Archívum

Budapest–Zágráb: oda-vissza

VIII. rész
Kiss Gy. Csaba
2008. január

Miért szilvások a „szilvások”?

A történet szálai Kemlék (horvátul Kalnik) várához vezetnek. Kőrös városától talán tucat kilométerre. Innen kell kezdeni a magyarázatot. És nem tehetem, hogy ne mondjak néhány szót a nagy múltú – egykori megyeszékhely – kisvárosról. Egyszer egész vagonnyi magyarországi gimnazistával utaztam lefelé, s amikor megpillantották a Krizevci (így a város horvát neve a XI. századi Szent Kereszt templomról; kriz amúgy keresztet jelent) föliratot, harsány kacagásban törtek ki. El nem tudtam képzelni, mi lehetett e szóban ennyire nevetséges. Én már nehezen tudom fölidézni, milyen reflexek mozdultak bennem, mikor még nem voltam beavatva a szláv világba. Az iskolai oroszt nem számítom, hiszen külső erőszaknak vettem, hogy tanulnunk kell. Akkor a vonatban úgy éreztem, így lehettek a szláv nyelvekkel a magyar vidékről való reformkori nemesek, akik büszkén vallották: Slavica non leguntur. Nem kellett a szláv. Mintha ma sem kellene. A magyar délibábból nem látszik, hogy hét szomszédunk közül öt a szláv ország.

Kőrösnek fontos volt a szerepe a középkori Szlavóniában. Volt, aki ide helyezte a tizenkét horvát királyválasztó nemzetség és Könyves Kálmán megállapodását. Többször tartottak a városban tartománygyűlést (az 1397-es „véres száboron” karddal számoltak le egymással). A város hatvanas évekből származó kopott szállodájának előcsarnokában már Kemlék üzen. Stilizált szilvaágak a falon, s idézet August Šenoa elbeszélő költeményéből. Hogy miként mentették meg a környék jobbágyai a várba szorult IV. Bélát a tatárjárás idején.

Érdemes fölsétálni a várromokhoz. Messziről látszik a IV. Bélát idéző fölirat. A Kalniki-hegység első bércein járunk, s visszatekintve a völgy felé, a város irányába, szőlőkkel tarkított, szép panoráma bontakozik ki előttünk. Először IV. Béla egyik oklevele említi Kemluk formában a vár nevét. Királyi tulajdonban volt, birtokolta többek között Czillei Borbála, a „fekete királyné”, Luxemburgi Zsigmond felesége, Mátyás király és Corvin János is. Ősi nemesi önigazgatási körzet. A környékbeli kisnemesek voltak a „szilvások”. Horvátul: šljivari. Érezzük a szóban a magyar hétszilvafással a rokonságot, mégsem egészen ugyanaz. Mai jelentése: szilvatermelő. Történeti értelme pedig: kisnemes, aki szabad jogállású, független minden földesúrtól, és a király oltalma alatt áll (így magyarázza a Horvát nyelv nagyszótára). A horvátok körében elterjedt monda világítja meg a „szilvás” szó keletkezését. A tatárjárás idején Bebek Fülöp ispán volt a várvédők első embere, aki előrelátóan készült az ostromra. Egy napon maga IV. Béla érkezett kis csapattal Kemlék alá. Az ispán azt javasolta az uralkodónak, pihenjen meg a várban, és másnap hajnalban induljon csak tovább Zágráb felé, hadd higgyék a tatárok, hogy itt maradt, és akkor meg fogják ostromolni a várat. A védők pedig föl tudják tartóztatni darab időre a hatalmas sereget. Így is történt. Amikor látta Batu kán, hogy nem könnyen boldogul Kemlékkel, azt tervezte, kiéhezteti a várvédőket. Amikor már fogytán volt az élelem, éjszakánként a szomszédos falvak lakói a vár falához lopóztak, és zamatos szilvával telt ágakat nyújtottak föl a védőknek. Teltek a napok, és semmi jele nem volt annak, hogy nem bírják tovább az ostromot. A szilva mindegyre új erőt adott a horvát harcosoknak. Végül aztán Batu kán átkozódva odébbállt. Amikor a király megtudta, hogy milyen hősiesen és leleményesen védték meg Kemlék várát, az összes várjobbágynak nemességet adott. Az irigy kőrösiek pedig attól fogva gúnyosan csak szilvás nemeseknek nevezték őket. A mondát August Šenoa, a XIX. századi horvát irodalom klasszikusa dolgozta föl 1880-ban megjelent, hamar népszerűvé váló elbeszélő költeményében. Ebben a változatban maga a király is ott van a védők között, szintén megízleli a zamatos szilvát, és a tatárok eltakarodása után ott, a helyszínen jelenti ki, Visoka falu lakói ettől fogva nemesek, a király atyafiságához számítanak. „Köszönjük, király” – így az újdonsült nemesek, s arra kérik az uralkodót, ne feledkezzék meg „szilvás” horvát nemeseiről.

