Archívum

Babits Mihály Petőfi-képe és a mai Petőfi-kutatás néhány problémája

1. rész
Szántó Gábor András
2007. december

Az 1910-es esztendő egyik nevezetes munkájában, a Petőfiről és Aranyról szóló tanulmányban Babits kissé szokatlan s tán nem kifejezetten „irodalmi” szemszögből veti fel a két magyar költő megítélésének kérdését. Mint írja, „e két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szembenálló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érzi a maga kedélyéhez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseinek öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; s a flegmatikusok és melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei függetlenségiektől és szocialistáktól.”1

Ha e felsorolás utoljára említett és egykor nem kis viharokat kavart politikai vonatkozásait figyelmen kívül hagyjuk,2 marad még egy terrénuma ennek a „kedély- és vérmérsékleti” alapokról kiinduló esztétizálásnak, amely ma is izgalmas problémákat kínálhat a Babits és Petőfi munkássága iránt érdeklődő olvasónak. Az „öregek” és a „fiatalok” fentebb már említett különbségeire gondolunk, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk a Petőfiről és Aranyról szóló Babits-írásokban. Emlékezzünk rá, hogy az 1923-as Petőfi-előadást és tanulmányt záró vers, a Petőfi koszorúi szintén a magyar ifjúságot szólította meg annak idején (vö. „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? […] Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!”), nem beszélve arról, hogy magát a költeményt bevezető előadás, illetve tanulmány is egy ifjúi, pontosabban egy „gyermeki” kedélyben jelölte meg Petőfi legszembetűnőbb emberi és alkotói tulajdonságát.

Engedtessék meg erre néhány példát idéznünk.

„Petőfi […] az egészséges gyermek: néz, bámul; minden érdekli, örül a világnak.”

[Fantáziája] „természetes, realisztikus fantázia, miként a gyermeké”.

„Az ő egyénisége minden században időszerű marad – mint ahogy a gyermek otthon van mindenütt.”

„Egy homéroszi ősiségű forradalmár, a gyermeki igazság egyszerűségével és szókimondásával.”

„Mint egészséges kedély élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; s költészetének tiszta és ősi tükörsége mélyen összefügg őszinteségével: [a bizalmas dolgokat kifecsegő gyermeki nyíltsággal, azaz] az enfant terrible-szerű őszinteséggel.”

„Aki pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit, annak könnyű az enfant terrible semmit számba nem vevő […] s mindent gyökeresen, szűzen újrakezdeni akaró világnézetét formálni és kimondani.”3

Sorolhatnánk még az idézeteket, de talán ennyi is elég e Babits-féle „gyermeki” Petőfi kontúrjainak felrajzolásához… Próbáljunk meg inkább annak utánajárni, hogy mi a tartalma ennek a sokszorosan hangsúlyozott „gyermekiségnek”, s vajon miért van szüksége rá a tanulmányírónak. A válaszadásban segítségünkre lehet annak az „örökifjú” Petőfire jellemző szemléletmódnak a megvizsgálása, amely állítólag „pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit”, s amelyet Babits láthatóan a maga kedves Arany Jánosának egy nem Petőfit tárgyaló, pedagógiai értekezéséből igyekszik levezetni. „A tizenöt-tizenhat éves ifjú – fejtegeti Arany ebben az 1910-es Babits-tanulmányban is idézett írásában – […] rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a szempontból ítélkezik. […] lelki alkatánál fogva […] csak a jelent nézi, a múlt […] iránt sem kedve, sem érzéke.4

Ennek az Arany János említette ifjúnak az életkori sajátosságait – nevezetesen a jelenhez és a külsőlegeshez való kötődést, illetve a múlt iránti érzéketlenséget – Babits változtatás nélkül átviszi a maga „örök ifjúnak” és „örök gyermeknek” megtett Petőfijére, akit aztán következetesen szembeállít egy hozzá képest éppen ellentétes tulajdonságokat mutató, mondhatnánk, érettebb és felnőttebb Arany Jánossal. Mint a Petőfi és Aranyban is leszögezi: „Petőfi a jelen pillanat költője […] a jelen embere, történelmi érzék és vatesi előrelátás nélkül”, míg „Arany […] költészete valóban az egész múlt eredője”.5

E múlt nélküli, „gyermeki” jelenidejűség Babits szerint Petőfi egész költészetére rányomja a bélyegét: „Az olyan embernek, aki csak a jelenben él, és akinek a múltból nincs tartalék kincse, szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iránt fogékonyabb lelket nála keveset találunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír, s gyakran jelentéktelen verset. A benyomások iránti nagy fogékonysága teszi őt nagy leíróvá. […] A benyomások sokkal nyersebben jelennek meg nála, sokkal kevésbé öntődnek át a lélek olvasztó kohóján, hogysem az lehetne. Kevés benne az alkotó, sokkal több a tükörszerű.”6

