Archívum

Bocskai koronája

III/1. rész
2008. február

11

Dokumentálhatatlan, hogyan következik be a fordulat Bocskai gondolkodásában; mit és milyen ütemben váltottak ki belőle a császári uralom erdélyi „megszilárdulásával” kapcsolatos tapasztalatok. Van, aki úgy tudja ma is: sohasem szegült volna szembe Prága gyarmatosító törekvéseivel, ha egy adott pillanatban nem ő lesz a birtokelkobzásra kipécézett legközelebbi áldozat, s maga is azt írja a katonai győzelme után, 1605 áprilisában keltezett, erdélyi ismeretlenhez intézett közismert levelében, hogy őfelsége ágyúival és „éles kardjával” kergették el őfelsége mellől. Említettük, nem vesz részt az új évszázad kezdeti éveinek erdélyi mozgalmaiban és harcaiban; nem szólal meg Székely Mózes fejedelemsége idején, nem áll unokaöccse, Báthory Zsigmond mellé akkor, amikor az utoljára tér vissza Erdélybe, hogy megküzdjön a fejedelmi süvegért, és nincs ott Basta közelében, amikor a generális az ország ura. A legtöbb megmozdulásban nem is lehetne résztvevő, hiszen ekkoriban, 1601–1602-ben tartják őt Prágában „tisztes fogságban”, távol hazája ügyeitől. Az azonban valószínűnek látszik, hogy még 1601 őszén is a császári hatalom berendezkedésében és konszolidálásában látja Erdély számára a túlélés egyetlen esélyét, noha elkobzott birtokait ekkor sem kapja vissza még. Igaz, amikor Prágából levelet küld Báthory Zsigmondnak, beleírja, hogy szóban is üzen neki a levél átadójával – az udvarban nyilván mások is olvashatták azt a levelet –, de azok, amiket ebben az írásban felró unokaöccsének – és általában az erdélyieknek –, nem indulat szülte, sebtiben előkapott s egy önmagában lefolytatott polémia hevében előrobbanó vádak, hanem átgondolt, megalapozott ítéletek, s nem is csak egyetlen szemszögből – a birodaloméból – fogalmazódtak meg: mögöttük ott fehérlenek a csontvázhalmok, amelyeket az utolsó decennium hagyott Erdély csataterein. „Ezernyi olyan érv van, amelyek mindegyike el kell hogy vonja felségedet a Római Birodalom ellenségeinek társaságából; viszont csak nagyon kevés és súlytalan az, ami azt javallaná, hogy forduljon szembe vele, és ragadjon fegyvert ellene. Talán valamely általunk nem ismert jogtalanságot akar felséged megtorolni, amivel személyét vagy országát megsértették. Felséged eléggé megbosszult már mindent, saját magán, barátain, rokonain és országán [az én kiemelésem – F. T. G.], úgyhogy a másokra irányított dárda saját magát sebesítette meg. […] Magyarországot, mely egykor a törökök réme volt, amelyet mindig gyűlölni fognak gyors katonai harcmodora miatt, nem a velük való barátkozással és a velük kötött szövetséggel lehet megvédelmezni, hanem a többi keresztyén országgal együtt ellenük szegezett erővel és bátorsággal. Az erdélyiek voltak azok, akik maguk megmentésére mindig azt ajánlották felségednek, mi viszont mindenkor ellene voltunk, hogy ti. a törökkel fenn kell tartani a békét, s a török erő jelenti az üdvösség egyedüli útját. De gondolja meg felséged, hogy ugyanezek az erdélyiek mennyire voltak állhatatosak ebben a nézetükben, és azt is, hogy mennyire ragaszkodnak fejedelmükhöz és a török császárhoz. Ugyanis a szerencse forgandósága szerint változtatják magatartásukat: legyőzött urukat üldözik, a győztesnek jó arcot mutatnak mindaddig, amíg kedvez neki a szerencse, de ha az lehanyatlik, csak kevesen választják közülük a becsületes halált, annál többen a gyalázatos életet. Egymást kölcsönösen elárulják, s közös bűntetteiket vagy az ártatlan fejedelemre, vagy néhány magánemberre kenik rá.” Ez emlékeztet arra, amit Szamosközy szerint Basta a megmaradt erdélyi rendek arcába vágott azon a drámai dévai gyűlésen, de szerintünk csak a felületen. A generális mögött ott a hada. Akasztathat, tömlöcöztethet; meg is teszi. Nem ismeri közvetlenül az egymást követő politikai fordulatokat előidéző okokat, voltaképpen semmit nem ért az egész folyamatból – azonkívül, hogy az császára tetszésével nem találkozik. Bocskai pedig korábban a bőrén érezte Erdély minden nyomorúságát. Most fölülről, tehetetlenül nézi az egészet.

