott életének, úgy döntöttem, mégiscsak megmentem. Akkor azt hittem, puszta sajnálatból mondtam igent, minden nőben a szerető és az anya mellett ott bujkál az ápolónő is, de ma már tudom, a dolgok sokkal bonyolultabbak voltak. Azt hittem, ha leszoktatom az alkoholizálásról, boldogok leszünk, de tévedtem. Feri ugyan abbahagyta az ivást, s kizárólag nekem és munkájának élt, de a hőzöngést nem hagyta abba, sőt!… Igaz (s ezért jöttem rá én, aki mellette éltem, az igazságra és a végleg megromló dolgokra viszonylag későn!), megválogatta már, hogy kik előtt és miket beszél, azt viszont halálos komolyan gondolta, hogy diktatúrában nem lehet élni, s a maga módján szervezkedni kezdett, egy rendszerellenes csoport oszlopos tagja lett. Én, ismétlem, vak voltam, egyszer, egy hosszú, kilátástalan éjszakai vita után ugyan javasoltam neki, hogy menjünk külföldre, disszidáljunk, ha nem tud itt élni, Nyugaton, a szabad világban, lobogtattam meg előtte a reményt, építészként is megvalósíthatja önmagát. Szomorúan nézett rám, s szinte sírva mondta: nem futhatok meg, Klárikám, erdélyi magyar ember vagyok, most itten van rám szükség. Nem mi kell elmeneküljünk, hanem a helyzetet kell megváltoztatni. A rendszert. Ez azon az őszön történt, amikor Lengyelországban kiéleződött a helyzet, s színre lépett a Szolidaritás. Megrémültem. Te akarod megváltoztatni a rendszert? – meredtem rá. Megbolondultál, Ferkó… Hiszen a szekusok mindenütt ott vannak, s ha rájönnek, miket tervezel, azonnal lecsapnak rád, szétrúgják a seggedet, szétverik a heréidet, elevenen nyúznak meg, kinyírnak! Ha rájönnek, mondta ő, de nem folytatta, s én, a buta fejemmel, nem is erőltettem. Azt hittem, csak a szokásos hősködés, az öntépő intellektuális duma, úgy véltem, csak szaval, mint a széplelkű értelmiségiek, hogy nem gondolja komolyan, amiket beszél. Sajnos, be kell ismernem, rosszul gondoltam. Feri és csoportja aktivizálódni kezdett, röplapokat terjesztettek, figyelmeztettek arra, hogy a kommunista diktatúra végnapjait éli, hogy harcolni kell a zsarnokság hazugságai ellen. Ráadásul az örök, búsmagyar szövegeket is hangoztatták idióta röplapjaikon, az önálló Erdélyről… Viszonylag későn kapták el a csoport egy tagját, egy diákot, aki imádta Ferit, ő volt a példaképe, s ráadásul a röplapok terjesztésében is segédkezett. Belőle aztán kiverték a pribékek a főkolomposok, így a Feri nevét is, s tegnap éjjel érte jöttek. Éjfél után hosszú csengetésre, dörömbölésre ébredtünk. Itt vannak – mondta, s elsápadt. De kik? – néztem rá, kik vannak itt?! Azt hittem, vendégeket hívott, csak szokása szerint elfeledkezett róla. De ő nem válaszolt, kapkodva, sietősen öltözött, kitárta az ajtót, s berontottak a bőrkabátosok. Öltözzön fel, doamna – szólott rám egy idősebb, ősz hajú férfi, s én döbbenten reszketve pongyolába bújtam. Feri a fal mellett állott, s a bőrkabátosok elkezdték feltúrni a lakást, persze nem találtak semmit, Feri szerencsére nem itthon tartotta a röplapokat… Egy idő után ráüvöltöttek, öltözzön, és elvitték.