„A világ képei jönnek, surrannak, illannak, egy pillanatra a tükörben megvillannak, és aztán eltűnnek.” „Petőfi […] olyan, mint a tükör, amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem.”7

Barta János a maga 1938-as Babits-tanulmányában szintén egy, a fentiekhez sokban hasonló Petőfit vázol fel előttünk, amikor ő is „a közvetlen emóciót”, „az aktuális érzelmet, a pillanat hangulatát, a konkrét, öncélú kedélyhullámzást” emeli ki munkásságából – természetesen mindezt olyan tulajdonságokként, amelyeket hiába keresnénk Babits költészetében.8 Ha a kötetekbe sorolt Babits-versekre gondolunk, kétségtelenül igazat kell adnunk neki, de ha a költő ifjúkori zsengéit is átlapozzuk, bizony nem egy olyan versre akadunk, amely egy külsőleges módon hasznosított Petőfi-hatásról és „a külvilág apró jelenségei iránt fogékony” líraiságról tanúskodik.

Idézzünk fel néhányat közülük.

Sok a város háztetője,
Nem látni az eget tőle,
Hejh, az ég most borus lehet,
Hullat ezer pici pelyhet.

Sok a város háztetője,
Hóval van mind belepődve:
Hejh ha a hó cukor volna,
A világ de édes volna!

Óh édes is lehet annak,
Kinek otthon tüzet raknak –
Én csak járok künn, magamba,
Szakad a hó a nyakamba.

[Sok a város háztetője…; 1901. dec.]9

Kis hugocskám, ringatgatva
Tartom az ölembe’
S gyermekkorom ezer édes
Álma jut eszembe,
S mintha folyton még fülembe
Csengene a nóta,
Rózsa, rózsa, piros rózsa,
Ispilángi rózsa…

(Jégvirágok; 1902. nov.–dec.)10

Csak törne már ki, törne már ki
Az új idők nagy zivatarja!
Szeretnék villám lenni, gyujtó
Vagy szélvész, szabadon száguldó,
Mely törzsötöket kicsavarja.

(Viharjelek; 1903. márc.)11

Az iménti versrészletek kétségtelenül egy Babits-féle ifjúkori kedély által módosított Petőfi-hatást és -hagyományt közvetítenek, egy olyan Petőfit, aki a későbbi tanulmányírónál olykor már az eredeti versek „kijavítása” és „helyesbítése” révén kapja meg a neki tulajdonított „tükörszerű” és „gyermeki” vonásokat. Jó példa erre a Petőfi és Aranyban idézett A Dunán című költemény, amely eredetileg a folyó sebeinek múlékonyságát, illetve az emberszív sebeinek gyógyíthatatlanságát állította szembe egymással.

A Dunán

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó:
A seb begyógyul, s minden újra jó.

S az emberszív, ha egyszer megreped
Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.12

Babits a vershez fűzött magyarázatában egyszerűen érvényteleníti a szív sebeinek gyógyíthatatlanságáról szóló eredeti konklúziót, és a költőnek ellentmondva azt állítja, hogy a fiatal Petőfi sajnos még nem volt képes felismerni az azonnal felejtő és azonnal gyógyuló Dunához való hasonlatosságát: „Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával. […] Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon, s ne sebhődjék agyon e gonosz világban.”13

Ha jól belegondolunk, ez a Babits által kívánatosnak tartott „egészség”, amelyet ő a lélek „tiszta és primitív tükrében” felvillanó, majd nyomtalanul eltűnő képekkel, illetve a gyorsan fellángoló, majd azonnal törlődő benyomások „gyermeki érzékenységével” azonosít,14 a valóságos lelki életben nagyon is egészségtelen, sőt kóros lehet, mivel egy mindenre kiterjedő memóriavesztéssel és a következetes emberi cselekvést megbénító általános amnéziával fenyeget.15 Ez nemcsak a Petőfi-művekből levonható tanulságoknak látszik ellentmondani, hanem attól az emlékezettől és „erkölcsi emlékezettől” is megfosztja költőnket, amelyet Babits a vele szembeállított Arany legjellemzőbb és legértékesebb tulajdonságának tart.

„Aki múltját mindig magában hordja – olvashatjuk az 1910-es tanulmányban –, annál a lelkiismeretesség lényege a múlthoz való ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét múlt és jelen közt új seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit Weininger, a hírhedt osztrák filozófus Gedächtnis-nek, erkölcsi emlékezetnek nevez, és a zseni legmélyebb sajátságának mond.