Az utolsó idézett mondatba az is beleértendő, hogy ő, a „magánember” szintén kockára tette mindenét fejedelméért és hazájáért, s hogy ebből elege van. Mindazonáltal már talán az első pillanatban látta – utóbb aztán a saját bőrén is megtapasztalhatta –, hogy a császári berendezkedésnek nyílt megszállás jellege van. Az sem kizárt, hogy azoknak van igazuk, akik azt sejtetik: éppen az udvar székhelyén fedezte föl a birodalom megreparálhatatlan repedéseit, a király uralkodásra alkalmatlan voltát, s esetleg megsejthette már a lelkiismereti szabadság elleni, pár év múlva kezdődő támadást is. 1603 májusában már otthonról, szentjobbi várából küldte levelét Nyáry Pál váradi kapitánynak – az egyetlen olyan dokumentumot, amely a Benda Kálmán által sajtó alá rendezett leveleskönyvben helyet kapott a fönti, Báthory Zsigmondhoz írott meg a szabadságharc kirobbanásának napjaiban Sólyomkőben keltezett és Belgiojoso generálishoz, a felső-magyarországi főkapitányhoz intézett levele között. Nyáry 1603 tavaszán élelmet kért tőle, nyilván a váradi őrség számára. Erre válaszolt Bocskai: „Az kegyelmed levelét énnekem megadák, melyben kévánja kegyelmed tűlem, hogy az őfelsége megszűkült hadának valami élést küldenék; azért, uram, ha volna kitül és mit küldenem, nagy örömest megcselekedném. De jószágom mindenütt puszta, az szegénység ki imitt, ki amott széllel az hegyeken és havasokon búdosik, ami kevés megmaradott is még bennek. Nekem, uram, több jószágom az szentjobbi házamhoz nincsen az egy kis falunál, az mely itt mellette vagyon, ezen is penig inkább mindennap rajta az hajdúság; valamiket az szegénségnek találják, mindent kivonsznak torkokból, éhhel halásra jutottanak; magamnak az mi búzám, micsodám volt is, látván nyomorult állapatjokat, mind kiosztottam nekik, s nem tudok mit küldenem.” Sokan a hadjárás következtében föllépő éhínségben vesznek el, a halottakat nincs, aki eltemesse – a hajdúk ezzel azelőtt sem törődtek –, szerte az országban bomló hullák terjesztenek ragályt; a halál maga halált terem itt. A kőfalak nemcsak a hadakat nem állítják meg, a járványokat sem: „… mostan itt Szentjobbon felette igen uralkodik az pestis, nemcsak az faluban, hanem ugyan házam népe közül is nemcsak egy holt immár meg, és mostan is vagyon inficiáltatott bennek, csak ma is kettőt is vitettem ki a várból afféle nyavalyában esteket” – olvassuk a Nyárinak írott levélben. A hajdúk pedig most is ölve-rabolva járják Erdélyt, az albán-olasz generális üzeneteinek leghatékonyabb hordozóiként. A régi szakirodalom általában nemzeti önbírálat nélkül, e vonatkozásban tiszta lelkiismerettel könyvelte el ezt a tényt, hiszen sokáig az a nézet uralkodott, hogy a hajdúk tömegei főként a Balkánról fölhúzódó, zömében rác népelemből származtak; azóta följegyzésekből, zsoldjegyzékek névsoraiból kiderült már, hogy legalábbis a szabadságharc hajdúinak nagy része partiumi, Körös-vidéki, tiszai, kunsági, otthonukat vesztett magyarokból – köztük nemesekből – verbuválódott. Akárhányan voltak is ott közülük az erdélyi dúlásoknál, brutalitásaikat nem alaptalanul rótta a kortárs a király hivatalnokainak terhére, a rablások fő magyarázata ugyanis ismét az állandósult fizetetlenség. Basta uralma elviselhetetlen, de még annál is rosszabb, amikor úgy megy ki az országból, hogy legféktelenebb katonáit hagyja hátra. „Ebben az esztendőben [1604-ben – F. T. G.] mintegy pünköst tájatt, Básta az országban némely városokban és várakban népet hagyván, ő maga kiment hadával az országból szép lassúsággal. De a kóborló hajdúságot imitt-amott akik a havasokra és egyéb helyekre voltak, itt benn hagyá, mivel azelőtt is keveset hallgattak tőle. Volt iszonyú nagy kóborlás az országban minden helyeken, hanem ahol valami kicsiny erősség volt, ott mégis megmaradtak valamint” – jegyezte föl ennek az eseménynek kapcsán Nagy Szabó Ferenc.

A régi értelmezés szerint Bocskai nem tesz semmit, ölbe tett kézzel várja, míg meg nem jelennek kapui előtt a császár katonái, hogy rádöntsék vakondtúrás-várainak falait. Nem így van. Ezek a várak egyébiránt aprók ugyan, de vakondtúrásra éppen nem emlékeztetnek; Nagykerekit például, ahol szabadságharcának első fegyveres összecsapása lezajlik majd, éppen a század első éveiben erősítteti meg. Nagykerekinél is fontosabb az Erdélybe vezető utat őrző Sólyomkő. Az új kutatások alapján világosan látszik, hogy Bocskai tudatosan építteti ki a bihari birtoktestet, amelynek szomszédságában ott vannak a hajdúk szálláshelyei is. Ha kitarthatnánk a korábbi feltevés mellett, azt gondolhatnánk: talán nem is valaki ellen, nem valamely tervezett háború előkészületeként szervezi meg uradalmát – esetleg csak azért, hogy biztonságban morzsolja le, ami az életéből még hátramaradt. Évtizedek óta ismertek viszont az arra vonatkozó források, hogy 1604 elején tárgyalt – s hogy miről tárgyalt – a törökökkel. Erdélyt kérte tőlük, s csak akkor szakította meg velük (állítólag) a kapcsolatot, amikor a királytól néhány kivételével visszakapta a fejedelemségben lévő birtokait.

Legalább ennyi valószínűsége van annak, hogy komolyan készült a küzdelemre. A bihari gyarapítások tudatosságából Nyakas Miklós arra következtet, eltúlzott a szakirodalomban szereplő nézet, hogy e javak visszaszerzése után lemondott volna politikai terveiről (ha voltak): Bihar volt igazán fontos számára, nem Erdély.

Bizonyára nem „önző” okai – illetve nem feltétlenül magánérdekei – vezették a fölkészülésben. Éppen 1604-ben temeti el feleségét. Arról, hogy miként élte meg Hagymássy Margit halálát, nincs közvetlen forrásunk; éppúgy késztethette volna e tény magába fordulásra, mint a közéletbe való visszatérésre. Későbbi leghívebb embereinek egyikétől, fiatal főkapitányától, Homonnai Drugeth Bálinttól nem sokkal később vette el „bűneiért” és „gyarlóságáért” „a teremtő és üdvözítő szentháromság Isten” feleségét, Rákóczi Erzsébetet. Amikor „angyallá léte után édes társamnak bujdosni akarnék, váraimra, marháimra, jó vitéz szolgáimra nem nézhetnék bánatimban”, akkor „erőltette” Bocskai, s kérte „az ország”, hogy vállalja a főkapitányságot. „Meggondolván azért azt, hogy itt elsősorban Istennek, azután Magyarországnak, az én hazámnak, választott fejedelmünknek együtt szolgálhatok, és a sok dolog között elmémnek nagy, igaz és erős bánata is enyhíttetik, sőt hogy az írásom Isten ellen ne legyen, gyarló gondolatomból a fegyver által is, ha kívántatik, édesen halált szenvedjek az én társamért, és én is a szent Isten előtt álló szent angyali társaságban és az édességes társammal lelkével hozzá kívánkozó lelkem örökkön örökké teljes kedvvel örüljön.”

