Archívum

Aki „nagyon sújt és szeret”

Utassy József istenes verseiről
2007. május

Korszerű romantikus

Utassy József a költészetszerető nemzedéktársak és az olvasóközönség érdeklődésének középpontjában áll első verseskönyve, a Tüzem, lobogóm és az Elérhetetlen föld antológia (1969) megjelenése óta. Nem tartozik a sokat író költők közé, életművének nem a terjedelme, hanem a súlya nagy. Stílustörténeti szempontból nem az újítók, hanem a hagyomány szerves folytatóinak egyike. Alkotásmódjában utat enged az Ómagyar Mária-siralom, a magyar népdal és népballada, a zsoltárok, Balassi, Petőfi, Ady, József Attila, Illyés Gyula, Dsida Jenő és Nagy László iránti vonzalmának. Meg-megidézi őket, és utal rájuk, lelki támaszt keres bennük. A nyelvi játék s a mesterségbeli tudás csillogtatása sem idegen tőle; olykor Csokonai, Kosztolányi és Weöres játszótársának tetszik. Az igazmondó szenvedély, a tragikum és a bánat mellett (vagy ellenére) a derű perceiben a fiatalság kitörő életöröme, a bővérű jókedv és a játékosság is magával ragadja.

Szinte egyetlen megnyilatkozási formája a vers, főként a dal. (Van két önéletrajzi fogantatású versciklusa, amelyben a kisgyerekkorából származó világháborús emlékeit, illetve idegrendszeri megtámadottságának történetét idézi föl; ez a kivétel – ezek epikolírai sorozatok.) A dal műfaján belül sokféle hangnemben játszik: hol himnikusan ünnepélyes, lelkes és eruptív, hol elégikusan búslakodó, hol epigrammatikusan csípős, mint iskoláskorunk fegyvere, az U-szöges csúzli. Versei általában rövidek, tömörek, magas izzásúak, és rendkívül nagy érzelmi kisugárzásúak; szinte szikrát vetnek. A magyar romantika hagyományaival nem fordul szembe, hanem groteszk, „földhözragadtan” köznapi és szinte csibészesen bizalmas hatáselemekkel színezi, csavarja, fejleszti maivá és időszerűvé költeményeit.

Tartalmi-tematikai sajátosságait meghatározza az árvaság ténye: édesapja a világháború áldozata lett a Don-kanyarnál. E súlyos hiányélményére is utal címével második kötete, a Csillagok árvája (1977). Az árvaság azonban a tágabban vett sorsra, létállapotra is utal költészetében: a csillagos ég, az árvaság és „ama sík” arra a kozmikus magányra érthető, amelyet József Attila élt át Reménytelenül című versében. Költői hivatását ő is messianisztikus küldetéstudattal élte és éli meg, fölismervén a nemzeti szabadság, a demokrácia és a személyes jogok súlyos sérüléseit. Vállalt szereptudatának keresztje alatt nemegyszer összeroppanás fenyegette. Az Újszövetségből vett szimbólumok, a kereszt, a Kálvária, Veronika kendője és a magyar művelődéstörténet Mária-kultusza (a népi imádságokat is beleértve természetesen) mélységes szenvedésetikai alapra helyezik gesztusait.

A kritika föltárta már, miként haladt a kor ellenében, amikor költőnek fölesküdött. A szabadság költője lett, aki a korai, anarchista József Attila szabadosságával kiáltotta világgá fékezhetetlen fiatalsága minden jókedvét, szókimondó nyíltságát és szerelmes kedvét egy tiltásokkal és rendszabályokkal korlátozott irodalmi korban. „Lopnak a bőség kosarából” – vágta oda Petőfi szavaival a hatalom birtokosainak, s nem sejtette, hogy ennek igazságtartalma milyen súlyos lesz 1990 után, a szabadságjogok helyreálltával. Kihívóan énekelt, fütyörészett és kiáltott, a sihederkor természetességével. Bölcsészhallgatóként sokszorosan megélte az iskolában tanultak, az ünnepeken megidézett forradalmárok s a fennálló közállapotok össze nem egyezését, s ezt nem hagyta szó nélkül. Kihívóan és a hatalmat ingerelve írta meg történelem és politika ihlette verseit. Így lett hangadója az akkori ifjúságnak, amely nemcsak a márciusi ifjak szép emlékét dédelgette magában, hanem az 1956-os forradalom és az 1968-as prágai tavasz parazsát is élesztgette a hamu alatt. Esztétikai harsányságában hitelesen szólaltatta meg az 1956 végével tilalom alá helyezett nemzeti érzést (Magyarország!). Harsánysága sosem volt agresszív, mindig védekező jellegű és hangsúlyozottan háborúellenes volt.

