Archívum

Tihany, minor miracle

Baránszky László: Összegyűjtött versek
Deák László
2007. október

Nyolcvanhat nyarán, a hajdani Magvető legendásan spájz vagy cella méretű szobapárjába élénk hanghatások melletti heves indulattal nyomult be egy középmagas, izzadó férfiú kertésznadrágban, kifelé-befelé egyként hadarva, nevetve, kiáltva, hunyorogva. „Öööö Zsebi lenn vár ööööö a hogyishívják, izé, már elég régen” – mondta természetes egyszerűséggel Baránszky László, az én – sajnos csak rövid ideig – kedvenc gimnáziumi magyartanárom Amerikába szakadt fia. A hírhedett ciszteri diák, később műcsarnoki imposztor. Kiről persze inkább csak hallottam addig, semmint hogy olvastam volna tőle valamit is. Pedig a két világ határán címet viselő, Magyar Műhely-es verskötete már megvolt nekem.

Hallottam róla, elsősorban az apjától, a magyar esztéták doyenjétől, kinek kötete szerkesztését – ki sejtette akkor, hogy az utolsó lesz? – az idő tájt, nemrég fejeztem be. Nagy szeretettel, de férfias szűkszavúsággal beszélt a fiáról. Semmi fecsegés, dicsérgetés, csak a lényeg. Így értek tehát, szinte egyazon időben, szerkesztői s emberi közelembe apa és fia, köteteik révén. Az öregebb, testben – fájdalom – hamarost e világból távozóban, a fiatal, a Zarándoklat debütjével, ismét hazaérve.

Dedikációikat nézegetve ma talán még nyilvánvalóbb, mint tegnap volt, hogy mindketten „két világ határán” állottak akkor, képletesen és valóságosan is, ahogy alkatuk és végzetük rendelte. Laci kézirataihoz, dedikációjához foghatót aligha láttam mástól. Írógéppapírjai számomra ínycsiklandozóan finom mívűek, de a megszokott géppapírnál vastagabbak voltak, a törtfehér megannyi árnyalatában. Később kiderült, hogy valódi papírmániás ő, mint – furcsa módon – apósa volt, és mint a kiváló kultúrlények valahányszor. Amerikai, kerekded betűzetű írógépen írt, kurrens fokozaton, a papír felső szélénél indítva a sorokat. És persze minden ékezetet neki kellett helyesen kitennie, színes tintát használt hozzá. Könyvet mindig az első oldalon dedikált, nem a harmadikon, mint mások, így kézírása rendre a felső szegélybe szorult. Ott van ő valahol mindig, felül.

Korán, egyszersmind későn indult ez a pálya. A költőé, úgy értem. A hiperértelmiségi családba született Baránszky László lényegében a Bakucz–Csoóri-nemzedék tagjának számít, és már itthon is „valaki” volt ötvenhatig, midőn Nyugatra menekült. Tény, hogy elsősorban művészettörténészként tarthatták számon, de tudvalévő volt az is, hogy „verseket ír”. Első kötetébe, már odakint és bő két évtized múltán, kétciklusnyi „ilyet” vett fel. De ki tudja, mennyit szórt szét, semmisített meg. Persze azt hisszük, utólag minden kiderül. Csak ami nem derül ki, azzal nem tudjuk, hányadán állunk.

Ilyen például Baránszky több évtizedes „hallgatása”, pontosabban lírájának e hosszú csendje. Kortársai között akadnak hozzá hasonló, hosszú hallgatók, Kormos Istvánt, Hules Bélát, az idősebbek közül Jánosy Istvánt említhetem találomra. Világnézeti és magánéleti okokat fogunk találni mindőjüknél a háttérben. Vagy a hivatalos fórumok elutasítását, ilyenképp mellőztetésüket. Az úgynevezett emigrációban sem volt egyszerű szembenézni a hasonló gondokkal, amelyekhez újabbak is társultak. Rendre tapasztaljuk is, hogy formátum, alkotóerő és publikációs lehetőség, alkalom között legfeljebb véletlenül áll fenn egyenes arány. Elég, ha itt csak Bakucz József alkotói és életútjára utalok.

De Baránszkynál némiképp más a helyzet. Nevét, műveit hiába kerestem a korai, tehát az ötvenhatot követő évtized költészeti antológiáiban – nincs sok mellesleg –, egyikben sem találtam meg. Viszont az összeállítók, szerkesztők, famulusok személyét nézve, akiket Baránszky nyilvánvalóan akkor is ismert, joggal feltételezhetjük, hogy maga a költő volt, lehetett, aki rendre elhárította a felkéréseket, vonakodott vagy hezitált, végül is nem vett részt a „közös táncban”.

