Archívum

Szabó T. Anna: Elhagy

Kemsei István
2007. október

Szabó T. Anna versei beköltöztek hozzám. Igazán rangos és meglehetősen népes társaságban ülnek a polcomon, olyan hajdanvoltakéival egyetemben, mint például Nadányi Zoltán, Berda József, Zelk Zoltán, Kormos István vagy a nagyon méltatlan feledésre ítélt Pinczési Judit és mások. Olyan költők verseivel paroláznak, akik számára – Csokonai kifejezéseivel élve – nem elsősorban a „bizonyos regulákra vétel” és a „külső elrakás” volt az elsődleges szempont, hanem a költészet élete. Az élet költészete.

Pedig mostanában újfent válságtól hangos a líra. Egyes vélemények szerint már megint elszenilisedett, szenilitásukban érvénytelenné vált szókapcsolatok, szövegszerkezetek avulnak reménytelenül a verseskönyvek lapjain. Ismételten az a nagyjából húszévente bekövetkező „új” világ köszöntött volna ránk, olyan, amihez „új” nyelven kell szólni, amikor még a mostanit sem laktuk be igazán?

E folytonosan fontoskodó és a jövőbe homályos tekintettel néző, tudományoskodó kapkodás közepette egyébként a valódi költők többnyire valódi verset írnak, és nem csupán szöveget raknak össze. Azaz eszükbe sem jut a kósza divat vagy csekély tehetségű ötletelés kedvéért egyszerű szövegszerkesztménnyé degradálni a verset. S továbbra is arról a néhány témáról, alapélményről írnak makacsul, ami egyáltalán megénekelhető: életről, halálról, szerelemről, örömről és bánatról, ahogyan teszi a költészet ezt már néhány ezer éve.

Szabó T. Anna vérbeli lírikus, aki kifejezetten nagyon szeret és képes is boldog és ugyanakkor mélységesen drámai lenni, s mint efféle két lábon járó boldogság- és drámaképző erő csakis a világ folytonosan megújuló mozgásába helyezheti gondolkodását. Ebben a folytonosságban az „Én” – ami nemcsak filozófiailag értelmezhető – természetszerűen nyilváníthatja ki magát a világ közepének, hiszen az általa horizontálisan és vertikálisan belátott és belakott univerzum a kiküzdött, saját világa. Innen láthat rá a harmóniára, és innen ítélhet, amikor átsejlik a vágyott békességen az a bizonyos, Radnóti által lefestett „megugró árny”. S nem írhat le mást, csak azt, ami sajátosan és szervesen az övé. Ekképpen válhat minden ember – és minden költő – a maga egyediségében világszimbólummá. S mivel a személyiség minden esetben a világegyetem közepén áll, óhatatlanul körülveszi őt az idő két alapformája: a kezdet és a vég.

Az ember egyetlen élete Szabó T. Anna megfogalmazásában tehát ezt a kettősséget teljesíti be: egyszerre „elhagyóként” és „elhagyottként” is megfogalmazható. Elhagyó akkor, amikor a szülő élete végén a végzet könyörtelen parancsára végleg elhagyja gyermekét, s elhagyott, amikor gyermeke felnőtté válván elhagyja őt a világ kedvéért. Ebben a körforgásban az elhagyás mindenképpen szükséges kényszerűség, s ugyanakkor ismétlődő tragédia: „lesz, ki elárul, lesz, ki elárvul, / mindig lesz, aki vár, aki fél, / mindig lesz, aki vissza se tér, / megszül, és meghal, és elhagy” – írja az első Elhagyban. Az elhagyottság nemkülönben: „Átkarol, ámít, nyújtja magát, / megkapom, engedi – elhagy. / Tükre szememben, látja, ha lát – / rácsukom: megvagy! És elhagy” – visszhangozza a túlsó oldalról a másodikban, a Flamencóban – vagy ahogy az alcím mondja: az Elhagy remixben.

