Archívum

Budapest–Zágráb: oda-vissza

V. rész
Kiss Gy. Csaba
2007. július

Magyar nyomok Zágrábban 1.

Vannak, persze. Miért is ne volnának? A város múltjának különböző rétegeiben kell keresni őket. Többnyire halványak, alig láthatók. És nem elsősorban a közös történelem hőseinek az emlékére, emlékük helyeire gondolok. Mert ezekből van bőven. Igaz, nem tartják számon magyar vagy magyarországi vonatkozásaikat. A Tér egyik sarkán indul a Juriši´ utca. A kőszegi hősé. Mi persze máshogy írjuk a nevét. Annak idején Nemeskürty tanár úr eljátszott azzal a könyvében (Ez történt Mohács után – az utóbbi időben ritkán hivatkoznak rá), hogy Jurisich Miklós nevét horvát formájában írta. Mellszobrát a Zrínyi sétányon a horvát hősök kis panteonjában a következő fölirattal látták el: Kőszeg védője. Csakhogy Kőszeget horvátul Kisegnek hívják, s általában még magyar szakos hallgatóink sem tudják, mi fán terem ez a település. Nekik tehát a Zrínyiek, Jurisich és a többiek – kizárólag horvát hősök. Beriszló Péternek (hírét, még a XVI. század elején, magyar nyelvű vers örökítette meg) szintén van utcája az Alsóvárosban. Történelem szakosnak vagy történésznek kell annak lennie, aki hallott arról, hogy ez a törökverő hős Veszprém püspöke volt.

Fönt ülök az Ady Kör könyvtárában Zágráb magyarjairól töprengve. Túloldalt a Szent Istvánnak szentelt székesegyház tornyai. Nézem a könyvespolcokat, semmiféle szakmai logikával sem magyarázható ennek a könyvhalmaznak az összetétele. Magyar klasszikusok, néhány értékes történeti munka, ponyvák, népszerű irodalom a második világháború előtti évekből, a kommunista kor propagandaszemete. A Radi´ utca 32-ben vagyunk, közvetlenül a Felsőváros kapuja mellett. Jobb napokat látott épület, kétemeletes XIX. század végi neo­rene­szánsz-­neobarokk palota. Hosszú boltíves kapu, kerékvetők mind a két oldalán, vezet az udvarra. A kapu fölött régi betűkkel készült fölirat figyelmeztet, hogy 21 órakor zárják. Az udvaron dél-itáliai hangulat. Mintha egy neorealista film díszletei közé érkeztünk volna. Szemben a bejárat az Ady Kör helyiségeihez. Bent kedvesen provinciális magyar hangulat fogad. Lehetnénk Rimaszombatban vagy egy erdélyi kisvárosban. Műkedvelő előadásokat tartanak itt, ünnepi megemlékezéseket, irodalmi esteket a horvát főváros mai magyarjai. Egy nagyvárosi szórvány. Többnyire olyanok, akik máshol születtek. Úgy kerültek ide feleségként, férjként, munkát keresve. A délszláv háború idején megszaporodott a számuk. Baranyából, Szlavóniából szakadtak Zágrábba, meg a Vajdaságból. Hogy hányan vannak? A népszámlálási adatok szerint 2001-ben egészen pontosan 841 fő. Ennél bizonyára valamivel többen. A becslések 1200-tól 3000-ig terjednek. Talán az 1200–1400 közötti áll a legközelebb a valósághoz. Vannak közöttük, akik még nem gyökereztek meg igazán Zágrábban. Majd a gyerekeik. Persze kérdés, hogy közülük hányan és hogyan fognak beszélni magyarul. Azoknak is idegen némelykor a horvát világ, akik évtizedeket éltek a második jugoszláv államban. A vajdasági magyarok tapasztalatom szerint tartózkodóan nyilatkoznak a horvátokról. Valahogy távol érezték magukat tőlük. Még ugyanabban az országban is.

A zágrábi magyar közösség – két évszázada talán, ha nem régebben – a folyamatosság hiányát kénytelen újra és újra megélni. Szinte régészeti kutatásra van szükség ahhoz, hogy megismerjük történetét. Az idekerült magyarokat rendre fölszívta a horvát világ, eltűntek, majd jöttek ismét újak, akiknek azután szintén nyomuk veszett. Nem csodálkozhatunk rajta. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezést követő, jó előjelekkel induló korszak nemzeti előítéletekbe torkollott a század végére. 1918. október 29-én a horvát szábor kimondta az elszakadást Magyar­országtól. Ha jól meggondoljuk, valójában ez volt az egyetlen legitim közjogi aktus a velünk egy országban élő népeknél. Az első jugoszláv állam nagy erő­feszítéssel igyekezett átírni a zágrábiak emlékezetét, próbálták fölszabadulásként értelmezni a történelmi elválást. Miként élhette át ezt egy zágrábi magyar?