A „kreatív személyiség” nézetem szerint ezidőtt a „reflektív” hátterében élt, húzódott meg. Charles Tolnayval, Panofskyval való jó – alighanem a tanítványi, munkatársi viszonynál fontosabb – kapcsolata szerintem arra mutat, hogy magát elsősorban tudósnak és a tudomány közvetítőjének szánta. Azaz művészettörténészként édesapja nyomdokain járt, ki anno a kor jeles esztétája, a pesti egyetem magántanára volt.

Sokféle, felemelő és súlyos, az esszenciális lényegig ható változásnak kellett történnie ahhoz, hogy a ma nemzedékei számára a kosztolányi húga című kötet szerzője egyértelműen azonosítható legyen a kortársi költészet nagyon is problematikusnak mutatkozó név- és gyártmányhalmazában. E változásokban kitüntetett szerep illeti a párizsi Magyar Műhely meglétét, illetve az USA-ban formálódó Arcanum vonzáskörét és szellemi kisugárzását. Azaz:

„a szöveg megteremtése a legteljesebb elengedettség (szinte / írja magát) / a legteljesebb koncentráció: / hagyni kell hogy a szöveg ritmusa mozgassa az embert / a szöveg az egész testtel való írás / ezért a szöveg ritmusa / hangzása mindig organikus magából / nő ki / a szöveg képlete a kép viszont úgy építkezik mint egy / szuperkonstrukció / nem mondhatunk le arról hogy az írott / ne szögezné mágikus erejével az olvasót székéhez (vagy egymáshoz)”

Holott – és ezt sietve kell leszögezni – műnek-életnek alapvető tájékozódási pontjai családi vonatkozásúak: a tihanyi ház és az óbudai lakás. Ezek sosem kerülnek ki a szavak hálójából, sohasem buknak át a horizont peremén a semmibe. Élménykörük szilárd fundamentumára épül az egész Baránszky-életmű, minden megtévesztő látszat ellenére. Ezért is gondolom, és egyre inkább azt gondolom, távolról sem felesleges vagy meddő a szerzői életrajz ismerete. Égszaggató felfedezések ugyan nem várhatók, de az jól látható belőle, mire támaszkodhat az ember, hogy ne beszéljen zöldségeket.

Laci egyszer hosszasabban beszélt Garai Gáborról (következetesen Ruprechtnek nevezte, és semmi bántót nem mondott róla), az iskolatársáról, s evégből tanárairól is, mondván: „A cisztereknek öööö, legfőbb, izé, leghogyishívják hatású, hatásosabb-ö-fegyvere – és itt diadalmas mosollyal körbenézett – az elképesztésss!”

Nos, talán mert tanítványuk volt, s jól megfigyelhette, hogy csinálták, talán másért, alkati vagy genetikai úton szerezte be, Baránszkyban is volt valami elképesztő. És itt nem a tiszteletet parancsoló s csak a hajdani mesterekhez hasonlítható természetességgel citált, hátterező, aláfestő, sokszorozó hatású műveltségére céloznék, hanem a mindent tudás vagy csak illúziója felkeltésének képességére. Amely azonban nem az okoskodás és szépelgés lován száguld előre, hanem a sztoikusok és epikureusok fontoltan haladó öszvérén.

Így valamennyi költeménye – valóban ritka a kivétel – lényegében monológ, magának való és magában zajló beszéd. Lamentáció. Lélek és elme intimitása, ilyenképp mégis a világ elé tártan. Kötelességtudók és vezeklők hangja ez, a világban élők finom individualizmusával. Különleges képessége volt rá, hogy kihegyezett pillanatban verssora éppúgy ragyogjon fel, mint hunyorgás közben a szeme, amiért nem győztem őt eléggé csodálni.