Évszázadokon át megingathatatlannak tűnt az az adat, hogy a Székely Mózes vesztes hadjárata után török földre menekült ellenállók vonták be Bocskait a fölszabadító hadműveletek terveibe. Ma az látszik hihetőbbnek, hogy ő volt a kezdeményező. Jogos tehát a prágai vád: 1604-ben valóban török területre küldte rabját, Murátot, az emírt, akit aztán Nándorfehérvárra írányítottak. Ezt a lépést még közvetlen fenyegetettség híján is diktálhatta volna az önvédelem; Biharban, a császár és a szultán torkában élvén, s tisztában lévén az utolsó években bekövetkezett fordulatokkal, valamelyiktől biztosítékot kellett kapnia, hogy megvédi a másiktól. De logikusabb az a feltételezés, hogy ekkor már kialakult benne a később végrendeletébe foglalt politikai koncepció, vagy legalább az a része, hogy Erdély (jobb híján korlátozott) függetlenségét meg kell őrizni – ehhez pedig előbb vissza kell szerezni azt. Ha így történt, akkor pedig természetes, hogy úgy gondolhatta magáról: az ország irányítására éppen ő lehet alkalmas annyi halott vagy kibujdosott vezér után. Több mint bizonyos, hogy ez az Erdélyre korlátozott függetlenség éppúgy nem lehetett volna hosszú életű, mint a korábbi kísérletek. Innen nézve különös szerencse, hogy a kirobbanó szabadságharc első hadműveletei a katonai erők elhelyezkedése folytán a királyi Magyarország területén zajlottak le.

Úgy tudtuk tehát sokáig, az emigránsok vezetője, Bethlen Gábor küld neki levelet először, ő erre válaszol; végül aztán Bethlen lett volna az, aki Bocskait „dekonspirálja”. Amikor Dampierre császári ezredes magyar hajdúi rajtaütnek a Temesvár körül tanyázó pogányokon, s velük együtt a várba futamítják a magyar bujdosókat is, a zsákmányból előkerül Bethlen Gábor dolmánya, s benne kettejük levelezése. Állítólag e levelekből jönnek rá a császáriak, hogy Bocskai a törökkel cimborál. A rajtaütés és a levél elveszítésének híréről aztán maga Bethlen értesíti Bocskait, akinek végül e „leleplezés” következtében egyetlen logikus lépése marad: az, ha kivonja a kardot, hogy megvédje magát. A temonda finomabb, modernebb és hihetőbb változata szerint annak a dolmánynak a zsebében nem volt semmi; az egészet Bethlen Gábor ötlötte ki, hogy a hír aztán utolérje Belgiojosót és a bihari nagyurat, így végül egyiküknek se legyen más választása, mint a háború. Bethlen később önmagának tulajdonította egyik híres levelében Bocskainak a török mellé állítását – csakhogy már Nagy László bebizonyította, hogy a gondolatmenet taktikai célzatú: portai követének, Borsos Tamásnak írt levelében azokat az argumentumokat sorakoztatja föl a fejedelem, amelyekkel elérhetni véli, hogy minél több segítséget kapjon Sztambultól. Logikus tehát, hogy fölnagyítja saját jelentőségét.

A legnagyobb valószínűsége annak van az egész konstrukcióban, amit Bocskainak a szabadságharc alatti első katonai ellenfele, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja vallott erről a Bécs számára készített, az első hónapok történetét a saját szempontjából összegző iratban. A dokumentum közreadói, Benda Kálmán és Kenéz Győző szerint Belgiojoso, „miután föltehetően részletesen jelentette, hogyan sikerült a »rebellis« Bocskai katonasága helyett a saját seregét tönkretennie”, 1605 első napjaiban Prágába ment, hogy ott uralkodója számára megírja ezt a jelentést, „melyben megpróbálta megmagyarázni, hogy helyzete kezdettől fogva reménytelen volt”. Nos, a jelentésben semmi nyoma sincs annak, hogy a felső-magyarországi főkapitány egy átgondolt, minden pontján kidolgozott terv szerint „becserkészte” volna Bocskait; ellenkezőleg: ő a nagyúr úgynevezett árulásáról Cyprián Concinitől, a váradi alkapitánytól értesült, aki viszont úgyszólván véletlenül jutott a titok birtokába. A szabadságharcnak eszerint az ő oldalukról – a király részéről – semmilyen előzménye nem volt, leszámítva azt az egyet, hogy Belgiojoso az elméletileg rendelkezésére álló s a törökök ellen mozgósítható haderő összekovácsolásának szándékával – vagy, mint a legtöbb földolgozásban szerepel: hogy pénzt szerezzen tőle a katonák zsoldjára – a rakamazi táborba rendelte Bocskait. Concini nem sokkal később Váradról magáncélból Szatmárra utazván ellovagolt Bocskai szentjobbi vára előtt, ott állította meg őt a bihari nagyúr három embere, Székely Ferenc, Szentjobb kapitánya, Posgai Lázár deák, udvarbíró és Fráter István, aki felesége révén rokona is volt Bocskainak. Mindannyiukat – mondták – Bocskai nevelte, taníttatta, ezért kötelességeik vannak vele szemben, amit mind ez ideig teljesítettek is. „Ám most, miután megtudtuk azt – idézi őket a Belgiojoso-jelentés –, hogy ő az Isten, őfelsége a király és az egész haza ellen való árulásáról tárgyalt a törökök uralkodójával, sőt szinte már meg is alkudott vele, s hogy ezzel az egyezséggel bennünket, saját magát, lelkünket, feleségünket és fiainkat, sőt hazánkat is el akarja veszíteni, és a jelek szerint a török zsarnokságot akarja ránk hozni, közösen úgy határoztunk, hogy – mivel szükségképpen inkább Istennek és királyunknak vagyunk elkötelezettjei – e gonosz szándékát még időben megjelentjük.” Ezt a vallomást előzte meg a Bethlentől eredő híresztelés arról, hogy a törökkel való tárgyalások dokumentációja Dampierre kezébe került, aminek következtében Bocskai – aki tehát alaptalanul vélte, hogy Belgiojoso álnokul, letartóztatása végett hívta őt táborába – valóban elszánja magát az ellenállásra. Pontosabban leghívebb(nek vélt) embereit – akik között tehát ott volt Székely, Posgai és Fráter is – Sólyomkő várába hívta, s ott közösen döntöttek az ellenállás mellett, ha szükségesnek mutatkoznék, segítségül híván a törököket. (Nyakas Miklós nemrég emlékeztetett hivatkozott tanulmányában arra, hogy Szamosközy egyik, korábban nem hasznosított adata szerint itt zajlott le „az egyik első”, de már Nagykereki ostromát követő összecsapás is: a Várad felé induló Thuri Ferencet és ötven „drabantját” a sólyomkői őrség október 8-án vagy 9-én foglyul ejti. Utóbb átállnak Bocskaihoz.) A szentjobbi árulók erről tehát részletesen tájékoztatják a váradi alkapitányt. Belgiojoso, „a király képe” számára 1604 szeptemberének végéig nem létezik Bocskai-problematika – azon kívül, hogy Rákóczi Zsigmondon, Ecsedi Báthory Istvánon és más főurakon kívül Bocskait is meg akarja zsarolni kölcsönügyben (Rákóczi kötélnek is áll) –, csak Rakamaz környékén találkozik vele. Éppen egy kezdődő válság kiindulópontján: hajdúi lázongani kezdenek az elmaradt zsold miatt, sőt, elszánják magukat a nyílt parancsmegtagadásra is. A Concinitől érkezett hír viszont minden bizonnyal kapóra jön neki: az „árulónak” tetemes számú elkobzásra váró marhája van. Megéri hát kölcsönt fölvenni, hogy bizonyos zsoldrészkifizetéssel megszilárdítsa a hajdúk hűségét. Így aztán Belgiojoso a török elleni támadás ürügyével valóban Bocskaira veti magát – akit közben követek útján és levélben biztosít barátságáról, jóakaratáról: maga is közbenjár, hogy a bizonyára alaptalanul meggyanúsított nagyúr Prágában tisztázhassa magát. Jóllehet nyilván tudja már, hogy „ügyfele” elveszett.