A magyar Abbázia

A cím nem tőlem származik. Amir Muzur Opatija-Abbazia című, 2001-ben megjelent könyvéből való. A szerzője orvos, közelebbről, ha jól emlékszem, pszichiáter. Újabban pedig Abbázia polgármestere. A kettős, olasz–horvát cím arról árulkodik, hogy a nevezetes fürdőhely soknemzetiségű örökségét kívánja bemutatni. A magyar emlékeknek szentelt fejezet címe hangzik ilyenformán. Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy Abbázia – néhány újabb keletű magyar nyelvű útikönyv pontatlan állításával ellentétben – nem tartozott az egykori Magyar Királysághoz. Fiume kerületének határa, mely az országé is volt, Kantridánál (nagyjából a mai stadion magasságában) végződött, onnan túl már Ausztria volt. A Monarchia híres fürdőhelyén persze számos magyar megfordult. Művészek és politikusok, szállodatulajdonosok és fürdőorvosok. Érdemes Muzur kalauzolását követni, hiszen vázlatos áttekintésében sok érdekes adatot találhatunk. Annyi föltétlenül kiderül belőle, hogy ha nem tekinthetjük is a történelmi Magyar Királyság részének Abbáziát, múltjának fontosak a magyar vonatkozásai. És ezeket a kapcsolatokat manapság szívesen számon tartják Horvátországban.

Talán furcsán hangzik, kezdi összefoglalását a szerző, de a magyaroknak köszönhetjük az első középkori épület alapítását a mai Abbázia területén. Ez pedig nem volt más, mint a Szent Jakab bencés apátság. Mikor ugyanis 1422-ben Ludwig von Teck négyezer magyarral átmenetileg elfoglalta Zsigmond királynak a friuli parton a rosazzói Szent Péter-kolostort, a bencés szerzetesek egészen az Adriáig menekültek. Tehát: apátság. Abbazia, Opatija. Folytassuk Muzur fejtegetését az általa nem említett Jókaival, aki Egy játékos, aki nyer című regényében így ír a kolostor XIX. századi állapotáról: „Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. (…) A szőlő egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása a tündériesen kiemelkedő Fiuméval, s a komor Veglia-szigettel; délnek pedig éppen egy kis temetőre látni, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kőfallal csatolva. Itt nyugszanak a kolostor hajdani apátjai, perjelei, századok óta egymás mellé sorakozott sírhalmokban, márvány- és vaskeresztek tartogatják a neveiket.”

