Archívum

Újabb jegyzetek a Madách-naplóból

2007. december

Végtelenbe vesző fehér boltívek alatt

A pompás, barokk ízlésű nagyváradi püspöki palotával szemben szinte dacos puritánsággal húzódott végig a tizenkét kanonoki ház hosszú árkádsora. Fehérre meszelt boltívek, zömök pillérek. A két talpam még emlékszik a fapadlat göcsörtjeire, hosszú, hasított szálfákon kopogott a léptem. A nyugati nap besütött minden árkádon. Magyarország felől. Közel van a határ, szinte megszokhatatlan ez. Csak egy-két kilométerre. Ezek alatt a rusztikus árkádok alatt rossz időben is végezhették egészségügyi sétáikat a vén papok, méla breviáriumolvasgatással emelve lelküket transzcendens világokba. Ide nyíltak a kanonoki házak döngő kapualjai és a földszinti rácsos ablakok, nemegyszer muskátlival vagy egy-egy alvó macskával. A bejáratra ügyelő kapus lakhatott mögöttük, vagy a főpap valamelyik megözvegyült, szegény rokona.

Nekem egy ilyen élemedett korú néni nyitotta ki a kapuba vágott ajtót. S neki vágtam ki a magamban már begyakorlott szöveget, ami szerint megbíztak, hogy ezt a borítékot kézbesítsem a méltóságos és főtisztelendő kanonok bácsinak.

A tisztes, kánoni korban levő ősz hölgy feltehetőleg mosolygott a rövidnadrágos küldöncön, aki lecsúszott zoknijával inkább a közeli Schlauch park játszótereiről ideszalajtott pulyának (pestiesen szólva srácnak) látszott.

Az is voltam.

És a vastag borítékban levő kézirat szerzője is én voltam. Utóbbi minőségemben névtelenség fedte kilétemet. Jelszavas boríték is volt a kézirat mellett. Csak ebből lehetett megtudni, hogy a szerző a debreceni piarista gimnázium II. osztályú magántanulója.

Igen, ez a kényszerű magántanulóság (Nagyváradon akkor már nem volt magyar nyelvű gimnázium) adta nekem azt az aranyidőt, hogy évszámra otthon maradva naphosszat olvassak, ábrándozzam, és ha a Szigligeti Társaság pályázatot hirdetett a bölcselet és drámairodalom köréből, ráértem egy füzetet teleírni arról, hogy „Optimista vagy pesszimista mű-e Az ember tragédiája?”.

Egy magántanulónak minden órája lyukasóra, maga a szabadság. Nagyvárad valamennyi kölcsönkönyvtárába be voltam iratkozva.

Már nem tudom, hogy ki volt az a méltóságos és főtisztelendő kanonok úr, akit dolgozatommal megtiszteltem. A váradi káptalannak mindig volt egy-két szép hangú énekes kanonokja, és mindig volt egy-két tudós történésze, jeles irodalmára. Nagy tisztelet övezte őket. Ha Karácsonyi Jánost az ablakból meglátta anyám elbaktatni a hársak alatt, odahívott, és együtt néztük, némán és tisztelettel, ahogy elmegy.

A zsibogón, az ócskások könyveskosaraiban találtam is Karácsonyi Jánosnak egy füzetét, a székelyek eredetéről és a székely magyarokról. Amit megértettem belőle, szépen összeolvadt bennem Benedek Elek mondavilágával. Karácsonyi a hársfák alatt elmenőben is olvasott, nem csak odahaza, a kanonoksoron. Egyszer-kétszer megpróbáltam én is nyitott könyvvel a kezemben sétálni a hársfakorzón. Idétlen vállalkozás volt.

