Archívum

Tubákosszelence és Diamant motorkerékpár

Takáts Gyula: Öt esztendő Drangalagban
2007. június

A művészi tehetség és a derűs, harmonikus életvitel ritkán van egyenes arányban egymással. Aligha vitatható, hogy huszadik századi íróink közül talentummal kevés embert áldott meg bőkezűbben a Teremtő, mint Németh Lászlót. Áldott és vert! Mert kivételes adottságai ellenére Németh Lászlónak csak hébe-korba, élete egy-egy rövid szakaszán jutott osztályrészül felhőtlen, harmonikus élet. Óriási tehetsége örökösen újabb és újabb ismeretek befogadására, tudományok, nyelvek elsajátítására, könyvek mohó habzsolására sarkallta, s pályája bére a szinte állandó hajszoltság és elégedetlenség volt. Elégedetlenség önmagával és a világgal. Túl a hatvanon, részben Gandhival és a buddhizmussal való tüzetesebb foglalkozás hatására ébredt fel benne a vágy, hogy tudatos erőfeszítéssel kivívja magának a derűt. Sajkodi „szerzetesi” regulájának a derű a hetedik, a legmagasabb foka. Németh László azonban csak egy a számtalan író közül, mert se szeri, se száma a zaklatott, hányatott életű művészeknek. Ritka az olyan szerencsés alkatú zseni, mint Goethe, akinek a hajója a mindennapi élet sekélyebb vizein sem futott zátonyra.

A magyar írók, költők közül a tehetséggel, a művészi alkotómunkával párosuló küzdelem, küszködés és a mindennapi élet apró örömei alighanem Takáts Gyulának, a magyar irodalom pátriárkájának életében férnek meg a legbékésebben egymás mellett. Közhelynek számít őt a pannon idill költőjeként emlegetni, de a közhelyeknek általában jókora igazságtartalmuk van, ő pedig kétségkívül derűs, kiegyensúlyozott személyiség. Erről újfent az 1981–1984-es éveket felölelő, Öt esztendő Drangalagban címmel megjelent naplójegyzeteit lapozgatva győződhettünk meg. (Drangalagot persze hiába keressük a térképen, a költő nevezte így el lakóhelyét, Kaposvárt.)

Takáts Gyula életvitelének az az egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy nem főfoglalkozású író, nem örökösen könyvek fölött görnyedő könyvmoly, hanem egy személyben festő, horgász, szőlőmunkás, borász, tanár, múzeumigazgató, néprajzkutató, szőlősgazda, akinek hosszú élete során – kivéve a Horthy-korszak öt évét, amikor nem kapott állást – mindig volt „tisztességes” kenyérkereső munkája, s e mellett írt. Az irodalom neki nem megélhetési forrás, nem pénzkereső foglalkozás, ő nem az irodalmi piacra termel. Neki a literatúra életstílus: „A vers egy életstílus különös visszhangja” – mondja naplójában. Egy korábbi cikkében még közvetlenebbül vall erről: „Olvasmányaimban nem is annyira az egyes alkotók, de inkább az alkotásokból sugárzó életstílusok érdekelnek annyira, amennyiben ezek nekem és stílusomon át az embereknek mondhatnak valamit életük nem megnemesítésére, de elviselésére és hasznára.” Persze minden bizonnyal az irodalom a legfontosabb az életében, de másban is kedvét leli, s közben nem érzi úgy, hogy az irodalomtól rabolja el a drága időt: „Hegyet járni lenne a legnagyobb öröm, és verseket olvasgatni. Írogatni, eltűnődni a pincék fölött.” Naplójegyzeteiben sok szó esik irodalomról is, mégis főként hétköznapi életébe pillanthatunk be, amint éppen valamelyik fentebb felsorolt mellékfoglalkozását űzi, vagy egyszerűen csak a „pincék fölött elmélkedik”.

