Archívum

Budapest–Zágráb: oda-vissza

II. rész
Kiss Gy. Csaba
2007. április

Zárában kezdődött

Fehér a fény. Nincs hova bújni előle, árnyékban is utolér. Felhőtlen az ég, nem mozdul a levegő, forró szorítással ölel magához. Amikor elindulunk délelőtt háromnegyed tíz tájban a Bölcsészkar épülete felé, árnyékban már legalább 35 fok meleg van. Egyik-másik tanár is ingujjban, nyakkendősen szaporázza lépteit a tengerparti épület irányába. Ünnepi alkalomra ilyenkor, mondják e délszaki világban, megengedi a protokoll a zakó nélküli, nyakkendős-rövid ingujjas eleganciát. Ez az emlékkép rémlik föl a nyári egyetem megnyitó napjáról. 1983-at írtak. Készültem már odahaza erre a napra. Annak a nyárnak az elején vagy huszonöt leckét megtanultam kívülről a Matica Hrvatska által 1966-ban kiadott nyelvkönyvből, melyet Kovács Pistától örököltem. Hrvatskosrpski (Audio-vizuelna metoda). Föltűnt, hogy horvátszerb van ráírva, s nem a nálunk megszokott szerbhorvát. Szerencsére volt hozzá kazetta, úgyhogy a kiejtést eredetiben követhettem. Máig a fülemben van az első szavak muzsikája. Ahhoz elegendő volt a gyorstalpaló magántanfolyam, hogy a külföldi szlavisták jugoszláviai nyári szemináriumán nem kellett kezdő csoportban járnom a horvát nyelvórákra. Akkor még csak bölcsészkar volt a városban. Pompás helyen. A riván. Riva, mint Velencében. Tengerparti sétány, mondanám. Hozzátartozik errefelé a városokhoz, a kisebbekhez és a nagyobbakhoz is. Azért megnézem az Anic-féle horvát értelmező szótárt: fallal övezett és rendezett tengerpart a városi kikötőben. Aki nem járt e tájakon, annak talán nem egészen érthető. Dalmácia városai a tenger felé nyílnak. Arra vezetnek a fő utak, onnan jött barát és ellenség. Ezért a riva különleges intézmény. Az érkezés és indulás helye. Többnyire itt hullámzik a korzó.

Szóval ezen a riván áll a tekintélyes épület, amelynek dísztermében gyülekeztünk az ünnepélyes megnyitóra. Később hallottam, hogy a két világháború között, amikor a város enklávéként az Adria keleti partján Olaszországhoz tartozott, egy olasz gimnázium volt benne. Következtek a megnyitóbeszédek. Úgy-ahogy értettem, ami a pódiumról eljutott a fülemig. A szláv nyelvek köztudomásúlag segítenek egymásnak.  A következő napokon itt tartották az egész társaságnak – lehettünk vagy százötvenen – az előadásokat. Az irodalomtörténetről szólókon igyekeztem jegyzetelni, egyre többet fölfogtam a hallottakból. Szorgalmasan jártam a reggeli nyelvórákra, a szabad időmet a tengerben töltöttem, esténként végigkóboroltam a várost. Kezdtem lassan elmerülni ebben a világban. Három dolog vonzott különösen. Maga a tenger és a mediterrán táj – fűszeres illatával, délszaki növényzetével. A horvát kultúra fölfoghatatlannak tetsző meanderei, a horvát-jugoszláv-szerb háromszög enigmája, a régi horvát irodalom addig számomra elképzelhetetlen gazdagsága – többek között éppen Zára XVI. századi költőivel, Petar Zoranictyal és Brne Karnarutictyal (Szigetről szóló elbeszélő költeményét forrásként használta Zrínyi Miklós). És nem utolsósorban a város köveiben a tapintható történelem rétegei. Az ókortól meglévő folyamatosság. Minden pusztítás, ostrom (volt belőle néhány, olyan kegyetlen dúlás, mint például a kereszteseké 1202-ben vagy az 1943-as, illetőleg az 1991-es bombatámadások), újabb és újabb hódítók, különböző államalakulatok ellenére. Az elkopó római latinitás, a horvát–olasz arány történelmi hullámzásai ellenére. És minden különösebb búvárkodás nélkül föltárult a múlt rétegei közül a magyar szint, középkorunk egy darabja. Amiből odahaza csak töredékek maradtak. A Mária-templom harangtornyának belsejében akár meg is lehet tapogatni az oszlopfőkön hármas csoportokban látható betűket: R.CO-LLO-MAN-NUS. 1105-ben vonult be Könyves Kálmán Zára városába. Nem az apokalipszis lovasaként, hanem gondoskodó uralkodóként, aki közös érdekekre apellált. Bonfinit, Mátyás történetíróját idézve: „Így szinte az összes dalmát elállt a velencések mellől, visszatért a pannonok szövetségébe, legelőször a záraiak, akik elzavarták a velencei hatóságot, és bebocsátották a király által küldött őrséget.”

