Archívum

Falusi Márton: Rádnyitva ablak, ajtó

Nagy Gábor
2008. február

A második kötet többnyire mindent eldönt.

Falusi Mártonról már az első, 2004-ben megjelent Hazáig látni című verseskönyve után sejtettem, hogy nem mindennapi tehetség. A Rádnyitva ablak, ajtó olvastán igazolva látom megérzésemet: a fiatal költő – egy verscímét parafrazeálva – valóban a versnek lett odadobva.

Épp annyira tudatos, épp annyira zabolátlan, amennyi tudatosság még nem szürkíti szobatudóssá, amennyi zabolátlanság még nem válik érthetetlen kuszasággá. A határokon egyensúlyoz, fittyet hányva a kötél keskenységének vagy a szakadék mélységének.

Gyakran túlfeszíti a verset. Fiatalos hév, erő? Nemcsak ez az oka. Ami a versének legnagyobb erénye, az legnagyobb veszélye is. Soha nem látott terhet ró a metaforára, a végletekig tágítja határait. Így lesz még szentenciaszerű verse is színpompás, így látja egybe a világ egymástól félreeső sarkait, s így fogy el olykor a képek gyöngysora alól a logika lánca. Zseniális ötletek, telitalálatok mellett olykor már-már a giccs kísértése. De minden versen érezni, hogy szerzőjük tud erről: választott útja ez, a lehetetlennel packázik. Ebben a kötetben néhány remekmű s nem kevés jó vers az eredmény (egy-két teljesen szerteszaladó szöveg mellett), de szinte bizonyos, hogy a rendszeres edzés – a kötetnyitó Csont és súlyzó alkalmazza ezt a metaforát az írásra – egyre biztosabb, meggyőzőbb szövegformáláshoz fog vezetni. Márpedig ez a poétika – a nem túlírt változatában – hallatlanul izgalmas és eredeti.

Nem előzmény nélküli persze. Ott veszi fel a fonalat, ahol Baka István letette. Baka a József Attila-i metaforikát feldúsította, de a logika feszességéből nem engedett. Falusi Márton – talán a kései Nagy Lászlótól sem függetlenül – tovább dúsítja ezt a metaforikus szövegépítkezést, lazítva a logika szoros láncán, még tovább tágítva a kettősképek elemei között a szemantikai távolságot, a valóság széttartó elemeiből még többet beengedve a hagyományos lírai játéktérbe. A játék egyik tétje az, hogy megtűri-e egymást a két világ (mondhatnám, a szent és a profán): a hagyományos játéktér – persze metaforikusan megújított – elemei, a természeti képek: nap, hold, csillagok, madarak stb., illetve a hétköznapi világ komikusan jelentéktelen tárgyai. Az Egy joghallgató följegyzéseiben a „sarlóját Kronosz divatba vágja / Nike jellé csorbul pulóveremen” két sora arra példa, amikor a blaszfémikus, ironikus egybekapcsolás működik ugyan, de lötyög picit, mert mit is jelent az, hogy „divatba vágja”? Mintha a „zaciba vágja” és a „divatba hozza” vegyüléke lenne. Ha pedig a „belevágja” volna az eredeti igealak (hiszen „kicsorbul”), akkor miért is vágja a sarlót divatba? (A divatba ebben az esetben, ráadásul.) Gyomlálás vagy aratás? Döntse el az olvasó? Akárhogyan is, a kép nem (elég) plasztikus: nem látom. Pedig az idézet második sora jó, ahogyan leránt a mitologikus magasságokból. Az Akkord harmadik versszaka bravúros képpel indít: „Keselyűkör csörlőzi / perceid az ég alatt.” A következő két sor azonban a kontroll elvesztéséről tanúskodik. A Falusinál igazán feltűnő, mert ritkán előforduló rossz rímek mintha a kép megbicsaklására akarnának figyelmeztetni: „Ledér levelet zöldít: / dörzsöl kék útján a Nap.” Az ég mint kék út – nem túl érdekes képzettársítás. De a zöldítés – a fény általi érlelés – aligha képzelhető el dörzsölésként. S igazából akkor sem válik láthatóvá a kép, ha a „ledér” útmutatása alapján erotikus látomásként olvasom. Ami nem is illene a „billentyű-sírboltok” képével záruló (a kötet címadó soraival nyitó) versbe. Az Egy nappal, egy szerelemmel első szakaszában is képtelenné válik a metaforikus viszonyítás: az „Ingujjam itatta reggel” aligha folyik ki a vászonterítőre – már csak azért sem, mert már kifolyt, azért itatta fel az ingujj.

Folytathatnám az elrontott képek szemlézését, de aránytalanság volna. Hisz mennyi remek miniatúra villan föl a sorokban elrejtve! A Kert apámnak – a kötet egyik erős darabja – jól vegyíti a képi és gondolati elemeket. Ennek legszebb példája ez a sor: „test és árnya kihajtott tépőzár”. A Léka Gézának ajánlott, szintén egységes, feszes szöveg, a Borozni úgy jó utolsó előtti sora a „fent” és „lent” összekapcsolásában az égi és földi megdicsőülés talmiságát leplezi le: „Bujdokolsz, vannak itt elegen. / Csillag is tisztul, te már soha. / Bárki von kérdőre idelenn, / nem kell Úr tömjénje, kánona.” A Levegő és föld erős zárlatát is a képbe plántált gondolatiság emeli meg: „Virradat-fejléces papír. / Istent könnyű tollam vitte, / őt imbolyogtatja, ha ír, / szamárfület gyűr a vízre.” A „szamárfül” iróniájában nagy költők bölcsessége készülődik. S mily merész képekben pöröl Istennel a De profundis! A „Képmásnak jó volnék, fiadnak kevés?” pimasz kérdése után blaszfémikus erotika lopódzik az első emberpárt megidéző képi világba: „Arcunk görgetik gyönyör-csigasoron, / csigolyák tört menetére billenek. / Dióvá szorított ősz, ima kopog, / őrölök rózsafüzért: gerincedet.” Az Avargyűjtés halottak napi képei sem mindennapiak: „sírokba virágot ültet / poklot mennyet összeforgat / levélprés vákuma szippant / diófaárnyat halottat”. (Kár, hogy a „rondót járó Krisztus-ötseb”-ig tornyozódó látomássor a második és harmadik versszakban erősen ingatag.)