Hasonló idétlenség volt, hogy kisgimnazistaként Madáchot elemeztem a Szigligeti Társaság pályázatára. Lehet, hogy akkor már Némethy kanonok volt a Társaság elnöke. Ő is olvasva járt a fák alatt. Neki egy kicsit rezgett hozzá a feje és orrán a csíptetős cvikker. Ő is nagy tudós hírében állott, bár tőle nem olvastam semmit. Szerette a költészetet, meghívta Váradra Mécs Lászlót és a dalszerző Fráter Lorándot is. Azt emlegették róla, mint kanonoki körökben bizarr különösséget, hogy járatja a Nyugatot. Kisebbségi létünkben mindez békén ölelkezett egymással, a nótás kapitány Ady Endrével. Bennem is, azóta is. A Bémer téri kávéházakban Bura Károly és Bura Sándor muzsikált – mígnem repatriáltak Budapestre.

„Büdös becsvágy” – ezért rótt meg legtöbbször puritán nevelőapám –, igen, a büdös becsvágy hajtotta azt a kis idiótát, hogy tizenegy-tizenkét évesen kéziratával becsöngessen egy kanonoki házba… De hát ez volt a Trianon, amelyről Kosztolányi azt írta: „megtébolyul, ki belenéz”. A kisebbségi árnyékvilágban megteremhetett egy-egy magamfajta bolondgomba.

De az azért mégis meggondolkoztató, hogy a téma háromnegyed század múltán ma is izgat, meglep, és minden más témánál inkább készít fel az élet esedékes végső aktualitására.

„Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt…”

Ezt ki kérdi? A tizedik X-be lépő aggastyán, avagy egy odaátra esett magyar városban egy magántanuló gimnazista?

Az olvasóhoz (avagy: Ádám, hol vagy?)

Az álom véget ért, s Ádám az álomképekből nyert mindent előre tudásával – a függöny legördülte után bizonyára – nekivágott a Történelemnek. Soha nem tudott a fenekén maradni. Most éppen abban a században s annál a pillanatnál tart ő is – folytatva a történelem neves és névtelen hőseiben a reinkarnálódását –, amelyben mi vagyunk, e Kalauz írója és olvasója.

XXI. század, a tízes évek körül… Ó, olvasó! Nem lehetetlen, hogy Ádám most épp te vagy.

Mesekönyv helyett

Olvasni sem tudtam még, amikor már kedves könyvem volt Az ember tragédiája. A képes kiadás volt, Zichy Mihály illusztrációival. Hogy az érzékek csiklandozásában mesteri Zichy Madáchot illusztrálván rejtett-feltárt oly motívumokat, amelyek már három-négy éves korunkban megragadják és lebilincselik kisdedi ártatlan képzeletünket, csak az fogja tagadni, aki nem ismeri Sigmund Freud meglepő információit az újszülöttek – sőt, a talán még meg sem születettek – szexuális jólértesültségéről, amelyet azután merő jólneveltségből sikeresen elfelejtenek. (Vagy úgy tesznek.)

Annak a két pucér felnőttnek az ölelkezése a Paradicsom kertfái alatt hamar elgondolkoztatott. Majd utána az egyiptomi Fáraó mozgalmas udvarában egyetlen pihentető gondként felragyogott a kép közepén egy hatalmas női popsi. Családom nőtagjai nem adtak alkalmat, hogy megleshessem őket.

És persze a könyv vége felé a szikla csúcsán álló ifjú férfi, halálra készen. Ez igen!

Érdemes lesz felnőni.

Örök visszatérés

Soha még egy ily egyenesen és egyértelműen a vég, a végzet felé siető drámai mű nem kanyarodott vissza oly meglepő bravúrral kezdeti pontjához, mint Az ember tragédiája. Az Isten végszava után („Ember, küzdj…”) Ádám megint felülhet a Fáraó trónusára, hogy elkezdje a világtörténetet. Igazából. Most már ébren, s most már mindent előre tudva. Ugyanazt a kört fogja megtenni, csak egy emelettel magasabban. Immár a valóságban. Bizáncot, Rómát, Prágát, Párizst, Londont – a történelem spirálja szerint. Egy, szinte már a zenei kompozíció tökélyét felérő dráma törvényei szerint.

