Archívum

Boleró

regényrészlet, 1. rész
2007. november

Séták a sötét városban

Szendergéséből furcsa hangok riasztották fel, amelyek ezen a helyen, a ravennai tengerpart egy távoli, néptelen szakaszán meglehetősen szokatlanoknak tűntek, s láthatólag nemcsak őt lepték meg, hanem a kék égen vitorlázó sirályokat is nyughatatlanná tették, vijjogva kezdtek körözni fölöttük, le-lecsapva a homokra. Fülelt, aztán megállapította, hogy minden kétséget kizáróan harangok szavát hallja, harangszót sodor a fel-feltámadó szél a távoli s a tengerpartnak e félreeső szögletéből nem is látszó, sötét város felől. Tatjána nyugodtan aludt mellette, a nemrég vásárolt szalmakalappal az arcán, őt láthatólag nem izgatták a bizonyára győzedelmesen kongó-bongó ravennai harangok, főként azért, mert, amire idáig értek, a méltóságteljesen telt és érces hangok széttöredeztek, megfakultak, elhalkultak, annyira, hogy nem is ébresztették fel szerelmét. Ő viszont egyre nyugtalanabb lett, ellenőrizte karóráján az időt, öt óra múlt két perccel, sehogyan sem értette, hogy ebben az időpontban miért szólalnak meg, mintegy feleselve egymással, a rejtelmes város harangjai?