Nem tudom, kitől hallottam a butácska szójátékot: boldogság Zára – bú Zadara. Merthogy horvátul ennek a városnak úgy hangzik a neve, hogy Zadar. Magyarul rögtön érezhető a két szó hangulata közötti különbség. A könnyedén lebbenő Zára trocheusa mellett a zordan koppanó Zadar. Amit persze a horvátok nem hallanak a mi a-hangunk híján. Tegyük hozzá, a magyar Zára nem egyenlő az olasz Zarával sem, hiszen a mi nyelvünkön a szókezdő z-ből nem lesz a kiejtésben enyhe dz. A városnak jólétet és békességet hozó közös királyainkra – Kálmán mellett elsősorban Nagy Lajosra – emlékezvén, gondolom, természetes, hogy mi a saját nyelvünkön szólítjuk. A két világháború közötti szép olasz könyv így beszél a városról: „Zára! szépen csengő neved úgy harsan idáig a történelemből, mint egy trombitaszóló.”

Amikor a nyelvgyakorlatokon fogalmazást kellett írni, képzeletbeli rádióműsor vázlatát vetettem papírra, kicsit töprengve, milyen hanghatásokat lehetne egy valódi rádióműsorban fölhasználni: a tenger mormolásától, a hajókürtöktől a sirályok vijjogásáig, a kissé monoton, mélabús dalmát népdaloktól a zárai harangokig. A horvátok megérkezésnek (dolazak) mondják a maguk honfoglalását. Ott állnak a historizmus horvát festői által a képzelet díszes ruháiba öltöztetett vezérek a sziklaszirtek között habzó Adria fölött, a tér és idő végtelenjébe pillantanak. Hazára leltek. Valahol ezen a tájon, a tenger mellékén. Itt született meg a IX–X. században a középkori horvát állam. Megérkeztek tehát. Ahogy magam is odaérkeztem közel negyedszázada a horvát nyelv és kultúra kapujába.

Csurgó és Kapronca között

A csurgói állomás. Itt kezdődik az átkelés. Az utolsó város Magyarországon, utána már csak Gyékényes következik, a határállomás. Áthaladok újra és újra Csurgón, alig látok valamit a városból, néhány tetőt, tornyot csupán. ’90 februárjában vagy márciusában itt korteskedtem. Délután érkeztem, másnap reggel már indultam vissza. A teremre emlékszem, ahol szorongtak a választópolgárok, a bizakodó hangulatra meg a vastag falú régi parókia vendégszobájára. Semmit sem láttam Csokonai városából. Csokonai? Miért is volna éppen az övé? 1799 májusától csak néhány hónapig volt a városban helyettes tanár, és maga az iskola, a XVIII. század végén alapított református gimnázium (ismét visszakapta az egyház) legalább annyira érdemes az utókor emlékezetére, mint a költő. Nekem talán mégis azért elsősorban Csokonai, mert a magyar irodalom történetét iskolásként én még földrajzként is tanultam. Mindig kíváncsi voltam arra, hol éltek, merre jártak a magyar írók-költők. Hátha tapintható még ott valami a szellemükből. Vonzottak a magyar glóbusz helységei, melyek tőlük kaptak ragyogást. Csurgó pedig – tőle, az angyali költőtől. A magyar költészet Mozartja, ahogy A. mondja. Itt írta, Csurgón, fergeteges színjátékát, a Karnyónét. Zágrábi tanárként veszem észre, hogy a dráma egyik szereplője horvát. Bár szerzői utasításként azt írja: „ez mindég rácossan fog beszélni”. Szerb volna talán? Úgy gondolom, nem. A debreceni Csokonai talán nem érzékelte annyira a különbséget a délszlávok között, esetleg hallott szerb szót valahol, vagy valakit szerbes ejtéssel magyarul beszélni, s valami hasonlót érzékelt itt. Ne feledjük azt se, van Kalocsa környékén olyan falu, melynek horvát nemzetiségű lakóit ráchorvátnak nevezik. A határ közeli városban költőnk valószínűleg inkább horvátokkal találkozott. Lázárnak, a boltossegédnek a beszédjében elsősorban mássalhangzók zöngésítésével és a sok kicsinyítéssel érzékelteti a másságot.