De hova? – kérdeztem. Egy fenyőfa mellett álltunk, könnyeztem, a szél állandóan az arcomba vágta a havat. A történet annyira képtelennek hangzott, hogy viszonyulni se tudtam még hozzá. Hát a belügyhöz, szipogott a nő. Azóta van valami híre róla? Nincs. De eljöttek hozzám ma reggel a társai feleségei is. Eljöttünk otthonról, egy cukrászdában beszélgettünk, aztán kocsiba ültem, s kimenekültem ide. A csajok szerint biztosan per lesz. Rendszerellenes összeesküvéssel vádolják majd őket, s nyilvánvalóan, az önálló Erdély eszméjének felmelegítése miatt, hazaárulással is… Azt szeretnénk – nézett rám, s szeme kerekre tágult –, ha maga vállalná a védelmüket, János! Maga mégiscsak a férjem gyerekkori barátja, jól menő bukaresti ügyvéd, talán… Nem folytatta, némán indult vissza a ház felé. Én döbbenten néztem magam elé, s éreztem, kifut a lábamból a vér. Rohanni kezdtem utána, de hogy gondolja, ráztam meg, tudja, hogy ez mivel jár, s én különben is polgári ügyekre specializálódtam, ez politikai per lesz, s ha a felét bizonyítani tudják annak a sok marhaságnak, amit elmondott, akár halálra is ítélhetik őket, de húsz évre biztosan, erre már most mérget is vehet. Mégis, mit gondol, én csodát tudok tenni? Azt hiszi, a szocialista Románia jogállam?! Nem folytattam, lihegve néztem az arcába. Sírni kezdett. Nem hittem, hogy ilyen gyáva, mondta keményen, s elfordulva sírt tovább. Tehetetlenül néztem rá, közben Andi nyugtalanul jelent meg az ajtóban, s közölte, hogy kész a vacsora. Bementünk, a kályha mellé ültünk le, ittam egy pohár vodkát, éreztem, hogy átjár az ital, aztán, talán mert megfázhattam kint, talán az idegességtől, remegni kezdtem, és éreztem, hogy kigyúl az arcom. A nő már nem kért italt, reszketve ült a kályha mellett, majd hirtelen újra firkálni kezdett valamit egy fecnire, s elém tolta. „Ha meggondolta – olvastam remegve –, hívjon ezen a számon”, aztán felállott, felvette kabátját, fejére tekerte a hárászkendőt, s elnézést kérve a zavarásért, jó éjszakát kívánva indult kifelé. De hát nem marad itt vacsorára? – kérdezte döbbenten Andi. Várnak, magyarázta a nő, mennem kell, s összegörnyedve lépett ki az ajtón a hóhullásba. Némán meredtünk egymásra, Andi odajött, megsimogatott. Forró az arcod, suttogta ijedten. Te lázas vagy? Mi történt? Figyelmeztetően emeltem ujjam a számhoz, s ittam még egy kortyot, majd enni kezdtem a babfőzeléket. Feleségem láthatólag semmit sem értett. De ki volt ez a nő? S miért jött? – kérdezte, s ő is leült az asztalhoz. Egy barátom felesége, mondtam, s az otthagyott fecnire sebesen, kusza betűkkel firkantottam rá: „Kimegyünk, és mindent elmondok!”, mire ő döbbenten suttogta, de hát már amúgy is megfáztál, így nem mehetünk sétálni…

– Ezt ismerem – suttogja Tatjána, és szorítja a kezét. – Ezt a páni félelmet. Az örökös gyanakvásokat. A rettegést…

Elérnek a vasúti sínekig, várniuk kell, vonat zakatol el előttük, az ablakokból vidám gyerekek integetnek.