Egy kígyófészek áldott hidege

„A nagyszerű után egy sárdobás…”

Lucifernek ez a kaján pökhendisége kifizetődő teória lehetne alátámasztani az irónia katartikus szerepét, avagy a magasrendű értékek elviselhetetlenségét. Ez a luciferi impulzus bizonyára hatékony motívum lehet a civilizációk halálában, a tragikum jegyében. Lucifer szerint ennek az impulzusnak a romantikában volt a kedves kígyófészke…

A XX. században nevet kapott az az impulzus, korszerű történelmi folyamattá avanzsált. S azóta úgy hívjuk: deheroizálás.

(Vajon már nem ennek a neszezését hallottam első színre vitt drámám írásakor, amikor azt a címet adtam neki: Hősök nélkül?)

Szép!

„Gyönyörködjem még egyszer bennetek…”

A Teremtőnek esztétikai örömet szerez a befejezett Nagy Mű számbavétele. Felhőpáholyból szemléli a csillagok felvonulását, a kozmikus parádét az angyali seregek kommentálják:

Milyen büszke láng-golyó jő
Önfényében elbízottan,
S egy szerény csillagcsoportnak
Épp ő szolgál öntudatlan.

*

Szemadám Györgyöt hallottam nemrég. Új, madaras könyvéről beszélt. S ő is a Teremtésről. Hogy a szépség számított ebben is, és nem a praktikum, ami persze szintén csodás.

De mégis, a szépség számított az Istennek is.

*

Madách is ezt vallja.

A teremtett világ seregszemléjében gyönyörködik az Isten.

A Teremtés első napján nem hasonlítható semmi semmihez. Mindaz, amihez bármi hasonlítható lehetne, még csak ezután lesz.

Semmihez sem fogható újdonság a teremtett világ.

Hogy praktikus-e? – majd kiderül. Csak a szépsége evidens.

*

A sikeres Alkotó örömének ezt az első pillanatát a költők ismerik. Legjobban talán Weöres Sándor. Ő Csöngéről megleste a Teremtést. És utána, ahányszor csak verset írt…

Szeretném remélni, hogy ez az isteni boldogság megadatott Madách Imrének is, amikor 1860. március 26-án befejezte Az ember tragédiáját – és első végigolvasásra már működött, akár a Világegyetem.

Minden lehet…

A „nagy minden ezer nemét” (ahogy Berzsenyink mondja ezt) nemcsak létrehozni kellett, hanem valamennyi benne nyüzsgő élőlénynek – születésétől kezdve – megismernie is muszáj, ha nem akar ideje előtt elveszni.

Ez a „nagy minden” oly beláthatatlan és amellett oly apróra kifundált, hogy ebbe aztán belépillantgatva a világra rácsodálkozó gyermek (vagy aggastyán!) számára bármely teremtésmítosz, kozmológia, feltételezett ősrobbanás vagy akár a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója oly lehetetlenségnek és éppoly lehetségesnek tűnik, mint akár az egész képtelen és létező Univerzum…

Hogy az apuka és az anyuka állítja-e a karácsonyfát, vagy az angyal hozza? – egyik magyarázat sem valószínűbb és nem valószínűtlenebb a másiknál. Ugyanígy a Világ létrejöttének nem lehet kitalálni oly fellegjáró magyarázatát, amely ne férne bele a végtelen „mindenbe”. S belefér, még ha netán véges is a világ.

Az Eszme, az Erő és a Jóság hármas dimenziójában minden lehetséges.

Az oly halandó ideológiák

A Tragédia kompozíciója oly sűrű szövésű és koherens, hogy zavarba esik a színházi rendező, ha szünetet kell kijelölnie benne.

Márpedig szünet nélkül nem szögezheti ülőhelyéhez a nézőt három-négy vagy ki tudja, hány órára.

Különösen kényesnek látszik belevágni Ádám álmaiba, amelyek – az elszenderedéstől a felébredésig – egyetlen szekvenciát képeznek.