A két elhagyás közötti időintervallumban pedig ott ragyog az a boldogsággal és az elmúlás borongásával telített élet, amiben determináltan zsúfolódnak össze a mindennapi élet rekvizítumai: a családi élet eseményei, az anyaság rácsodálkozásos örömei s legfőképpen a szerelem felszabadult, forró érzékisége. S nem tudhatni, melyik tematikai ág meghatározóbb költőileg, de ha végiglapozzuk a kötet első felét, könnyen megakadhat a szemünk az első négy ciklus kulcsszaván, ez pedig a „fészek”, hiszen az említett, boldogságosan kínosnak ígérkező, köztes időt mindenképpen fészekben kell töltenünk: Nagy, meleg, eleven, fészekadó” – írja az Elhagyban; „Vérmeleg fészek a testem” – szól a sor a várandós anyaságról a Három körülben; „legyek a fészke” – határoz a Hangok a várakozásban című versben; „Érezte, hogy fészket keres a lélek” – állapítja meg A kérdésben; „csak fészekként használod a tested, / a testemet, hogy továbblökd magad” – mondja az Azt mondjuk: tűz címűben.

A fészek biztonságot és otthonosságot nyújtó, kellemesen meleg hely. Az ember számára a fészek egyszersmind bizonyosság is. Bizonyosság az anyaságban, bizonyosság a szerelemben. A fészket viszont építeni kell. Nem hebehurgyán, összecsapva, de nem is idegenekre bízva, hanem saját kezűleg, saját lelkűleg. Szálanként összehordva, akár a világ végéről is, a hozzá való anyagot. Mert csakis a fészekben izzik fel a szerelem, benne növekszik fel a gyümölcse. Azaz minden, ami az asszonyiság felizzó szenvedélyéhez szervesen hozzátartozik. S mindezekből a fészekbéli felizzásokból Szabó T. Annánál költészet születik.

Nem is akármilyen mértékkel mérhető. S itt Szabó Lőrinc jut eszembe, s az ő Különbékéje. És nemcsak az itt idézendő vers rímtelen szonettformája okán. De mennyire más az előjel a kétféle közelítés között! Amíg Szabó Lőrinc Lóci-versei a Te meg a világ iszonyatos megpróbáltatásaiból való kényszerű kivonulás tanúhegyei, egy többé-kevésbé a „magas” költészet témavilágától távol eső, más típusú, fonák egyetemesség irányában tett, a megelőzőkhöz képest nem kevésbé könyörtelen felfedező utak, addig a névrokon Szabó T. Anna az anyaság fészkének nyugalmas birodalmából mondja ugyanazt, amit a költőelőd. A meghökkentő az egészben az, hogy az értékbeli végeredmények s a levonható tanulságok kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz: „»Eláslak, fű nő rajtad, föld lesz a szádban!« Honnan e düh, ez az archaikus / átok, ez a vad kétségbeesés? / Föld lesz a számban?! Nem tudok beszélni? / Szeretni sem – hát jó. Felcsattanok: / »Akkor más nevel fel az árvaházban!« / (Honnan e düh, e pszichológiát, / pedagógiát nem tudó harag?) / »Nem nevel! Hiszen van nekem nevem!« / kiáltja. »Nem megyek áruházba!« / Mosolyognék már, de a rémület / (»fű nő« és »föld lesz«) nem enged nevetni. / »Jó« mondja, »akkor lespriccellek vízzel. / Így büntetlek meg!« Boldogan kacag.” (Egy hároméves)

És újra Szabó Lőrincet idézi fel bennem az alábbi indítás. „Zárt tér a test” kezdi a Zárt tér című versét. A test: börtön – sugallja számos versében ugyanezt Szabó Lőrinc. A két megállapítás között alig hajszálnyi a különbség, mint ahogyan a két vers szövegdarabjai is hasonló lényeg hiányára utalnak. Szabó T. Anna így ír: „De amikor a teremtett megérti, / hogy a tapintás övé, nem a tárgya, / amikor hosszan sír az éjszakában, / és először érti meg: hiába.” Szabó Lőrinc a Börtönökben pedig így: „Agyamban, bent, mint egy teremben, / száll a szó s visszajön megint; / és másképp, mint sorsom szerint, / még pusztulnom is lehetetlen.” A fészekbe a teljesség mellé óhatatlanul – bár csak időlegesen, egy-két pillanatra – beköltözik a hiány is: „Ez te vagy. Ki vagy? Hosszan néztelek” (A nézés tárgya). S a válasz erre a felvillanásra: a hiány asszonyos tudomásulvétele: „jó, ami nem bánt, és ami nekünk jó” (Adott a test).