Felsóhajtott, hanyatt feküdt, és nézte a fölötte kerengő sirályokat. Az elmúlt órák eseményei legyező alakban terültek szét, a képek élesen válva ki környezetükből meg-megvillantak sajgó szeme előtt, szomjas volt, de nem kívánta a sört, s ásványvíz nem volt náluk. Felemelkedett, bement a tengerbe, s leült. A lassú hullámverésben, a langyos vízben teljesen valószerűtlennek tűnt minden, a templomok, a múzeumok, az utca, a bazár, a szállodai szoba – ahol letették a csomagjukat, s fürdőruhát véve magukhoz, taxival jöttek ki ide, mert már nem bírták elviselni a hömpölygő, csivitelő, kifejezéstelen arccal fényképezgető japán turistákat és a szeptemberben számukra fölöttébb nyugtalanító meleget. A szeptember elején szokatlan kánikula nyomasztotta a vidéket, olybá tűnt, felolvasztja az idővel dacoló házak falait, a hűvös templomokból kilépve a napra, állandóan úgy érezte, nem bírja tovább, pusztán önvédelemből is, de elájul, hogy ne legyen tanúja romlásának, annak, hogy feloldódik ebben a forróságban, elolvad, mint a romok, az autók, a rendőrök szájában villogó sípok. A végén már semmire sem tudott figyelni, ráadásul egy idő után újra rátört a tegnap esti, kóros álmosság, a lábán aludt, alig bírta nyitva tartani a szemét, a rendkívül friss és agilis Tatjána is észrevette vergődését, megszánta, s nevetve javasolta, hogy talán mégis el kellene menniük a tengerpartra, a fürdés és az úszás talán segít, a tengerben mégiscsak kellemesebb lehet, mint a szárazon vergődni, még akkor is, ha valószínűleg a víz hőmérséklete sem lesz olyan, mint amilyen szeptember 10-én elvárható lenne… Ezt hogy érti? – kérdezte ő émelyegve. Nem lesz hideg, langyos lesz – nevetett a nő, és leintett egy taxit. És így kerültek ide. Azonban alig tudtak úszni, ezen a partszakaszon fölöttébb sekély volt a tenger, s a víz mocskos volt, büdös és tényleg langyos, döglött medúzák ringatóztak benne, s ráadásul a rothadó algák, kagylók, rákok, halak sirályszarszaggal keveredő bűzében alig bírt lélegzetet venni. A hőség rátelepedett, megbénította, úgy érezte, nem kap levegőt, ráadásul szomjúság gyötörte – elfelejtettek venni ásványvizet, s a dobozos sörök hamar felmelegedtek a napon. Felült, nézte az alig fodrozódó hullámokat, távolban fehér vitorlák ringatóztak. Úszni szeretett volna, hát felállt, s elszántan indult meg a térdig érő vízben, a láthatáron ringatózó, hófehér kérdőjelek felé. A megcsodált s a tumultusban, amennyire lehet, minuciózus aprólékossággal megvizsgált világhíres s tényleg gyönyörű mozaikok ábrái összeolvadtak, egymásba tűntek sajgó szeme előtt, csak a nyolcszögletű templom mennyezetfreskóján sóvárgó vízi isten arca vibrált előtte, konok elszántsággal, mintha a maga rejtélyes módján figyelmeztetni akarta volna valamire. Minden kétséget kizáróan, állapították meg Tatjánával, tényleg a főnökre hasonlít. Az sincsen kizárva – jegyezte meg a mellettük megjelenő. vigyorgó Diána –, hogy a jó Eduardo volt a művész modellje. És gonoszul vigyorgott, majd megkérte, menjenek a szmoking, a frakk és az öltönyök után, mindez már nem tűr halasztást, cipőket, ingeket, zoknikat, nyakkendőket is kell vásárolni. A megrendelt szmoking úgy állott rajta – állapították meg a nők –, mintha ráöntötték volna. Ő köhögött, s tüsszögni kezdett, mert az áruházban légkondicionáló működött, s a száraz levegő allergiás rohamot idézett elő. Most értette meg Hamvas Béla Kierkegaardról szóló régen olvasott briliáns esszéjét, amelynek hulló hangulatai elevenen megmaradtak benne, s ravennai benyomásaira rímeltek. Hogyan is eleveníti fel a csillogó esszé, a rosszkedvű filozófus szicíliai benyomásait? Miközben az udvarias segédek becsomagolták a ruhákat, s Tatjána már az ingeket, zoknikat, nyakkendőket csomagoltatta, ő, a tükörben nézve melankolikus, szomorú arcát, megdöbbent, hogy fehéredik a szakálla, s az őszülés váratlan pillanataiban megpróbálta felidézni az írás egy jellegzetes fragmentumát… „Gyomra nem javult. A hőség állandó volt, a lusta szél fűszeres illatokat hozott a hegyekről, s olyan nyirkos volt, hogy a szobában is minden tárgy a párától ragadt. Néha felnézett a környező sziklákra, s árnyékosabb helyet, szabadabbat vélt felfedezni. De amikor indulni akart, eszébe jutott a kígyó. Inkább a forró fal tövébe ült, s nézte a vízbe dobott cserepeket.”* Nem vette észre, hogy Tatjána a reklámszatyorba rakott csomagokkal némán, várakozóan áll meg mellette, követi tekintetét, s meglátja összefonódó, kétfejű iker alakjukat a hatalmas villogó állótükörben. – Szerepek szerepe Nárcisz – jegyezte meg talányosan, s kézen fogva húzta magával. Amikor kiléptek az utcára, szinte összeroppantotta őt a forróság, tátogott, mint a partra vetett hal, s mintha csak saját életében teremtette volna újjá Hamvas Kierkegaard benyomásait lajstromozó esszéjét, ő is valami fáradt, sűrű, kilátástalan melankóliát érzett. Tatjána – amikor vizslató szemmel rátekintve észrevette, hogy elfáradt, váratlanul sajnálta meg őt, és elhalasztotta a tervbe vett San Vitalis-bazilika megtekintését, különös tekintettel a Justinianust és Teodórát ábrázoló mozaikokra… Eldöntötték, hogy előbb isznak valami hideget, hiszen ezt az egészet nem lehet kibírni. – Itt van egy jó kis pincebár – csivitelt az újra melléjük érő, vidám Diána, akit sem a meleg, sem a turisták nem zavartak. Láthatólag fel volt dobva, s egyre vissza-visszatért az esti partira, ő viszont kérdéseire nem is reagált, kizártnak tartotta, hogy Tatjána komolyan beszélt volna, s tényleg holmi orgiákat, szaturnáliákat tervezne, és pontosan ezzel a felületes, komolytalan amerikai csajjal, akiről nagyanyja falujában nagyon hamar megjegyezték volna, hogy kajtár az eleje… Azt viszont meg kell adni – ásított –, hogy kimondottan jó segge van. Tatjána újra követte pillantását, s nevetni kezdett. „Elfáradt az élet hercege” – mondotta, s egy utcai árusnál képeslapokat vásárolt. Hamar megtalálták a trattoriát, lementek a kanyargó lépcsőkön, itt végre tényleg hűvös volt, vörösbort rendeltek és ásványvizet, s ő megcímezett három képeslapot, a három feleségének, Leának, Klaudiának és Andreának, s ugyanazt a verssort – kedvenc költője sorát – küldte el nekik a messzi Ravennából: „…és vidd őket a kísértésbe, Uram, hogy legyen mire emlékezzenek…”** Tatjána engedélyt kért és kapott, hogy elolvashassa. Nevetve fordította le az érdeklődő Diánának, aki elképedve bámult rá. Te ilyen kegyetlen vagy? – fintorgott, aztán jött az öreg pincér a kancsó vörösborral és a jéghideg ásványvízzel, s töltött. Ittak, s a hűvösben kissé helyrejött, ám ahogy kiléptek a melegbe, újra úgy érezte, ragacsos, émelyítő folyadékkal öntötték szembe, nem tudott lélegzetet venni, ráadásul szaggatni kezdett a dereka is, volt egy vissza-visszatérő idegzsábája, amelyet Szeged és környéke termálfürdőiben kúráltak Alexszel és barátnőivel, s ami pontosan most jött elő, ebben a kánikulában. Alig tudott lépni. – Úgy mész, mintha tojásokon lépegetnél – jegyezte meg Tatjána. – Mint a szabadnapos pincérek… – Nem – tódított Diána. – Úgy megy, mint akit egy néger kosárlabdacsapat kúrt seggbe… Nevettek, s neki kedve sem volt tromfolni, visszavágni, megvonta a vállát. Eszébe jutott, hogy Hamvas esszéjében a melankolikus filozófus, tapasztalatai alapján, a tizedik napon – a sok szenvedés és nyomorúság után – végre nagy elhatározásra jut. Eldönti, csak akkor megy fürödni, ha leszáll a nap. Napközben a templom lépcsőjén ücsörög, a falu egyetlen aránylag árnyékos és hűs helyén, türelmetlenül hajtogatva magáról a legyeket. Azt hitte, a szokásos játék ez az egész, az émely nem reális, hanem a filozófus rosszkedvének, halálhangulatának az illusztrációja csupán, de ravennai tapasztalatai villámgyorsan tanították meg arra, hogy ez nem így van. Ez az egész mélységesen igaz. Dél időnként tényleg csak távolról szép. Közelről túl nagy a hőség, túl sok a légy. Túl émelyítő a romlás mindent beborító illata, a sirályszarszag, a rothadó halak, medúzák, kagylók, rákok és algák bűze. Már a derekáig ért a víz, lomhán csobbant bele, és végre úszni kezdett, ringatták a tajtékos hullámok, időnként hidegebb áramlatok is elérték, s kellemesen hűsítették. Aztán észrevette, hogy a hullámok nőnek, feltámad a szél.

Visszafordult.

Tatjána kis, törékeny babának látszott a parton, s mintha állott volna valaki mellette. Nem látta jól, azt azonban észrevette, hogy sötét felhők kerengenek a nap körül. Minden erejét összeszedve úszott kifele, s amire egy cápa alakú felhő kitátott szájába veszett a nap, kiért a sekélyebb részre, már nem tudott úszni, szinte futott kifele a térdig érő vízben, s esőcseppek porladtak szét a homlokán.