Bár Madách maga is megszakítja ezt az álmot színváltozásokkal.

A színek szerinti tagolás a Tragédiában konvencionális adó, amellyel Madách kötelességtudóan fizet a XIX. századi dramaturgiának. Az álomfolyamatban Péter apostol és a bizánci Pátriárka között szinte semmi hézag, csak ugyanazon jelenségeknek más-más arculatát látjuk.

A mechanikus, az egyes városok színtere szerinti tagolással (Athén, Róma, Bizánc, Prága stb.) szemben figyelmeznünk kell arra a bensőbb tagolásra, amely az egyiptomi szín végén már invokálja az athéni demokráciát s az athéni végén a római dolce vitát…

A cezúra tehát inkább az egyes álomszínek közepén van, amikorra kialszik az uralkodó ideológia oly ígéretes hajnalfénye, és az eszményen kiütköznek torz vonásai. Ilyenkor lép működésbe Ádám avantgárd szelleme, tétovázás nélkül leszámol eladdigi világnézetével, és vallani kezdi annak ellentétét…

Szinte lehetetlen szünetet iktatni az álomfolyamatba. Nemcsak ennek onirikus természete miatt, hanem azért sem, mivel Madách számára éppen nem az egyes ideológiák (kultúrák, világnézetek) hitvédelme volt fontos, hanem sokkal inkább mulandósága, kérészélete…

Minden, mi él és áldást hintve hat,
Idővel meghal, szelleme kiszáll,
A test tuléli ronda dög gyanánt,
Mely gyilkoló miazmákat lehel…

A Jaltában nyakunkba vetett marxizmus üdvtanát a magyar nép talán azért is bírta elviselni, mert jó előre megkapta hozzá Madáchtól a védőoltást.

„Szerelem, költészet, ifjúság”

Diákkoromban legkedvesebb könyveim közé tartozott Benedek Marcell izgalmas kalandregénye, amelyben a magyar irodalom történetét mondja el: a Délsziget. Felejthetetlen volt a Madáchról szóló fejezetben, ahogy evokálta a londoni szín végét – Ádám felismeri a vásár és az élet zűrzavarából az égbe szálló eszményi nőt: „Ah, Éva! Éva!” A felismerés pillanata oly intenzíven drámai a Tragédiában, hogy – bibliai szóhasználattal – az ismerés itt beteljesüléssel, szerelmi eksztázissal ér fel…

Mintha e meg- és felismerésben az a félreértés szűnne meg, amely az egyiptomi szín óta (ötezer év óta!) akadályozza Ádám és Éva nászát. Azt Freudtól is tudjuk, hogy az embernek szerelmi téren a civilizációval van a legidültebb konfliktusa. Egy illúzió jövője című művében ír erről, és ajánlja a beletörődést.

A Tower tetején megjelenő angol bakfis (csak árucikk volt ő is eddig a londoni nagyvásárban), ahelyett hogy illedelmesen sírjába ugranék, ledobja magáról decens viktoriánus szoknyáit, alsószoknyáit (van mit), és felragyog a bástyafokon gyönyörű teste, édeni meztelenségében. Három szót kiált, mint felhőnyitogató varázsigét: „Szerelem, költészet, ifjúság” – és a mennybe száll.

Akárcsak az ókor legszebb hölgye, Heléna, vagy a Szűz Istenanya, akit azóta se győznek magasztalni a himnuszköltők, pásztorlánykák, anyókák és teológusok.

A XI. szín váratlan apoteózisában Évára is elmondhatjuk a dicséretet: ő itt a titkos értelmű rózsa.

E jelenet láttán talán Goethe is rábólintana az Olümposzról: felér ez azzal, hogy „das ewig Weibliche zieht uns hinan”.