– Ettünk, felöltöztünk, kimentünk. A havazás közben csendesedett, de a tomboló szél az arcunkba vágta a havat. Az iménti fenyőfa mellett álltunk meg, testemmel is próbáltam védeni Andit, miközben röviden, korunk skizofrén távirati stílusában adtam elő neki, hogy mit is akart ez a nő. Elképedt. Ezzel nem lehet játszani, suttogta vacogva. Ez nemcsak a karrieredbe kerülhet, nagyon hamar te is közöttük találod magad. De hát miért? – fortyantam fel. Én végeredményben ügyvéd vagyok, csak a mesterségem gyakorlom. Egy jogállamban, de egy diktatúrában? Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy hol élünk. Te mit tanácsolsz? – kérdeztem, s egymást átölelve indultunk vissza a házba. Hogy utasítsd vissza! – motyogta Andi, s nagyot tüsszentett. Elvégre mi közöd van neked ezekhez az emberekhez s őrült terveikhez? A diktatúrához? Az önálló Erdélyhez? Te divatos ügyvéd vagy, kedvesem, s nem holmi pipogya légvártervező vagy elfuserált összeesküvő!… Már az udvaron voltunk, feléje fordulva kezdtem mondani Illyés hírhedett versét. Az is eszembe jutott, hogy diákkorunkban épp Feri ismertetett meg ezzel a verssel, s egy füzetbe másolva adta át nekem, titokzatosan vigyorogva. Már akkor is olyan volt, mint egy orosz anarchista paródiája.

…hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az is ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

– Andi rám meredt, hozzám bujt, már ő is vacogott. Gyere, húzott be magával a konyhába, reszketve vetkőztettük egymást, te szegény, szegény, mondotta, az ölemben vittem be a belső szobába, mindketten sírtunk, s lázasan öleltük egymást, úgy, olyan odaadóan, ahogyan én még addig, Violán kívül, nem szeretkeztem senkivel, de persze arcomba hulló haja sem tudta eltakarni kétségeimet, s pulzáló ölébe se tudtam végleg beleveszni, pedig arra gondoltam, így, csakis így kellene befejezni, ha már nem lenne más megoldás, és mindenáron be kellene fejezni ezt a rohadt életet… Tébolyodottan forogtunk, amikor megint kopogtak. Andi megdermedt, én kibontakoztam öleléséből, s magam köré tekerve a lepedőt kibotorkáltam a konyhába. Bocsássanak meg, mondotta sírva, dideregve a nő. A háziak nem engedtek be, nem volt hova mennem. De igazán nem akarom zavarni magukat, elleszek itt a konyhában is, a kályha melletti priccsen. Andi is megjelent az ajtóban pokrócba burkolózva, az arca égett. Egyen valamit, s igyon is. Nem bírom meginni a vodkát, reszketett a nő. Andi odalépett melléje, lehullott róla a pokróc, de láthatólag nem izgatta, hogy meztelen, magához ölelte Klárit, simogatta, s odaszólt nekem, hogy tegyek fel bort, a forralt bor talán mindhármunknak jót fog tenni. Megzavartam magukat, meredt ránk a nő, mi nevettünk, ugyan, még előttünk az egész élet. Ezt csak hisszük, mondotta a Klári nevű, szomorú asszony, és maga elé meredt. Olyan volt, egészen olyan, mint egy tört szárnyú madár. Hamar felforrt a bor, a közben felöltöző Andi cukrot, fahéjat, szegfűszeget, szegfűborsot tett bele, felkavarta, levette a kályháról, és csuprokba merte. Ittunk, éreztem, hogy átmelegszem, s reménytelenül izzadni kezdek. Visszamentem a szobába, én is felöltöztem, közben egy pillanatra bekukkantott Andi, s hozzám simult, szeretlek, suttogta, s veszedelmesen csillogott a szeme, de mielőtt magamhoz ölelhettem volna, visszament az elhagyott nőhöz, hogy tovább vigasztalja…

Elsuhan a kirándulóvonat, az izgatott, nevetgélő, integető gyerekekkel, átmennek a síneken, s elindulnak a császár síremléke felé. Már látszik a hatalmas kupola.

