Archívum

Főhajtás XI.

„m. s.”
Szigethy Gábor
2008. március

Az ideológiai mindentudás megszállottjai – így jellemezte Bibó István a kommunistákat (Fogalmazvány, 1956. október 27.). Pontos és tárgyszerű minősítését nem ismerhettem a hatvanas évek derekán, csak a nyolcvanas évek végén sikerült hozzájutnom a magyar filozófus és politikus Svájcban megjelent négykötetes életműkiadásához. De 1956. november 4-e árnyékában is a hazámban élni akaró ifjú bölcsészhallgatóként nem csupán a pártunk és kormányunk által engedélyezett szövegek olvasásával próbáltam tájékozódni a világban.

Ismerősöktől kaptam kölcsön Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényes önéletrajzát. Este kezdtem el olvasni, mire hajnalodott, a végére értem. Lebilincselt, felzaklatott a mű. Nagyanyám, édesanyám kamaszkoromban hallott történetei keltek életre bennem.

Próbáltam tájékozódni. A Magyar Irodalmi Lexikon 1965-ben megjelent második kötetében ezt olvastam: „M. az új korszak hajnalán is görcsösen ragaszkodott a történelmileg már lehanyatló polgári élet- és irodalomszemlélethez, amelynek fiatal korában lázadója volt, s nem tudott továbbfejlődni haladó irányban.” Hála istennek! – gondoltam.

Bibó István véleményét a kommunistákról 1965-ben nem ismertem, de arra, amit a kommunisták által bebörtönzött, megalázott magyar filozófus és politikus már régóta tudott, engem is megtanított 1956. november 4. Tudtam: a kommunistákkal nem lehet tárgyalni, de a kommunistákkal tárgyalni kell. Nagy tekintélyű irodalomprofesszoromat, Király Istvánt az egyetem folyosóján állítottam meg, és tudatlanságnak álcázott agresszivitással kérdeztem őt: az egyetemen miért nem tanulunk Márai Sándorról?

A válasz egyértelmű volt és letaglózó: „Márai Sándor kihullott a magyar irodalomból. Márai Sándor nevű magyar író nincs.”

Ma már tudom, hogy Bibó István ítélete – „a kommunisták az ideológiai mindentudás megszállottjai” – milyen pontos meghatározása az emberi értékeket módszeresen és tudatosan pusztító mételynek.

A hatvanas–hetvenes években próbáltam Márai-köteteket szerezni. Első szerzeményem a Napló (1943–1944) első kiadása volt. Nem sokkal később, a hatvanas évek végén Ausztráliába, ott élő lányaihoz költöző idős rokonomtól (a hölgy még húsz év múlva is, kilencvenéves korában Arany János-idézetekkel tarkított, gyöngybetűkkel írott leveleket küldözgetett itthon élő barátnőinek) kaptam meg a Füveskönyv 1943-as kiadását.

A hetvenes években – Babits Mihály Amor Sanctusa mellett – a Füveskönyv volt mindennapi esti olvasmányom. Néhány oldal, néha csak néhány verssor – de minden este a múlt illatát szívtam magamba elalvás előtt.

A Füveskönyv újra és újra elolvasott Ajánlásából tanultam meg érteni a világot. „Ezt a könyvet ajánlom Senecának, mert arra tanított, hogy erkölcs nélkül nincs ember. És Epiktétosznak, mert megtanított arra, mi van hatalmunkban. És Marcus Aureliusnak, aki megtanulta Epiktétosztól, mi az, ami hatalmunkban van – és türelmes volt. És Montaigne-nak, mert jókedvű volt, és nem törődött vele, mi lesz művével a halál után.”

1957 őszén vásároltam meg Montaigne esszékötetét. Tucat évig érintetlenül pihent a könyvespolcomon. Márai Sándor arra biztatott: vegyem kézbe. Azóta is szaporodnak a könyvben a ceruzával aláhúzott, megjelölt gondolatok, mondatok. „Minden pillanatban elképzelem az utolsó óra ütését… és szünet nélkül zengetem magamban: »aminek egyszer meg kell esnie, megeshetik ma is«.” (Lehet, hogy Hamlet Helsingőrben olvasta Montaigne-t? „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.”)