Istenes-istentelen versek

Utassy költészetének politikai vetületét mindig érzékelhettük, de egy jellegzetes oldalára, az istenesség változó motívumára ritkábban világított rá a kritika. Költészete főként az utóbbi nyolc-tíz évben bontakoztatta ki nagyobb arányban és változatosságban az Isten-motívumot, de előzményei már a korai verseiben is föltűntek.

Istenképének legfőbb sajátosságát az antropomorfizálásban látom. Legtöbbször emberi hatalomként szólítja meg Istent. Kicsi és gyönge, de lázadó és dacos emberként pörlekedik a mindenható, hatalmas úrral, aki elhanyagolja gyarló teremtményét, s az elviselhetőség határát meghaladó csapásokkal sújtja. A költő vádolja ezért, majd azzal vág vissza, hogy megvonja tőle hitét. Hiányában is káromló szavakkal illeti, hogy kifejezze lelkének háborgását. Istenes és istentelen versei megőriznek valamit a vallásos költészet zsoltáros, imádságos jellegéből. Sokáig egyértelmű tagadást és hitetlenséget fejez ki, hogy aztán váratlanul mégis az égi Úrhoz fohászkodjon. Talán mondanom sem kell, hogy a képlet emlékezetünkbe idézi a kései József Attila istenes verseit – a hatalmas életmű legjavából valókat –, és a költészetnek azzal a jelenségével állunk szemben, amikor az elődhöz való hasonlóság egy pillanatig sem kezdi ki az illetékességet, a mű azzal együtt autentikus. Utánzat vagy áthallás helyett a folytatás benyomását kelti az olvasóban, mindenekelőtt az érzelmi hitelesség és a megformálás eredetisége révén. Ez a jelenség nem áll egyedül a hazai líra történetében: ahogyan József Attila istenes versei folytatják Adyt, úgy kapcsolódnak Utassy versei József Attila Istennel perben álló, létében kételkedő, de a zsoltáros hangot megtartó, a megalázkodást, a töredelmet és a megtérés lehetőségét újra és újra fölvető, paradox, önmaguknak és egymásnak ellentmondó verseihez.

Az irodalomtörténeti folytonosság szinte a logikai haladvány következetességével rajzolódik ki előttünk. Ady kételkedésén, lázadozásán fölülkerekedett a hit. József Attila az agyával tagadta Isten létét, ám érzelmei vissza-visszatértek hozzá: utolsó megszólalásaiban is érzékelte közelségét. Utassy ráüti a kérdésre a tagadás pecsétjét, ám így is alázatot és töredelmet gyakorol, mert a veszteségek, a sorozatos csapások súlya alatt ez az egyetlen lehetséges lelkiállapot. Megtérésről nincs szó, mert Isten léte őneki nem vallási kérdés, hanem világérzékelés dolga. Klasszikusainknál is, nála is látjuk: az istenes költészet tagadó formájában is teljes értékű lehet: az istenesség egyik lehetséges formája. A felvilágosodás óta Isten már nem ultima ratio, nem megoldás, hanem a végső, levegőben maradó és meg nem válaszolható kérdés az európai költő számára. József Attila után Utassy előbbre lépett a tagadásban, de az istenprobléma nem szűnt meg létezni számára sem. Isten mint szükséglet, mint a kérdésekre nem válaszoló beszélgetőpartner, mint ismeretlen és néma személy ott magasodik előtte hiányával, és űrként feketéllik előtte a tátongó sötétségben világító csillagaival. Isten a hallgatását mint cselekvést gyakorolja vele szemben – ekként realizálódik. Isten valósága másként is megnyilvánul a költő számára: a kisgyerekkorában elveszített, ismeretlen apa úgy volt ősoka az ő létezésének, ahogy az Atyaisten az egész teremtésnek.