Takáts Gyulát ugyanis különleges viszony fűzi a pincékhez, a szőlőhöz, a borhoz. Nem arra gondolok, hogy szívesen kortyolgatja a nemes nedűt, mert ez nem ritkaság az írók között sem. De még mennyire nem! Nem a mámort keresi, nem Omár Khajjám sorai csengenek a fülébe: „Igyál! Nem tudod, honnan jössz s minek; / igyál! Nem tudod, miért s hova mégy.” Ő nemcsak issza, hanem termeli is a bort, s ami még sokkal fontosabb: nem csupán azért termeli, hogy ihassa. Becén, Balatongyörök melletti birtokán, fent a hegyen, egy borfejtés alkalmával föltette magának a költői kérdést: „De miért is csinálom én ezt? Hiszen ráfizetés.” Azért csinálja, mert ép lelkű ember. Hozzáállását Chesterton híres aforizmája világítja meg a legtalálóbban: „őrült az, aki eszét kivéve mindenét elvesztette.” A „józan” ész azt diktálná, hogy hagyjon fel a veszteséges szőlőműveléssel, de ő nem őrült és nem korszerű! A kor-szerű ember haszonelvű, nem vesződik ráfizetéses dolgokkal, csak olyanokkal, amiktől hízik a pénztárcája. Takáts Gyulának a bortermelés nem kupeckedés, ellenben szolgálat, kötelesség, hűség a pannon táj, a szőlővessző és a bortermelő elődök iránt. Kötelességének érzi, hogy a becei hegy istenadta szőlő- és bortermő képességét ne hagyja parlagon heverni. Segít a hegynek, hogy teremhessen. Ő és a hegy egymásra vannak utalva, munkatársak, együtt alkotnak. A Bece tüzes borral hálálja meg gondoskodását, de a költő kétkezi munkájának még értékesebb jutalma a jól végzett munka szülte lelkiállapot: „De itt az a lényeges, hogy ezt én termeltem.” Az a lényeges, hogy nem vár másra, ő maga elvégzi azt a munkát, amit megkíván a föld. Egy darab pannon rögöt, a szorgos elődök nyomán járva, tovább művel, megőriz, nem hagy elvadulni. Kertjéről, ahol szőleje is terem, meleghangú esszét írt: „Én művelem, és ő nevel engem és minket… Nem ábrándokra, de a valóság és a munka ábrándoknál is szebb és szebbet teremtő igazságára és erejére.” Olyan magyar bortermelő ő, amilyennek azt Szekfű Gyula kissé egysíkú tanulmányában lefestette: saját magának és baráti körének termel. Ugyanis vendégszerető ember, a vendégnek mindig kerül a poharába a hegy levéből: „senki se menjen úgy el a házamból, hogy ne vigyen magával valami kedveset. Lehet az tárgy, bor, gyümölcs vagy néhány szó is.”

A költők a szerelem mellett talán a természet szépségeiről írták legszebb soraikat, de nem ismerek Takáts Gyulán kívül olyan poétát, aki a tájban való gyönyörködésen és megéneklésén kívül a táj nemesítését, humanizálását is feladatának tekinti. A parasztember az életét köszönheti a földnek, verejtékes munkával a megélhetését csikarja ki belőle, az ő élete küzdelem. Takáts Gyula szerencsésebb csillagzat alatt született, nincs kiszolgáltatva a földnek, úri kedvétől függ, hogy műveli, vagy parlagon hagyja. A földhöz való viszonya elegyíti a természetben csak esztétikai élményt, esetleg egészségjavító környezetet látó értelmiségi és a parasztember szemléletét. Ezért telitalálat Bertha Bulcsu jellemzése: „Úrféle… Az is, meg nem is.” Ragaszkodása a földhöz annál inkább tiszteletre méltó, mert iparos öregapja és tanár édesapja is megvetették a földdel való vesződést.

Tolnában, Somogyban kultusza van a présháznak. A présház szakrális hely. Még az olyan ízig-vérig urbánus író, mint Mészöly Miklós sem tudta levetkezni magáról ezt a szülőföldjéről hozott hagyományt, s a hatvanas évek elején szívesen húzta meg magát présházban, ha dolgozni akart. Takáts Gyula életében olyan szerepe van a présháznak, mint Berzsenyi Dánielében a méhesnek: kultikus hely, azilum. Hetvenhárom éves volt, amikor Zselickislakon apró telket ajánlottak neki megvételre. Megvásárolta, s naplójába feljegyezte: „Lényege az, hogy legyen rajta egy kicsi présház, ahol megbújhat az ember a »barbárság« és a barbárok elől.”