Még teátrálisan is oly finálé ez, hogy lezárhatja a Tragédia épületét. De Madách nem teszi le a tollat… Még hátravan a három jövőbeli szín. A Falanszter, az Űr és a Jégvidék. A megvénült Ádámnak még találkoznia kell a nyomorult kéjsóvárral, az eszkimó asszonnyal.

Ha én rendezném a londoni színt

Minduntalan találkozunk olyan színházi (vagy filmbeli) produkciókkal, ahol egy szép fiatalasszony meztelenül jelenik meg… Diákkoromban odavoltunk a nemzeti színházi Godiváért, amelyben csak a körülötte röpködő galambok őrizték Szörényi Éva szemérmét. Németh Antal rettenthetetlen rendezői bátorságát dicsérte ez is.

A londoni szín végén Ősanyánk váratlan revelációja a Tower bástyáján – szerintem – megérné, hogy az Évát annyi változatban megjelenítő színésznő csakugyan ledobja magáról utolsó fátylait is, és feltündököljön egy percre paradicsomi Éva-kosztümben.

Az abszolutizmus kora

Azt mondják, börtöncellájában egy elhullajtott krétadarabra talált a Rab. Ír az asztal lapjára egy verset a Teremtő Isten dicsőségére. Bemagolja, letörli… Aztán ír egy másikat, amelyben bírálja Istent. Bemagolja, letörli…

Állítólag így kezdett megfogalmazódni Az ember tragédiája.

Ugyanebben az időben Vörösmartyról azt jegyezték fel, hogy ha egy új verset írt, az első embernek, akit meglátott, felolvasta, s utána a gyertya lángjánál azonmód el is égette.

A nógrádi táj titka

Őspark a ház körül, és a nógrádi dombvidék egy karéja. Lehet-e itt, ilyen környezetben koncentrálni olyan kérdésekre, hogy „megy-é előbbre majdan fajzatom”? Vagy éppen itt lehet?

Janus Pannonius váratlanul súgja a fülembe itt, Csesztvén: „Hidd el a környezet is befolyásolhatja a költőt, / S az, hogy hol született, érzik a vers ütemén.”

Fourier után – Orwell előtt. Egy magyar falanszter 1861-ből

Talán időszerű kérdés lehetne vitákban, könyvben, tanulmányban előhozakodni a Falanszter-szín madáchi koncepciójával és meglepő üzenetével a XIX. század közepéről. Közismert Fourier-nak (a „falanszter” keresztapja is ő!) diadalmas optimista utópiája éppúgy, mint a jó száz évvel későbbi negatív utópia, az 1984 Orwelltől.

A korunk problémáival foglalkozó gondolkodók figyelmét felkelthetné a madáchi falanszterkoncepció, amely bár átveszi Fourier-tól a falanszter nevét és néhány külsőleges mozzanatát (például az U alakú udvart), mégis Madách a fourier-i optimizmussal teljesen ellentétes negatív utópiát fest az emberiség jövőjéről a reá váró falanszterizálódás korában. S teszi ezt olyannyira, hogy néha a megtévesztésig hasonló eredményre jut, mint majd fog jutni utána csaknem száz évvel később Orwell.

Ennek a témának francia és magyar tudósok, filozófusok körében való megtárgyalását proponáltam egyszer a párizsi Magyar Intézet igazgatójának, aki a javaslatot szívesen fogadta, s remélhetőleg meg is fog valósulni. (Ilyen derűlátó utópista vagyok már én is.)

A boldogtalan Jób

Ádám: egy Jób, aki megtalálta a maga szemétrakását a világtörténelemben. Azon üszkösödik ma is, soha nem gyógyuló sebeivel… És az ő hitére is fogadást kötött egymással az Isten és a Sátán. Erről szól Az ember tragédiája.