A két világháború között jöttek ide egyetemre tanulni bácskai, bánsági magyarok. Jól emlékszem Póth tanár úr kedves történeteire erről a Zágrábról. Majd a horvát fasiszta állam, a partizánok bejövetele 1945-ben, utána meg a kommunista diktatúra. Egyik sem igyekezett erősíteni a magyar identitást abban a kevés emberben, aki magyar anyanyelvűként tengette itt az életét. A mai Ady Kör ősét 1932-ben alapították itt tanuló magyar egyetemisták. Innen kezdődik az egyesület időszámítása. Hogy járt-e itt valaha a névadó, erről nem tud a zágrábi magyar fáma. Keresztülutazni viszont biztosan keresztülutazott a városon. 1903-ban, amikor először járt külföldön, hajóval érkezett haza Fiuméba, ahonnan vonattal utazott tovább Pestre. Nem kerülhette el Zágrábot. Fölébredt-e a hálókocsiban, kinézett-e az éjjeli pályaudvarra, jutottak-e eszébe a zágrábi magyarok, erről nem szólnak a krónikák.

Egy hajdani tudósítás

A címe: Az Árpád-kör Zárában. 1897. július 4-én jelent meg Fiuméban, a Magyar Tengerpart című lapban. Szerzőt nem tüntetett föl a szerkesztőség, én nem nyomoztam a kiléte után. Üzenet a magyar Atlantiszból. De lássuk magát a szöveget: „Az a meleg és szíves fogadtatás, melyben a fiumei Árpád-kör tagjait zárai dalmát testvéreink fogadták, bizonnyal nemcsak az Árpád-kör tagjai között, hanem az egész kikötőváros közönsége körében is nagy örömöt és lelkesedést keltett. Egész Zára lobogódíszben úszott, a közönség ünnepi köntösben, zeneszóval várta a vendégeket, míg a rendező bizottság és a városi daloskör két külön gőzösön ugyancsak zeneszóval a Punta Amica fokig a fiumeiek elé hajózott. […] Borelli András gróf, a zárai városhatóság legöregebb aszesszora üdvözölte a vendégeket. A városba való bevonulás valóságos diadalmenet volt. Tetőpontját érte el a lelkesedés, midőn a kör az új színházhoz ére el, hogy remek készítésű zászlaját, melynek mindkét oldalán Árpád vezérnek lovas képe művészi kivitelben látható, a színházban elhelyezzék. Azután a zárai hölgyek által készített remek hímzésű szalaggal díszítették az Árpád-kör zászlaját. Hossza-vége nem volt a lelkes felköszöntőknek, amelyek mindegyikéből Magyarország, Fiume és Zára iránt való rokonérzés és kölcsönös jó indulat nyilatkozott. A rendező bizottság el­nöke, Luxardo Michelangelo dr. lelkes szavakkal üdvözölte a vendégeket, s beszéde végén kinyilatkoztatta, hogy annak a szimpátiának és barátságnak, amely Zárát Fiuméval egybekapcsolja, csak azzal a csókkal adhat kifejezést, amelyet a hazafias Árpád-kör elnökének ad ez alkalommal. Beckers gróf, az Árpád-kör elnöke meghatottan köszöni meg a rendkívül szíves fogadtatást, mire zeneszó hangjai mellett újra szűnni nem akaró evviva tör elő, s a két elnök az állandó barátság jeléül megöleli és megcsókolja egymást. A színházban az Árpád-kör műkedvelő osztálya az I figli di Lara és az Il numero fatale című vígjátékokat felülmúlhatatlan sikerrel adta elő. A színi előadáson, valamint a szalagátadási ünnepségen Zára helytartója, Rohnefeld Dávid családostul együtt jelen volt. A löncs alatt a katonai zenekar játszott szebbnél szebb darabokat… Délután 6 órakor a giardino pubblicóban igen sikerült hangverseny következett. A Búcsúra a zárai riván került sor, a vendégek a Pannónia gőzössel indultak vissza Fiuméba.” Majd a befejező emlékezetes jelenet: „…később már csak a záraiak által lobogtatott bengáli tűzfény és a zene akkordjai jutottak el a Fiume irányában gyorsan tovasikló hajóig.”