És ki az az Epiktétosz, akitől Márai Sándor azt tanulta: mi van hatalmunkban? Antikváriumban került kezembe a Kézikönyvecske 1942-ben megjelent kiadása. (Márai Sándor ebben az évben írta a Füveskönyvet!) Esténként mondatról mondatra haladtam Epiktétosz művében. És szokásomtól eltérően tintával húztam alá az utolsó mondatot: „Anytos és Meteios megölhetnek, de ártani – nem tudnak nekem.” (Évekkel később – ceruzával! – tanulságul magamnak a lap aljára írtam: „Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak.” Lukács evangéliuma 12,4.)

És Marcus Aurelius? Elmélkedései 1974-ben jelentek meg, akkor olvastam, akkor húztam alá a következő mondatot: „Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek!”

Márai Sándor egyenes volt. Vállalt magányát, lelkében őrzött emberi, erkölcsi és politikai értékrendjét halála pillanatáig nem adta fel. Egyenes volt, és megfogadta Marcus Aurelius tanácsát: „ne zúgolódva nézz szembe a halállal…”

Kiegyengetett milliók glóriázzák (vagy becsmérlik) ma irigyelt egyenességét.

Először 1976-ban olvastam Seneca Erkölcsi leveleit. Márai Sándor Füveskönyve volt az iránytűm. „A legtöbben nyomorultul hányódnak a halálfélelem és az élet gyötrelmei között, élni nem akarnak, meghalni nem tudnak.”

Hazánkban régi gond; Petőfi Sándor 1848 januárjában kétségbeesetten így harsonázik: „Élni nem tudunk, és halni nem merünk.” Egyetemi hallgatóimnak 1976 őszén arról beszéltem: Az nem lehet, hogy annyi szív… És Petőfi versét magyaráztam: az lehetetlen, hogy úgy tengődjön a nemzet, hogy sem meghalni, sem élni nincs bátorsága, és ostobán meghunyászkodva tudomásul veszi, hogy hosszú haldoklásra ítélte a nagyhatalmak összekacsintó, cinikus galádsága. 1848-ban – mondtam. És a Szentírást idéztem: „Akinek van füle a hallásra, hallja.”

Márai Sándor az elvei szerint élt. Becsületesen akart élni, és tudott becsületesen meghalni. Senecától tanulta: erkölcs nélkül nincs ember. Márai Sándortól tanultam, hogy ifjú magyaroknak Senecát kell idézni: „A halandóknak szerintem senki sem tesz rosszabb szolgálatot, mint aki a filozófiát pénzre váltható mesterségként tanulta meg, s másként él, mint ahogy élni tanít.”

1956-ban megtanultam: erkölcstelen írástudók, talmi filozófusok, gerinctelen politikusok, akik nem úgy élnek, ahogy másokat élni tanítanak, bármikor hajlandók megtagadni korábban vallott hitüket, eszméiket, pillanatnyi érdekeiknek megfelelően cserélgetni álarcaikat, féregként elárulni hazájukat.

Évtized múlva került kezembe Márai Sándor 1941-ben készült fényképe. Hátoldalán Márai Sándor kézírása:

Körözés esetén:

Magasság: 183-

Súlya: 81-

Kora: 41-

Különös ismertető

jele: gyanakvó

álneve: m. s.

1942-ben ajándékozta ezt a képet Márai Sándor Mezei Máriának. Akkor írta a fénykép hátoldalára: Körözés esetén.

A nácik elől Leányfalura menekült, a kommunisták elől Itáliába.

Engem valamikor a múlt század hatvanas éveinek végén tanított meg arra: legyek gyanakvó. De a Füveskönyv ajánlása alá már három évtizede ceruzával feljegyeztem Seneca bölcs mondását: „Egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.”

Magyarországon éltem a 20. század második felében. A Füveskönyv segített tájékozódni. „A sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még nem uralkodtak.”

Múlt idő a 20. század, jelen idő a 21. A sztoikusok már réges-rég nem parancsolnak. A keresztények még mindig nem uralkodnak.

Este van. Megint este. Kezemben Márai Sándor Füveskönyve. Magamba temetem, álmaimban fényesítem az elalvás előtt olvasott mondatot: „Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.”

Éjszaka felriadok. A hajnali derengésben olvasgatok: „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.”

Márai Sándor 1942-ben írta a Füveskönyvet.

Az ideológiai mindentudás megszállottjai tévedtek: Márai Sándor nem hullott ki a magyar irodalomból.

Üzen a múltból.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.