Ilyen Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi; ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás, »égető, mint Nessus vére«.”16

A Nessus vérével átitatott Dejaníra-köntösnek ez a képe, amelyet Arany Epilógusából vesz Babits, s amelyet ő csakis a múltjával együtt élő és örökké kételkedő Arannyal és annak „erkölcsi emlékezetével” hajlandó egybekapcsolni, érdekes módon az örök jelenidejűségre kárhoztatott Petőfi költészetében is jelen van, s bizony ott is egy emberről letéphetetlen – s ráadásul „fekete” – múlt és emlékezet megjelölésére szolgál!

Ahogy A borhoz című vers lerészegülni nem tudó hőse is mondja:

A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A múltnak fekete
Emlékezete
– Mint Dejaníra-köntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan. 17

A kérdés most már csakis az lehet, hogy ez a „Nessus vérével” jelölt emlékezet és babitsi–aranyi „erkölcsi emlékezet” valóban hiányzik-e Petőfi munkásságából!

Rába György ez utóbbiból nem annyira a szorosan vett erkölcsi vonatkozásokat hangsúlyozza – inkább a személyiségbe mélyen beágyazódó emléknyomok magatartást meghatározó szerepét emeli ki (amelyek természetesen „nem erkölcsös” reakciót vagy cselekvést is eredményezhetnek…). Mint írja, Babits a Gedächtnist „lényegében az emlékezet érzékeny helyeinek összefoglaló fogalmaként tartja számon […] mint »az ember legmélyét« méltatja, ami »végtelen variánsokat tud adni az emberben«, és az »önmagunkhoz való hűség«-ben látja jellemző sajátosságát. […] Mai gondolkodásunkkal személyiségalkotó, tudatalatti emlékezetnek fogjuk fel az ő Gedächtnis-fogalmát, melyet kedvessé vált, feledhetetlenül fontos és nem kevésbé fájó élmények határoznak meg. Önmaga nem végok, de emberi magatartásoknak és költői kifejezésüknek végoka lehet.”18

Az „önmagunkhoz való hűség” és a „személyiségalkotó” szerep itt kétségkívül bizonyos állandóságot és „a személyiség egy megrögzött élményét” feltételezi, s ez mind az emberi magatartásban, mind annak költői kifejezésében fontos strukturáló szerepet tölt be. A lírai költés ezen alapuló típusában az alkotó „az esetleges hangulat, a pillanat impresszionista hatásától szabadon tárja föl a költői én léthelyzetének lelki tükörképét, s a töredék helyett a belső élet törvényszerűségét” nyújtja.19

E fontos megkülönböztetés alapján joggal kérdezhetjük: vajon milyen verseket írt valójában Petőfi? Csakugyan a „pillanat impresszionista hatásából” születő „töredékeket”, amelyek tükörszerűen „nyers” és „feldolgozatlan” benyomásokat rögzítenek, vagy netán „a költői én léthelyzetét” és „a belső élet törvényszerűségét” is megfogalmazó alkotásokat? A Babits által gyaníthatóan félreértett A Dunán című vers mellett használjuk fel ennek kiderítéséhez egy másik, szintén folyónevet viselő költemény, mondjuk, A Tisza tanulságait, s a nagyobb biztonság kedvéért térjünk ki még néhány, ezekkel összefüggő Petőfi-műre, illetve mai megítélésükre is.

A meglehetősen gyakori – s némely kézikönyvbe is bekerült – vélekedéssel ellentétben Petőfi A Tiszát nem a „nyári napnak alkonyúlatánál” és nem „a kis Túr” torkolatánál írta. Még csak nem is ama fa tövében, amelyet évtizedekig a mű keletkezési helyeként mutogattak. A vers születési helye és ideje: „Pest, 1847. [február]”,20 ami igencsak kétségessé teszi a Babits által hangoztatott – azonnal reagáló és törlő, „tükörszerű” – írásmódot. A Petőfi-tájvers „nem szemlélet, nem egy helyről való széttekintés, hanem elképzelés, emlékkép, […] lyrai szükségletet kielégítő életszemlélet” – írta már Horváth János is. – A költő ezekben „voltakép lelke tájképeit festi”.21 Vagy ahogy Nemes Nagy Ágnes is mondta: „A Tisza egy lelkiállapot, sőt egy lelkialkat rajza. Én valósággal Petőfi önarcképének tekintem.”22