Dupla garancia

A dráma végén, amikor Ádámot Isten belöki a konkrét világtörténelembe, a legnagyobb filozófiai kérdés, hogy a történelemcsináló Ádám számára tulajdonképpen mire is fog szolgálni majd az álomban előre meglátott jövő. Sztoikus emelkedettséggel fog végigsétálni minden megpróbáltatáson? Vagy szolgál talán az elviselhetetlennek elviselhetővé tételére? – hisz rémálmai után a direktben rá mért világtörténelem már csak déjŕ vu lesz. Az is lehet, hogy az álom ellenállóbbá teszi Ádámot a megpróbáltatásokra – mint szérumoltás a szervezetet az igazi halálos kórral szemben, vagy mint ahogy a kamaszavatás rituáléja készít fel az életre.

De az is lehet, hogy az emberi történelem mutatóba kapott (egy rövid álomban átélt) íve – Egyiptomtól az eszkimó-sötétig – nem más, mint Isten garanciája, hogy a világtörténelem nem fog idő előtt abbamaradni. Tehát meglesz az eleje, közepe, vége. Ez megnyugtató. Hisz egy eljövőtlenített világtörténelmet még elkezdeni se volna érdemes… Viszont az, amelyről Ádám az előzetest látta: komplett világtörténelemnek hat, jól meg van komponálva. Idő előtti világvége esetén az emberiség visszakérhetné a belépti díjat…

Bölcs Bertha Bulcsunak igaza van öninterjújában (ez is filozófiai műfaj: soliloquia): „Mindenesetre úgy kell élnünk és cselekednünk, mintha létezne jövő.”

Ádám álma egy ilyen mintha-jövő. Vagy pláne: minta-jövő. Minta-érték-nélkül-jövő. De hogy meglesz, azt egyaránt garantálja az Isten és az Ördög.

Madách és Domenach

Máig kegyelettel őrzöm az Esprit legelső számát 1932-ből, amelyben Emmanuel Mounier intonálta a perszonalista világnézetet, filozófiát. Igyekszem folytatólagosan olvasni a lapot, ha hozzájutok friss számához.

Mounier utáni főszerkesztőjének, Jean-Marie Domenachnak könyvét olvasom (Enqučte sur les idées contemporaines. Paris, 1987). Szinte minduntalan belebotlom a Tragédiát idéző gondolatokba.

A történelmi színek Ádám számára szoros dialektikával váltják egymást. Mintha az álombeli civilizációváltás mindig új embert is kívánna: reinkarnálódást. Az Egyiptom–Athén–Róma–Bizánc szekvencia minden egyes fordulójára érvényes Madáchnál, amit Domenach így fogalmaz meg történelmi változásként: „…nem a gazda cseréjét jelenti, hanem a saját magunkhoz és a dolgokhoz való viszonyunk megváltozását, hogy felvázoljunk itt és most egy alternatív társadalmat, autonóm embereivel. A forradalom vagy létünkbe vágó, vagy nincs is.”

Az eltűnt Éden nyomában

Madáchnál sohasem szól bele a történelembe az Isten, ám Ádámot minden újabb társadalom ígérete felé az elveszett Paradicsom emléke, az Isten-közelség, az „Ádám, hol vagy?” visszhangja hajtja.

S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg…

– ezt ugyan Éva mondja, de Ádám megrendülten mondja utána. Kivételes súlyt kap itt a múlhatatlan Éden.

A római színművészeti főiskolások Tragédia-előadásán G. Pressburger e sorok fontosságát megtetézte azzal a rendezői gondolattal, hogy amikor itt tartott a dráma, az utcáról (Via Vittoria) bejött zsinóros atillájában egy horpadt mellű magyar, és az első emberpárral együtt rebegte a fenti sorokat. Világos volt: az aggódó szerző jött be a színházba, el ne rontsák az olasz főiskolások a szöveget épp ennél a passzusnál.

Dichotómia

Azt hiszem, nem volt még színházi rendező, akinek sikerült volna Az ember tragédiáját befejeznie olyan zárójelenettel, amely a nézők – s persze a kritikusok – általános megelégedésére szolgált volna. Nem mintha a nézők (s a kritikusok) nagyon tudnák, hogyan is kéne – a saját megelégedésükre – befejezni ezt a művet.