Muzur a későbbi magyarok közül elsőként egy Nagy nevezetű fiumei kereskedőt említ, akinek már az 1880-as években (ez a fürdőhely első virágkora) van boltja Abbáziában. Utána nem kisebb név következik, mint Andrássy Gyuláé, aki 1890-ben Voloscában, a szomszédos halászfalu elegáns villájában halt meg. Zöld márványból készült, latin szövegű emléktábláját a horvátok szépen megtisztították. Az egyik magyar koszorún olvastam: Nekünk itt is magyar voltál. De vannak a tábla alatt piros-fehér-kék szalagos koszorúk is, például a polgármesteré. Folytatván a könyvecske listáját: az abbáziai hoteltulajdonosok között szintén nem egy magyar volt a békeidőkben, például Csillag Béla, a Palma szálloda tulajdonosa. Számos jeles magyar orvos kereste föl a XIX. század végén az adriai települést. Az egri születésű Szegő Kálmán pedig négy épületből álló, modern szanatóriumot hozott itt létre. Fodor Géza, akit az abbáziai orvosi egyesület alelnökévé választották, tengervízkúráiról volt híres. A kolozsvári Gámán Béla az első világháború előtt nyitott kisebb szanatóriumot Voloscában. A művészek közül Kálmán Imrét és Lehár Ferencet említi a szerző, mindketten dirigáltak a nyári színpadon. Fölsorolásában két magyar író neve szerepel: Molnár Ferencé és Herczeg Ferencé. Ezt a névsort jócskán ki lehet egészíteni, azzal a megjegyzéssel, hogy az én listám sem föltétlenül teljes. Valószínűleg megfordult e vidéken Császár Ferenc, a fiumei gimnázium első magyartanára (1830 és 1839 között élt a kikötővárosban). Jókai kétszer is töltött hosszabb időt a helységben. De járt Abbáziában Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Déry Tibor, Füst Milán, József Attila, Móra Ferenc (itt kezdte el írni az Ének a búzamezőkről című regényét), Hunyady Sándor, Németh László, Szabó Lőrinc (egykori szállodájának bejáratánál 2004 szeptembere óta látható emléktáblája); Márai Sándor, aki novellát is írt Voloscáról. Befejezésül az ő vallomását idézem: „Tudom, hogy nem illik, de én mégis szeretlek, Abbázia. Van benned valami kispolgárian közönséges, valami filléresen közeli, valami szégyellnivalóan körúti. Mit is tehetek, ha mégis jól érzem magam nyeszlett pálmáid alatt, a tengerben, amely itt még nem is igazi tenger, csak sós víz egy öbölben, virágaid között, melyek még egészen közép-európaiak, mint sorsod is – mintha Bécs, Budapest és Prága kikötője lennél, s minden kispolgári gégehuruttal, szívidegességgel, álmatlansággal és olcsó szerelemmel ide sietnek, kissé szégyenkezve, mert nem telik messzibbre és többre. A családhoz tartozol, Abbázia. Hát persze, Cannes finomabb. De te ismerősebb vagy, vacakabb, rokonabb. Hadd menjenek ők, a nagy lordok, a Nobel-díjas politikusok, a nagy nők és a nagy stricik, a francia Riviérára. Most tavasszal én is készülődöm, a magam sokkal szerényebb, ordenárébb, ismerősebb pálmái alá, Abbáziába.”

Mikszáth és a horvátok

Nem tévedés. Horvátok, nem szlovákok. Mikszáth idejében nálunk nem számított újdonságnak, magától értetődő volt, hogy Horvátország Magyarországhoz tartozik. Egyszerre volt belföld, és mégsem egészen az. Tanulták az iskolában a társország történelmét és földrajzát, rendszeresen írtak róla az újságok. Írónknak pedig mint vegyes nemzetiségű vidékről valónak a hazai átlagnál valószínűleg több fogékonysága volt a horvátkérdéshez. Zágrábot is említi egy-két helyen írásaiban. Néha meglepetésnek érzi az olvasó, amikor ez a városnév előbukkan. „Zágráb a galambok városa, de a körtvélyesi galambok bátorságához fogható nincs a világon” – olvassuk a Két választás Magyarországon című kisregényében. Hogy járt-e a horvát fővárosban, arról nem tudok. Egyik 1884-es újságcikkének ugyan azt a címet adta: Zágrábi karcolat, de rögtön az elején siet tisztázni, hogy soha életében nem látta a várost, egy horvát képviselővel Pesten vacsorál, s így tudakozódik az ottani helyzetről. Később persze, a tengerpart felé (Cirkvenicán kétszer nyaralt családjával) keresztül kellett rajta utaznia. Talán fölébredt éjszaka a vonat kerekeinek csikorgására.