Tehát: Árpád-kör Fiuméban. Ahol csupán a lakosság néhány százaléka volt magyar. Ők persze többnyire a város elitjéhez és középosztályához tartoztak: vezető állású tisztviselők, tanárok, újságírók. Ha egy kicsit figyelünk a tudósítás részleteire, kiderül, hogy ennek a kirándulásnak a fő nyelve az olasz volt. A fiu­mei olaszok magyarbarátságának elég hétköznapi okai voltak. Budapest jelentős beruházásai a városban (a főváros mellett Fiume volt az ország legdinamikusabban fejlődő települése a XIX. század utolsó évtizedeiben) meg a város horvát hátországa és számottevő szláv – főként horvát, kisebb részben szlovén – kisebbségei. A fiumanók a XIX. században többször kifejezték korántsem csak romantikus alapon nyugvó érzelmüket Magyarország iránt. Zára pedig száz évvel ezelőtt annak a Dalmáciának volt a fővárosa, mely – hiába a magyar királyok ősi joga – az osztrák birodalomfélhez tartozott. A tartomány olasz anyanyelvű lakossága ekkor már a 10 százalékot sem érte el, a fővárosban viszont többségben voltak az olasz dalmaták. Aki tehát csak a magyar délibábok színjátékát véli fölfedezni az idézett tudósításban, nem érti, milyen korabeli üzenetet közvetített Árpád apánk akkor az Adrián. Hiszen újra és újra fölvetődött Dalmácia Magyar­országhoz való csatolása, pártolták és ellenezték a magyar parlamentben. Annak meg van valami különös bája, hogy milyen szívesen vállalták akkortájt a magyar nacionalizmus képviseletét különböző származású és anyanyelvű személyek.

Társország(ok)

Társ. Társak. Kettő vagy több. Ebben az esetben az ország, mégpedig Magyarország társáról van szó. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után Horvát-Szlavon­ország volt a társországunk. Magyarul elsősorban ebben a kontextusban kerül elő ez a kifejezés. Kérdés, hogy érvényes volt-e fordítva is. Lehet-e úgy fogalmazni, hogy Horvát-Szlavonországnak Magyarország volt a társországa? Ez már korántsem biztos. A társas viszony mintha nem lett volna egészen kölcsönös. Kérdezem kollégáimtól Zágrábban, hogy mondják horvátul azt, hogy társország. Elsőre nem tudják, keresik a megfelelő jelzős szerkezetet. Pedig a reformkorban (ilyen fogalmat persze a horvátok nem ismernek, náluk inkább illírizmus korát kéne mondani) épp a horvát nemzeti mozgalom képviselte azt az álláspontot, hogy Horvátország, vagyis a három-egy királyság Szlavóniával és Dalmáciával, socia regnának tekintendő. Társult királyságoknak. Nem kapcsolt részeknek, ahogy a magyar politikusok – Deák Ferenc is – állították. Nem kívánom föleleveníteni a XVIII. század végén elkezdett közjogi vitát, hiszen eleget foglalkoztak vele a történészek. A horvátok és a magyarok is. Elég legyen annyi, hogy a társi viszonyt különbözően értelmezték. A horvátok arra hivatkoztak, hogy Könyves Kálmán úgymond szerződéses alapon lett horvát király. Antun Nemyi´, az illír mozgalom finom tollú prózaírója 1845-ben kiadott útirajzában így elevenítette föl az eseményt: „Kőrös városában Kálmán magyar király Horvátország tizenkét képviselőjével szerződést kötött, minek következtében Horvátország – ősi jogai­nak megerősítésével és új oklevelek adományozásával – a magyar koronához társul. Mire Kálmánt Tengerfehérváron a horvátok királyává koronázák…” Tehát nem föltételek nélkül kapta meg a horvát koronát, meg kellett erősítenie új országának külön jogait, ma azt mondanánk, autonómiáját. A horvátok történeti emlékezetében fontos fogalom a pacta conventa, miszerint lett volna ebből az alkalomból egy megállapodás, amelynek a szövege egy későbbi krónikában maradt fönn. De kiderült róla később, hogy hamisítvány. Ez csak újabb tápot adott a magyar érvelésnek, miszerint Szent László és Könyves Kálmán egyszerűen meghódította Horvátországot. Így olvashatjuk mindmáig történelemkönyveinkben. A XIX. századi horvát nacionalizmus pedig hajlamos volt nemzeti tragédiának tekinteni az „idegen” Kálmán király trónra lépését. Idetartozik még az a tény is, hogy Kálmánon kívül nem tud más uralkodóról a történetírás, akit külön horvát királynak is megkoronáztak volna. Kétségtelen viszont, hogy Horvát­országnak mindvégig voltak külön jogai is a Szent Korona kötelékében. A közös államiságot gyakran úgy idézik meg Horvátországban, hogy uralkodóinkat magyar-horvát királynak nevezik. Ebben van egy kis túlzás, mondhatja nem minden igazság nélkül egy bakafántoskodó magyar. Lássuk benne a XIX. századi horvát emancipációs törekvések nyomatékosítását és a kompenzációs szándékot. Elnéző türelemmel hunyjunk fölötte szemet.

