Archívum

Csepeli anzix

Nagy Katalin kiállításáról
Novotny Tihamér
2007. június

„Budapesten élő szabadfoglalkozású grafikus […] vagyok. Régészeti tárgyrajzolóként feladatom, hogy minden irányból megfigyeljem, felmérjem, rekonstruáljam vagy éppen szétszedve ábrázoljam régi kultúrák megmaradt emlékeit – mondja Nagy Katalin a kiállításhoz készült katalógusának mini-arspoeticájában, majd így folytatja: képeim egy részéhez az inspirációt talált tárgyak, »talált« fényképeken szereplő emberek, gesztusok adták. Leletek a múltból, leletek a jelenből. […] A véletlen és a törvényszerű, a passzív és az indulatos, a szép és a csúf egyidejű jelenléte izgat. A modern és a klasszikus technikát együtt használom.”

A tárlat címe: Csepeli anzix. Ez a német eredetű jövevényszó, magyarosan írva anziksz, képes levelezőlapot, kártyát jelent, s az ezen küldött üdvözlet is a jelentéskörébe tartozik. Tehát ezt a kijelentést (vagy inkább hívószót) s az előző tömör művészeti hitvallást összetéve megállapíthatjuk, hogy Nagy Katalin nagy utazó, mert térben és időben, oda s vissza az aprólékosan szétszedett és összerakott mikrotörténeteiben nagy és lényegi utakat jár be. Nem is annyira valóságosan, mint inkább a képzelet szárnyán, amihez persze megvannak a nagyon is konkrét segédeszközei és fogódzói: azok a bizonyos talált régészeti vagy múzeumi emléktárgyak és hétköznapi élethelyzet-rekvizitumok, azok a féltve őrzött vagy véletlenül elő- s felbukkanó családi vagy iskolai fotók, amelyek mintegy metaforáivá válnak ennek az inkább lelki töltésű és szellemi értelmű, kellően racionalizált és szükségszerűen átszemélyesített kultúrhistóriai utazásnak, ennek az érzelmi leletmentésnek. A csepeli jelző tehát itt inkább azt a földrajzi helyet, azt az életrajzi tényt jelöli, ahol a képek születnek, ahonnan a művek anziksszerűen elindulnak, elindulhatnak értékfeltáró, -teremtő és -megőrző útjukra, s nem topográfiai témájú alkotásokra, azaz innen küldözgetett helytörténeti vonatkozású „képes levelezőlapokra” vonatkozik. (Mindössze két kivétellel találkozhatunk a galériában. Az egyik a Csepelen [Álom emlék], 1999, amely egy Duna-parti kerékpáros jelenetet, a másik, a Cím nélkül [2006] egy lakóteleppel közrefogott expresszív [!] templomi „helyzetképet” ábrázol.)

A kiállítás nagyjából átfogóan tükrözi és foglalja össze mindazokat az érdeklődési területeket és alaptémákat, amelyeket Nagy Katalin fontosnak tart és a magáénak érez. Az „U” alakú kék iskolai képtári patkó két végpontján az Üveggolyó és a Jégfény című képek helyezkednek el, mintegy szimbolikus, metaforikus éllel – de talán transzcendenciával átitatott filozófiai életszemléletet is emlegethetnénk ebben a múlt századot és az ezredforduló környéki időszakot napjainkba emelő, polifúgás anziksszerűségben. Mert művészünknek határozott értelemben megvannak a más és más variációkban előadott és mániákusan körüljárt magánnaplószerű alapkutatás-darabjai (Üzenet; Papírszalag I–II., 2003), helyzet- és szerepcserejátékai, azonosulási és beleélési kísérletei (Szerelmes kép, 2005), hangulatteremtő és a szó szoros értelmében hangulatátfestő műremekei és műcsoportjai.