Észrevette, hogy Tatjána mellett, a nedves homokban, a cseperésző esőben tényleg ül valaki. Sietve indult feléjük, kíváncsi volt, hogy ki lehet.

Már tombolt a szél, néhány elhagyott, piros napernyőt görgetett ide-oda a homokon, a sirályok titokzatos módon eltűntek valahova. Kiért a vízből, és megindult a ruhákat reklámszatyorba csomagoló Tatjána felé. Végre meglátta, hogy egy ismeretlen öregasszony ül mellette a földön, és pipa lóg a szájában, de nem füstöl.

Az eső erősödött.

Megállott mellettük, arcát odatartotta az esőnek, s lihegett. – Úsztál? – fordult feléje Tatjána, sápadt s elkínzott volt az arca, karikásak a szemei, az eső lemosta a zöld szemfestéket, s most egy indián harcosra hasonlított, nagy zöld foltok olvadoztak az arcán. – A fiatalúr sem vesz kagylót? – kérdezte pipáját szörcsögtetve az öregasszony, s feléje fordult. – Milyen kagylót? – kérdezte ő meglepetten, mire a hívatlan vendég zsákjából előszedett egy gyermekfej formájú, fehér kagylót, s felemelte, mint egy trófeát. – Zúg benne a tenger – mondotta biztatóan, s fogatlan szája torz vigyorra húzódott. – Megveszem – mondotta ő, aprópénzét csörgetve, aztán a kagylóval a kezében megindult, kifele a strandról, az országút felé. Hallotta, hogy Tatjána követi, megvárta, átvette a zacskót a ruhákkal. Már úgy esett, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét. Összefogódzkodva álltak a zuhatagban, langyos eső volt, mégis valamennyire hűsítette őket. A tenger hullámai, észlelte visszafordulva, már háznagyságúra nőttek, s valahol a távolban kétségbeesetten szólt egy eltévedt hajó tévelygő ködkürtje.

– Miért vettél kagylót? – bámult rá Tatjána kíváncsian.

– Hallani akarom a tengert.

Az eső egyre erősödött, dülöngélve, előrehajolva baktattak, de belátták, okosabb kivárni, amíg csendesedik, s leültek a vizes homokra. Innen már nem látszott a tenger, az eső függönye eltakarta, csak ősállatokhoz hasonló morgása, morajlása, dübörgése hallatszott.

– Nem kapunk taxit, ebben az esőben! – szögezte ő le tárgyilagosan, de Tatjána megvigasztalta, kijelentve, hogy nincs is olyan messze a szálloda.

– Diána már vár ránk – suttogta. – S elképzelni sem tudja, hogy hova tűnhettünk, hol bolyonghatunk ebben az ítéletidőben.

Rábámult. – Te tényleg komolyan gondoltad a partit? Én azt hittem, csak játék az egész. Azt hittem, csak froclizod.

– Milyen partit? – hökken meg Tatjána, s gúnyosan villan meg zöld szeme. – Egyszerűen arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk. Ebben maradtunk a délután, nem emlékszel? Utána azonnal tűzünk fel a szobába. Inni sincs kedvem, fáradt vagyok. Hulla vagyok. Egy vízi hulla!… – és nevet.

– Van a szobában televízió? – kérdezi ő, s hiába erőlteti, nem emlékszik, látott-e tévékészüléket harmadik emeleti, tengerre néző szobájukban.

– Van – mondja Tatjána. – Miért kérded, tévézhetnéked van?

– Szeretném tudni, mi történt a nagyvilágban. Amióta eljöttem otthonról, s ennek is már mindjárt két hete, fogalmam sincs, hogy mik történtek. Hát hogy lehet így élni, ilyen gyanútlanul…

– Nem vagy te azért olyan gyanútlan – kezdi csiklandozni Tatjána, és nevet. – A szövegből kiindulva, amit a feleségeidnek küldtél, pontosan tudod, hogy mitől döglik a légy. S én is kezdtem sejteni, mire számíthatok. Tulajdonképpen miért írtad ugyanazt a verssort? Mi lesz, ha megmutatják egymásnak? Akkor lelepleződsz!…

– Nincsenek is beszélő viszonyban. Lea és Klaudia ismerik, de szívből utálják egymás, Andi vidéken él, ő soha nem is találkozott bukaresti hitveseimmel. Hidd el, ki van ez találva. Most lesz min töprengeniük. S ráadásul igaz is az egész. Én voltam számukra a kísértés, mint egy tájfun sodortam el őket. Igaz – csügged el –, nem eléggé. Legjobban Leát becsültem közülük, kitűnő ügyvéd és tiszta szívű ember, Klaudia egy tévedés volt. Ez a nimfomán dög, majdnem megőrjített a perverzióival. És Andi, a tipikus képmutató kispolgár! Nem is tudom, hogy tudtam éveket élni vele…

– Állandóan úton voltál, nem? Jöttél-mentél… Így nem volt időd megunni. Amikor megbizonyosodtál, hogy megcsal, utáltad?

– Mondom, hogy nem csalt meg, hiszen nem szeretett. Megcsalni csak azt lehet, akit szeretünk. De amikor felfedeztem, hogy szeretője van, nem utáltam, mert miért is utáltam volna? Inkább viszolyogtam az egész ügytől, úgy éreztem magam, hogy ez az egész beszennyez, valószínűleg mindenki tud róla, az egész pletykafészek kisváros, s röhögnek a hátam mögött…

– A hiúságod sebezte meg? Nem is hittem volna, hogy téged ennyire érdekel a látszat.

– Most ki foglak ábrándítani. Egyáltalán nem érdekel. Sőt, ha őszinte akarok lenni, titokban örültem is az egésznek, jó ürügy volt, hogy végre simán, lelkizések és őrjöngések nélkül szabaduljak meg a kedves feleségemtől. Azt hiszem, őt pontosan ez idegesítette. Hogy valamiképpen, kettőnk évtizedes néma párbajában, én maradtam felül.