Bocskai október 4-én ír levelet a felső-magyarországi főkapitánynak: köszvénye kiújult, járni sem tudott, ezért nem mehetett Rakamazra, noha ő maga is traktálni akart a generálissal, fülébe jutván az állítólagos levél dolga. Később pedig nem tudta, hová induljon, elmozdult-e Rakamazról a had, éppen ezért Váradon próbált tájékozódni. Minthogy „jóakaró emberitől” hírt kapott a „király képe” szándékáról, össze kellett hívnia híveit Sólyomkőben – ott azonban nem esett szó arról, ami a szentjobbi árulók vallomásában szerepelt. Azóta is „veszteg ül” várában, várván Belgiojoso válaszát, mert „embernek drágább marhája nincsen az életénél”.

Két nappal korábban, október 2-án Bocskai kegyeltjei kardcsapás nélkül adják át Szentjobbot a váradi alkapitánynak. Másnap, 3-án Concini átlovagol Nagykereki falai alá, hogy azt is bevegye.

12

Az, hogy Bocskai Sólyomkőből nem menekül Gyulára, a törökökhöz, főként egy pár oldalas dokumentumnak köszönhető, amely egyébként nem az ő védelmét szolgálta, sőt, amely azzal fenyegette őt is, mint Magyarország minden protestánsát, hogy religiójuk előbb vagy utóbb eltöröltetik. (Legalábbis ők ezt szűrték le belőle.) Ha nincs a 22. artikulus, nincs szabadságharc; akkor Bocskaiban föl sem merülhetett volna az ellenállás ötlete – amelyet csak annak reménye táplálhatott, hogy nem marad egyedül. A 22. artikulus lényegében hatályon kívül helyezte a magyar alkotmányt, amelynek alapja az volt, hogy a törvényhozás a király és a nemzet – az utóbbin persze ekkor az országgyűlésbe hivatalos rendek és városok értendők – közös műve, joga, kötelessége.

A király 1604 februárjára hívja össze az országgyűlést Pozsonyba, ott mondják meg, mennyi adót vár az udvar a hadsereg számára; a királyi pontokban jelenik meg először az állandó hadsereg létrehozását célzó terv is. Az összehívottak azonban nem az előterjesztést tárgyalják meg, hanem az ország sérelmeit. Volt idő, amikor nagyjából kötelező volt azt mondani, hogy ezek nem voltak többek a rendek sérelmeinél. Valójában az egész magyar társadalmat érintették – elsősorban a lelkiismeret szabadságát. 1604 az ellenreformáció első nagy rohamának kezdete. Belgiojoso januárban a kassai evangélikusoktól fegyverrel veszi el templomukat, „és mindjárást misét mondat benne”, a protestáns istentiszteleteket, keresztelést, temetést betiltja, s amikor az egyik polgár házánál a kassaiak mégis „predikállani kezdöttek volt”, ágyúit a háznak szegezteti. Ezután Eperjes és Lőcse protestáns templomai kerülnek sorra; a lőcseiek fegyverrel szabadítják ki lefogott főbírójukat, magának Pethe Márton kalocsai érseknek s egyben királyi helytartónak egy pincében, kíséretének az árnyékszéken kell meghúzódnia. A helytartó a karhatalommal együtt jobbnak látja elhagyni a várost. Amikor az erősítéssel visszatér, akkor sem tud erőt venni a lőcseieken. Még Kassa lakosságának is alig a fele magyar ekkoriban, a szepességi városok társadalma pedig nagy többségében német evangélikusokból áll. Azaz a sérelmek azokat érik elsőként, akik talán nem is részei a magyar etnikumnak. A kialakuló nemzetnek azonban igen. (Nem változtat ezen, hogy a közös sors később szétágazik; e városok közül az ötből négy 1604–1605 telén bizonyos feltétekkel falai közé engedi a császári hadsereget. Tavasszal, miután Basta visszavonul nyugat felé, sem állnak át rögtön, a lőcseiek például, részben a hajdúk túlkapásai miatt, csak ősszel esküsznek föl Bocskaira.)

A pozsonyi országgyűlésre sereglő magyar nemesek által összeállított 21 artikulushoz a császár, illetve tanácsnokai s öccse, Mátyás főherceg önkényesen toldottak egy kilenc paragrafusból álló törvénycikket. Eszerint ő császári és királyi felsége „csodálkozással és kedvetlenül értette meg”, „mint eddigelö még szokatlan és éppen új dolgot”, hogy az ország karai és rendei „két rendbeli kéréssel” fordultak hozzá, közbenjárását sürgetve annak érdekében, hogy elvett templomaikat visszakapják, papjaik, prédikátoraik pedig visszahelyeztessenek hivatalukba, illetve hogy „vallásuknak szabad gyakorlatában maradhassanak, avval élhessenek s annak örvendhessenek”. A kérvényt a magyar urak nem írták alá, nem jelentették be, hogy összeállítói melyik vallás hívei, nem utaltak rá, mely templomokat vették el tőlük – valóban, az országgyűlés résztvevői azt nyilatkozták, hogy fölösleges újra fölsorolni közismert, nyilvánvaló dolgokat, személyüknek, nevüknek a dokumentumon való föltüntetésére pedig azért nincsen szükség, mert egy akarattal hozták meg a döntést –, viszont akadékoskodásukkal hátráltatták a tárgyalásokat, „és az ország többi hű rendeinek is botrányt okoztak és rossz példát szolgáltattak”. A király nem emlékszik rá, hogy tőlük templomokat és egyházi jövedelmeket elvett volna, de azt gyanítja, hogy az urak „némileg összejátszanak” a szabad királyi városokkal, melyek az ő tulajdonai (következésképpen azt tesz velük, amit akar, a karoknak és rendeknek ebbe beleszólásuk nem lehet). A király elődei, így Szent István példáját követve az általuk hozott, a „szent római katolikus hitre és vallásra” vonatkozó törvényeket újra megerősíti. Végül: „És hogy ezutánra, főképpen az ország közönséges gyűlésein és ennek fontos tárgyalásain senki a vallásügyet a közös tárgyalások késleltetésére és félbeszakítására bármely szín és ürügy alatt büntetlenül napirendre ne hozhassa, kegyelmesen megállapította és komolyan elhatározta, hogy az ilyen nyugtalankodók és új dolgok után kapkodók ellenében a felséges néhai magyar királyoknak dekrétumaiban és cikkelyeiben megszabott büntetés szerint azonnal eljárjanak és azokat másoknak való példaadás végett múlhatatlanul megbüntessék.”