Nagy Katalin számára szinte mindegy, hogy mit ábrázol az idő tengerébe, a tudatalatti óceánjába mártott mű. Botanikai hangütésű, szótári virágot, meghitt, nevesincs csendéletet, váratlanul felkínálkozó, világosan kirajzolódó, száraz tárgyszituációt, jelképi erejénél fogva rárontó, régen porosodó tárgyüledéket (Padlás) vagy nyers beszédű tárgykulisszát (Sátor, 2003), múlt századi talált iskolai csoportképet (Erdei iskola, 1999), beszédes arcokat kínáló gimnáziumi tablót (Benedek-rendi Gimnázium 1888–89, 2000), naturális álomképet, quodlibetszerűen egymásra halmozódó, templomhajóban gyülekező művészet- és kultúrtörténeti motívumegyveleget (Illusztráció, 2003; Templom, 2006–2007), sugalmas portréfotót (Anyám, 1996; Attila, 2006) vagy rejtelmekkel, sejtelmekkel és titkokkal teli, régi és új „családi” fényképet (Gyermek, 2003; Férfiak, 1997; Isaszeg, 1998; Hajdúszovátai kisfiú, 1997; Labda, 1997; Ösvény variáció, 2000). Mindegy, mert a lényeg az újraélesztésben, az életre keltésben és hívásban, az átlelkesítésben, a talált tárgy vagy személy feltámasztásában, élet- és sorskarakterének megfejtésében rejlik.

Ezért érthető, ha nála a teremtés aktusának elengedhetetlen része az elidegenítés és az eltávolítás gesztusának állandó gyakorlása. Mert az életre keltés tette annál nagyobb és meggyőzőbb, minél távolabbról, minél reménytelenebbnek tűnő helyzetből, minél mechanikusabb, molekulárisabb, elemibb szintről indul újra az ember. A technikai lépések közbeiktatásai – például a fénymásolás és a számítógépes nyomtatás, vagyis már-már a jelszétesés határáig megnagyított xerox vagy printelt kép átvilágítása, átmásolása, átrajzolása és átfestése, részeinek kivágása és más képelemekkel való összemontírozása, a fekete-fehér kópia átszínezése kézműves eszközökkel stb. – mind-mind azt sugallják, hogy a jelalkímiai altatás pikszel vagy kibernetikai művelete után (amikor mellettünk áll a semmibe hullás halálos veszélyének kísértete) mindig erősebb, sugárzóbb és mágikusabb lesz maga a feltámadás.

Persze egy régészeti tárgyrajzoló esetében, aki ráadásul művészi babérokra tör, valószínűleg ott a praktikus ok is: ne vesszen kárba mindaz, amit az ember oly aprólékos fáradsággal egyszer már megrajzolt és felépített. A megismételhetőség adottsága vagy annak variációs lehetőségei tehát biztonságérzetet adnak az alkotónak. De hogy Nagy Katalin mennyire nem alárendeltje, sokkal inkább inspiráltja a technikai képnek, azt az is bizonyítja, hogy versenyre kel annak leigázhatatlannak, megfejthetetlennek és értelmezhetetlennek tűnő hiper jelszerűségével. Lásd például a Tükrözés (1997) című képét, ahol az ezüstös fényű grafitceruza segítségével egy függőleges szimmetriatengely mentén tökéletesen újrarajzolja a fénymásolt fotójelenet elidegenült, hidegen matt, tükörarányos jelszövetét.

Technikai eszköztára azonban sok minden mást is megenged. Kölcsönveszi például az elidegenített kép nagyítás során keletkező pszeudografikus hatáselemeit, amelyeket kézi beavatkozásokkal tesz újra emberi és természeti léptékűvé. Fortélyai első látásra sokszor kifürkészhetetlenek, mivel képfelületeinek gépi és kézi jelkészletei egymásba növő álcahálót szőve szinte tökéletesen szervülnek.

Harmincegy munkát (akvarelleket, egyedi vegyes technikával készítetteket, színes ceruzarajzokat, xerox és print alapú műveket) felvonultató kiállításának tiszta, világos elrendezése izgalmas, szemet gyönyörködtető, valóban „leletmentő” ajándék a nézők számára. (Kék Iskola Galéria, Budapest, 2007. február 20–március 13.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.