– Ez nem teljesen így van – mond ellent elmélázva Tatjána. – Pontosan azért feküdt le állandóan szenátor barátjával, s intézte úgy, hogy megtudd, s lehetőség szerint rajtakapd őket, hogy megalázzon. Rájöttél utána, hogy végül is ki hívott fel az állomáson?

– Nem.

– Na ugye – mosolyog Tatjána. – Lehet, hogy ő volt, tudta, hogy egy hiú szamár vagy, fölényed Achilles-sarka mérhetetlen hiúságod, ezért azután olyan helyzetbe akart hozni, amelyben megsérülhet ez a mértéken felüli, már-már beteges és nárcisztikus hiúság, hogy elveszítsd végre az őt valószínűleg mindig is idegesítő fölényedet… hogy olyan legyél, mint egy átlagember.

Az eső mintha csendesedne, felállnak, és lábukat húzva indulnak meg a vizes homokban, hamarosan kiérnek a műútra, s biztos, ami biztos, leintenek egy taxit. Bemondja a szálloda címét. Tényleg nem lehet messze, az öregedő taxis komor arcán árnyék suhan át, de, talán a szakadó eső miatt, mégsem tesz megjegyzést. A szálló halljában élénk feltűnést keltenek, résztvevő arcok fordulnak feléjük, Tatjána, nagy vizes foltokat hagyva maga után, a lifthez támolyog, ő megáll a pultnál, elkéri a kulcsot, kiderül, van egy levele is, „a vendéglőben várlak –D.” – olvassa, előreengedi szerelmét a liftben, s máris suhannak fölfelé. A szobában meleg van, a függönyöket csapdossa az eső és a szél. Elhúzza őket, kitárja az ablakokat, s kimegy a teraszra. A tenger nem látszik az esőben, de morajlása nyugtalanító háttérzene.

– Siess – fordul meg, kezében a megnedvesedő levélkével. – Diána már ott vár a vendéglőben.

– Biztosan éhes.

– Miért? Te nem vagy az?

Zuhanyoznak, átöltöznek, és öt perc múlva ott ülnek a fehér ruhás Diánával szemben, a szálló vendéglőjében, s kanalazzák a hideg meggylevest.

– Fürödtetek? – kérdezi kíváncsian Diána.

– Én csak megmártóztam – magyarázza Tatjána, s kanalát leengedve elmélázik. – De a herceg úszott. Én azalatt, arcomra téve az új szalmakalapomat, elaludtam a napon, s bizarr álmom volt, a névtelen vogul öregasszonnyal vándoroltunk a sztyeppén, borongó őszi időben, fejünk fölött az ónszürke ég alatt lomha, fekete madarak repültek, árnyékaik a kövek, fűcsomók között rajzolódtak ki körülöttünk, titokzatos s kissé ijesztő módon kísértek bennünket. Nem tudtam, hova megyünk, és azt sem tudtam, mit keresek én itt, s azt sem, hogy ki vagyok, még én-e vagy valaki más, de érdekes módon mindez nem is izgatott, hihetetlen biztonságban éreztem magam a néne mellett, s nem féltem. Aztán feltámadt a szél, elüldözte a lassan elmaradozó madarakat, ő megállott, szembefordult velem, s szomorúan nézett rám. Figyelmeztettelek már egyszer, hogy vigyázz, a gonosz ott ólálkodik körülötted. Adtam egy medvekarmot is, nem emlékszel? Lázasan bólintottam, az izgalomtól kiszáradt a szám s rekedten, dadogva kérdeztem meg, de édes nénékám, nekem ez így túl általános, miféle gonosz? Ő fogatlan, kicserepesedő szájához emelte mutatóujját, és szétnézett maga körül, mintha keresett volna valamit, de csak kórókat, bogáncsokat, ördögszekereket surrogtatott körülöttünk a szél, minden kétséget kizáróan magunkra maradtunk a vigasztalan, sivár tájban. Megint elindult, s válla fölött közönyösen szólott hátra, lányom, az ember soha nem lehet eléggé óvatos, vigyázz. Már figyelmeztettelek, hogy a gonosz rád talált, s csapdába csal, kivetette rád a hálóját, adtam neked egy medvekarmot is, hogy védelmezzen meg. Adtam vagy nem adtam? Adtál, nénéka, persze hogy adtál, szaporáztam a lépteimet, már szinte futottam mellette, hihetetlenül gyorsan haladt előre, s állandóan hátra-hátrafordult, mintha ellenőrizni akarta volna, jelentek-e meg üldözőink, mert amikor egyenesen rákérdeztem, félsz valamitől?, csak annyit mondott, rám emelve pillátlan, fekete bogárszemét, hogy követnek, de nem részletezte, hogy kik… Akkor megint elkezdtem félni, váratlanul sziklák tornyosultak előttünk, itt végre megállt, leült egy emberfej alakú sziklára, nem érezted? – kérdezte, hogy elveszíted magad, hogy kicserélnek?… Nem – mondottam meggyőződéssel, mire fogatlan szája valami torz mosolyfélére húzódott, de történhetett valami, mert újra nyugtalan lett, kapkodva nézett a hátunk mögé, aztán izgatottan körbefordult, s ebben a pillanatban én is meghallottam a patadobajt. Teveháton közeledett valaki, még egyelőre csak apró pont volt a homokba vesző horizonton, de növekedni kezdett, mikor már akkora lett, mint egy játék baba, az öregasszony kézen fogott, s rohanni kezdtünk a sziklák között, búvóhelyet keresve. Végül, ide-oda botorkálva, a patadobaj lármájától űzve, találtunk egy barlangot, behúzódtunk, s ő simogatni kezdte a kezem, nyugodjál meg, édes leányom, motyogta, most nem talál rád, de légy résen. Felemelkedtem, és a félelemtől félig őrülten lestem ki a barlang nyílásán, az üldözőnk nyolc-tíz méterre lehetett, akkor lovagolt el mellettünk, s én döbbenten ismertem fel Kisseleff kapitányt, bár a feje inkább halálfejre hasonlított, s teste körül szárnyként verdesett fekete, vörös bélésű köpenye. Ő a gonosz? – fordultam vissza az öregasszonyhoz, de nem válaszolt, szobormereven ült, mint egy panoptikumi bábu, s én hiába simogattam, hiába ráztam, nem tért magához, aztán borzongva éreztem, hogy vízcseppek porlanak szét az arcomon, és az irtózattól felriadtam. Már esett, a herceg nem volt sehol, s mellettem a homokon egy rongycsomónak tűnő, kagylóárus öregasszony ült, az álomtól kábán azt hittem, a manysi barátném, de nyilván nem ő volt, egy vállalkozó szellemű ravennai vénség próbálkozott ránk sózni a kagylóit, később megjelent a herceg, vett is egy szép fehér kagylót, de akkor már úgy esett, mintha megrepedt volna az ég. Előzőleg már, előrelátóan, a reklámszatyorba csomagoltam a ruháinkat, úgyhogy dresszben indultunk meg a zuhogó esőben hazafelé, de egy idő után meg kellett állnunk, úgy esett. Hát ezért is késtünk meg, drága barátnőm, ne haragudj…

