Archívum

Főhajtás X.

A száműzött
2008. február

Fogyatkozik azok száma, akik még látták a harmincas évek derekán a Nemzeti Színház színpadán a semmiből támadt tündér-királykisasszonyként színpadra lépő, lebilincselő mosolyával a nézőket egy pillanat alatt meghódító fiatal színésznőt, Szeleczky Zitát.

Sokan vagyunk, akik az elmúlt két évtizedben, amióta újra vetítik moziban, televízióban régi filmjeit, fél évszázados késéssel felfedeztük: tündöklően tehetséges színésznő volt valaha Szeleczky Zita.

Számtalan nagy szerepet (Titania, Júlia, Solvejg…) játszott el a Nemzeti Színházban 1936 és 1941 között: terjedelmes szereplista, megsárgult fényképek, rajongó újságcikkek, matrónák, aggastyánok fakuló emlékezete őrzi, óvja, fényesíti a hajdani színpadi színésznő emlékét.

És akik még itt vagyunk, de színpadon játszani soha nem láttuk, nem láthattuk Szeleczky Zitát, újra s újra végigmosolyoghatjuk-könnyezhetjük filmjeit – az első, a Méltóságos kisasszony 1936-ban készült, az utolsó pedig, Az első című 1944-ben. Szeleczky Zita ma éppúgy imádnivaló, játékos, gyönyörű ifjú asszony, mint volt fél évszázaddal ezelőtt. Szomorú tény: mi, férfiak már nem lehetünk reménytelenül szerelmesek belé.

Fogyatkozik a számuk, de még nagyon sokan vannak, akik az ötven évig száműzött Szeleczky Zitát látták, hallgatták, csodálták Dél- és Észak-Amerikában, Ausztráliában, a világban mindenhol, ahol szétszóródva keserédes sorsú magyarok éltek és élnek, s akikhez a földrészekről földrészekre vándorló színésznő szólni akart, mert hitte, tudta és vallotta, hogy dolga van itt a földön: „Jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára, ma pedig fájó, elérhetetlen álom…” A megszámlálhatatlanul sok színpadi pillanat, amelyben a színésznő magyar szóval, magyar dallal boldoggá tette a hazájuktól távol, a szülőföldtől elszakadva élő magyarokat: magyar örökség.

De magyar örökség, élő örökség a kalandos életű színésznő sorsa, életútja, a jobbról-balról rázúduló rágalomhadjárat is. 1941-ben nem vállalta, hogy néhány napos próbával eljátssza a Nemzeti Színház németországi vendégjátékán Vörösmarty darabjában kedvelt és sikeres szerepe, a hódító Ledér helyett az alkatától idegennek érzett aranyszőke Tündét. A nácik lakájai azzal vádolták, hogy a fiatal színésznő nem akar színpadra lépni az, úgymond, „baráti” Németországban: Szeleczky Zitának távoznia kellett a Nemzeti Színházból. 1945-ben (és később is) a kommunisták lakájai véres szájú antiszemitizmussal vádolták, és hiába állította 1947-ben a népbírósági tárgyaláson a kommunista Gobbi Hilda, hogy (a távollétében három év börtönre ítélt) Szeleczky Zita soha nem volt antiszemita („Röhej, hogy mi volt a fővád ellene. Szavalta Petőfi versét: Jön a muszka, jön a muszka, itt is van már valahára…”), és hiába tanúsította a kommunista Várkonyi Zoltán, hogy Szeleczky Zita neki, a származása miatt üldözött színésznek 1944-ben felajánlotta menedékül, búvóhelyül a saját lakását – a rágalmazó nyilasok után a rágalmazó kommunisták bélyegezték elvetemült hazaárulónak a színésznőt.

Szeleczky Zita 1941-ben nem volt náci: akkor ez volt a bűne. 1945-ben nem volt kommunista: akkor ez volt a bűne.

Színésznő volt, mélyen hívő ember és minden porcikájában magyar: a nemzetiszocializmustól éppúgy féltette Magyarországot, mint a nemzetközi szocializmustól, a náci csürhétől éppúgy, mint a kommunista hordáktól. Egy hol a nácik, hol a kommunisták által megszállt országban az ilyen ember mindig bűnös. És nem Szeleczky Zita volt az egyetlen ember ebben az országban, aki éppúgy félt a náciktól, mint a kommunistáktól. Magyar örökség.

1941–42-ben az Operett Színház színpadán estéről estére dörgő tapsvihar közepette Huszka Jenő operettjében ’48-as forradalmárként énekelte: Soha ne lengjen idegen zászló Budavár fölött… A nézők értették, miről és miért énekel. És rettegést ezüstöző tapsvihar övezte akkor is minden fellépését, amikor 1944 őszén Petőfi Sándor versét szavalta: Fel a szent háborúra! Jön a muszka! A nézők értették, miről és miért beszél. Szeleczky Zita félt. Mindenki félt. Kompországban élünk: Hitler embertelen birodalmából Sztálin embertelen birodalmába sodorta hazánkat a gátlástalan nagyhatalmi érdek. Magyar örökség.

És aki 1945 után nem lett a proletárdiktatúra híve vagy engedelmes alattvalója, ha itthon élt, ha itthon maradt: megtűrt „egyéb” volt; ha elmenekült: klerikális, antiszemita, reakciós, fasiszta.

Szeleczky Zita mélyen hívő, magyarságát egész életében töretlenül vállaló színésznő volt. Színésznő, aki a száműzetés keserű évtizedeiben vállalt, a megpróbáltatások közt is mindig vállalt szent feladatának tekintette, hogy sorstársaiban, bárhol a világban élő magyarokban Vörösmarty, Petőfi, Ady szavaival ébren tartsa a hitet: hazánk egyszer majd biztos révbe ér, és Magyarországot nem hazaáruló gazemberek, nem ostoba ideológiák megszállott gonosztevői fogják leigázni, kormányozni.

Megtörhetetlen hite legyen mindannyiunk magyar öröksége.


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.