– Állítólag a földszinten sokszögletű, az emeletén kerek építményt fedő kupolát – bámulja rajongva Tatjána – egyetlen sziklatömbből faragták, tizenegy méter átmérőjű, és súlya háromszáz mázsa. Egyáltalán hogyan bírták 526-ban a helyére tenni az építők?

– Nézd csak – nézi ő is megdermedten, és elszorul a szíve –, a monolit fedőkő egy helyen meg van repedve…

– Semmi sem tökéletes – áll meg mellettük egy fehér ruhás öregúr. – A repedéshez – néz figyelmesen rájuk – egyebekben egy legenda is fűződik. Nagy Teodorik egyetlen dologtól rettegett egész hősi életében, a villámlástól. Öregkorára vérengző zsarnokká vált, igazi fenevaddá. Ariánusként hevesen kezdette el üldözni a más hitű keresztényeket, kivégeztette a pápát, menesztette korábbi tanácsadóit, majd eszelős, idült gyanakvásában őket is kivégeztette. Egyszer, amikor idelátogatott megtekinteni az ő parancsára készülő síremlékét, elromlott az idő, beborult, tombolt a szél, s villámlani kezdett. Teodorik mindezt büntetésként fogva fel (állandóan kereste a természetes és természetfölötti jelenségekben is a fölöttes vagy mégis inkább mögöttes tartalmakat) rémületében a kősisak alatt keresett menedéket, de az Úristen egy hatalmas, őt kereső villáma átrepesztette a követ… Ha akarják – mosolyog rájuk szívélyesen az öregúr –, szívesen lefényképezem magukat a síremlék előtt…

Tatjána közelebb húzódik hozzá, ő átöleli, némán bámulják a fehér ruhás öregembert, aki két fotót is készít róluk, majd kivéve a gépből elbűvölő mosollyal nyújtja át Tatjánának. – Örültem a szerencsének, kisasszony – mondja, s fejével délkeleti irányba int. – Ha akarnak valami gyönyörűt látni, kedvesem, sétáljanak el a pínialigetekig. Arra van a San Apollinare in Classe-templom is, kívülről szürkének, kopottnak, jellegtelennek látszik, de ha betérnek… Ez is csupán azt bizonyítja, kedves hölgyem, tisztelt uram, hogy a látszat néha csal…

Meghajol, és eltűnik a mauzóleumot éppen elszántan megostromló, lelkesen csivitelő japán turisták tömegében.

Na gyere – fogja meg az ő kezét Tatjána, s megindulnak Apollinaris temploma felé. Egyre melegebb van, az ég kék, a nap tombol. – Elég hosszú séta lesz, mesélhetnéd tovább is, mi történt akkor éjszaka, a barátod faházában, meg tudtátok vigasztalni az elkeseredett hölgyet? És az is érdekel, hogy végül is hogyan döntöttél. Visszautasítottad, vagy mégis elvállaltad a barátod és társai teljesen őrültségnek tűnő, kilátástalan védelmét, kockáztatva karrieredet?

– Egy barátom, híres író különben, sokat élt Bukarestben is, egyszer azt írta, hogy csak addig tart a kötelesség, amíg engedi a becsület. Akkor viszont, amikor kimentem hozzájuk a konyhába, s elszántan kortyolgatva a forralt bort még egy passzust elmondottam nekik Illyés hírhedett verséből, még fogalmam sem volt arról, hogyan fogok dönteni.

…ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad…

– Elhallgattam, a két nő döbbenten nézett. Ez mi volt?, kérdezte Klári, és hatalmasat tüsszentett. Egy vers, mondottam én, az Egy mondat a zsarnokságról. Nem ismerem. Hol lehet ezt elolvasni? Megjelent nyomtatásban? Csak Nyugaton, mondottam én fáradtan. Idehaza kéziratban terjed, szamizdatként. Az mi?, kérdezik szinte egyszerre, a szamizdat?