Diána nevet. – Mulatságos lehetett, a mi morcos kapitányunk, teveháton! Ha találkozom vele, meg is érdeklődöm, ült-e már tevén.

Ő felnéz, és meglátja az ajtóban álldogáló kapitányt, aki gondterhelten nézelődik, s végre észrevéve és azonosítva őket, dülöngélve, egyik lábát húzva feléjük indul. – Ezt akár azonnal meg is kérdezheted! – mondja ő szárazon, de akkor már asztalukhoz ér a rejtélyes Kisseleff, biccent, s anélkül hogy engedélyt kérne, leül.

– Nini – kezd vihogni elég idétlenül Diána. – A mi kedves kapitányunk. Most beszéltünk magáról, drága uram, fogadást kötöttünk: ült-e már vajon tevén? Én azt mondtam, még nem, Tatjána viszont azt állította, hogy látta magát lovagolni valahol Szibériában a sztyeppén, fekete köpönyegben, amelyik úgy verdesett maga körül, mintha szárnyai nőttek volna, és vérveres bélése volt…

A kapitány felemeli a kezét, s ránéz az asztalukhoz érő, hajlongó pincérre, aki kérés nélkül máris eléje tesz egy üveg Szmirnoff vodkát s egy kis üveg ásványvizet. – Igen, drágám, Tatjána megnyerte a fogadást, ültem tevén, amikor Timur Lenk seregében harcoltunk, s arról álmodoztunk, hogy elfoglaljuk az egész világot, de momentán megelégedtünk annyival, főként ugye a sánta kán szörnyű és váratlan halála után, hogy csak a selyemúton fosztogassuk a kereskedőkaravánokat. Maga pszichológus – emeli Tatjánára egykedvűen a sárga szemét. – Miben mesterkedik, mondja…

– Ha jól emlékszem – vonja össze a szemöldökét Tatjána, s szeme smaragdzöldbe vált a dühtől –, nem is kínáltuk hellyel, kapitány. Idepofátlankodott az asztalunkhoz, s őrültségeket beszél. Ha maga Timur Lenk seregében harcolt volna, akkor nyolcszáz esztendős kellene legyen, hagyja az ostobaságait…

– Miért olyan különös ez? – kortyol a kapitány vodkájából, s váratlanul villan meg a szeme. – Mért, a bibliában hány esztendősek voltak a pátriárkák, kilencszáz, ezer? Na ugye! – Rekedten köhög, s vigyorogva fordul feléje, váratlanul az ő borospoharához érintve poharát, amelyben kevélyen és fenyegetően csillan meg a színtelen ital. – Még sok baja lesz ezzel a nővel, barátom, meglátja. Sok baja… Még hogy pszichológus… – Nem folytatja, tovább köhög, hatalmas, skót kockás zsebkendőt varázsolva elő megtörli a száját. – Mindjárt jön a főnök is – mondja még, közvetlenül és szúrósan néz Tatjánára. – Ő rendelt ide telefonon. Azt mondta, itt lesz a csúcstalálkozó… A többiek is kell jöjjenek, hacsak Laura föl nem falta időközben azt a balszerencsés kis hasbeszélőt… – Fölemeli a kezét, magához inti a pincért, s ráksalátát rendel. – Nem vagyunk Oroszországban – legyint sajnálkozva –, itt nincs se sós hal, se savanyú uborka, se vert tej… Nagy Péter uralkodása alatt éveket töltöttem el Oroszországban, a hatalmas termetű cár kíséretében. Egy Léna nevű, gyönyörű nővel éltem együtt. Még az idő és a történelem ily balszerencsés vándorai is szerelembe esnek időnként, mint én. Nem azért mondom – vigyorog Tatjánára –, de magácskára hasonlított, kedves pszichológusnőm, bár az igazsághoz tartozik, hogy nem volt olyan okos, mint maga, viszont szeretett engem, és tudta, mire van szükségem a gyógyuláshoz!… A tornácon állottak a vert tejes köcsögök… Egy faházat utalt ki nekem, barátom, a cár, a Moszkva folyó partján, míg Péterváron egy palotát, de most a moszkvai ejtőzéseket szeretném felidézni, akkor szoktam rá a vodkára, s mivel mértéktelenül vedeltem, állandóan égett, bocsánattal legyen mondva, a belem. Léna megsajnált, és vert tejjel kínált, nagy köcsögökben csinálta őket, a cselédasszonyával, s hogy jobb íze legyen, békákat is raktak bele… De itt, ahol minden van, nem lehet olyan vert tejet kapni. A jaurtok, amit itt árulnak, ugyan… – A kapitány undorodva legyintett, és ivott egy korty ásványvizet, rágcsálva a vörösen villogó rákokat.