A fenti értékelésekkel mélységesen egyetértve tegyük nyomban hozzá, hogy az önarcképi jelleget itt Petőfi jellegzetes motívumhasználata is alátámasztja, aki igen gyakran jelenítette meg magát műveiben valamilyen víz – például folyó, patak vagy tenger – képében. Gondoljunk csak a Lennék én folyóvíz verscímre23 vagy akár a pajkos gyerkőcékhez hasonlított hegyi patakokra az Úti levelekben.24 Érdemes felfigyelnünk rá, hogy ezt a Petőfi műveiben szereplő „vizet” igen gyakran éri valamilyen fájdalmas, testi sérüléssel járó támadás vagy inzultus: az Úti levelekből imént idézett patakgyerkőcék üstökét, a habokat „egy komor, mogorva férfi, a fergeteg” cibálja meg,25 aki a János vitézben már a „tenger” hullámait korbácsolja:

Zokogott a tenger hánykodó hulláma
A zugó fergeteg korbácsolására.26

De vehetnénk a Babits említette Dunát: vajon nem efféle bántalom éri ezt a „folyamot” is?…

Folyam, kebled hányszor repeszti meg
Hajó futása s dúló fergeteg!

S a seb mi hosszu és a seb mi mély!
Minőt a szíven nem vág szenvedély.

Vagy a Forrás és folyamban emlegetett „vizet”?

Akkor kedélyem a forrás vala […]
De a kis forrás most már nagy folyam […]
S belé a mennynek nézni hasztalan. […]
Mert az csatáitól a fergetegnek
Mind fenekiglen fölforgatva van.27

Ennyi egybehangzó példa láttán vajon nem lehetne ezeket a sorra megjelenő „fergeteges” bántalmakat Petőfi emlékezetének „érzékeny helyei” és „fájó élményei” közé sorolnunk?… Lehetni természetesen lehetne, de semmiképp sem ajánlatos, mert a mi szigorú erkölcsű Petőfi-kutatóink – tisztelet a kivételnek! – a maguk erkölcseihez képest meglepő könnyedséggel minősítik az effajta eseteket egy „magát még nem ismerő, éretlen Petőfi tartalmatlan költői közhelyeinek”, „szerepjátszásnak”, „idegen minta átvételének” vagy – az újabb divat szerint – „vizionárius, mitikus asszociációnak”. Sajnos, a kitűnő Horváth János is megtette már ezt néhány szörnyű múltbeli sérelmet panaszló Petőfi-vers, például a Ne bántson az meg… esetében: „E titokzatos lelki állapot P.[etőfi] lyrájában kivételes tárgy; oly tiszta lelkű embernél, mint P.[etőfi], indokolatlan, s csakis lyrai fictio lehet, Byroni mintára.”28

Kétes „fictiókat” természetesen a világ minden kincséért sem szabad „az ember legmélyébe” tartozó, „személyiségalkotó” elemeknek elfogadnunk. De mit tegyünk akkor, ha e súlyos bántalmazásokat nemcsak a művek állítólagos „idegen átvételei” és „közhelyei”, hanem a Petőfi életéről szóló visszaemlékezések is alátámasztják? Például Revesz Zsófiának, a költő unokatestvérének tanúvallomása, aki szerint „Petőfi félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig kitért, […] mikor ez botot vagy kést fogott rá magával nem bíró perceiben .[…] nem mert dacolni atyjával; még akkor sem, mikor ez megtagadta tőle még a kenyeret is. […] tűrte atyja szigorúságát, éhezett miatta, – de azért folyvást szerette […] Sokszor az apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, annak haragját kikerülje.”29

A „sokszor” és „mindig” szó itt arra utal, hogy az ilyen esetek nagyon is gyakoriak lehettek Petrovicsék otthonában. A Petőfi-szakirodalom mindmáig kihasználatlanul hagyja az ehhez hasonló tanúvallomásokat, amivel sajnos éppen Petőfi valódi „gyermekségének” problémáit söpri a szőnyeg alá. Pedig itt rejlik ennek az elsikkasztott vagy idillikusnak hazudott gyermekkornak az a fájó problémája, az a „Dejaníra-köntösként” égető, „megrögzött élménye”, amely Petőfi személyiségének „legmélyét” érintve nemcsak az emberi magatartásban és annak költői áttételeiben volt képes „végtelenül fájdalmas variánsokat” létrehozni, hanem az ilyen élményeket rögzítő, „személyiségalkotó, tudatalatti emlékezet” révén végül „a költői én léthelyzetének lelki tükörképét, a belső élet törvényszerűségét” is megjelenítette a költő alkotásaiban!…