Utassy líratörténeti következetességgel folytatja elődeit. Még arra is gondja van, hogy szembeállítsa önmagát a huszadik századi magyar istenes költészet nagy hívőjével, Pilinszky Jánossal, és jelezze másféle meggyőződését: „Isten: / első és utolsó metaforánk!” E korai verse abban a gondolatban oldódik föl, hogy a nagy Ismeretlen nem más, mint a Szabadság. Isten mint Gondviselő, mint Teremtő vagy mint Mindenható ekkor még nemigen foglalkoztatta: a legfontosabbnak tartott eszme, a teljességgel azonosított Szabadság „metaforája” volt csupán. Később, a messianisztikus költő szerepe révén megélt csalódások és az értetlen fogadtatás, a cselekvéstér határaiba és tilalomfáiba ütközés, majd a családi tragédiák miatt még sokat módosult Utassy istenképe, de kijelentése már sokatmondó: Isten „fény a bilincsen”. Megcsillanó reménység, a szabadság reménye, a megváltás itt a földön, akkor is, ha csak ígéretként, az utókorba helyezve. De Istenhez akkor is fohászkodhatunk a nyelvi szokásoknak s ösztönzéseinknek megfelelően, ha nem vagyunk hívők. A bajban akkor is önkéntelenül segítségért kiáltunk, ha tudjuk, hogy senki sem hall meg minket a pusztában.

Mégis, több ez, más ez, mint a teljes hitetlenség. Lehet, hogy nincs hitünk, de akkor is van istenfogalmunk, egy roppant, mindenek fölött uralkodó hatalomról kialakult képzetünk, amelytől nem tudunk és – ahogy Utassy lírája is szemlélteti – nem is akarunk szabadulni, inkább engedetlen gyerekként lázadunk ellene, és folyamatosan tagadjuk, mint hogy elfelejtkezzünk róla: még a káromlásainkkal is jelenvalóvá tesszük.

Kezdetben Utassy számára Isten csakugyan „metafora”: Csillagra zárt egek alatt című versében Prométheusz örökösének tartja magát mint „isteni tolvajok ivadékát”. Később, a természetlírájában sokszor panteista megnyilatkozásokkal fejezi ki vonzódását a görög mitológiához, és utal az eszméket, erőket és erényeket megtestesítő, egymással is megküzdő istenekre, mitológiai alakokra. Ám ezeknél is fontosabb a földi emberként alakot öltött isteni Fiú, Jézus megjelenése a verseiben (a Megváltót sokszor hasonlítják Prométheuszhoz): őt éppúgy testközelből érzékeli, s éppúgy azonosul vele, mint Petőfivel és más költő elődeivel. Jézus közvetítő az ember és Isten között, s egy-egy szenvedésteli pillanatában Utassy a Megváltó szerepében érzi és tudja magát. József Attilánál is láttuk már: aki Jézusban az embert látja, az könnyen láthatja az autentikus költőben, művészben Jézust. Utassy Krisztus-képzete sem azonos a tételes vallásosság által meghatározott Isten Fiával. Mindig a fenséges vagy a „szent” mellé helyezi a profánt és a földhözragadtat, mert a modern lírán csiszolódott esztétikai érzéke megköveteli az ellenpontozást. Ám nem azért használ profán szavakat saját Jézus-szerepéhez, hogy a Messiást lefokozza, hanem hogy saját gyarló ember mivoltát fölemelje a Megváltóhoz. Jézus is esendő, a gonoszaknak kiszolgáltatott, gyönge és törékeny ember, ezért hozzá hasonlítja magát, s meg tudja őrizni költőszerepében emberi lényegét, kicsiségét és végességét. (A bibliai Jézus is ilyen szavakkal halt meg a keresztfán: „Uram, uram, miért hagytál el engem?”)