Közben a pincérek megjelennek a második fogással, ő, már csak azért is, mert kíváncsi rá, itt hogy csinálják, marhabélszínt rendel, a hölgyek palermói szeletet. Némán esznek, nem is pillantanak egymásra. A kapitány vigyorogva fixírozza őket, de nem szól, gyönyörködve szemléli a rákjait, s elmerülten eszik, közben megjelenik Laura asszony és Vittorio, egyből kiszúrják őket, s egymásba karolva közelednek, láthatólag most szent a béke, harmonikus együttlétük ritka pillanatait élik.

Diána is, Tatjána is felugranak, széttárt karokkal fogadják az izgalomtól kipiruló Laura asszonyt, talán hogy bosszantsák a közönyös, mozdulatlan kapitányt, össze is csókolóznak, Vittorio kezet ráz vele, ő is lábujjhegyre ágaskodva puszilja meg a nőket, majd a megjelenő pincértől erőlevest, polipot és vörösbort rendel.

– Nem bírtunk betelni ezzel a sötét várossal – magyarázza el-elfulladva –, pedig jártunk már itt néhányszor. De mégis. Tudja – mered rád kíváncsian –, hogy ki volt az a bizonyos Vitalis, akiről a bazilika van elnevezve? Maga mindent tud, doktor úr!… Árulja el nekünk is, öregek vagyunk, mint az ország útja, mégis állandóan tanulni akarunk, lobog bennünk a tudásszomj, tudja…

– Római katona volt, aki fiaival, Gervasiusszal és Protasiusszal együtt, állítólag a templom helyén halt hősi halált, s későbben szentté is avatták, a fiaival együtt, s templomot építettek azon a helyen, ahol, mint mondottam, kiszenvedett…

– Maga fantasztikus, doktor úr, tényleg mindent tud?

– Ismertem Vitalist, a hülye fiaival együtt – köhint figyelmeztetően a kapitány, s vigyorogva néz rájuk. – Megúszhatta volna, ha nem vállalja az egyenlőtlen küzdelmet, ha elbújik, s megvárja, amíg elvonulnak a barbárok… De nem, az ostoba és rátarti Vitalis szerint egy római nem bujkál, egy római nem félhet!… Ezért azután vállalta az egyenlőtlen küzdelmet, katonáit lemészárolták, őt az egyik fiával együtt elfogták, s váratlan győzelmüket megünnepelendő, kivégezték. Nem emlékszem pontosan, hogyan. Karóba húzták-e őket, vagy lovakkal szaggatták négyfelé?! Az biztos, hogy a kretén Vitalist és két bolond fiát nem fejezték le, nem is nyilazták halálra, nem is kövezték meg. Mindenesetre, ismerve a barbár törzsek kifinomult szadizmusát, egészen bizonyos, hogy olyan halálnemet választottak, ami lehetővé tette, hogy sokáig gyönyörködhessenek a szenvedésében. Nem nyuvadt ugyanis rögtön ki, még sokáig delirált a karóban, mert mégis úgy emlékszem, karóba húzták, ha viszont szétszaggatták, akkor kimustrált gebéket vehettek igénybe, hogy minél tovább tarthasson a nem mindennapi, véres színjáték. Nem emlékszem pontosan, hogyan is végeztek vele, mert én, noha a római katonák között harcoltam, amikor láttam, hogy a helyzet reménytelen, s a barbárok elsöpörnek, szégyen, nem szégyen, elfutottam és elrejtőztem. A bazilikát 534-ben kezdették el építeni, Theodorik rémuralma alatt… Nem tudom elmondani maguknak, hogy milyen visszataszító, utálatos és undorítóan hipokrita átokfajzat volt, s noha szolgáltam, én voltam a sétahajója parancsnoka, szívemből gyűlöltem is!… Az ilyen kettősségek valósággal felpezsdítik az embert, érezi hirtelen az ereiben kerengő vért, s azt, hogy értelme van az életének, megvárni a zsarnok halálát – amint azt ön, drága doktor úr, bizonyára a szemtanúknál is jobban tudja! Mindazonáltal a bazilikát csak a másik infantilis császár, Justinianus idején szentelték fel. Látták az apszis félkupolájának gyönyörű mozaikját? Itt Jézus Krisztus látható – a kapitány szomorú arccal keresztet vetett –, angyalok és szentek gyűrűjében, amint babérkoszorút nyújt annak az idióta Vitalisnak. Akkor nem voltak fényképek, a művészek nem ismerték a balcsillagzat alatt élő rómait, ezért nem is hasonlít a babérkoszorút megdicsőülten átvevő katona rá, de mi tudjuk, hogy mégis ő, mert mondják. Nem mintha Justinianus és az a sárló kanca, az a fürdős kurva hasonlítanának önmagukra. Na nem. Idealizálták őket… Magyarázza el nekik, drága doktor úr – vigyorog rá, és iszik –, hogy a bizánci mozaikművészet története is bővelkedik a hazugságokban, mint a művészettörténet általában, minden korokban… Magyarázza meg nekik, hogy azok a szerencsétlen művészek – fejük fölött Damoklész kardja függött – kénytelenek voltak idealizálni a császárokat, ezért, én mondom maguknak, Kisseleff kapitány, aki bejártam mind a hat világot (mert a föld alatti városokban is megfordultam, ott, ahol Atlantisz népe rejtőzött el, azóta is epekedve a napvilágért), a költő szavaival élve „megáldva és leköpve mindenütt”*** – ha élni akartak, kénytelen-kelletlen idealizálták modelljeiket. Teodórának, annak a visszataszító fehérmájú ordasnak példának okáért lófeje volt, Justinianus meg legtöbbször bárgyún nézett, mert általában részeg volt, és csorgott a nyála… A római császárok közül csak a szkeptikus bölcs, Marcus Aurelius hasonlít önmagára. A múlt század elején, déltájban, amikor az én kedves, fecsegő kamerádommal – néz gúnyosan az idegesen fészkelődő Vittorióra, és kacsint – kék homokfutón sétáltunk errefelé, a romokkal teli itáliai táj kitárult előttünk, váratlanul megvilágosodásom támadt, és közöltem vele hosszú, zaklatott, zűrzavaros életem egyik fontos felismerését: az emberek általában, ha kell, ha nem, hazudoznak, és igyekeznek megszépíteni a romvalóságot, egyszerűen azért, mert nincs bennük kurázsi a tükörbe nézni… Félnek ugyanis attól, hogy a tükörben, vagy a vizek tükrében, váratlanul szembetalálkoznak önmagukkal, s a látvány annyira megdöbbenti majd őket, hogy nem tudják, mihez is kezdjenek szabadságukkal…