Petőfi gyermekkorának legfájóbb problémája egy sorozatos kegyetlenkedésekig fajuló apai szeretetlenség volt, amelynek megnyilvánulásaiként a feleségére „gyanakvó” és a maga Sándor fiát „fattyúnak” nyilvánító Petrovics István mind a fiát, mind annak édesanyját rendszeresen gyötörte és bántalmazta. A félegyházi Móczár Lajos szintén „többször” hallotta, „midőn Petrovits mészáros – Petőfi Sándor atyja – valami csíny vagy pajkosság miatt korholta Sándor nevű fiát, s közben őt fattyúnak nevezte, s mondotta, hogy vesztél volna a hóban, mikor Kiskőrösre vittek keresztelni. Az édesapja bosszús volt s kidobni akarta, mert – úgymond – az nem az ő fia, hanem a segédjeé; a feleségével is goromba volt s egyáltalán nem akarta a háznál megtűrni az újszülöttet. […] Mindig azt kiabálta az öreg Petrovits, miért nem dobták az úton a hóba, vagy legalább miért nem fürösztötték meg a hóban, hogy így elveszett volna.”30 Az iménti vallomástól függetlenül a szabadszállási Szöllősi Éva, Petrovicsék szolgálólánya szintén megerősíti Petőfi apjának szélsőségesen gyermekellenes indulatait: „Petrovics nagyon gyűlölte a Sándor fiát. Egyszer oly erősen kifakadt, hogy jobb lett volna kivetettelek volna a hóra a Kiskőrösi útban, had ettek volna meg a varjuk.”31

Ennyi izgalmas adat után joggal kérdezhetnénk: vajon van valami „hozadéka” mindennek a Petőfi-kutatások mai eredményeiben? Őszintén szólva nem sok. Fekete Sándor ugyan kitér az iménti esetre, és ő a „fattyú” szó tényleges értelméből kiindulva cáfolja Petrovics István apasági téveszméit.32 Egy jeles mai Petőfi-kutatónk azonban magát a szót is szemérmesen félremagyarázza, miközben a filológiai pontosságra figyelmeztet. Természetesen másokat: „[…] a »fattyú« értelmezéséhez meg kellett volna nézni a Czuczor–Fogarasi vonatkozó szócikkét, amelyből kiderül, hogy élt a »büdös, rossz kölyök« értelmezés is, ami teljesen fedi az idézetbeli szituációt. [Mármint a »nem az ő fia, hanem a segédjeé« kijelentést?… Sz. G. A.] […] a fenti két rész feltétlenül törlendő, mert nemcsak a Szerzőt és írását, de a közlő lap komolyságát is megkérdőjelezheti a szakmai közvélemény szemében.”33

Hát erre szokták azt mondani, hogy mindenféle meddő filologizálás helyett jobb lenne talán munkához látni. Mondjuk, feltérképezni azokat a „végtelen számú variánsokat”, amelyek a kétségtelenül hamis fattyúvád és az azt kísérő apai kegyetlenkedések nyomán jöttek létre Petőfi műveiben. Mert természetesen az igaztalan gyanú is gyanú, és az is pokollá teheti mind egy gyermek, mind egy irodalmi hős életét. Gondoljunk csak a János vitéz Kukorica Jancsijára, aki szintén „talált gyermek”, akivel szintén keményen bánik a nevelőapja, s akit szintén halálos fenyegetések és átkozódások után űz el ez az apa magától. Vagy Az apostol Szilveszterére, akit a petrovicsi kívánalmaknak megfelelően egyenesen a hóba rakva találnak meg egy kocsma (!) küszöbén. Vagy a Tigris és hiéna Sauljára, akinek ugyancsak a nevelő apja az igazi apja, s aki bizony meg is öli – le is szúrja! – a saját gyermekét.

Gyulai Pálnak – Petőfi sógorának – mélységesen igaza volt, amikor Petőfit olyan, „egészen alanyi költőnek” nevezte, aki még „elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit öntötte ki, s mindig önmagát rajzolta”.34 Vagy ahogy az Úti levelekben maga a költő is vallotta: „Legyen esze az érdemes közönségnek, s gondolja meg azt: ha már lírikus az ember, hát azért lírikus, hogy magáról beszéljen.”35 Petőfinek, az embernek, illetve a Petőfi-művek hőseinek egyaránt fontos volt a fenti „mostohafiúi állapot” és „árvaság” megszüntetése, az apai szeretet kivívása, amit számos műben az „apa”- és „király”-szimbólumként ismeretes „nap”-motívum36 segítségével fogalmaz meg a költő:

Például:

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

(A naphoz)37

Vagy:

„Szép és nagy a királyok hivatása. Ők a föld napjai. Kötelességök ragyogni és melegíteni. Sokan elfelejtik a másodikat, és beérik az elsővel.”