Megkockáztatnám azt mondani, hogy a Tragédiának – a mű szelleméből következőleg – nincs egyértelmű befejezése, sem üzenete. S nem is lehet. Miért gondolom ezt? Mert a „bibliás” képek (a mennyország, az éden, a kiűzetés, az ébredés, amelyekbe az Úr meg-megjelenése vagy szózata is persze beleértendő), e képek tanítása és közben az álomképek leckéje, könyörtelen és elhazudhatatlan tanulsága szögesen ellentmond egymásnak.

Ez még nem volna baj, hisz jelenségvilágunkban az ambivalencia minduntalan érzékelhető, csak éppen a színpadon nehéz – pláne fináléban szinte lehetetlen – kétértelműségeket egyszerre megjeleníteni.

Az Úr végszavával s a hozsannázó angyali kórussal záruló előadás szükségszerűen vitába száll az egyiptomi színtől az eszkimó-színig látottakkal. Márpedig ezen álomszíneket nem azért láttuk, hogy elérvénytelenüljenek. A drámának minden részlete integráns része a műnek, s amit Madách megírt, ami a színpadon megtörtént és elhangzott, azt nem bagatellizálhatja el sem az Úristen, sem egy főrendező.

„Én ámulok, hogy elmulok” (J. A.)

Két koldus veszekszik az utcasarkon: egy modern jogállamban melyiküket illeti ez a jövedelmező placc?

Helyben vagyunk. Ez már a történelem vége, ahogy ezt divat mondani Fukuyama után. Megérkeztünk a XXI. századba.

A londoni szín már csak ezért is különleges figyelmet érdemel tőlünk, XXI. századiaktól.

Angol ismerőseimtől úgy hallottam, hogy amikor Iain Macleod nagyszerű, új fordításában Skóciában színre került a Tragédia, igencsak meghúzták a londoni színt. Vagy tán el is hagyták? Túlaktualizálódott. Ez még (már) Thatcher asszony korában volt.

Terjedelmes szín. Aktív szereplői számát tekintve is a legnépesebb, de nem terped el benne a cselekmény, ellenkezőleg: felgyorsulni látszik (pláne a megelőző második prágai szín után). Madách kritikája itt már minden londoni vásáros számára a lét gyökeréig vágó, valamennyien sírjuk szélén üzletelnek, szeretkeznek, sörözgetnek.

A fogyasztói társadalom menthetetlenül halálszagú. Ám a halál nem tragikus, nem is hősi, még csak nem is érdekes. Úgy potyognak ki a létből az állampolgárok, zsinórban, mint az elromlott játékszerek, lejárt automaták.

Az egyén alig módosít a statisztikán, akárcsak egy parlamenti választásnál. Azok a vigasztaló, kétsoros végszavak, amikkel a sorban sírba-ugrálók búcsúznak, életük abszurdumát summázzák.

„Mulattattam, de nem mulattam” – mondja halála percében a Bábjátékos.

„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk: / Most a valónál mind elámulunk” – így múlik ki a Nyegle akadémikus.

S feledhetetlen – isten tudja, miért – a Kisleány életének szelíd hiábavalósága. Íme: „Kis ibolyáim mind elkeltek, / Majd újak síromon teremnek.”

Világpremier

Vajon mit játszottak 1883. szeptember 21-én Párizsban (az Odéonban, a Comédie Française-ben?

És vajon mit Londonban? Bécsben?

Mindegy.

Bizonyos, hogy sehol sem csigázták föl oly eget ostromló igényekre a drámát, mint a pesti Nemzeti Színházban tette Paulay, ahol az első három percben már azt firtatták, hogy „Aztán mivégre az egész Teremtés?”.

Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!

Az Úr: „Be van fejezve a nagy mű, igen.”

Madách: „Akkor kezdhetem a nagy művet én.”