– Én is Budapesten, egyetemi éveim alatt tudtam meg, hogy mi! A sors iróniája, hogy Mandelstam, Ahmatova és Cvetajeva bizonyos verseit s Szolzsenyicint is először magyarul olvastam. Megismerkedtem azzal a jeles magyar költővel is, aki merészen és eltökélten pontosan Mandelstam egyik híres nyolcsorosát fordította le. Ismered ezt a verset?

– Nem – néz ő döbbenten Tatjánára. – Így nem ugrik be…

– A költő abban a híres kávéházban üldögélt állandóan, ahová akkoriban, a nyolcvanas években a magyar írók jártak. Vagy borozgatott, vagy verset írt, noteszébe, gyöngybetűivel, vagy sakkozott. Amikor megtudta, hogy én ki vagyok, s hogy imádom a sakkot, édesapám tanított meg sakkozni, miután végre kiszabadult a lágerből, leültünk, s egy idő után, amikor már ő is belátta, hogy vesztésre áll, talán mert lebecsült engem, a kis orosz egyetemista lányt, lesöpörte a bábukat, s elmondotta a verset, megjegyezve, hogy biztosan nem ismerem. Igaza volt, sajnos. Tényleg nem ismertem. És sokat nyomoztam azon a nyáron Moszkvában, amíg egy barátom végre átadta nekem Oszip Mandelstam verseinek egy sárguló papírlapokra gépelt gyűjteményét. Emlékszem, hangosan olvastam fel a verseket apámnak, aki döbbenten bámult rám, és szeméből megállíthatatlanul szivárogtak a könnyek.

– Hogy van ez a vers? Nem emlékszel? – kérdezi ő elfulladva.

– De igen – mosolyog Tatjána. – Még akkor, ott, a Hungáriában leírtam, s meg is tanultam, mert úgy éreztem, rólam szól, anyámról és apámról, a megalázottakról és a megszomorítottakról, a diktatúra áldozatairól…

A csermely tán Schubert, és Mozart tán madárzaj,
s a kósza ösvényen tán Goethe fütyül,
a tépelődő Hamlet, ki félénken itt lábal,
hitt a tömegben és nem menekült.
De tán hamarább volt a suttogás a szájnál,
erdő, fa nélkül hulltak levelek,
és tán, kiknek létünk tanulságát szánná,
előttünk s nélkülünk kész emberek.

– Most már elhiszed, miért akartam az anyanyelvemen is elolvasni? Mandelstamot egyébként lágerbe hurcolták, a szemétdombon pusztult el, valamikor a harmincas esztendők végén, amikor hazámban elszabadult a terror és a rettegés… A balszerencsés költő szomorú sorsát, iszonyatos halálával példázva, Varlam Salamov, egy másik elítélt örökítette meg, aki túlélte a Gulágot, noha a rettegett Kolimában, a pokol birodalmában tartották fogva, s Szolzsenyicin joggal nevezte elődjének, akinek az jutott esztelen osztályrészéül, hogy elsőnek mutathassa meg az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek ama mélységeit, amelyek felé a lágerlét lehúzott bennünket.

A meleg erősödik. Egy néptelen partszakaszon váratlanul kanyarodnak le a tenger felé. Már szavak nélkül is értik egymást. Vetkőznek.

– Te fürdesz? – bámul a bikinis szerelmére. – Azt hittem, hogy…

– Sőt – nevet Tatjána. – Délután alighanem el is foglak csábítani a szállodai szobában. Jó nagy az ágy, de letehetjük a paplant a padlóra is. Ahogy akarod.

Nevetve rohannak be a vízbe, fröcskölik egymást, mint a gyerekek. Itt viszonylag keveset kell gyalogolni, gyorsan mélyül a tenger, egymás mellett úsznak, ujjuk néha össze-összeér, s ő ilyenkor úgy érzi, mintha áram rázná meg. Boldog vagyok, kiáltja, de a hullámok elnyomják a szavát, s Tatjána nem hallja meg. Szeretlek, kiáltja még erősebben. A nő feléje fordulva suttogja: én is…

A nap tombol.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.