Archívum

angyalrozsda és fűlétra. Óperencián innen

Szabó Virág szobraihoz
Jász Attila
2007. december

[i.]

Egy nap a ruhatárban felejtettem a szárnyaimat.
Ám hiába rohantam vissza, már bezárták az ajtót.
Újat kellett növesztenem. De addig éppolyan védtelen
és csupasz voltam, mint egy kétnapos lufi.
Aztán láttam, később, hogy te találtad meg.
Kiraktad a kertbe, és naponta öntözted, mint a bánatfüvet.
Nekem már mindegy volt, nőtt az új.
Te pedig olyan boldognak látszottál
azokkal a hatalmas, semmire se jó,
rozsdás fémszárnyakkal.

[ii.]

Néha, amikor már annyira elviselhetetlen, annyira fáj.
A nem is tudod, mi. De
valamit muszáj
csinálni.

Mert angyalaid megkopnak, megrozsdásodnak idővel.
Hiába keresed, hívod őket segítségül.
Nem mozdulnak. Mivel
a lélek sebezhető felszínének kapargatása közben

pattogzik az angyalrozsda. És
a meztelen, rozsdamentes, puha kis angyallények
elindulhatnak, mászhatnak szépen lefelé.
A fűlétrán. Vissza a konzervgyárba.

[iii.]

Madarak vagyunk. Fák s bokrok néha.
Nem dől el a hátunknak támasztott fűlétra.

Létrejön, aminek kell. Néha-
néha.

A többi meg mindig néma
huss.

A csendnedvek lassan keringenek.
Utolérnek. Bármerre futsz.

[iv.]

A szobrászlány felveszi hegesztőszemüvegét.
Így láthatja az ívfényen át az angyalokat.

A rozsdán túl.
Valami kedvező formára várva.

De addig is, míg kiszabadítja őket,
sötétben, egyedül, éhesen, fázva…

[v.]

Egy nap a ruhatárban hagyott valaki
egy pár kopott angyalszárnyat.
Egy hétig vártam. Hátha érte jön a tulajdonos.
Aztán hazavittem. Elültettem a kertben, és
mindennap meglocsoltam. Akár a bánatfüvet.
De hiába volt minden, rozsdásodott.
Rozsdásodott csak egyre,
és nem volt jó semmire.
Mégis gyönyörködöm bennük
nap mint nap.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.