Még a Szegedi Naplóba írt egy cikket 1880-ban a magyar–horvát viszonyról (A Zágrábiak). Illúzió nélkül látja kapcsolatainkat, érezhető gúnnyal Prágánál is prágább városként említi Zágrábot. Ezzel utal a cseh autonómiatörekvésekre és a horvátoknak példát jelentő cseh nemzeti mozgalomra (még a nyelvújítási purizmusukat is a csehektől lesték el!). Cikkében azt fejtegeti, hogy milyen fontos volna a két nép között a kölcsönös megértés. „Örülünk, hogy a horvát tartománygyűlésen maguk a horvát szónokok meg bírták magyarázni, miszerint Magyarország igazságosan és méltányosan bánik velük, de sajnáljuk, hogy a viszony jellemzésénél mindenütt csak a hideg érdek hozatott föl argumentumul, és sehol sem hangsúlyoztatott a rokonszenv s a két nemzet közti testvéri kötelék, amire pedig nagy szükség volna a jelenben, s még nagyobb szükség lehet a jövőre.” Mikszáth szerint a horvát közvéleményt ellenünk hangolták, és talán eljött az idő, hogy megforduljon ez a tendencia. Fontosnak tartja a horvátok megnyerését. Annak pedig, hogy nincs irántunk elég rokonszenv a horvátokban, „részben magunk vagyunk az okai, mert mi vagyunk az uralkodó, a hatalmas fél, mi csatoltuk magunkhoz Horvátországot, mi kötöttük össze sorsát a mienkkel, s mégis vajmi keveset törődünk vele”. Lényeges szempontra hívja föl a közvélemény figyelmét. Arra, hogy a magyar politika hajlamos az erő pozíciójából kezelni a horvátkérdést. Érdemes tovább idézni sorait: „E mulasztás minket terhel. Sok baj keletkezett ebből, s sok fog még keletkezhetni, mi is megbánhatjuk, Horvátország is. Igyekszünk tehát elfoglalni Horvátországnak a szívét is, mert minél jobban megerősödik az örök dacában közgazdaságilag és társadalmilag, annál nehezebb lesz a magyar befolyás érvényesülése.”

Annak az évnek a novemberében földrengés pusztított a horvát fővárosban. Szegedet két évvel azelőtt érte az árvíz szörnyű katasztrófája, így ha valahol, akkor ott átérzik a zágrábiak helyzetét. „A zágrábiak és Zágráb-vidékiek sora, kiket a földrengés oly mélyen sújtott, Magyarország egyetlen vidéki városában sem keltett olyan nagy részvétet, mint Szegeden” – írja a horvátok javára rendezett bálról és hangversenyről tudósítva Mikszáth. A rendezőség tagjai horvát színekből készített szalagot viseltek a frakkjukon.

Amikor már a pesti országházból tudósít írónk, és horvát témák kerülnek napirendre, nem próbál meg semmilyen elvi álláspontra helyezkedni, igyekszik rögzíteni, amit hall és lát. A horvát képviselőtől azt hallja az említett vacsora közben, hogy „A horvátoknak vörös posztó minden, ami magyar”. De az is kiderül, hogy a zágrábi szábornak ez a képviselője a nemzeti mozgalom által gyűlölt Kuen-Héderváry bán mamelukja. 1883-ban és 1895-ben forrpontra jutottak kapcsolataink, amikor a horvát fővárosban tüntettek a magyar politikai hegemónia megnyilvánulásának tartott döntések és jelképek ellen. Mikszáth karcolata mind a két esetben azt üzeni, hogy nem szabad ezekből a kilengésekből túl nagy ügyet csinálni. Finom iróniával szól a pesti parlament horvát képviselőiről, akik a magyar fővárosban a magyar urakkal barátkoznak, hazafelé pedig igyekeznek olyan képet továbbítani magukról, hogy oroszlánként védik fönt a horvát nemzeti érdekeket.

Érezhetően jókedvvel számol be ünnepi alkalmakról, és visszatérő kedves motívuma, hogy olyankor nemcsak a piros-fehér-zöld magyar nemzeti zászló lobog néhány középületen, hanem látható mellette a társország piros-fehér-kék trikolórja is. Úgy gondolom, írónk pontosan tudta, hogy a kényes magyar–horvát egyensúly fölbillenése egyik nemzetnek sem nyit majd kedvező távlatokat.

(Folytatjuk)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.