×

Főhajtás X.

A száműzött

Szigethy Gábor

2008 // 02
Fogyatkozik azok száma, akik még látták a harmincas évek derekán a Nemzeti Színház színpadán a semmiből támadt tündér-királykisasszonyként színpadra lépő, lebilincselő mosolyával a nézőket egy pillanat alatt meghódító fiatal színésznőt, Szeleczky Zitát.

Sokan vagyunk, akik az elmúlt két évtizedben, amióta újra vetítik moziban, televízióban régi filmjeit, fél évszázados késéssel felfedeztük: tündöklően tehetséges színésznő volt valaha Szeleczky Zita.

Számtalan nagy szerepet (Titania, Júlia, Solvejg…) játszott el a Nemzeti Színházban 1936 és 1941 között: terjedelmes szereplista, megsárgult fényképek, rajongó újságcikkek, matrónák, aggastyánok fakuló emlékezete őrzi, óvja, fényesíti a hajdani színpadi színésznő emlékét.

És akik még itt vagyunk, de színpadon játszani soha nem láttuk, nem láthattuk Szeleczky Zitát, újra s újra végigmosolyoghatjuk-könnyezhetjük filmjeit – az első, a Méltóságos kisasszony 1936-ban készült, az utolsó pedig, Az első című 1944-ben. Szeleczky Zita ma éppúgy imádnivaló, játékos, gyönyörű ifjú asszony, mint volt fél évszázaddal ezelőtt. Szomorú tény: mi, férfiak már nem lehetünk reménytelenül szerelmesek belé.

Fogyatkozik a számuk, de még nagyon sokan vannak, akik az ötven évig száműzött Szeleczky Zitát látták, hallgatták, csodálták Dél- és Észak-Amerikában, Ausztráliában, a világban mindenhol, ahol szétszóródva keserédes sorsú magyarok éltek és élnek, s akikhez a földrészekről földrészekre vándorló színésznő szólni akart, mert hitte, tudta és vallotta, hogy dolga van itt a földön: „Jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen álom…” A megszámlálhatatlanul sok színpadi pillanat, amelyben a színésznő magyar szóval, magyar dallal boldoggá tette a hazájuktól távol, a szülőföldtől elszakadva élő magyarokat: magyar örökség.

De magyar örökség, élő örökség a kalandos életű színésznő sorsa, életútja, a jobbról-balról rázúduló rágalomhadjárat is. 1941-ben nem vállalta, hogy néhány napos próbával eljátssza a Nemzeti Színház németországi vendégjátékán Vörösmarty darabjában kedvelt és sikeres szerepe, a hódító Ledér helyett az alkatától idegennek érzett aranyszőke Tündét. A nácik lakájai azzal vádolták, hogy a fiatal színésznő nem akar színpadra lépni az, úgymond, „baráti” Németországban: Szeleczky Zitának távoznia kellett a Nemzeti Színházból. 1945-ben (és később is) a kommunisták lakájai véres szájú antiszemitizmussal vádolták, és hiába állította 1947-ben a népbírósági tárgyaláson a kommunista Gobbi Hilda, hogy (a távollétében három év börtönre ítélt) Szeleczky Zita soha nem volt antiszemita („Röhej, hogy mi volt a fővád ellene. Szavalta Petőfi versét: Jön a muszka, jön a muszka, itt is van már valahára…”), és hiába tanúsította a kommunista Várkonyi Zoltán, hogy Szeleczky Zita neki, a származása miatt üldözött színésznek 1944-ben felajánlotta menedékül, búvóhelyül a saját lakását – a rágalmazó nyilasok után a rágalmazó kommunisták bélyegezték elvetemült hazaárulónak a színésznőt.

Szeleczky Zita 1941-ben nem volt náci: akkor ez volt a bűne. 1945-ben nem volt kommunista: akkor ez volt a bűne.

Színésznő volt, mélyen hívő ember és minden porcikájában magyar: a nemzetiszocializmustól éppúgy féltette Magyarországot, mint a nemzetközi szocializmustól, a náci csürhétől éppúgy, mint a kommunista hordáktól. Egy hol a nácik, hol a kommunisták által megszállt országban az ilyen ember mindig bűnös. És nem Szeleczky Zita volt az egyetlen ember ebben az országban, aki éppúgy félt a náciktól, mint a kommunistáktól. Magyar örökség.

1941–42-ben az Operett Színház színpadán estéről estére dörgő tapsvihar közepette Huszka Jenő operettjében ’48-as forradalmárként énekelte: Soha ne lengjen idegen zászló Budavár fölött... A nézők értették, miről és miért énekel. És rettegést ezüstöző tapsvihar övezte akkor is minden fellépését, amikor 1944 őszén Petőfi Sándor versét szavalta: Fel a szent háborúra! Jön a muszka! A nézők értették, miről és miért beszél. Szeleczky Zita félt. Mindenki félt. Kompországban élünk: Hitler embertelen birodalmából Sztálin embertelen birodalmába sodorta hazánkat a gátlástalan nagyhatalmi érdek. Magyar örökség.

És aki 1945 után nem lett a proletárdiktatúra híve vagy engedelmes alattvalója, ha itthon élt, ha itthon maradt: megtűrt „egyéb” volt; ha elmenekült: klerikális, antiszemita, reakciós, fasiszta.

Szeleczky Zita mélyen hívő, magyarságát egész életében töretlenül vállaló színésznő volt. Színésznő, aki a száműzetés keserű évtizedeiben vállalt, a megpróbáltatások közt is mindig vállalt szent feladatának tekintette, hogy sorstársaiban, bárhol a világban élő magyarokban Vörösmarty, Petőfi, Ady szavaival ébren tartsa a hitet: hazánk egyszer majd biztos révbe ér, és Magyarországot nem hazaáruló gazemberek, nem ostoba ideológiák megszállott gonosztevői fogják leigázni, kormányozni.

Megtörhetetlen hite legyen mindannyiunk magyar öröksége.


Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben