Archívum

Főhajtás IX.

Az Úristen levele
2008. január

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy második világháború. A világégés rettenetére ma már csak aggastyánok emlékeznek.

Apróság voltam, emeleti lakásunk konyhájában, egy ruháskosárban feküdtem. Lázas voltam, édesanyám egy szem pici fiát nem akarta a pince koromfüstös levegőjében altatni, arra gondolt, a porolóudvarra néző, hatemeletnyi tűzfallal védett konyhánkban légitámadás idején sem lehet bajunk.

Túléltük, amikor a ház hatodik emelete elporladt a bombák záporában. A légnyomás üvegcserépesőt zúdított ránk, anyám riadt, életemet óvó mozdulattal hajította rám a vastag takarót.

Gyerekkorom első emléke: szikrázik körülöttem az üvegeső.

És rosszalkodom a pincében, gyertyafényben, a ránk kényszerített mozdulatlanságban. Eltörök egy üveget, a tányért s a lencsefőzeléket a földhöz csapom, kiöntöm azt a kancsó vizet, amelyet mosakodásra osztottak szét a ház lakóinak az udvaron még csöpögő, egyetlen csapból. Rossz kisfiú vagyok: szomorítom, nehézzé teszem édesanyám fájdalommal tűrt óvóhely-életét.

1944, karácsony: édesanyám angyali tekintete őrzi bennem a jövőt.

1944, karácsony: a sztár, a filmcsillag, a franciás-pikáns kokott Mezei Mária megtörten, betegen egy határ menti kórházban fekszik. Megjárta a poklot, pillanatokon múlott, hogy nem állították kivégzőosztag elé. A szovjet hadsereg tolmácsa, egy pesti zsidó fiú, aki felismerte a színésznőt – „Hogy kerül maga ide, Mezei Mária?” –, elmagyarázta a szovjet elvtársaknak, hogy a csontsovány, törött szemű Mezei Mária a feljelentő hazug állításával szemben nem náci kém, nem fasiszta tömeggyilkos, hanem színésznő, budapesti művész, aki épp a német megszállás és a nyilas terror borzalmai elől menekült a fővárosból a Tátrába.

Mezei Mária megmenekül. Meggyógyul. Elindulhat hazafelé.

Úgy érzi: csodák sorozata segíti visszatérését az emberi életbe.

Fél év múlva már a sárospataki vár alkalmi úrnőjeként mesél élete legmegrázóbb, mindent eldöntő pillanatáról.

„Elmesélek most egy ilyen »kis csodát«, amit akkor kaptam, mikor egyszer nagyon elfáradtam. Olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, mégis legjobb lenne lefeküdni az út mellett, s hagyni, hogy az élet menjen szépen tovább – nélkülem.

Kórházban feküdtem akkor. Egy reggel valami furcsa kis nyugtalanságtól hajtva bújtam ki az ágyból, s minden cél nélkül kisiettem a folyosóra. Mintha… igen, mintha hívott volna valaki.

Egy kis szőke, rongyos, angyalszemű fiú sírt az egyik sarokban. Egyik kezecskéjét elvitte az akna, és az anyja szidta – szidta, hogy milyen rossz fiú, neki ilyen nagy bajt okozott. Behívtam őket magamhoz. Az asszony szegény – favágó felesége. Férjét elvitték, még négy lánya van, s ez az egy fia most ilyen költséges bajba sodorta, hiszen nincsen pénze még vonatra se, hogy kötözésre tudjanak bejárni. Szerényen mondta – hát adtam neki. Sírni kezdett. Hihetetlen, mennyire elszoktak az emberek egy szemernyi jóságtól.

Tiltakozott, s a végén erővel a kezembe nyomott egy kis csomag maradék vajat, amit a kopott kis kosarából kapart elő.

Elmentek, s ahogy kibontom a piszkos hártyapapírt – az egyik oldalán szépséges arany iniciáléval, égszínkék betűkkel írva ezt olvasom: »Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.«

Ó, hát elfáradhat-e az, félhet-e az valamitől, akinek – levelet írt az Úristen?”

Több mint hatvan éve írt az Úristen levelet Mezei Máriának. Pál apostolnak a Kolossébeliekhez írott leveléből tündöklött egy mondat a kis kosárból előkerült zsíros papírdarabkán. És a színésznő megértette: akinek az Úristen ír levelet, az nem fáradhat el útközben. Akinek az Úristen levelet ír, annak dolga van itt a földön.

Hoztam valamit a hegyekből – 1945 telén karcsú könyvvé érett írásában vallott a színésznő az életét átformáló pillanatról, amikor találkozott Istennel. És megértette, hogy földi léte: szolgálat. Út, amely a semmiből a mindenség felé vezet.

Rég volt. Mezei Mária a nevét sem tudta, nem kérdezte annak a szegény falusi asszonynak, aki kezébe adta az Úristen levelét, csak boldog volt: átélte a feltámadás titokzatos élményét. Újjászületett: „Hát elfáradhat-e az, félhet-e az valamitől, akinek – levelet írt az Úristen?”

A csoda pillanata: Mezei Mária megtanult nem félni az élettől.

Közeledik a karácsony. Kezemben az Úristen levele, amelyet sok évtizeddel ezelőtt a háború dúlta, porig alázott Magyarországon tartott kezében és olvasott Mezei Mária. Állt a színésznő a kórház folyosóján, szemét ellepték a könnyek, levegő után kapkodott. Istenem, mit csinál az ember akkor, amikor kezében tartja az Úristen levelét? Mit kell éreznie, mit kell gondolnia, mit kell tennie, amikor üzenetet kap az égiektől, a felfoghatatlanból?

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” – írta Pál apostol kétezer évvel ezelőtt.

De az a szegény asszony, aki parányi értékét, a maradék vajat az Úristen levelébe csomagolta, és odaadta jótevőjének, a vonatköltséggel őt megajándékozó Mezei Máriának, csak meg akarta köszönni a színésznőnek a segítséget. És Mezei Mária nem Istenre, nem az odafelvalókra gondolt, amikor megsajnálta a favágó halkan panaszkodó feleségét, csak segíteni akart egy megoldhatatlan gondokkal küszködő szerencsétlen emberen. Nem az odafelvalókra figyelt. A földiek baján akart enyhíteni.

Lehet, hogy akkor törődünk az odafelvalókkal, ha a földön segítünk bajba jutott, elesett, segítségre szoruló embertársainkon?

Lehet, hogy annak ír az Úristen levelet, aki tudja: akkor törődik valóban az odafelvalókkal, ha a földiek szenvedésére próbál gyógyírt találni?

Nem tudom, mit érzett Mezei Mária abban a könnyekkel áztatott csodálatos pillanatban, amikor kezébe vette és elolvasta az Úristen levelét. Több mint fél évszázad múltán, advent első vasárnapján kezemben tartva a zsírfoltos, gyűrött, foszlott szélű papírlapot, Pál apostol szavait olvasva azon gondolkodom: mit kell tenni, hogyan kell élni, hogy valaki postása lehessen az Úristen levelének?

És hogyan kell élni, mit kell tenni azért, hogy az Úristen levelet írjon valakinek?

Közeledik a karácsony.

Most. És mindörökké.


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.