Archívum

Kortárs-díj, 2007

Hogyan kell meghalni? – Vathy Zsuzsáról
Ambrus Lajos
2008. január

Nehéz a szív, a szű, mondanám, csak hogy tompíthassam a szó komolyságát, a szív segédigéinek komorságát – viszont ha jó irodalommal találkozunk, fölösleges minden posztmodern táncjáték. Nem kell ide nyelvtekerés, az anyag körmönfont körülírása: az élet – élet, a halál – halál. S hogy mitől nehéz a szív? Annak oka éppen az, amiért a jó irodalmat, a személyes életet és a személyes halált együtt látjuk/láthatjuk egy műben. Több példára utalhatnék, de legszívesebben a klasszikus Tolsztoj-darabot mondom, az Ivan Iljics halálát. Amelyet kétszer olvastam szívszorongva az elmúlt másfél évben: feleségem halálakor és most, amikor Vathy Zsuzsa Életünk, halálunk című elbeszélését olvastam.

Megrázó, egyszerűségében és a maga természetességével együtt ható munka mind a kettő. Világos, áttekinthető írások a lélekről, amely megőrzi emlékét annak, ami a földön történt vele. És itt álljunk meg: oly kevés irodalmi eszközt használ Vathy Zsuzsa is, oly keresetlen őszinteséggel beszél E. utolsó hónapjairól, a legdrámaibbról, ami történhet velünk (hisz a halál elveszi tőlünk azt, akit szerettünk, és aki szeretett bennünket) – szóval oly természetes feszültséget képes teremteni írásában, hogy ettől válik erőssé. Nem stilizál, nem fordul idegen forrásokhoz – végzi a dolgát saját szövegében is. Naplóíró és feleség egy személyben, aki azt mondja, „a feljegyzések mindenekelőtt az életről szólnak. Az élet van, természetes, hogy van. Ami van, arról lehet beszélni. Ami nincs, arról is.” És ezzel végzi a dolgát, merthogy író.

Az eredmény az a szívszorító traktátus, amely a Kortárs idei 7–8. lapszámának élén szerepel: tudom, hogy nem a teljes mű, csupán mutatvány, előzetes; de így is egészként olvasható és érthető. Valójában kettős napló – az író E.-é életidőben addig a pontig, amikor jön az a „bizonyos műtét”, és az utolsó, tragikus kérdő mondat leírásáig: „Mikor látsz újra, Kisszékely?” És Zs. feljegyzései innét, ettől a ponttól a boncterem erkélyén trillázó feketerigó énekéig. Mindaz itt van, ami szinte Ivan Iljics óta érhet bennünket: a betegség sötétsége, a ráeszmélés drámája, fájdalom, megaláztatás, méltánytalanság. Kiszolgáltatottság, a kórház botránya, az ápolók nemtörődömsége, az orvosok felületessége és hajszoltsága. A reménykedés és a túlvilág víziója. A vigasztalás, az átmeneti örömök túláradó boldogsága. A halál és az élet értelme. E. testének elmúlása és a lélek halhatatlansága.

Én most már így, innét nézve szemlélem őt, akitől nem is olyan régen közönség előtt még azt kértem: E., mondd el, légy szíves, mindenkinek, mi az a „cuca”, amely a Csillagmajor lapjain többször szerepel, mégpedig oly természetességgel, ahogy a madár énekel. E. elmondta. És most látom a naplóból, hogy E. külön címszót adott neki, készült rá (kukoricafosztó fadarab), és nem mindennapos szójárása volt, ahogy gondoltam. Így látom őt, íróként, gondolkodóként, emberként, olyanként, aki a túlvilágra készül. Tudta-e vagy sem, jó volt-e neki vagy sem: azt mondják a régi írók (Borges például), hogy halhatatlanok leszünk; testi halálunk után megmarad emlékezetünk, és emlékezetünk után megmaradnak a tetteink, mindaz, ami velünk történt ezen a csodálatos és szörnyű Föld bolygón.

Az Életünk, halálunk természetes beszéd arról, milyennek kell lennünk az élet nagy fordulópontjain. És ez eszünkbe juttathatja akár Szókratészt is, aki a bürökpohár kiürítése előtti estéjén, miközben barátaival vitatkozott, nem akart érzelmesen elbúcsúzni. Elküldte a feleségét és gyermekeit, kidobta egy síró barátját, derűsen akart társalogni. A személyes halál ténye nem hatott rá. Miként arra a sztoikus és ismeretlen magyar elődünkre sem, akinek életsummázatát idézem – a szöveget egy elfelejtett író, Hoitsy Pál régi magyar alakokról írt könyvében találtam (Valami a nagyapámról):

„…Anyai nagyapám, Szekovits Pál, azoknak a turóci kisnemeseknek egyike volt, akiket főként buzgó vallásosság, nagy kötelességtudás és mély hazaszeretet jellemez. Kemény és szigorú volt önmagához, és ebből jogot merített arra, hogy szigorúan ítéljen meg másokat is. Öltözködés közben mindennap elénekelt egy templomi zsoltárt, este, reggel elmondta imádságát, kötelességét teljesítette híven, s nyugodtan bízta magát a Mindenhatóra. A jobbágyokat erősen büntette, kalodába tétette őket, nem nagy hibákért is – és mégis szerették, mert igazságos volt. Széchenyi István nyilvánosan is feldicsérte őt mint kiváló gazdát.