Utassy kései lírájában már nem csupán a társadalmi, nemzeti és egyéni szabadságot jelentik a szívet fölemelő eszmék. Kozmikus élménye is az Eszme, fölülemelkedés az élet gyarlóságain, megbékélt bölcsesség. Nem belenyugvás, nem beletörődés, nem a hitványság elfogadását jelenti – erről szó sincs, ahogy ezt Sugdos a Sátán (1998–2001) című kötete már a címével jelzi. (Az istenfogalom ellenpontjaként tűnt föl költészetében a Sátán, aki a testi-lelki megpróbáltatásokkal szemben megadásra, öngyilkosságra csábítja, mintegy a madáchi képletnek megfelelően.) Az élet dolgaival, terheivel és ütéseivel, szép kegyelmi pillanataival szembesülve módosul Istent szólongató műveinek hangneme. Isten mint Logosz, mint világértelem megingott előtte, amikor fiát elvesztette. De a mindenkihez elközelgő halál nemcsak elválaszt, hanem egyesít is az Úrral (mint József Attila utolsó töredékeiben).

Az istenes versek változatai egy szélsőségek közt vergődő lélek fantáziaképeit vonultatják föl. Ragadozó föld (1987) című kötetében panteista vallomást olvashatunk arról, hogy amint érzékeli a harmóniát a természet kegyelméből, már nincs szüksége külön isteni hatalomra, a Teremtő eltűnik a teremtés dolgaiban: „Uram, / én téged / nem imádlak. // Nem fohászkodom / este hozzád, / (…) fordítsd el tőlem / ostyás orcád!” A végtelen isteni hatalom helyett a teremtményekben, a természet nyájas jelenségeiben, a reményt adó részletekben találja meg azt, amiben hinni tud: „Én ha térdelek, / csak az ibolyához. // Ha hódolok, / hát a Tavasznak.” Mintha ezzel a panteista vallomásával is a hatalmaskodó és a javakat kisajátító embernek „olvasna be”. A maga tagadó módján mégis az imádságokra emlékeztet ez a mű: olyan életérzést fejez ki, aminek valamiképpen köze van az istenséghez.

Nem arra törekszem, hogy mint valami lelki ügyvéd rábizonyítsam Utassyra: nem ateista ő, lássuk meg benne Isten engedelmes fiát. Nem erről van szó: alighanem egyezünk abban, hogy az ateizmus éppúgy idegen tőlem, mint a kételytelen hit: mindkettő korlátoltságra vall. De költői értelemben nagyfokú érzelmi gazdagság jelének vélem, ha ily sok árnyalata van annak az érzelmi színképnek, amely a „vörösön” inneni hittől az „ibolyántúli” istentagadásig terjed.

Íme egy példa az istentagadásra: „Én már sihederként se hittem, / hát még szomorú apaként. / Öregszem és nincs az az Isten, / ki előtt fejet hajtanék!” Ezúttal, úgy érzem, főként az emberi viszonyokat veszi célba az „istenmetafora”: alkalmat ad arra, hogy tiltakozzon bármiféle úrhatnámság ellen. A káromlás példája: „Dúdolom halhatatlanul, / hogy utál engem az úr, / szárnyas dalaim üldözi, / mert gyűlöli, mert gyűlöli” (Ahogy a torkomon kifér). A költői teremtés úgy vetélkedik az isteni teremtéssel, mint József Attilánál A kozmosz éneke vagy a Könnyű, fehér ruhában című versben. De Isten akkor is viszonyítási pont, ha profánul, szemrehányón vagy éppen vádaskodón beszélünk róla (lásd Illyés Gyula Megláthattál volna vagy Nemes Nagy Ágnes Istenről című istenmegszólító versét is).