– Álljon le már, Kisseleff – mered rá szúrósan Tatjána. – Már unom magát, s be fogom panaszolni a főnöknél. Az még hagyján, hogy állandóan halhatatlanságáról képzeleg, és a szemünkbe hazudozik, hülyének nézve bennünket, de most már a művészet klasszikus alkotásait is kikezdi. Hátrább az agarakkal.

– Igaza van – szólal meg ő kényszeredetten. – Abban az időben, amikor az őt ábrázoló mozaikok készültek, a császár már hatvanesztendős lehetett, s kicsapongó életmódja miatt valószínűleg sokkal idősebbnek nézett ki, egy bárgyú, reszkető fejű aggastyánnak. Ennek ellenére a mozaikkészítő művészek (nézzétek meg holnap figyelmesen majd újra a mozaikokat!) egy ereje teljében lévő hőst ábrázolnak, ahogyan a kapitány úr is mondta, nagyon helyesen, idealizálva a császárt, ráadásul dicsfénnyel a fején. Most idézzétek fel a jobb oldali falon a császárnét, glóriával a feje körül, ami egészen egyszerűen röhejes, de blaszfémikus is, tekintve Teodóra, finoman fogalmazva, kétes előéletét s undorító szokásait, melyekkel császárnőként sem bírt fölhagyni!…

– Bravó! – taposol önfeledten Vittorio. – Köszönjük, drága doktor úr, annyival azonban ki kell egészítenünk a kapitány úr és az ön közléseit, hogy egyvalami talán mégis valósághű ezen a császárnét ábrázoló mozaikon. Az ékszerei, kérem szépen. Talán mert feslett életű nő volt, Teodóra szerette az ékszereket, s e fényűző csecsebecséket vagy parancsra, vagy önként, a mi szempontunkból teljesen mindegy, de mégiscsak ábrázolták a mozaikkészítő művészek! Így van-e, drága doktor úr? Erősítsen meg bennünket a hitünkben…

Ő egykedvűen bólint, iszik egy korty ásványvizet, hátradől, lehunyja szemét, igyekszik ellazulni, újra a ravennai utcákon sétál, a csivitelő, fényképeikkel hadonászó, izgatott japán turisták között, szorítja szerelme meleg kezét, nehogy elveszítse a forgatagban, s körülötte lassúdan forog el az utca, műemlék épületeivel és az úttesten araszoló gépkocsikkal. – Most elmegyünk Galla Placidia mauzóleumába – mosolyog rá Tatjána. A mélakóros császárnő valamikor 440-ben építette ezt a fura, kereszt formájú kis kápolnát, ahol szarkofágja is el van helyezve. Ez a sötét város legrégibb épülete, s ha a katalógusokat író művészettörténészek rajongó vélekedéseinek hihetünk, belsejét csodálatos, sötétkék alapra rakott mozaik díszítések borítják, melyek a félköríves mezőkben Szent Lőrincet ábrázolják, a lobogó máglyán. Átkelnek az úttesten, egy zebrán, egy vörös sportkocsi szinte elüti őket, a rendőrök fütyülnek, de a napszemüveges hölgy nem áll meg, fityiszt mutatva nekik hajt tovább, számát nem lehet felírni, mert nincs számtáblája. A verítékező rendőrök döbbenten bámulnak utána, az egyik hosszan beszél maroktelefonján, valószínűleg feletteseivel. – A következő átkelőnél el is kapják! – magyarázza Tatjána. Meleg van, az utca képe lazán forog el előtte. Szédül, s tudja, hogy ezekre a félelmetesen fárasztó sétákra (letargikus, ólmos fáradtság nyűgözte le, olyan nehezen mozgott, mintha valami kétes hírű ravennai kobold ólmot rakott volna a cipőjébe) már holnap úgy fog emlékezni, mint élete felejthetetlen élményeire, akkorra már elfelejti hulló hangulatait, el a fáradtságot is, s a város épületei, templomai s a templomok gyönyörű mozaikjai mindent betöltenek majd, telítődnek és felragyognak az emlékezet szelíd ellenfényében.

– Jó estét, kedves barátaim – áll meg az asztal mellett Eduardo de Sica. Világos öltönyben van, gomblyukában kis kék virág, most olyan, mint egy szabadnapos szerelmes, oldalán filigrán, szőke nő áll, mint egy, valami csoda folytán megelevenedő porcelánbaba, és rövidlátón hunyorog rájuk, mint aki látja is őket, meg nem is.

– Kezét csókoljuk, drága művésznő – ugrik fel szolgálatkészen Vittorio, és buzgón húz az asztalhoz egy széket a hölgynek –, jó estét, főnök. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – és a szobormereven álló, mosolygó Eduardónak is udvariasan odahúz egy széket.