(Tigris és hiéna)38

De hát ez a királyokhoz és az apához hasonlóan „jó öreg”-nek titulált égitest39 nem a fiát, hanem az égi kocsmákat kedveli, ahonnan „piros pofával” és „mámorosan” zuhan le esténként:

Ha jön az est,
S a felleg oszlani kezd,
Látjátok őtet, amint mámorosan
Piros pofával az égről lezuhan.

(A nap házasélete)40

Ha itt nem csupán egy-egy tükörszerűen felvillanó és kihunyó, egymástól elszigetelt alkotást veszünk figyelembe, hanem a művek egymást kiegészítő kontextusára és „kohéziójára” is ügyelünk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy ilyen estéli, „mámoros” állapotba jutott „nap”-nak A Tisza egymáshoz simuló anya- és gyermek-folyója semmiképp sem óhajthat az útjába kerülni:41

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába.

A folyó azért viselkedik ilyen halkan és szelíden, hogy a „nap” meg ne botoljék a habjai fodrában – vagyis azokban a hullámokban, amelyeket az Úti levelek fentebb a gyermekek „szőke üstökéhez” hasonlított… Ennek az éterien anyagtalan és csodálatos versszaknak a költői telitalálata és kulcsszava a megbotoljék szó, amely a Petőfi-művek tágabb szövegkörnyezetében már nem egy harmonikusnak látszó idill, hanem egy idill képében megjelenő „horror” iszonyatára döbbenti rá az olvasót. Megbotolni ugyanis csak lábbal lehet, és egy folyó habjaiba botló és azon táncot járó „nap”, illetve egy gyermek üstökébe „botló” és azon „táncoló” apa voltaképpen olyan rettenetes dolgot művel, amit hosszú évek után sem lehet kiheverni, s amit mindig újabb és újabb versekben kell feldolgozni és „szublimálni”.42 A szédítő végletek közt egyensúlyozó költő itt a lelkében lefojtott iszonyatból teremt szép, de ingatag harmóniát. Verssoraiban a sima tükrön visszaverődő fénysugarak „csengése” és az ezt kísérő „kemény” (t, r, p) és „lágy” (m, l) alliterációk összeütköztetése utal az egykori testi ütközésre:

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

E „tündértánc” néma iszonyatosságát a következő két versszak fontos pillérszavai, illetve a második versszak végén kicsorduló „vér” is jelzik:

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten, néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Az Úti levelekben a „fergeteg” cibálta meg a habok üstökét, A Tiszában egy „táncoló” és lemenő „nap” vet üszköt az erdő égő és vérző fejére…43 A térben történő távolodás helyszínei egy időben zajló rettenetes eseménysor mozzanatait rögzítik: „álltam – levágott – homály – üszök – vér”…

A Tiszáról készült elemzések szerzői közül tudomásom szerint csak Farkas János László sejtett meg valamit ebből a „vers elején parázsló üszkös megbántottságból”, ebből a „nemcsak szótlan, de megnyilvánulni nem tudó, vérző és sebzett méltóságból”, amely „kezdetben hangsúlytalannak és iránytalannak” látszik, ám a vers lázadó végkifejletét mégis alapvetően befolyásolja.44

A Tiszát csupán „természet-magasztaló lyraiságnak” tekintő Horváth János felesleges és „utólagos ragasztéknak” tartotta a verset záró, megvadult Tisza képét, amelyet sehogy sem tudott összeegyeztetni a mű elejének szelíd folyójával.45

Margócsy István ugyan elfogadja az idillien szelíd és a vadul áradó Tisza „kétféleségének egymásba átalakuló jellegét”, de úgy véli, hogy a vers végén elhangzó „nagy hiperbolikus kiterjesztés” – vagyis a láncát letépő, „őrült” Tisza képe – „nem antropomorfizáló perszonifikációja miatt lesz érdekes, hanem azért, hogy a kiinduló metaforát a klasszikus retorikák értelmében (is) vett vízió felé tágítja ki, s az értelmezés lehetőségeit ezáltal mitikus asszociációk felé nyitja meg”.46

Ha tartjuk magunkat az általa megfogalmazott, nagyon is helyeselhető szabályhoz, miszerint a Petőfi-életműben megnyilatkozó többféleség tárgyalása során „nem egy ellentmondás nélküli egység megteremtésére, hanem az ellentmondások megmagyarázására” kell törekednünk,47 aligha érezhetjük meggyőzőnek ezt az általa máshol is túl gyakran emlegetett „vizionárius”, „epifánikus” és „mitikus” „magyarázatot”.48 Különösen ha ezeknél pontosabb és „antropomorfabb”, a Petőfi-művek szövegének és a költő életrajzának tényeire támaszkodó értelmezésekkel is rendelkezünk. Ezek ugyanis nem „az isteni lényeg megpillantására és a benne való részesülésre”,49 a Margócsy által itt is fölöslegesen emlegetett „epifániára”,50 hanem egy olyan atya „lényegével” való találkozásra és az abban való „részesülésre” engednek következtetni, aki a művek szóhasználatában persze gyakran isteni jelleggel ruháztatik fel.