Takáts Gyulát különleges viszony fűzi a tárgyakhoz is, főként az ódon tárgyakhoz. Ő a múltat nem akarja végképp eltörölni, inkább bele akar kapcsolódni az idő végtelen folyamába és a hagyományba. Mennyi minden kiolvasható naplója ezen egyetlen mondatából: „Becei bort fejtek az öregapám hosszú nyakú szép üvegeibe.” Egyrészt kiderül belőle, hogy ő maga fejti a borát, másrészt hogy megőrzi a régi tárgyakat. Nem Fogyasztó, aki jó esetben a szelektív hulladékgyűjtőbe dobja az üres borospalackot; megbecsüli az elődök tárgyait, használati eszközeit. Naplója tanúsítja, hogy lakása, környezete is hagyományőrző. Könyvtárszobájában tartja apja flóbertpuskájának a tusát, egy régi órát, egy fából faragott XVIII. századi pietát. Karácsonykor öregapja száncsengőjével csönget, amikor az angyalokat hívja. Oldalzsákja apja nyolcvanöt évvel ezelőtti flóbertpuskájának a szíján lóg. Nagy becsben tartja édesanyja 1686-os, 1705-ös, 1710-es szőtteseit, varrottasait, hímzett takaróit. Tárgyakhoz való viszonyából is az derül ki, hogy annak az emberfajtának a ritka példánya, aki fájdalmasan hiányzik a magyar történelemből: a hagyományokat nemzedékről nemzedékre örökítő, polgárosult, tanult magyar értelmiségé.

A „becei borosgazda” azonban nem pusztán öregapja borosüvegeit, csengőjét őrzi, ragaszkodik öregapja nemzedékének a szokásához is: tubákol. Ebben az élvezetben egy nagy becsben tartott vén doboz van a segítségére: Deák Ferencnek – a haza bölcsének – a tubákosszelencéjéből szippantgatja a dohányt. S mivel barátkozó, társasági lény, a tubákolás élvezetét másokkal is megosztja; például Kálnoky Lászlót is ő vezette be ebbe a tudományba. Életvitele azonban nem vaskalapos, nem maradi, irigylésre méltón ötvözi a hagyományt és a korszerűséget. Jól megfér egymás mellett a tubákolás és a technikai fejlődés iránti nyitottság. Már a harmincas években ötszáz köbcentis Diamant verseny-motorkerékpárján járta a Dunántúlt, a naplóírás éveiben pedig kis Fiat autóján kaptatott föl a Becére, a Balaton fölé.

Takáts Gyula otthon van a világban, és jól érzi magát benne, s egész életét végigkíséri a családias hangulat, az otthonosság. Előfordult, hogy az 1930-as években a pécsi egyetemen két-három fő társaságában hallgatta az olyan híres professzorokat, mint Fülep Lajos vagy Tolnai Vilmos. Érthető, hogy idősebb korában szemet szúr neki a meghittség, az emberi melegség hiánya: „Az új Duna-parti Fórum Hotel olyan modern, hogy kiszorítja a házból az otthonosságot.” Ennél találóbban aligha jellemezhető a modern építészet szellemisége, pontosabban rideg szellemtelensége! Takáts Gyula megbecsüli az élet kis köreit. Hamvas Béla a hatvanas években remek esszét kerekített az ágyról, s kifejtette, hogy az intimitás egyre fogy az életünkben, hogy az édenkerti meghittségből mára csak az ágy maradt, az ágy a meghittség utolsó állomása. A maga körül otthonosságot teremtő Takáts Gyula életében kitüntetett helye van az ágynak: korán tér nyugovóra, ágyban ír, olvas, dolgozik. Az ágytól kifelé táguló következő kör, szülőföldje, Somogy iránt sem közömbös: lokálpatrióta. Tisztában van vele, tanulmányt is írt róla, hogy irodalmunk egyre inkább főváros-központúvá válik. Tudja, hogy ha Budapesten élne, könnyebben érvényesülne az irodalmi berkekben, ő mégis megmaradt a gyökereinél. Amilyen tudatosan műveli a szőlőt, ugyanolyan tudatosan vállalja a vidéki író sorsát, a vidéki életformát is: „Munkálni és hatni körünkben egy emberi közösségre, és az eredményt, kudarcot látni, és lemérni, van abban egyképp nevelő a közre és a művészre is” – írja Írók és a szülőföld című cikkében. S valóban, van-e annál szebb, fölemelőbb feladat és hivatás, mint egy régióban szellemi életet teremteni, egy vidéket szellemi gócponttá emelni?

Takáts Gyula ápolja szülőföldje szellemi hagyományát, elsősorban Berzsenyi Dániel nyomdokain jár. Nemcsak abban nyilvánul ez meg, hogy több szép – sőt alighanem a legszebb, legértőbb – esszét, tanulmányt írt a nagy somogyi elődről, hogy levelez Berzsenyi dédunokáival. Mélyebb a rokonságuk: az életszemlélet, az életérzés továbbvitele ez. Naplójában is lejegyezte: „Ő volt, Berzsenyi, a mesterem és biztatóm ezen a tájon.” Takáts Gyulát én úgy képzelem el szüret idején a Becén, amint azt Berzsenyi feledhetetlen szüreti idilljében ábrázolta: „Lefestem szüretem estvéli óráit, / Ha már cselédimet nyugodni eresztem. / És csak alig hallom a vígság lármáit, / Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.”

Takáts Gyulának is van diófája, szeret alatta elmélkedni, csak cselédei nincsenek, mert Berzsenyi úr volt, ő pedig „csak” úrféle. Berzsenyihez hasonlóan neki is van kies szőlője, ő sem tapodja le az előtte nyíló rózsát, és a szemei sem járnak messze: elégedett Somoggyal. Ugyanúgy a bölcs megelégedettség költője, mint volt a niklai remete. A klasszikus versformák tisztelete is rokonítja nagy elődjével: „Úgy könnyebb írni, ahogy a formabontás kívánja…” Naplója egy másik helyén ugyanezt a gondolatot így önti formába: „Lassan divat lesz a kacat a lírában és a maszat pedig a festészetben. A farmernadrág mindenre feljogosít?”

Drangalag költőjének különleges érzéke van az élet apró örömei iránt. Figyel a kis dolgokra, mert tudja, hogy in minimis deus est maximus. Nem kapkod, nem siet, nyugodt ritmusa van az életének: napról napra délelőtt tíz és tizenegy óra között Kaposvárott az Omnia presszóban, az úgynevezett kaposi Pilvaxban társalog barátaival, ismerőseivel. Azt is tudja, hogy mi az ünnepek ritmusának és rítusának a szerepe: „A karácsonyi ebéd étlapja ez volt: pulykamell szalonnával tűzdelve, száraz fehér borral öntözve, sütve. Piros szegfű… Stefi [T. Gy. felesége] szegfű-monogramos szalvétái, aztán delfti tányérok, gyönyörű metszésű váza az asztalon (…), szovjet konyak, damasztabroszt, gesztenyetorta. A cinegék adják a zenét. Két gyertya ég.” Nem villany, nem neonfény, hanem természetes tűz, gyertya! Aki gyertyával világít, a tűzre, a négy őselem egyikére, az élet eredetére emlékezik. Fogékony a gyertyás, szép hangulatok iránt: „A szüreteléssel este nyolc órára végeztünk. Itt maradtam a pincében egyedül egy szál gyertya mellett. Igen szeretem ezeket a hasznos és szép munkától kifáradt estéket.” Ekként olvad össze életében a művészet és a valóság. Egy ilyen nap végén jegyezte be a naplójába: „Irodalom nélküli, tiszta irodalom és líra volt ez a nap.”

Takáts Gyula Fülep Lajostól megtanulhatta, s meg is tanulta, hogy az egyedi és az egyetemes korrelációjában kell gondolkodni. Nem ragad le sem háza küszöbénél, sem Somogy megye határánál, szívén viseli hazája és népe sorsát is. Naplója tele van a magyarság iránti aggódással, szinte vesszőparipája a magyar nemzeti öntudat sorvadása: „a nemzeti öntudat elsorvasztása nálunk tudatos volt, és ma is az”; „ma (…) mindent elkövetnek, hogy nemzeti öntudatunkat elvegyék. Eredményes is az álszent munkájuk. Kopik a nép, pusztul az emlékezés”; „az utolsó negyven évben szinte teljesen kimaradt a magyar ifjúságból a nemzeti tudat és az öntudat”. A beteg nemzeti tudat gyógyítására irodalmi orvosságot ajánl, Krúdyt: „Írása nemcsak lenyűgöző, de gyógyít. Azt hiszem, beteg nemzeti öntudatunknak legjobb orvosa. Még megéljük, hogy a magyar lélek gyógyítóbb breviáriumát kézi használatra Krúdy Gyula műveiből fogják összeállítani.”

A magyarság vészes pusztulását tapasztalta határainkon túl, a történelmi Magyarország területén is. 1982 májusában szlovákiai kiránduláson vett részt. Az úton mindenfelé összedőlt, romos magyar kastélyokat, kriptákat látott. Füleken a Koháry-templom szomszédságában álló, omladozó rendház udvarán kiszórt latin és magyar nyelvű régi könyveket talált. Jászón, a monumentális premontrei templom tornyai között fa nőtt a tetőn. Hybbén, a faluban, ahol Balassi Bálint nyugossza örök álmát, egyetlen magyar élt ottjártakor, a plébános. Rimaszombatban a református lelkész arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha az orgonán eljátszanák a Szózatot és a Himnuszt, azt válaszolta: „Remélem, itt már többet se Himnuszt, se Szózatot nem játszanak.” Az egyébként béketűrő költő idevágó naplóbejegyzése: „Kallódó lelkű nép hitvány pásztora.” Döbbenten vette észre, hogy miközben magyar útitársai a teljes tájékozatlanság közömbösségével járták a történelmi magyar városok utcáit, a szlovákok tudatos vallási és népi öntudattal sajátítják ki a magyar történelmet. Például Betléren, az Andrássyak ősi fészkében a kiállítás szlovák nacionalista vezetője úgy tett, mintha nem tudná, kik az Andrássyak. Bezzeg Aczél György és csapata éberen vigyázott, nehogy a magyar „nacionalizmus” megsértse a környező országok érzékenységét! Takáts Gyula 1983-ban Helyét kereső nemzedék címmel adta közre költőbarátaival folytatott levelezését. A Magvető Kiadó lektorai kihúztak Weöres Sándor egyik leveléből négy sort, mert örült Kárpátalja visszatérésének.

Takáts Gyula nemzeti érzelmű költő, és szomorú, amikor lépten-nyomon a magyarság pusztulásába botlik. Végtelenül elkeseríti, hogy Berzsenyi Dániel Amerikába szakadt leszármazottja egy szót sem tud magyarul. Azonban, mint mindenben, hazafiúi érzésében is mértéktartó, türelmes. Egyáltalán, életének és művészetének titka a mérték érzése, az emberi lépték. Mértéktartó a borivásban, a hazafiságban, mindenben megtalálja az arany középutat. A hivatalt is sikerült összeegyeztetnie a „bohém” művészettel. Nem kerget délibábokat, nem űzi a „még nem elég” érzése. Idegen tőle a zajos, felszínes modern élet. Feljegyezte naplójába, hogy hetek óta nem hallgat se magyar, se külföldi híreket, helyette „inkább a szabadidőmben madarat, fát, virágot határozok, és beszélgetek is velük”. Irigylésre méltóak növénytani ismeretei! Egy botanikus tájékozottságával beszél a szömörcékről, imolákról, kecskerágókról, hegyi lila őszirózsákról. Szereti a csendet, tudja, hogy a magány szent dolog, de ebben is mértéket tud tartani: sohasem vált világtól elvadult remetévé.

Az ember időről időre felkapja a fejét, mert annyira megdöbbentően időszerűek a drangalagi naplójegyzetek negyedszázados bölcsességei. Minden kommentár nélkül adok belőlük ízelítőt. „A nép nem pártokat, hanem jólétet és jó közérzetet kíván”; „Minden életforma és társadalom tönkretevője és legnagyobb mérgezője a hazugság”; „Amelyik országban csak rendőrök tartják a rendet, ott nagy a piszok”; „Se hit, se kultúra. Valami gépesített népvándorlásféle előtt áll Közép-Európa és a világ is egy kicsit csődben”.

1984-ben, doktorrá avatása ötvenedik évfordulója alkalmából Takáts Gyula aranyoklevelet kapott a pécsi Janus Pannonius Egyetemtől. Ugyanekkor köszöntötték a százéves Kislégi Nagy Dénest, a gazdaságpolitika és statisztika hajdani professzorát is, aki köszöntőverset írt az eseményre, és el is tudta azt mondani. Az akkor „mindössze” hetvenhárom éves poéta megrendülten jegyezte fel naplójába: „Szereplése a szellem győzelme volt a testen és az anyagon…” Azóta huszonhárom év telt el – összehasonlításul vetem közbe: Petőfinek összesen huszonhat év adatott –, Takáts Gyula pedig hál’ istennek még mindig közöttünk van. Bevált a zselickislaki vajákos orvosnő jóslata, aki azzal bátorította a hetvenen túl járó költőt, hogy nyugodtan megveheti a pincét, mert a tenyerén hihetetlenül hosszú az életvonal.

Takáts Gyula több területen is maradandót alkotott, költőként is, íróként is irodalmunk élvonalában a helye, de azt hiszem, s remélem, nem bántódik meg ezért, legmaradandóbb műve irigylésre méltó, bámulatosan szép életvitele, amely a szellem és a test ritka harmóniájának diadala. (Pannónia Könyvek, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.