Falusi képalkotása olykor a szürreális felé srófolja a látványt (ezért is találó a borítóra kifuttatott Chagall-kép). A paranomáziás szójátékok – szintén kedvelt eszköze ez Falusinak – indította képsor az egyik legszuggesztívebb eszköze a kötetnek: „Langaléta lángok atlétája! / Tűzcsóvákkal expanderezel, / felnégyelt égtájakat nyújtasz / a vérontás utáni virradatig.” A Gérecz Attila öttusázik meghökkentő felütése ez. A fogalmibb, szentenciózus zárlat is igazi remeklés: „Ihleted kodifikátora, / írok rád törvényt, / te légy jogom, / ha jogod én nem lehettem! / Paragrafusjelünk legyen kicsavart tested, / ahogy krétával körbeírják / a szorgos, kései helyszínelők.”

Ez a passzus, mint a kötet számtalan helye, e líra egyik védjegyét is kirajzolja: soha nem látott intenzitással és logikai következetességgel épül be Falusi metaforikus világába a jog, sőt a jogfilozófia nyelve és látásmódja. Nem a programadónak szánt Se törvény, se vers a legjobb példa erre (ez inkább játékos, a gondolati mélységek fölött ellibbenő alkalmi vers), a Minden az ég alatt eljárás fanyar iróniája és kiváló második versszaka ellenére sem egészen sikerült alkotás – inkább azok a versek érdekesek, amelyekbe nem alaptémaként, csak alárendelt elemként, mégis szervesen épül be a jogi nyelvezet. Ilyen a Korai vezeklés zárlata s különösen a Ballada letűnt és eljövendő korokból befejezése: „Hóhérom bárdja lesújt, / koponyám koppan hold kövén. / Roppanj csillagokká, tejút, / alkotmányig nyílj, csonttörés!”

Falusi művei többnyire pontosan komponált rímes, időmértékes vagy szimultán ritmusú versek. A szigorú ritmika következtében még sűrűbbé, tömörebbé, még nehezebben fölfejthetővé válnak olykor a metaforákba rejtett jelenetdarabkák. Máskor viszont az önfeledt, bravúros nyelvi játék terepe lesz a vers. A Ballada a jó útra tért pornószínésznőről a nyelvi és képi humor tűzijátéka – a villoni ballada feszes formáját követve. A Herceget megszólító Ajánlás fölerősíti a játék mögé rejtett társadalomkritikai szándékot: „Egy bársonyszéket rég megérdemeltem, / sleppedbe végy pornográf versemért! / Kik olvassátok ezt: nincsen tanulság, / elég, ha tudjátok, mit ír az újság.”

Falusi témái általában a szerelem és testiség, Isten és kétely, önmeghatározás és önreflexivitás hármas körébe tartoznak. Olykor szétválaszthatatlanul összeforr e hármasság. A kétely, kételkedés, bizonytalanság és az ezeket leküzdeni vágyó bizonyosságkeresés a költői én alaptulajdonsága. A kötet egyik legjobb darabja, a Fohász nemtevésért a bizonyosság (hiábavaló?) keresésének tapasztalatait összegzi: „lásd be, a bináris logika / megcáfol és alátámaszt, / hiszen ki igenli léted, az számol hiányoddal”. Ez a jogtudományból is eredő rideg logika a gyakoribb – a kötet mégis egy érzelmet megvalló felkiáltással zárul: „Szűk városainkban apró templomok, / mégsincs sarok, se szeglet, / ahonnét téged, Uram, / szemmel bekeríthetlek!” Ez a vers (Kezdtem volna az időjárással?!), a Fohász vagy a szintén remek Adria, Nem engedsz fölnőni című darabok azt mutatják, hogy a ritmikai kötöttségektől megszabadulva sem téveszt arányt és irányt Falusi versérzéke.

Rádnyitva ablak, ajtó – szívesen olvasom e címet úgy, hogy az olvasót szólítja meg. Mert a könyv valóban a (hagyomány és modernség elemeire már szét nem bontható) világ huzatát zúdítja az olvasóra: holdastul-napostul meg photoshop- és pixelestül, a fönt és lent, szent és profán viszonylatait elrajzolva, olykor összemosva, de mindenkor a mesterség tudásába vetett hit erejével. Egy olyan világot, ahol „Óda hoz adóhoz ihletet, / megsarcolna múzsa, policáj” (Ballada letűnt és eljövendő korokból), meg „Földről szétpattan mattsápadt szivárvány, / szoros gumi befőttesüvegről” (Ízleld a tengert). A Sem otthonos, se vendég is mintha szerző és olvasó különös viszonyáról (is) vallana:

Felhőcsíkkal az eget összeragasztózom,
belesimítom kartongúla-tekinteted.
Lencséjét élesebbre tekeri egy sólyom,
benne látom magam, láttatom magam veled.

(Stádium, 2007)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.