A Tiszával egy időben keletkezett versek – a Keserű élet, édes szerelem, A felhők vagy A szél – sokat segíthetnek a költeményünk vége felé elhangzó és az elemzésekben rendre „elmismásolt” kérdés megválaszolásában – vö. „Szegény Tisza, miért is bántjátok?” –, e művek ugyanis szintén a hősük jámborságát ért bántalmakról, illetve ezek „kezelésének” módjairól beszélnek. Mint a Keserű élet, édes szerelem kezdete is, amelynek negyedik sora A Tiszánál jóval nyíltabban utal a vers hősét ért fejsebekre, miközben A Tisza közismert motívumaival – a félrevert haranggal és a vízözönnel – jellemzi e sebek keltette „harmóniátlanságot”:

Másnak szívem mindig jót kívánt,
S engem mégis minden ember bánt.
Szétszaggatják rajtam takarómat
S tüskékkel tömik meg vánkosom;
Reggelenként aztán kinevetnek
Amiért rémekkel álmodom. […]

Meghasadt lant keblem; húrjain
Vad kezekkel nyargal át a kín,
S olyan a dal, melyet rajta penget,
Mint a szélbe zúgó tűzharang.
Néha téved a harmóniátlan
Hangzavarba egy-két tiszta hang.
Cseppenj bé keserü életem
Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet
Összeolvaszthatná némileg;
Ez az egy fa, mit kétségb’esésem
Vízözönje még el nem lepett […]51

A szintén 1847 februárjára keltezett A szél „szelíd szellője” kezdetben „csendes folyó gyanánt” [!] ússza át a leget, de azután már ő is ugyanazt műveli, mint a jámborságában megalázott s ezért fellázadt Tisza – magyarán a habok üstökét rázó „fergeteg” szerepét átvéve torolja meg az őt ért egykori méltánytalanságot:

Holnap vihar leszek, zúgó-bőgő vihar,
Szilaj paripámon a tengert bejárom,
S mint a tanító a csintalan gyermeknek,
Sötétzöld üstökét haragosan rázom.
Bejárom a tengert, s ha hajót találok:
Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem,
S árbocával írom a habokba sorsát,
Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!52

A költő személyiségét is figyelembe vevő, „antropomorf” magyarázatok elmaradása a fentiekhez hasonló esetekben nemcsak az egymást megvilágító Petőfi-szövegek tanulságainak irodalomtörténészi elhanyagolásából vagy fel nem ismeréséből fakad, hanem a költők életrajza iránt tanúsított, manapság divatos érdektelenségből is. Sajnos, Margócsy István is beleesik ebbe a hibába, amikor úgy véli, hogy Petőfi életrajzára nem érdemes sok szót vesztegetni, hisz az „igen széles körben és részletesen ismert”53 Én nem hiszem, de lelke rajta! Margócsy láthatólag itt is érvényesnek tartja azt a megállapítását, miszerint „a Petőfi-kutatásban különben sem lehet újat mondani […] az elmúlt százötven év interpretációs áradatában minden elhangzott már, s mindennek az ellentéte is”.54

Persze ha az általa is használt legújabb életrajzot, Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és kora című könyvét nézem, olykor-olykor én is érzem ezt a bizonyos újdonsághiányt. De nemcsak ezt, hanem az újabb és hitelesebb szemléletnek utat törő régebbi megállapítások semmibevételét is. Kerényi a korábbi kutatásokhoz – így Fekete Sándor, Dienes András, Hatvany Lajos és Mezősi Károly eredményeihez – képest meglehetősen hiányosan és egysíkúan tárgyalja a költő életrajzának nem egy problémáját, így mindenekelőtt Petőfi gyermekkorának és apjához fűződő viszonyának kérdését. Egy rossz értelemben „hagyományos”, idealizált Petőfi-képhez ragaszkodva számos esetben elhallgatja az ennek ellentmondó tényeket – lásd „fattyúügy”, apai kegyetlenkedések, gyermekkori kitaszítottság- és árvaságérzet stb. –, s végül egy olyan „békés-boldog kisgyermekkort” rajzol elénk, amelyben legfeljebb „a gyakori környezetváltozás tette visszahúzódóvá, nehezen barátkozóvá az egyébként eleven gyermeket”…55

