Archívum

Az igazi Shatterhand

Jász Attila: XANTUSiana
2007. december

Old Shatterhand, ez a rosszemberek fölött puszta öklével diadalmaskodó germán-amerikai szupernindzsa kolibrik kitömésével foglalatoskodik, a kaliforniai tájegység növény- és állatvilágát rendszerezi, általa felfedezett szigetek tömegét íratja fel az óceán térképére, az apály és a dagály természetét tanulmányozza a Kaliforniai-félsziget déli csücskén, majd az USA mexikói konzulja lesz. Xantus János, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának őre, a pesti Állatkert első igazgatója az amerikai hadsereg kötelességtudó katonájaként végignézi Ülő Bikának és fiainak legyilkolását: nagyjából ennyi a történet lényege, azaz: „létezésünk miértje nem definiálható olyan / egyértelműen mint szeretnénk mert ugyan miért ne / hallhatnánk egy fa lombjának susogásában a / Nagy Szellem harcosainak üzenetét az Örök / Vadászmezőkről vagy akár az angyalok nevetését / eljövendő sorsunk felett”. Civilizációnk születése óta uralkodik rajtunk a történetmesélés kényszere. A többi – és mindezekkel együtt – költészet. Az idő különös működésének csakis bennünk, emberekben megkövülni képes lenyomata, a mítosz.

A mítosz hatásának ereje sajátos módon morzsányi valóságtartalmában rejlik. A valóság a mítoszban olyan, mint a jó fűszer: egyetlen aprócska darabja elegendő ahhoz, hogy egy bármilyen történet megkérdőjelezhetetlen igazsággá válhasson. Az ember ugyanis kultúrájánál fogva mítoszteremtő. Avval szórakoztatja embertársait, hogy történt valami, valahol, valamikor, valakivel. Ennek hitelesebbé tételéhez elég a határozatlan névmást általánossá változtatni: bármi, bárhol, bármikor, bárkivel (megtörténhet). Hogy aztán a történet a konkrét valóság látszata lehessen: adjunk hozzá egy ismerős nevet. Esetünkben ez a név lehetne akár a kiváló Haraszthy Ágostoné is, Xantus emigráns kortársáé, a borászati sikeremberé, aki új életre keltette Kaliforniában a tokaji bort, evvel megteremtette Amerikában a szőlőtermesztést, s ennek hasznából testestül-lelkestül amerikai milliomossá válhatott. Lássuk be, hogy az ő története nem lenne igazán „magyar”.

Xantus János a mi emberünk, a magyar szabadságharcnak az osztrák seregből megszökött hadnagya – mondja Jász Attila, s mellesleg igaza is van. A mítosz alapja az elvesztett szabadságharc, az ezt követő keserves emigráció. A mitikus személy nem más, mint a titokzatos, a teljes magyarságmítoszba kívánkozó zseni, akiről nem ismeretes talán még az sem, hogy honnan tudja, amit tud: botanikát, zoológiát, etnográfiát, tengertudományt, tengerészetet. Egyébiránt ért a növények és állatok preparálásához, és még ki tudja, mihez. És miközben csöppet sem irigylésre méltó sorsát éli, az amerikai hadsereg őrmestereként erődről erődre vonulva, fegyverrel őrizve a nagy vasútépítkezést, katonának kirótt feladatait maradéktalanul teljesítve: életéről anyjának különös történeteket ad elő. Neki szóló leveleiben igazi anti-Mikes Kelemenként ábrázol egy olyan világot, amelyről éppen csak félig, könyvekből, vándortörténetekből van tudomása, s amely a maga valóságában úgy és ott és egyszerre sohasem létezett.

Ha jól sejtem, a Xantus-mítosz lényege a hazatérési vágyban, a nem múló hazaszeretetben, a hazával szemben teljesítendő feladatok rendszerében rejtezik. Xantus ebben a rendszerben munkálkodik, miközben mai szemmel felmérhetetlen tudományos szerepét tölti be azon az amerikai kontinensen, ahol őt majd tökéletesen el fogják feledni. Jász a 63. oldalon idézi erről Könnyű László szövegét: „Megkerestem a történelmi múzeumot. Beszéltem George E. Bales kurátorral, aki bizony Xantusról semmit sem tudott.”

Héroszi ez az Amerika által méltatlanul elfeledett teljesítmény ugyanakkor, hiszen az adott helyzetben adott héroszt kívánt. A hérosz életének velejárója pedig a mítosz. A mítosz meg önmagában véve világszimbólum. Elmond valamit, ami példaértékű: „halántékon legyintem csupán ellen / felem (megerősödtem közben rende / sen a sok fizikai munkától) kisebb / ájulást okozva ezért is neveztek el / Old Shatterhandnek az indiánok”. Adandó alkalmanként feltételek nélkül hihető cselekedetek sora ez, akár Akhilleuszról vagy Heraklészról, akár Xantusról van szó. A magyar történelem pedig tele van a Xantuséhoz hasonló héroszokkal s a személyükhöz kapcsolható mítoszi érvényű történetekkel, Julianus baráttól Szent-Györgyi Albertig.

Amit Jász Attila elmond, bízvást elbeszélhető a fent említett mitikus figurákról s a fel nem sorolt többiekről. Mindannyiuk személyét összekapcsolja az említett példaértékűség, a mítosszá válhatóság másik kritériuma.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a mítosz, a héroszábrázolás Jásznál a költő-személyiség elfedésének is kiváló eszköze. Jász ugyanis azon költők közé tartozik, akiknek költeményeiben csak hosszas kutakodás eredményeképpen fedezhető fel a bujkáló „költői én”. Szemlélete szerint a költészet egyetemes működésű, a minden állapotában objektív módon létező univerzummal együtt pulzáló valami, a nagy összefüggések egyik alkotórésze, aminek nem sok köze van az érzelmek, hangulatok, személyes élménytartományok világához. Mint eddig kiderült: Jász verse a mítoszhoz mint tárgyhoz kapcsolódik úgy, hogy abból alkotja meg a vers a saját magánmítoszát, a Jász Attila-költemény lényegét, ami azonban mégsem lehet más, mint az egyetlen, meghatározott élményvilágú, olvasottságú személy, azaz a ravaszul visszacsempészett költői én látásmódja. Vagyis a verset mégiscsak írja „valaki”. Általa válik a felvezetett mítosz „dupla fenekűvé”, ami a különböző ellenőrző szűrőkön átszivárogva mindenképpen költészet, hiszen a mítosz mítosza is egyben, azaz nem természetes módon létrejött, hanem célzattal megalkotott létezés. Egy olyan ontológiai képlet, amibe életet leheltek. A regényesség regénye. Ezért is lehet Xantus mindenütt ott, ahol nem volt. Ezért is élheti át mindazt, amit a mítoszt lejegyző szerző gyermekkorában, Karl May Winnetou című regényének olvasásakor élt át.

Jász Attila gondolkodása a költészet egyéni kimunkálású mibenlétéről ezért személyes telitalálat. De vesztére csupán a lehetséges telitalálatok egyike, hiszen a végtelenségig folytathatnánk az efféle telitalálatok sorát, ezáltal kismítoszok egész rendszerét hozva létre, ha lehetne vagy érdemes volna, ha nem fenyegetné a módszert a megismétlések egysíkúsága. Ám ezt a költői kifejezőeszközt mégis Jász Attila találta ki valamikor, első kötete, a Daidaloszi napló ideje tájt, s ez azóta a sajátja.

A Xantusiana éppen dupla fenekű mitikus alapállása miatt maga a tömény apokrif. A versekben levezetett ábrázolástechnika a megtévesztésig hitelesnek tűnteti fel ezt az időben és térben tetszése szerint pulzáló mesefolyamatot, akár a lehetséges külső világot pásztázó LEVÉLfogalmazványok, akár a bensőben lezajló történetmesélések tükreként visszfénylő NAPLÓtöredékek ciklus darabjait olvassuk. Ráadásul a hitelesség látszatát van hivatva kelteni a kötet végén szereplő „szakirodalom-jegyzék” is, amely szintén a hiteles–hiteltelen elmés kevercse. Fenntartva annak bizonyosságát, hogy Jász csakugyan ismeri a fellelhető Xantus-szakirodalmat, e sorok írója bizton állíthatja, hogy a jegyzékben felsorolt néhány címnek, például Csokits János verseskötetének semmi köze Xantushoz vagy az indiánokhoz, legföljebb távolról, avagy: a „szakirodalom-jegyzék” is apokrif, ha úgy tetszik, az apokrif apokrifje, ekképpen maga is „vers”, az utolsó a kötetben.

„s arra a kérdésre kik / is vagyunk s honnan jöttünk mi magyarok szö / kött és üldözött szabadságharcosok nem / tudtam mást válaszolni meg aztán bonyolult / is lett volna talán nem kalandoztam túl / messze a valóságtól / hogy Európa indiánjai vagyunk” (Európa indiánjai). Ha így indul egy verseskönyv, már tudhatjuk, miről is gondolkodik a szerző. Gondolkodásának tárgya a költészet legősibbjei közé tartozik. Xantus mítosza ugyanis mindenestül sorsmítosz, küzdelemmítosz. Az eleve elrendeltségé és az ebbe az elrendeltségbe belekódolt áldozathozatalé. Mint Akhilleuszé vagy Odüsszeuszé.

A könyv első ciklusa, a LEVÉLfogalmazványok darabjai ennek az odisszeiának, egy idegen világgal való azonosulási szándék cselekvési folyamatának a lenyomatai. Ahhoz, hogy tanyát üthessünk valahol, valamiképpen meg kell kísérelnünk magunkba fogadni az adott környezetet – mondják Jász ciklusának versei. Különös módon nem a már megismert és áldozatosan megtapasztalt „civilizáltat”, a hódító, embert és természetet egyaránt leigázó amerikait, az eredeti helyébe erőszakosan benyomakodó művit kell magunkévá tennünk, hanem csakis a gyökereset. Mert csak annak van hitele, csak általa jutunk közelebb a megismeréshez. A ciklus versei többségükben ezért „indiántörténetek”, egy elvesző világ, egy elvesző emberi egyetemesség emlékeinek tükörképei, amelyekben a hős minden szándéka és hajlama ellenére mégsem lehet otthon, legfeljebb csak „közel”. A „kívül” került ember számára ugyanis többé nem létezik visszaút.

A második ciklus, a NAPLÓtöredékek versei valóban töredékdarabok, az emlékezet bepárásított, ötletszerűen előtörő felsejlései arról az egész életen át vívott küzdelemről, amelyet a hős – esetünkben Xantus – vívott azért, hogy otthon lehessen ebben a világban. Ezért nincs időrend, eseménysorrend a cikluson belül. Mintha a hős megőrülés előtti pillanatainak felvillanó képeit látnánk: „a végén mindenki megőrül / állítólag én is a szabadság mámorának keresésében / miként a döblingi remete / de lehet-e egyáltalán e betegség / nélkül élni meghalok inkább / hisz épp jó nap ez a halálra / ahogy a sziúk is mondják / mint ahogy bármelyik az” (A szabadság mámora).

A XANTUSiana filozófiai üzenete, mondhatni, egészen egyszerű, mint az igazságok általában. Az ember életének útvesztőin át örökös bolyongásra kényszerül, s mire az út végére ér, a sikerekből, kudarcokból, boldogságból, boldogtalanságból csupán a folytonos küzdelmek kesernyés szájíze marad. Minden, ami lényeges és rögzíteni való lenne az életben, mozzanatnyi. Alig elkezdett, de lezárulni nem képes, megannyi, a nagy egészből kiszakadt törmelékdarab. Ezért ábrázolni is csak olyan, valahonnan kiszakított szövegfoszlánnyal lehetséges, amelynek hajdani egysége előttünk titokban marad. Mondatközépen elkezdve, központozás nélkül, lezáratlanul. (Kalligram, 2007)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.