A fészeknyi táj mikrovilága azonban még koránt sincs bejárva: az anyaság meghitt varázslata után, a szeretett férfi testének (A törzs mozgás közben), talpának (A nézés tárgya) rajza után a szerelmes ágyig vezet az út. A Tangó kendőzetlen őszinteségétől az első pillantásra visszadöbben a szemérmes elhallgatáshoz szokott férfiízlés. Azután emlékezni kezd az oldottság nagyszerű pillanataira, az e pillanatokban elsuttogott és soha meg nem ismételt mondatokra, és azt mondja: jól van ez így. Végre ezt is ki kellett mondania valakinek. A hét (ne feledjük: a hetes a világban megnyilvánuló Isten szent száma!) darabból álló kisciklus a nemi aktus egy-egy mozzanata az előjátéktól a kihunyásig. S itt csillan fel a kötetben utoljára a „fészek” szó is, az aktus ádázságának eszétvesztett tetőfokán: „Én vagyok a kígyó! Én vagyok! / Rád fonódom karral-lábbal, / lángot fúvok, harapok, sziszegek. / Azt hiszed, itt van a fészked?” Birtoklás és tagadása egyszerre. Zsarnokság és elutasítás. Ez a versszak vadság, düh, odaadás és felfaló szerelem olyan együttese, amire a kétségbeesett férfisikoly megint csak a nagy mester, Szabó Lőrinc költészete felől érkezik: „Két szájjal eszi testemet az asszony.”

A kötet második részében aztán minden benső viharzás lecsendesül, s nem véletlenül. A „fészek” otthonos teréből az ismeretlenbe, az őrlő időbe lépünk át. Az „elhagy” teréből az „elhagy” idejébe. Ha úgy tetszik: az élet belső síkjából a külsőbe. A költő, aki eddig szinte csak a „vérével írt”, most már a tollát is használja. Nem véletlenül, hiszen túl vagyunk az első és második „elhagy” leginkább személyiséget illető kategóriáján, és közvetlenül bekövetkezés előtt áll a harmadik, amibe már az eddig mindegyik esetben világközépen álló „Én”-nek nem sok beleszólása van. S ennek törvényszerűen bekövetkező eljövetele, a „megugró árny” rohamosan közeledik a veszettül forgó időtengelyen. Az embert érő események, mintha kívülről történnének, jobbára már befolyásolhatatlanok. Eljött az ideje a tárgyilagosabb hangvételnek, mert a lét drámája csak így írható le pontosan: „neki megint, megint hiába” szól az Éjjelilepkék küzdelem-szimbóluma, s „közben fekete cikkanással / ropogtatnak a denevérek”.

A múlás, az enyészet nyirkos árnyéka ott hever az aszfalton: „Savanyú szagú, szennyes régi tárgyak, / szertedobva a mocskos járdaszélen. / Amit értéknek hittünk, ennyit ér. / Ez történik, megint végig kell néznem” – a maga leplezetlenségével. Az Új lakó jön, a Lomtalanítás és a Leépülés azonban a rettegett egésszé vált állapotnak csupán a kezdete. Mindenképpen át kell vonulnia annak, aki elhagyottból újra elhagyóvá készül átlényegülni, a „rákbarakkon” (G. Benn), a Siralom háza formabravúros, Arany Jánost imitálóan trochaikus, ugyanakkor pedig visszaborzasztóan kegyetlen leütésű Toldi-versének hangulatán: „Vár az öregaszszony, mert sehol se jó már, / féloldalra fordul, és aludni próbál. / Álmában halottak látogatják sorban. / Felnyöszörög, jaj, jaj, azt sem tudja, hol van”, ahol az alvilági Reggelben „Kabócák nyiszognak, mint az ágyrugók”.

A költő a könyv záró versében (33) megáll egy pillanatra. Mintha szemrevételezné, amit eddig látott. Amit eddig átélt. És azt is, ami jön: „mit tehetnék? csak mozdulatlan állok, / hagyom a dolgot megtörténni, s közben / – ahogyan a gyerekem mondja –: / iramodik rajtam a fázás.”

(Magvető, 2006)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.