Öregkorára nálunk lakott. Apámnak nagy segítségére volt a gazdaságban tapasztalataival, s amellett – amit ő ugyan magamagának sem vallott volna be – anyámat szerette gyermekei közül a legjobban. S én úgy éreztem, hogy unokái között a kedvence vagyok, mert irántam a legszigorúbb. Áldom ezért a szigoráért még az emlékezetét is, s még ma is azzal a kanállal eszem levesemet, mellyel valaha ő étkezett már százhárom esztendővel ezelőtt.

1866 augusztusában nagyapám ágynak dőlt. Sérve volt, mint Turgenyev molnárjának, de aggkori gyöngeség is erőt vett rajta. Egy forró napon behívatott a szobájába, s meghagyta, hogy a faluból (mert pusztán laktunk) hozassak marhasót, s délben, mikor kifognak a szekerekből, sózassam meg az ökröket és az akolbeli rideg jószágot is. A parancsot azért adta nekem, mert ámbár csak tizenöt éves siheder voltam még, a külső gazdasági munkákat nyaranta az ő és apám parancsai szerint én intéztem. Apám, aki a legnagyobb élvezetét jó könyvek olvasásában találta, örömmel bízta rám ezt a feladatot.

Ebéd után, melyet jóízűen költött el ágyában nagyapám, újra magához hívatott. Megkérdezte, hogy a marhákat megsózattam-e.

– Ne tessék haragudni, nagyapa – volt a válaszom –, hogy eddig nem tettem meg. De nagy okom volt reá. Tetszik tudni, hogy ma hordunk, a munka nagyon sürgős, eső talál jönni, s beázik az asztag. Beállítottam a hordáshoz minden embert, még a kocsist és mindenest is. Ha elveszek a dologtól egy lelket, nemcsak az ő munkája hiányzik, hanem hiányos egy egész iga. Azt gondoltam hát, hogy este, mikor kifogunk, lóra ültetek egy embert, s beküldök sóért. Hajnalban aztán, befogás előtt, megsózatom az ökröket, a gulyát is.

Teljesen a megszokott hangján, melyen nem vettem észre bágyadtságot, így felelt:

– Ez volt részedre az utolsó parancsom. Holnap reggel én már meghalok. Okosan cselekedtél, de azért nem dicsérlek, mert nem a parancs szerint jártál el. Jelentened kellett volna előbb, hogy miért nem helyes a parancs, te pedig saját fejed szerint intézkedtél. Az intézkedés lehetett volna helytelen is. Utolsó tanácsom, amit most az életre adok, az, hogy teljesítsd azonnal a parancsot, ha olyantól jön, akinek joga van rendelkezni veled.

Aztán hozzátette:

– Most pedig mondd meg édesanyádnak, küldjön egy cselédasszonyt gombát szedni a vacsi tölgyeserdőbe. Ilyenkor szokott nőni a tinórugomba. Én már nem eszem belőle, de talán annyit is szedhet az illető, hogy eleget száríthatnak belőle egész télire.

Néhány órával később azt mondta az ápolásával megbízott cselédasszonynak (másoknak nem engedte, hogy vele fáradjanak), hozzon neki egy tányér aludttejet. Mikor azt jóízűen megette, azt mondotta:

– Ez volt az utolsó ételem. Holnap reggel meg fogok halni. Most pedig küldjél valakit Imréért, hogy azonnal jöjjön ide.

Az Imre egy zsellérember volt, aki a szomszédos tanyán lakott. Afféle paraszt ezermester. Értett a kertészkedéshez, tudott ruhát, cipőt varrni, messze földön ő csinálta a legszebb aratási koszorúkat, s borotválni is tudott. Nagyapám megborotváltatta magát, s ezt mondta neki:

– Eddig engem más soha az életben nem borotvált. De most már reszket a kezem, megvágnám magamat. Holnap reggel meg fogok halni, nem akarom, hogy halálom után borotváljatok meg, s ezzel is dolgotok legyen velem. Azért hívattalak.

Anyám is, apám is mellette akarták tölteni az éjszakát; nem engedte. Csak abba egyezett bele, hogy apám a szomszédos szobában vetessen magának ágyat, hívatni fogja, ha szüksége lesz rá. Csöndesen átaludta az éjszakát, de kora hajnalban felébredt. A mellette virrasztó cselédasszonnyal friss vizet hozatott a kútról, felült ágyában, megmosdott, megtörülközött.

– Ezt is elvégeztem – mondotta –, halálom után nem kell hogy megmosdassatok. Most már itt van a vég.

Visszahanyatlott az ágyba, néhány perc múlva behunyta szemeit – s nem is nyitotta fel többé.”


Eddigi Kortárs-díjasaink: Ágh István, Alexa Károly, András Sándor, BeneyZsuzsa, Bertók László, Bodor Ádám, Bogdán László, Bor Ambrus, Czakó Gábor, CzigányLóránt, Cseres Tibor, Csiki László, CsoóriSándor, Domokos Mátyás, Egyed Péter, Gergely Ágnes, Gion Nándor, Kolozsvári PappLászló, Kovács András Ferenc, Kovács István, Kulcsár Szabó Ernő, LászlóffyAladár, Lator László, Marno János, Marsall László, Mészöly Miklós, Monostori Imre, Nagy Gáspár, N. Pál József, Orbán Ottó (különdíj), Papp Tibor, Páskándi Géza, Rákos Sándor, Szabó Gyula, Szepesi Attila, Sziveri János, Tatay Sándor, Tolnai Ottó, Tornai József, Tóth Judit, Tőkéczki László, VasadiPéter, Veress Miklós és Zalán Tibor.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.