A haza fogalma

„Egyet bánok csak, a haza fogalmát…” – mondja Ádám a Falanszterről álmodva az oly kecsegtetőnek ígérkező globalizált világban.

Találkozás a tizenéves szerzővel

Most, hogy egykori tanítványom, Siklós Olga a kezembe nyomta Madách ifjonti színdarabját, a Csak tréfát, ismerkedhetem egy új szerzővel, aki lubickol kora divatos szalonvígjátékainak ötletgazdagságában…

Ki hitte volna a Tragédia freskóit bámulva, hogy ugyanaz a kéz. (1970)

Mennybemenetel

Zarándoklás ez, minden ősz kezdetén megtesszük, a kettévágott Nógrád megyébe, hogy előbb – még magyar részen – a csesztvei udvarház körüli pusztuló park csendjében tűnődjünk el a Teremtés bizarr kalandján és a vele járó setesuta világtörténelmen. Mert talán épp egy ilyen kidőlő fára leülve tűnődött el Madách Imre is azon, hogy hogyan lehet egyetlen képletben kifejezni ezt a végtelen térben és időben terjengő izét.

Aztán folytatjuk a zarándokutat tovább, még a megyehatáron belül, de már az országhatáron túl, Alsó-Sztregovára, ahol a várkastély gyűjteményében láthatjuk egy magyar író családi képmásait, az ivadékokat és az ősöket. (A feliratok megértéséhez nélkülözhetetlen a zsebszótár használata!)

De most nem engedik be a Magyarországról érkezőket, akik itt pedig ez évben is megtartanák előadásaikat szűk körben, csak úgy egymásnak, Alsó-Sztregova szülöttjéről. Én is felkészültem, nekifutva egy új megközelítésnek. „Hat létkérdés Az ember tragédiájában” – mert kiszűrtem belőle csakugyan hat kérdő mondatot, válasz talán nincs is rájuk, de kérdőjeleik létünk gyökeréig hatolnak.

Elsőként idézném mindjárt azt a pimasz kihívást, amelyet a Tragédia kezdetén épp a Teremtő Úristennek szegez Lucifer: „Aztán mivégre az egész Teremtés?”

A második kérdés szorongatását végigéli minden élőlény a Földön – a katicabogártól Shakespeare Vilmosig: „Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?”

Mintha ugyanez a szorongás szólna, ám mégsem ugyanez, a kikerülhetetlen halállal szemben teszi fel kérdését Éva, hogy egyedül erre választ is adjon – a halhatatlanságét: „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?”

Ám nemcsak az egyén, hanem az egész emberiség sorsa is kérdéses: „Megy-é előbbre majdan fajzatom, […] / Vagy, mint a malomnak barma, holtra fárad, / S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?”

A Tragédiát író börtönjárt hazafi sehol nem ír egyetlen szót sem nyomorult nemzetéről. Vagy mégis?

„Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében / Jő a világra, […] / Mi lesz első hőséből a keresztnek?”

És az a legtöbb férfit (Madách Imrét mindenképp) legjobban kínzó kérdés – sokszor egy életen át, a nővel való viszonyunkról: „A nő, méregből s mézből összeszűrve. / Mégis miért vonz?”

Úgy érzem, e hat kérdés határolta az én életem horizontját is.

Ám a kastélyba nem engedtek be, úgy mondták, későn jelentkeztünk. (Egy múzeumba?)

Aztán azt rebesgették, hogy válasz ez arra, hogy nem kívánunk fejet hajtani a most újfent megfogalmazott „Beneš-dekrétumok” előtt.

Átballagtunk – kisded sztregovai zarándokcsoport – a falu másik végébe, a katolikus templomhoz. És az lett az előadótermem. Itt talán jobban is kiéleződött a létkérdések transzcendenciája.

Az első pad, ahol ültem, talán a Madách család kegyúri helye volt. Az oltár fölött Mária mennybemenetele, amelyet még, ha jól tudom, maga Madách Imre is javítgatott, restaurált.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.