Másképpen szól a Noé a Szép napkeltő holnapban (1995–1997): „Pillants rám, szánj meg engemet, Uram, / lassan véget ér, fölfénylik utam, / vallok hát neked szép szomorúan: // Káin megöli mindenkor Ábelt, / nem lesz különb, nem, az én fajtám sem! / Szeress így minket! És ments meg! Ámen.” Imádságát, mint lelki szükségletet, a bibliai alak nevében, költői szerepjátszással tárgyiasítva suttogja el. Az egymást irtó emberek javíthatatlansága azonban erkölcsi általánosítás. Megint más a hangja, amikor közvetlen közelébe csap a villám, amikor édesanyját siratja: „Öröknek hittelek, mama, öröknek. / Sírva fakad hiányodtól a ház. / Dobd el a mélység kulcsait: töröltek! / Kicsúfol Isten úgyis, megaláz.” Nincs feloldás a veszteségre, a halhatatlan lélekről szóló mesék nem emelnek föl, Isten nem segít, a halhatatlansághoz csupán a költészetnek van köze. De micsoda erővel emelkedik ki a sötét nihilből a megváltó fényre: „Köszöntelek messzülő szép hitemmel: / édes mama, halhatatlan halott! / Nézek utánad hosszan, s mintha tenger / búcsúztatná a lemenő napot.” (Halottal beszél) A költő a templomok, szentmisék Istene helyett Istent teremtett magának az érzékelhető végtelenségből s a sejtelmes alkonyati fényből.

A depresszió súlyos óráiban teljes a hitetlensége: „mert nem hiszek, jaj nem hiszek, / sem istenben, sem emberben!” (Nézek hosszan magam elé) Mégis fenntartja magának a hit lehetőségét, mert tudja, hogy a kétely, a tamáskodás nem csupán a tagadáshoz, hanem a hithez is elvezethet: „A hitek hite volt enyém. / Remegtem az igazságért. / Fölnevelt magához a fény, / így lettem az elmúlásé. / A hitek hite volt enyém! / Hitetlenségem: Tamásé”. (Ne feledjük, a bibliai Tamás csak egy ideig kételkedik.) Másutt ugyancsak egykori hitére emlékezik, és összetett érzést fejez ki a költői képpel: a természettudományos fölfedezésekből fakadó emberi tudás és a vele járó csalódottság különös érzelmi kettősségét. „Megszállottad voltam, hatalmas nagy Isten! / hittem benned vakon én. Hetedíziglen. / Ám ahogy a szűz Hold hűlt porán tapostam: / lábad nincslő nyomát siratózom hosszan.” (Farkasordító) Az űrhajósok holdsétájára gondolva inkább a veszteséget érzékeli, mint a nyereséget, hiszen a tudás révén Isten nyoma veszett oda a Hold porában. Utassy a költészet teremtő erejébe fogódzva kárpótolja magát a hiányzó Gondviselőért. A versért tagadta meg a hitet, s a vers vezeti vissza hozzá: „Van hitem. Van hatalmam. / Én a Teremtő nélkül is / feltámadok a dalban: // feltámadok a dalban!” (Teremtő nélkül)

Befejezésül abból a verséből idézek, amely a háromszoros árvaság érveivel a leghívebben fejezi ki a hitetlen hit önellentmondását: „Nem lelem apámat, / fiamat, anyámat: / csoda-e, ha tollam trónod ellen lázad?! // Született eretnek / vagyok. Így szeress meg! / Ősz van. Hull a dió. / Levelek peregnek.” (Isten!) Az eretnek nem hitetlen, hanem hitújító. A vita Istennel nem zárult le, és bizonyára további titkokat hív napvilágra Utassy érzelmi tartalékaiból. A költő az emberi lény érzelmi életének hullámzásáról ad hírt, amely föl-le hintáztatja, dobálja a felmagasodni vágyó, de összetöréstől fenyegetett, árva lelket. A „született eretnek” mindnyájunk önismerete érdekében vállalja és közvetíti dalaival megpróbáltatásait.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.