Az egykori államjogi viszony tüzetes föltárása és értelmezése a történészek föladata, a magyar–horvát unió hagyománya viszont a két nemzet közös öröksége. És úgy tetszik, a társországi kapcsolatokról, a közös államiság pozitív hozadékáról mintha – magyarok és horvátok is – megfeledkeztünk volna. Kollektív emlékezetünk nem tartja számon jelentőségének megfelelően. Pedig Magyar­ország és Horvátország uniója több mint nyolcszáz évig tartott. Kevés hasonló példa van az európai történelemben. Végső mérlege szerintem a XXI. század távlatából mind a két fél számára pozitív.

Mese a horvát címerről

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy horvát fejedelem. A nevére sajnos nem emlékszem. Annyi bizonyos, hogy horvát volt, a hazája pedig valahol lent az Adrián. Arrafelé, ahol a történészek szerint valamikor a Krisztus utáni IX. században megalapították a horvát államot. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, amikor e meg nem nevezett fejedelem uralkodott, volt a horvátoknak valami elszámolnivalójuk a velencésekkel. Nekik meg a horvátokkal. Így nem csodálhatjuk, hogy ebből némi csetepaté, sőt hadakozás is kerekedett. Változó szerencsével folytak a harcok a kék Adrián. Hogy, hogy nem, a horvát fejedelem egy napon Velence fogságába került. A dózse nem bánt vele mostohán, sőt egyszer előhozatott egy sakktáblát, hogy játsszanak egy játszmát. Ha te nyersz, így a horvát fejedelemhez, visszanyered a szabadságodat, ha veszítesz, itt maradsz örökre rabnak. A játszmát a horvátok fejedelme nyerte meg, és a szerencsés kime­netelű sakkozás emlékére a sakktábla lett Horvátország címere. Ennyi a monda. Jellemző, hogy a közép-európai nemzeti szimbólumokról és mítoszokról tartott egyetemi kurzusom vizsgáin erre a történetre mindenki szokott emlékezni.

Régi a horvát címer, ha nem is vezethető vissza egészen a fejedelmek koráig (a királyság amúgy 925-re datálható), a XVI. századtól folyamatos a hagyománya. A horvát királyság címere a huszonöt vörös és ezüst kockából (négyzetből) álló pajzs. Ugyanígy régi múltra tekinthet vissza Dalmácia leopárdfejes és Szlavónia nyestet ábrázoló címere. A gond mégis a „sakktáblával” van. A második világháború alatti totalitárius horvát államnak is ez volt a címere. Ismeretes, hogy ez a Harmadik Birodalom támogatásával létrejött csatlós állam példátlan kegyetlenségéről és népirtásáról volt híres, koncentrációs táboraiban megsemmisítették a zsidókat, megtizedelték a szerbeket. Az usztasák (horvát fasiszták) állama a sakktáblás címernek azt a szintén nem tegnapról való változatát használta, amelyen ezüst az első kocka. A fölbomló második Jugoszlávia egyik bűnbakjává a nemzetközi sajtó egy része a horvát nacionalizmust kiáltotta ki. És odakerült a bizonyítási tételek közé a sakktáblás címer is. A berlini Nemzetek mítoszai című kiállítás (2004) ürügyén magyarázta egy fölvilágosult német szerző: „Az usztasák fehér-vörös sakktáblás zászlaja apró változtatással a mai napig ott van Horvátország címerében.” Máris oda lett ragasztva a borzalmak országához a minap függetlenné vált Horvátország. Mint említettem, ott egyébként ezüst volt az első kocka. A mai horvát címerben meg vörös. Őszintén szólva alig venné észre az ember. A lényeg nem ez, hanem a címkézés. A hosszú évszázadokra visszatekintő történelmi hagyomány Nyugatról nézve nem számít. Hogy a horvátoknak is joguk van nemzeti szimbólumaikhoz? Ugyan kérem. Bűnösök, mert saját államot akartak. A bélyeg – bizonyára nem teljesen függetlenül a milosevicsi Nagy-Szerbia propagandistáitól – odakerült a független Horvátország képére. A délszláv háború idején újra és újra fölemlegették. Szinte közhely lett a Jugoszlávia fölbomlásával foglalkozó kiadványokban. Mese, keserű történet egy közép-európai nemzeti jelképről.

(Folytatjuk)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.