A szuverenitás két letéteményese az országgyűlés és az uralkodó – csak együttes döntésük nyomán születhet törvény. Az urak felháborodása tehát nem egyszerűen a királyi gondolatmenetnek szól – noha az az ország abszolút többségét sérti, hiszen ekkor a nyugati kereszténységhez tartozók (a nem pravoszlávok) között Magyarországon becslés szerint kilenctized a protestánsok aránya –, hanem az önkényes eljárásnak is. A szabad királyi városok pedig, amelyek utóbb – megteremtve ezzel az össznemzeti ellenállás részleges alapját – a rendek segítségét, oltalmát kérik szabad vallásgyakorlásuk érdekében, nem olyképpen jobbágyai a királynak, mint az igazi jobbágyok – akiknek még saját házuk sincs – uruknak. Nem lehet tehát úgy terelni őket, mint a birkanyájat. A rendek ebből az álláspontjukból később sem engednek. Szeptemberben Belgiojoso részgyűlésre hívja a nemeseket Gálszécsre: azok ott is bejelentik, hogy nem engedelmeskednek semmiféle felsőbb akaratnak, amennyiben a legfelsőbbnek nem vethetik alá magukat. Addig, amíg a religio sérelmei nem szűnnek meg, nem indulnak meg a törökre, önmagukat viszont képesek lesznek megvédeni bárki ellen. A közvetlenül veszélyeztetett felső-magyarországi városok talán éppen azért maradnak olyan következetesek, mert már biztosak benne, hogy a nemesség nem hagyja majd cserben őket. A pentapolitána, az öt szabad királyi város (Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa és Kisszeben) októberben döntést hoz a közös ellenállásról – ez már időben egybeesik a bihari csaták napjaival, Bocskai zászlóbontásával.

A másik új s a rendek előbb talán csak passzív ellenállását kiváltó elem az utolsó években megrendezett felségárulási perek sora. Ez csak az egyik szem a birodalom irányítói által a kiürült államkassza feltöltését célzó szimpla s máig élő ötletek láncában, s vele új módszerrel bővül az államilag irányított lopás. Az ötletadók különben nem a prágai udvar tagjai, hanem a címzetes (a félhold hatalma alatt élő, székhelyüket elfoglalni nem tudó, csak a címeket viselő) katolikus főpapok. Áldozataikat pedig a protestáns főrendek közül pécézik ki; legendás törökverő is van köztük. Az evangélikus Illésházy Istvánra kimondott ítélet fej- és jószágvesztés; ő Mátyás főherceg tudtával – hiszen az udvarnak valóban nem az élete kellett, csak a javai – Lengyelországba menekül. Rákóczi Zsigmond beperléséhez az az egyik ürügy, hogy törököket csempészett ki Ónod várából – ebből annyi igaz: foglyait hazaengedte, hogy összekoldulják a váltságdíjukat (ami általános szokás, szinte szabály volt e korban, Bocskai is e szín alatt küldte Murátot a hódoltságba). Rákóczi egyébként meghurcoltatása dacára még a szabadságharc kitörése után egy évvel is a császár hűségén marad, csak utóbb lesz Bocskai híve, helytartója s végül – nem a nagyúr jelöltjeként – utóda az erdélyi fejedelmi székben. (E késlekedésből arra is következtethetnénk, hogy a harc, ha lehettek is előzményei, nem egy jól kiépített, megszervezett összeesküvés eredménye – ámbár az is megfontolandó, hogy a 22. artikulus elleni tiltakozásokban talán a Zemplénben birtokos Bocskainak is volt szerepe.) Rákóczi Lajosra, a zsoldosvezérre is kivetik a pányvát; őt kevésbé sajnáljuk, mert Székely Mózes bukása után ő mészároltatta le a Vaskapunál a török földre menekülő magyarokat – asszonyokat, gyerekeket és öregeket is. Később Bocskai generálisa lesz ugyan, de akkor meg képes lesz az udvar ügynökeivel tárgyalni, s hajlandónak mutatkozik a fejedelmével való leszámolásra. Kockát vetnek Bocskai közeli rokona, Dobó Ferenc hagyatékára, perbe fogják Nádasdy Tamást, Pethő Ferencet. Per folyik Homonnai Drugeth György és Bálint ellen. Kiforgatják mindenéből Bocskai kedvelt unokaöccsét, Bánffy Dénest. A királyi Magyarország egyik legnagyobb tekintélye, Ecsedi Báthory István országbíró is a kiszemelt áldozatok között van; meghurcoltatása talán csak a felkelés kitörése miatt marad el, de a harcok alatt is – noha ő is csak jóval később kötelezi el magát a függetlenségért küzdők mellett – a maga bőrén kell megtapasztalnia Basta „kegyét”. 1605 tavaszán írja majd Bocskainak: „Basta […] jószágomat, udvarimot, jámbor szolgáimnak házait elégettette, az szegény atyám, anyám koporsóját is feltörték.” Ne higgyük, hogy mindez nem Bocskai személyes ügye. Bánffy Dénes története megvilágítja azt is, hogy valóban nyakán érezhette a kötelet, akkor is, ha 1604 októberében nem eleve ellene fegyverkezett a kassai főkapitány. Unokaöccséről, Bánffyról ő maga írja le: „…Basta poroncsolatjából kétszer is láttak törvént dolgában, minthogy igazságához bízván, ő maga is az öcsém azt kévánta; és az törvén mindenszer megszabadította, de azalatt, afelől az törvény megszabadításával nem gondolván, házára, kastélyára reaküldvén, megfogatták, Kassára vitette Belgiojoso, az hova mikor törekedni mentem érette, hogy törvény nélkül ne bántsa, mindjárást azzal fenyegete, hogy elütteti az fejét ugyan kiskarácsony napján, ha meg nem saccolok [= ha váltságdíjat nem fizetek] érette. Nem lött mit tennem, meg kellett érette saccolnom, és tizennégyezer forinton váltottam meg; minden jószágát, marháját afelett elvötték tőle.”