– Sok mindenről, sok mindenkiről szó volt már, kivéve a germán mondák setét városának védőszentjét. Tudják, hogy hívták és hogy ki volt bizonyára boldog életében? Előlegezzük a bizalmat, egy későbben keresztyén szentnek avatott személy is lehetett boldog, amikor szerelme szemébe nézett, s derekára fonta karját, amikor zenét hallgatott, vagy halat, fügét, tortát, esetleg narancsot evett, esetleg hajnalban kelt, hogy a sötét terveket szövő, morajló tenger partján várja meg a napfelkeltét, azt a pillanatot, amikor a bordó napkorong kiemelkedik a hazudozó habokból. – Gúnyos várakozással fordul feléje. – Mondják, hogy ön mindent tud, doktor úr… Bizonyára azt is tudja, ki volt a város védőszentje…

– A másik? – hunyorog ő tudálékosan, s iszik egy korty vörösbort. – Szent Vitalis mellett?…

– Úgy van – tapsol önfeledten Vittorio. – Mi mondottuk már, főnök, hogy a doktor úrral szerencsénk van, nem fogtunk törököt vele. Mindent tud.

– De ön – néz ő vidáman a figyelmesen várakozó Eduardo de Sicára – valószínűleg szent Apollinarisra gondol. Nos, róla is van elnevezve egy, még a hatodik században, Theodorik rendeletére épülő bazilika, amely a maga korában udvari templomként szolgált. A főhajó világhíres oszlopait az ariánus időkből származó mozaik borítja. A huszonnégy görög márványból készülő oszlop felett Classis városát s kikötőjét látjuk, majd a vértanú szüzek huszonkét tagú csoportját, élen a Háromkirályokkal. Ez a mozaik már csak azért is figyelmet érdemel, és a művészettörténetben mindenképpen újdonságnak számít, mert a lábakon keresztül tesz kísérletet a mozgás ábrázolására, az alakok mögött ravaszul elhelyezett pálmafák bűvölhetnek el, a névtelen művészek így akarják valamiképpen érzékeltetni az elhanyagolhatatlan térbeli mélységet is… S hogy egy másik kérdésére is feleljek, a történelem két Apollinarist tart számon. Az első Sidonius Apollinaris keresztény latin költő volt, az ötödik században, különben Clermont püspöke. Nászdalokat és panegiriszeket írt nagy előszeretettel, bevallottan Claudianus mintájára. Érdekes módon a pogány isteneket is megénekelte. A másik, a miénk, Ravenna védőszentje velencei püspök volt, Krisztus után 453 körül született, s 520-ban halt meg, harminc esztendeig kormányozta egyházmegyéjét.

A nők, Vittorio és a kapitány ámultan nézik, Eduardo fejet hajt, ekkor szólal meg kellemesen zengő szopránján a kis porcelánbaba: – És azt tudja, édes úr, hogy mi volt Velence szent életű püspökének legnagyobb érdeme? – És kedvesen mosolyog rá.

– Áttérítette a burgundi királyokat és az udvart arianizmusról katolikus vallásra – mondja ő szenvtelenül. Fölemeli a poharát, meghajol, fejet hajt és iszik. Ebben a pillanatban kezd el játszani a távoli pódiumon a zenekar egy Strauss-keringőt, és a táncparkett egymásba kapaszkodó, kerengő párokkal népesül be.

Holdfény a város felett

Furcsa hangokra riadt fel, egy nő és két férfi veszekedett, több nyelven, meglehetősen ordenáré módon, az ablak alatt, a parkolóban, aztán megjelent a hotelportás, s valószínűleg figyelmeztette őket, legyenek tekintettel a vendégek nyugalmára, legyenek egy kicsit csendesebbek, mert a vita hirtelen halkult el és távolodott, a felek bizonyára elindultak a tengerpart felé, eltávolodva a szállodától, lebonyolítani az üzletet, amelynek mibenléte igazán nem volt titok azok előtt, akik önhibájukon kívül fültanúi voltak a vitának, amely, mint mindig, a pénz körül forgott. Karja elzsibbadt, s ahogy felidézte tünékeny álmát, elszomorodott. Vitalisszal és a fiaival állott a ravennai tengerparton, s a barbár hóhérok már hegyezték a karókat, ő azonban, ellentétben a rettegő későbbi szenttel s a félelmükben bevizelő fiaival, nem gondolt a körülöttük őrjöngő, üvöltöző, fütyülő, tapsoló, dobogtató csürhére (a meglehetősen részeg férfiak között néhány bőrökbe öltözött, visítozó asszonyt is felfedezett)… Nem izgatta a kivörösödött arcú alakok által bekonferált közelítő halál, a kökénykék eget nézte áhítattal a feje felett, a napot fátyolfelhők borították, de várható volt, hogy hamarosan kiszabadul takarásukból, és sugárzó fénybe vonja a tájat… Tüneményes volt, felejthetetlen, noha tar fejű, sebhelyes arcú hóhéraik hegyezték már a karókat.

Megpróbált megmozdulni, de Tatjána feje a bal karján feküdt, s nem akarta felébreszteni. Meztelenül feküdtek le, a felhőszakadás után kiderült az idő, s amikor éjfél után, a tánctól fáradtan s az elhülyült társalgástól bódultan, felértek a szobába, s szinte fadarabként estek be az ágyba, olyan meleg volt, hogy feleslegesnek tűnt trikók után nézelődni. A meleg, észlelte azonnal, azóta sem szűnt, sőt, ha lehet, még fülledtebbnek tetszett a szoba levegője, noha lefekvés előtt elhúzták a függönyöket, s az erkélyajtót is, az ablakokat is kitárták. Álmukban, ahogy egymáshoz simulva izzadtak, bőrük ragacsosan tapadt egymáshoz. Kétségtelen, állapította meg fanyarul, a déli szerelemnek is vannak árnyoldalai. Ráadásul akaratlanul is megkívánta Tatjánát, s a drága nő keze – mintha álmában is megérezte volna ezt a furcsa, tolakodó vágyat, amit azonban ő feltehetőleg se furcsának, se tolakodónak nem gondolt volna – rákulcsolódott megmerevedő szerszámára. Nem mert mozdulni, remélte, a nő mégsem ébred fel, és nem tudatosul benne, hogy mit is szorongat olyan lelkesen.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.