Nem beszél Petőfinek arról a gyermekkori „helytelenségéről” sem, amelyet Sass István, az orvossá lett egykori iskolatárs jegyzett fel, s amely szakmai-orvosi szempontból is igazolhatná e nagyon is „békétlen és boldogtalan” időszak problémáit. Sass az arcizmok gyakran ismétlődő, ideges rángatózásaként határozta meg ezt a bizonyos rendellenességet, amely „gyakori orrszippantásokban” és „a jobb orrszárny- s szájszöglet sebes felhúzódásában” nyilvánult meg.56 A Petőfi-szakirodalomban Hatvany Lajos írta le elsőként, hogy itt a mai orvostudományban „tik”-nek nevezett tünetről van szó, bár ennek okát kissé romantikusan, „a vézna testalkatú fiúcska idegrendszerét megterhelő, még ki nem tört »zsenivel«” magyarázta.57

A lélektani szakemberek szerint nem egészen erről van szó. Mint Nemes Lívia írja, „a tik mindig a környezettel való konfliktust jeleníti meg”, és keletkezésében nagy szerepet játszik „az indulatot és akaratnyilvánítást erőszakosan letiltó, állandóan dirigáló felnőtt magatartás”. Az ilyen gyermekeknél „a nevelés tilalmai korlátozzák a mozgást, a szabad tevékenységet”, s ugyanakkor „a büntetéstől és a szeretet elvesztésétől való félelem” is megakadályozza a végletes tiltások nyomán támadt ellenséges indulatok kiélését, illetve ezek szublimálását és alkotó jellegű hasznosítását. A tik a környezetnek szóló, de tévútra sikló mimikai tiltakozás, amelyben a gyermek tudattalan bosszúja fejeződik ki a rajta zsarnokoskodó felnőttel szemben, s ezért lényegét tekintve nem más, mint „a lázadás és az engedelmesség ambivalenciájának” megnyilvánulása.58 A körülmények véletlen (?) hasonlósága folytán természetesen azé az engedelmességé és azé a lázadásé, amely A Tisza és a hozzá csatlakozó költemények mellett még számtalan Petőfi-alkotás „poláris” felépítését is meghatározza…

Margócsy István Petőfi-tanulmányainak egyik legnagyobb érdeme, hogy számos esetben igen meggyőzően hangsúlyozza ezt a költő műveiben rejlő kettősséget. Mint írja, „e polaritás teszi, hogy Petőfi költészetének retorikájában is lépten-nyomon olyan szerkezetekkel és olyan kifejezéscsoportokkal találkozunk, melyek egy aktusba foglalják össze a különböző ellentétes jelenségeket: gondoljunk csak arra, hány olyan verse is van, mely már címében is ily kettősséget visel: pl. Palota és kunyhó, Csalogányok és pacsirták, Kard és lánc, A völgy és a hegy, Keserű élet, édes szerelem, Élet vagy halál!, Fekete-piros dal, Menny és föld, Átok és áldás stb. Sőt: ugyanezt a kettősséget találjuk igen sok és sokféle formában a versek alapszövetében is: Petőfi gyakran szinte sportot űz azzal, hogy az ellentéteket nyelvileg is egymás mellé helyezze, egymás ellen kijátssza, egymásba olvassza.”59 Ha emlékszünk még, éppen ilyen egymásba olvadó, végletes kettősségre utalt már Illyés Gyula is, amikor „a magyarok istenét” emlegető Nemzeti dal „páratlanul szerencsés refrénjéből” mind az „áhítatot”, mind a „káromkodást” kihallotta…60 Idill és horror? Engedelmesség és lázadás? Áhítat és káromkodás?… Vajon mikor jutunk el ennek a magyar költészetben párját ritkító „sztereofóniának” a műértelmezéseket is átható alkalmazásáig, vagy legalább az ezt megalapozó fontos életrajzi tények „nem-monofon” ismertetéséig?…

Kerényi könyvének Először… című fejezete, amely a kamasz Petőfi aszódi iskolaelhagyási próbálkozását ismerteti, egy-egy idézettel is beszél arról, hogy a költő itt kezdett el verseket írni, itt lett először szerelmes, és itt akart először színész lenni. Még a szökési szándékáért kapott kegyetlen apai verést is szóba hozza – csupán arról az Első esküm [!] című versről nem ejt egyetlen szót sem, amely mindezek után a zsarnokság elleni küzdelmet tette meg a költő élete „fő céljának”:

Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt tevék börtönömben,
Hogy életemnek egy fő célja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.61

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.