Ezek itt nyilvánvalóan tényleg a rendek sérelmei: Illésházy perének egyik oka – vagy inkább ürügye – az volt, hogy nem akarta átadni az udvarnak két szabad királyi város zálogjogát. Az is kétségtelen, hogy a katolikus püspökökkel való polémiákban a magyar urak részéről szerepet kap a rendi dölyf – legalább később, a győzelmes harcok után felhánytorgatják, hogy Szuhay István és Migazzi Miklós nem nemesek, az utóbbi ráadásul horvát. (Az etnikai különbség tehát csak azokkal szemben válik érvvé, akik a másik oldalon állnak.) De ezek a városok az országgyűlésben az abszolutizmust támogatták volna, a püspököknek a templomok elvételében való szerepéről pedig tudjuk, amit tudunk.

Olyan teher is nyomja azonban az országot, amelynek súlyát mindenki érzi, a városok, a falvak, a kúriák: „a keresztény világ minden sarkából” összehívott zsoldosoké. Ahogy majd a rendek 1605 áprilisában „Európához” intézett kiáltványa állítja, a katonaság „nemcsak a szükségen felül, hanem egészen a tékozlásig és elherdálásig ingyen felélt mindent”, pincét, magtárat, templomot feltörtek, falvakat felégettek – a hegyekbe menekült nép makkon és fakérgen élt –, asszonyt, lánygyermeket elraboltak, s „megbecstelenítve és meggyalázva, súlyos váltságdíjért adták vissza férjüknek és szüleiknek”. Ezek mind a megnevezhető bűnök közé tartoztak; a fölkelt rendek kiáltványa szerint olyanok is vannak, amelyekről „világosabban szólni nem engedi, hogy a fül nem szokott ilyen becstelen dolgok hallásához”.

A kiáltvány politikai propagandairat, kibocsátóinak föltehetőleg nem volt érdekük a lehető legszigorúbb tárgyilagosság. De a fölsorolt esetekhez hasonlókat belső, bécsi levéltárakban őrzött jelentések is tartalmaznak; egykor Takáts Sándor szemelgetett belőlük a vallon zsoldosokról szóló tanulmányához. Az ország már régen megszokta a katonákat. Mostanra viszont az is eldőlt már, hogy a háborúnak (még senki sem tudja, hogy az utókor „tizenöt éves”-nek nevezi majd, s azt sem, hogy éppen Bocskai segít majd lezárni) nincs igazi tétje: Prágában talán szándék sincs már a törökök kiverésére, de ha lenne, akkor is hiányzik ehhez az erő. Akkor pedig semmi értelme annak, hogy a föld népe eltűrje a vallonok uralmát. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a hadjárás gyötrelmeit sokan nem rótták az államvezetés terhére, illetve nem láttak semmilyen különösebb okot a Bocskai kirobbantotta új háborúra. Hogy például a művelt erdélyi polgár mit fog föl a mozgalom jelentőségéből, illetve hogy az egyébként sárba tiport Erdélyből mennyire látszanak az összmagyarság nyomorúságai és szükségletei, hogy mennyit lát a kisember a vele vagy rajta megesett történelemből, Nagy Szabó Ferenc memoriáléjának idevonatkozó passzusa jelzi: „1605 esztendőben Bocskai István Rudolphussal összekapott vala, de mi végett? eléggé én azt nem tudom. De látni való dolog, hogy az emberi állat a fejedelemséget szereti, ha módja vagyon a dologban. Bocskai nem esztelen ember vala.”

S ha így van, ne csodálkozzunk azon, hogy az osztrák, pontosabban a birodalmi gondolkodásban felnőtt történészek oktalanságnak vagy árulásnak találták Bocskai zászlóbontását. Ugyanaz a szemlélet jelenik meg itt, amelyet Makkai Sándor a következő nagy, Bécs ellen induló erdélyi fejedelemről, Bethlenről írt le vagy hetven évvel ezelőtt:

„Legújabban szemére vetik, hogy »a magyar király elleni« fegyverfogásra voltaképpen se vallásügyi, se politikai sérelmes okai nem voltak, legalábbis olyanok nem, amelyek a támadást éppen akkor konkréte igazolták volna, tehát »a központi idea« csakis önző hatalmi, egyéni érdek és cél lehetett.

Természetesen ha valaki Bethlen Gábor magyar impériumával szemben a Habsburg-uralmat tekinti paradicsomi állapotnak, a magyarság szétszakítottságát ideális létformának, a független nemzeti magyar királyságot pedig felesleges illúziónak és álomképnek, az nem talál más indokot e hadjáratokra, mint Bethlen szertelen uralomvágyát és hatalmi önzését.”

13

Örvéndy Pál, a nagykereki vár kapitánya nem követi Fráterékat az árulásban. Nemcsak berendezkedik a védelemre: megnyeri, Bocskai zsoldjába fogadja a Kölesér falu maradványai között meghúzódó háromszáz hajdút. Könnyű dolga lehet: vezetőjüknek, Egri Istvánnak lakása van Nagykerekiben. Lehet, hogy az októberi kötést már korábban előkészítették – emlékezzünk Bocskai bihari birtokszervezésének tudatosságára –, az pedig bizonyos, hogy a sólyomkői tanácskozáson döntés született arról: e csoportot meg kell nyerni a védelemnek. A köleséri hajdúk s az Örvéndy parancsnoklása alatt lévő várkatonák alkotják a szabadságharcot vívó hadsereg magját – de közben megkezdődik a felső-magyarországi főkapitány hadában szolgáló hajdúk Bocskai, illetve ahogy ők maguk mondják: az ország ügye mellé állítása. Nekik azonban még nem jut szerep Kereki védelmében, csak a kölesérieknek. Concini a várkastélynál kardpengefalba ütközik, ágyút sütnek rá; előbb csak meghökken, két nap múlva pedig nem kis veszteséggel visszavonul.