Költészetének centrális tere a kulturális és perszonális emlékezés. Szinte magában áll azzal, ahogy a jelen pillanatot emlékszerű képbe tudja vonni. Ugyanakkor amilyen érzelmi erővel szólaltatja meg, idézi fel szeretteit: apját, édesanyját, Szabó Lőrincet, Fityót, Frank Janót, Perhács Lacit, Sanyikát, az bárminek hathat, csak nem valami divatjamúlt, múltbeli zenének. Ellenkezőleg, mint minden jelentős költő, Baránszky képes eleven egységbe összerántani múltat és jelent, fájdalmasan és felemelőn, minden művészies és szónokias elem nélkül, a legigazabb belső hitelességgel: „így tűnt el a holzbauerék / kályhacsőgyára, amögött laktunk, a kórház utca tizenhat- / ban évekig, / a gyár korma, szálló acélreszelék, olajsavanykás szag, / a konyhában meg mindenütt, / szemben meg a széntelep a tüker, hogy zuhogott rá a novem- / beri eső, szénpatak, szénporrobbanás, mikor a ház előtt az / autóbusz megállt, / flórián szobrának, a talponállónak, ahol annyira / részegek voltunk a hazenfuksszal és az a húgyszagú telefonfülke ahol /még időnként még smárolni is lehetett a szemérmesebb rendőrök / felügyelete alatt / folyton félrenéztek persze most már az is teljesen letűnt, / hol / is lennének hogy újra a castrum és az oszlopok és a híd fel- / járója, a panelházak sora, a tér, / valahogy ez lehetett a közepe, / annak idején ott volt a közért, szatyorral / felszerelve álldogáltunk a különböző sorokban, / még zsebivel / is, amikor teljes illegalitásban ott lakott velem 55 nyarán, / hogy nem volt meg a letelepedési engedély, / judit pinaszaga / úszott még az utcában feledhetetlen, ő maga meg kancsa zöld / szemeivel ott sorjázott az ablak előtt, melleit ringatva a szél / kozmikus ütemére hogy gyerünk mi van, / míg benn zsebi etruszk / körvonalai, tibe, hogy örülhettél volna neki, hogy gondozhat- / ta volna a kisfiad”. Jegyzetként teszem hozzá: tibe = Tibus Tullius, az óbudai Castrum Második Légiójának kürtöse, ahogy édesapját nevezi az emlékének szentelt Hymnusban. Nincs itt semmi okoskodás, kitaláció, hatást számítgató fogás. Valóság van, ha van ilyen egyáltalán, szavakba öntve. És úgy tudom, máig ezt nevezzük kultúrának, netán: irodalomnak. Akinek ez nem elég, vagy nem elég parádés, az menjen bolhacirkuszba!

Az András Sándor gondozta Összes versek valóban teljes képet ad Baránszky lírájáról, beleértve az egyciklusnyi, angol nyelven írt, voltaképp eddig publikálatlan költeményeit, valamint a hagyatékban fellelt verseket. Tehát lényegében négykötetnyi ez az életmű, bizonyos átfedésekkel ugyan, de rendkívüli módon erős és egyenletes színvonalon megalkotva. Ha van csúcsa, azt alighanem a kosztolányi húga sorozat tölti be, továbbrajzolva, részletezve, kiteljesítve a mindenkori Baránszky-tematikát és -vershangulatot.

Súlyos betegségek, műtétek, testi és lelki problémák, családot és barátokat sújtó gyászesetek komor tapasztalatával a tarsolyában Baránszky persze a pezsgő, eleven valóság, a záporozó, efemer történések és a nehezen moccanó elemi tapasztalatok énekese maradt véglegesnek szánt hazatérte, Dunakeszire való letelepedése után is.

Tudvalévő, még halálos ágyán is nagyszerű s nagy ívű terveket kovácsolt, hallatán „öreg” barátai nehezen is tudták leplezni feltörő könnyeiket. Az egyre gyengülő testben hallatlan vitalitás, érzékenység, szikrázó tudat működött, olyan elemi hévvel, amelyben felmorzsolódtak a műfaji, elméleti, szerkezeti kívánalmak és határok.

A légvétel ritmusához illeszkedő szó-, kép- és gondolatmenetek, áradások egy nagyon is fegyelmezett rendhez igazodtak, noha első pillantásra akár zabolátlannak is tűnhetett ez a sűrűn szőtt anyag.

„halandó mondja halottnak vagy hogy is jön ez így visszafelé / mely oly gyakran megtörténik hogy meg se tudom számolni ujjaimon / melyeket még úgy ahogy mozgatni tudok de most már csak azokat / lásd én is így most a gépeken remélhetőleg még egy darabig / sor sorra magyar latin angol olasz keveredik és néhány francia / szólam ellenpontja könnyen transzponálható az udvariasság hangnem / eibe ugye melanie mert az ember kell hogy udvarias legyen ha még / csak valami másra is lenne kedve de ebben a helyzetben fő hogy / udvarképességünk ne csökkenjen”

Utolsó, megrendítően szép és nemes ajándékát a temetésén adta át rokonainak, barátainak és híveinek Baránszky Laci, midőn a kért, latin rítusú gyászszertartás hangjai felcsendültek. Mert a mindvégig hűséges, nagyszerű társ, Zsebi a végsőkig, pontról pontra teljesítette szeretett férje végakaratát. Úgy érkezhetett tehát végképp haza a költő, mint ahogy tudta és vágyta, az egyetemes kultúra karján ringatva el. Amit éppoly odaadással szolgált és táplált egész életében, mint felmenői valamennyien. És amit ő náluknál sokkal jobban megközelített. (Kortárs Kiadó, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.