Ezzel persze nem szűnik meg a fenyegetettség. A császáriak három oszlopban vonulnak – s mindhárom külön-külön is erősebb, mint a bihari nagyúr magánkatonaságából és a pár száz árva hajdúból álló serege. Miután azonban bebizonyosodik, hogy a Belgiojoso seregében szolgáló hajdúkapitányok – Lippai Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengeleghy Mihály, Szénássy Mátyás, Németi Balázs – hajlandók átállni, a három oszlopból egyetlen, Pezzen (a régebbi forrásokban: Petz) ezredes seregteste már nem verhetetlen, ha még azelőtt sikerül megütközni vele, mielőtt Diószegre ér, s egyesül az október 14-én Adorjántól útnak indított fősereggel. Belgiojosóval. A hadjárat első szakaszának döntő csatájáról megállapították már, hogy nem egyéb jól kitervelt hajdúlesnél. A hajdúkapitányok 14-én írják alá az új uruknak adott hitlevelet, s az ő csapataik adják a Belgiojoso vezette nagy császári menet oldalvédjét, feltűnés nélkül csatlakozhatnak így a felkelőkhöz. Éjjel Bocskai az Álmosd és Diószeg közötti ligetes-erdős területen, az utóbb említett település közelében ráront Pezzen laza, széthúzott oszlopára, a gyalogságra, amely lassan követi az előresiető lovasságot, valahol ott, ahol a várostromhoz nélkülözhetetlen ágyúkat vontatják. A magyar lovasok támadnak, majd eltűnnek a fák között; újra lecsapnak: a nyolcadik roham után az oszlop éléről visszaforduló, a gyalogok segítségére siető sziléziai lovasok jó része levagdalva, a többi szétugrasztva, s a muskétások maradéka sebtében összekapcsolt szekértáborban várja az újabb rohamot. A védelem akkor omlik össze, amikor az egyik lőszeresszekér találatot kap – legalábbis utóbb ezzel magyarázták a szekérvárat megrázó robbanást. Az utolsó attaknak már senki nem állhat ellent: a magyarok levágják a gyalogosokat és valószínűleg – nyugodjunk bele – a kor szokása szerint a sereggel együtt vonuló asszonyokat, gyerekeket is, bár találunk olyan forrást, amely azt állítja, hogy a zsoldosok árváit a föld népe üsszegyűjtötte, hazavitte, fölnevelte. És ebből annyi bizonyosnak látszik, hogy már ekkor jobbágyok is részt vettek a harcban. A király ezredese sebesülten fogságba esik, a főkapitány pedig a hír hallatán Várad falai közé menekül. Napokig néznek farkasszemet egymással, végül az erősebbik lesz az, aki nem bírja tovább. Belgiojoso grófja október 20-a után, egy eddig még bizonyosan nem azonosított napon kijön a falak mögül, s erőltetett menetben visszavonul – magyarán futton-fut – Tokaj felé. Csak annyit tud, hogy egy névtelen, addig nem ismert erő késztette futásra; példátlan árulásról ír még, nyilván azért, mert az ördög apostolai, akik most Bocskai zászlói alatt kergetik őt a Tiszáig, a diószegi csatát megelőző estén még az ő – többnyire fizetetlen – katonái voltak. (Aznap este egyhavi zsoldot osztatott ki közöttük a több hónapos hiány pótlására; utólag arra gondolhatott, hogy ez nem volt elég.) Rakamaznál sietve kel át a generális a Tiszán, s amikor a hajdúk odaérnek, a hajóhidat is szétszedeti maga mögött, még mielőtt saját rác lovasai átjutnának a tokaji partra; azokat ott vágják halomba a nyomukba zúdulók a rakamazi oldalon. Erdélyi segédhadai leválnak seregéről; a nemrég még érintetlen, szép had mint a jég olvad el, piciny töredéke ér Kassa alá, ahol a vezér hiába könyörög a polgároknak bebocsáttatásért: azok nem felejtették el, hogy templomukat még nem is egy évvel előbb éppen ő vette el. A „király képe”, úgy mondják, ötvenedmagával érkezik el Szepes váráig, ahol befogadják, üldözői pedig laza ostromzárat kerítenek köré. Körben már mindenütt Bocskai az úr, pontosabban az „angyalkái”; Lippai Balázs és Németi Balázs, „tekintetes és nagyságos Bocskai István úrnak, a szent kereszténység és az igaz vallás oltalmazója katonaságának kapitányai”, akik október 31-én már Kassa városából szólítják föl a bányavárosok polgárságát a csatlakozásra, megvilágítván egyben számukra a szabadságharc célját és értelmét is. Ezt a dokumentumot – amelynek csak latin változatát ismerjük (illetve abból fordították vissza magyarra) – előzte meg Lippai magához Kassa városához címzett, fegyverbe szólító, 28-án dátumozott levele, amelyet „az városbeli rendek” éjjel két órakor bontottak föl a városházán. Lippai persze nyitott kapukat döngetett: három nappal későbbi, Németivel közös levelükben már a küzdelemhez csatlakozott kassaiak példáját állítják a bányavárosok elé. Önmagát a kassaiaknak küldött dokumentumban a cigány hajdúból lett vezér így azonosítja: „Az igaz hit mellett s Magyarország mellett s az Istennek templomi mellett felfegyverkezett magyar keresztyén vitézlő rendeknek, kik mivelünk vannak, ezeknek főkapitányok.” A döntő fordulatot ebben az önmeghatározásban kell látnunk talán, nem a puszta tényben, hogy a korábban rettegett katonaelem – számos, e korról szóló kiadványban idézik az Erdély dúlására császári vezérek által zsoldba vett hajdúk mondását: nem félik az Istent, mert a Tiszánál hagyták – most Bocskai mellé áll. Korábban bérkatonák voltak, s most látszólag csak annyi történt, hogy ezúttal a bihari nagyúr nyitotta meg gyorsabban a pénzeszacskója száját. Debreceni Szappanos János, aki a következő évben kinyomtattatja versét, a Militaris congratulációt, amelyben katonái köszöntik Bocskai Istvánt, nem sokkal korábban még éppen azt az esztelen pusztítást énekelte meg a Cantio optimában, amely a vallonok mellett főként a hajdúk lelkén szárad:

Az szegény népet mind fegyverre hányák.
Gyakorta való helyeken, utcákon,
Gyakor holttestet találsz az utcákon:
Szíved meghasad az iszonyúságon.
Megkeserednek anyák gyermekekön,
Az gyermekeknek iszonyú halálán,
Kik az útfélen szélyel vagynak hányva.
Az vadak eszik azoknak testeket,
Isten menyekzőt szerzött az vadaknak,
Azokkal egyött mind a madaraknak.

Lippai sorsa is azt mutatja, hogy e hajlandóság nem veszett ki mindannyiukból azáltal, hogy ezúttal „Istenért és hazáért” szálltak hadba; bár a hajdúgenerális meggyilkoltatásának körülményei Bocskai gyors helyzetfelismerő képességéről is tanúskodnak, nem csak arról, hogy meggyűlt a baja önfejűbb vezéreivel. 1605 januárjában látszólag gondolkodás nélkül járul hozzá a nemrég még Belgiojosót a Szepességig üldöző Lippai levagdalásához, amikor a végvári katonák és a nemesség képviselői annak fejét kérik tőle. Valójában legfőbb vonása éppen az, hogy pillanatok alatt képes rendbe rakni a szétesni készülő dolgokat. Megszereti hajdúkatonáit, de tudja, hogy szabadságharcában nem támaszkodhat pusztán rájuk. Ha csupán a szegénylegények, a martalócok fejedelme marad, soha nem állíthatja maga mellé az országot, s az ország ügye mellé a német fejedelemségek protestáns rendjeit. Akkor pedig úgy jár végül, mint Székely Mózes: a lófőszékelyből lett fejedelem mozgalmát főként a havaselvi vajdához csatlakozó székelyek verték le, őt pedig, ha nem sikerült volna kitörnie elszigeteltségéből, talán vármegyei bandériumok segítségével szorították volna a Tiszába. (A császári hadak ellenőrizte nyugati megyék nemessége később sem csatlakozott a mozgalomhoz.) Valószínű egyébként, hogy Lippai áldozat volta is csak látszólagos, s bár alig tudunk bizonyosat a leszámolás okáról, annyi tény, hogy a hajdúgenerális csak a munkásmozgalmi vétetésű és az abból elágazó szépirodalomban vált az elveiért és a nincstelenekért elbukó népvezér prototípusává, az osztályharc hőseinek ősévé, amiként Geréb László ötvenes évekbeli regényéből, majd Annus József novellájából és drámájából megismerhettük. Az októberi győzelmek után, miután több falut kapott Bocskaitól, úgy viselkedik már, mintha serege állam volna az államban, birtokai és vagyona gyarapítása közben a föld népét nem kíméli, és valóban nem számít előtte az, amit a vármegyei nemesség közérdeknek tekint. Az igazi vád egyébként az volt, hogy Bastával levelezett.

Most azonban a hajdúk még egységesen a hit, a vallás és haza védelmében lépnek föl, sőt, a küzdelem értelméről és céljáról éppen ők kívánják fölvilágosítani a városok humanista kultúrájú polgárait is. „…gondoljátok meg az mi keresztyén nemzetségünknek s édes hazánknak eddig való nagy ínségét, nyomorúságát”, írja Lippai a legalább felerészben német kassaiaknak (hacsak nem általános, a nemességhez és városokhoz egyaránt szóló s a címzetteknek külön-külön elküldött felhívásról van szó), „holott ti kegyelmetek közül becsületes nemes uraim csak egy sem vala, az ki a német nemzettől áruló nevet nem hall vala”. A császáriakat Lippai nyíltan pogányoknak nevezi, és megesküszik: „Minket Isten úgy segéljen, Atya, Fiú, Szentlélek egy igaz Isten, hogy mi Magyarország mellett, az igaz hitnek vallásáért kezdettük el ezekkel a hadakozást, hogy az igaz hit köztünk megmaradjon, Magyarország békességre forduljon.” A dokumentum a fenyegetésnek sincs híjával, de ehhez is elismételtetnek szinte ugyanazon argumentumok: „…valamely tiközületek fel nem fegyverkezik az igaz hit mellett, bizony maradása nem leszen sem vármegyéjében, sem városában, sem várában, mert tartozunk az mi édes hazánknak s nemzetségünknek, hogy szabadulása legyen ez sok ínségtől, mindnyájan fölkelni, együtt élni-halni, valaki ennek az szép elkezdett dolognak velünk terhét együtt akarja viselni, hogy Magyarország békességben maradjon világ végezetéig, az Úristen mivelünk egyetemben áldjon meg.” Az október 31-i, Lippai és Németi által aláírt kiáltvány az ország szándékos lerombolásával s a magyar név eltörlésével vádolja meg az udvart, közvetlen bizonyítékként a „német” tisztek magatartására mutatva – ami valószínűleg propagandafogás. De a hadbaszállás melletti legfőbb érv nem is ez – amint írják, világi és mulandó, tehát elviselhető dolgok ezek –, hanem a vallásüldözés, a templomelkobzás, a 22. artikulus.

A fölhívások nem maradnak hatástalanok, bár a felső-magyarországiakat többnyire biztatni sem kell: a fölfegyverkezett rendek Homonnai Drugeth Bálint vezetésével Göncnél állnak; még Belgiojoso ültette föl őket, s most az első adandó alkalommal átállnak, ahogy a fölkelők által beszáguldott terület várainak őrsége is; hamarosan az elsőként kapituláló fontos erősségek egyike, Nagykálló kapitánya, a katolikus Káthay Mihály lesz Bocskai kancellárja. Hajdúkból, nemesekből, polgárokból, várkatonákból az elkülönülő részérdekek, sőt a nyílt viták ellenére néhány hónap alatt megalakul az első Habsburg-ellenes mozgalom társadalma, amely tavasszal a szerencsi országgyűlésen történelmi előzmények nélkül is Magyarország – nem pedig Erdély – fejedelmévé választja új urát. Persze megválasztják saját uralkodójuknak maguk az erdélyiek is, pontosabban két rendi natio, a székelyeké és a magyaroké; a szászok ekkor még váraikba zárkózva várják a végzetüket. Az országgyűlésen jelen lévő rendek nevében születik meg az Európa népeihez szóló kiáltvány a küzdelem okairól és arról, hogy a magyarok csak átmenetileg szüntették meg a törökök elleni harcot. Formailag ugyan a Bihar megyei katonák tisztelegnek Debreceni Szappanos ismertebb versében Bocskai előtt, de a többségük hajdú. Valójában a fejedelem mellé állt összes csoport közös döntése visszhangzik e sorokban:

Dobunkat perditvén,
Trombitát zenditvén
Jézust, Jézust kiáltsunk;
Gyakran könyörögjünk,
Vitéz módon éljünk,
Országvesztőket rontsunk:
Szegény szép hazánkért,
Magyar koronánkért
Ideje vagdalkoznunk.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.