Zákány-Gyékényes. Így pontosabb. A zákányi domb előtt áll meg a vonat, ha az állomást Gyékényesnek hívják is. Itt azután leszáll még mutatóban egy-két magyar. A senkiföldjén rendszerint egyedül vagyok a kocsiban, majd csak Kaproncán, a túloldalon szállnak föl a Zágrábba igyekvő horvátok. A valahai vasfüggöny (volt ilyesmi Magyarország és Jugoszlávia között szintén, a Szeged környéki tanyavilágban még a ’80-as években is igazoltattak egyszer civil ruhás határőrök) tanújaként még fölbukkan egy roskadozó figyelőállás, és máris a hídon vagyunk. A Dráva. Szürkéskék, olívzöld, barnába hajló. És innen egyáltalán nem ezüst, mint az országcímerek (Magyarországéban és Szlavóniáéban is) egyik pólyájában a humanista vagy romantikus magyarázat szerint. Hömpölyög, zúdul, mélán szétterül, a hídlábaknál örvénylik. Mikor hogy. Szimbolikus hely. És állandó mozgásban van. Két ország határát mossa. Le- és fölfelé menet is át kell kelni a folyón. És a túloldalon kezdődik valami, gondoljuk, ami nem olyan, mint az innensőn: „…már ott, a Dráva-hídon túl szembeszökik valami változás, némi eltérés a vidék alapszíneiben meg a domborodások jellemében. Meg se kell különösebben figyelnünk, hogy a kalauz az »egy perc« mellé »jedan csász«-t kiált, meglátszik, hogy más földön vagyunk” – így útirajzában a száz évvel ezelőtti magyar vándor, Solymossy Sándor 1901-ben, aki később azután a magyar néprajztudomány jeles képviselője lett. Persze inkább valami belső érzésről lehet szó. Az volt annak idején, és az ma is. Száz év alatt még jócskán nőtt is a lelki távolság. A vasúti híd mellett egy közúti. De csak belső horvát forgalom halad át rajta. Kocsival itt nem lehet átmenni Magyarországról Horvátországba. Egyszer, vasúti sztrájk idején (nehogy csalódjanak Zágrábban a vizsgára várók) a csurgói polgármestertől kértem segítséget. Jókora kört kellett megtennünk autóval Csurgótól Kaproncáig.

Vonaton percekig tart az egész. Elfutunk Dernye (Drnje) vasútállomása előtt, fiatal zágrábi történész kollégám, Hrvoje Petric falumonográfiájában (2000) nemrégen készült színes fényképen láthatjuk együtt a gyékényesi és a dernyei labdarúgókat. Ennek a nemzedéknek remélhetőleg újra természetesek lesznek a kapcsolatok. A sínek mellett Vegeta-silók mutatják, hogy Kapronca következik, ott azután horvát beszéddel telik meg a kocsi.

Alsódomború: Donja Dubrava!

– avagy egy átkozott költő a Muraközből

2003 novemberében Kaproncán rendezett a zágrábi egyetem történeti intézete nemzetközi tudományos szimpóziumot a Drávamellék  határtérségeiről. Igazi „köztes” tanácskozás volt ez. Határszélekről folyt a szó, hiszen mossa ez a folyó a stájer, a szlovén, a magyar és a horvát partokat egyaránt. Abban az értelemben is köztes volt, hogy az előadók tudományterületek határsávjaiban mozogtak: földrajz, történelem, irodalom egymással szomszédos mezsgyéin. A magyar irodalom Dráva-képéről kíséreltem meg áttekintést adni. Oláh Miklós Hungariájától kezdve (az országcímer ezüst pólyáiról az elsők egyikeként állította, hogy a négy országos folyót jelképezik) Zrínyi Miklóson át XX. századi költőinkig. Jókai az Erdély aranykorában festett képet erről a tájról, hiszen itt esett meg 1666-ban a végzetes vadászat, a Csáktornya és Varasd közötti erdőben. „A Dráva mellékén vagyunk – így a nagy mesélő –, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, évezredes ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vízi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló gallyairól gyökereket húz az éltető víz színe.” Baksay Sándor (író és református lelkipásztor, később püspök) Az OsztrákMagyar Monarchia írásban és képben című sorozat Dunántúlról szóló (IV.) kötetében a Drávát a leggyorsabb és legrakoncátlanabb címerfolyónak nevezi: „Amerre megy, mindenfelé ágyat vet magának, s jobbra-balra holt Drávák szegélyezik útját, melyekkel mint egy pajkos gyermek a nevével, telefirkálja a partokat: »Itt járt a Dráva«; felszaggatja vagy eltemeti a két ország határcölöpeit, mert innen, majd amonnan csap el egy szeletet a másikhoz. […] Gyors és váratlan áradásinak játékszer a védgát, a kitépett fákat széles árteréről felgyűjtve sodrába hordja, fejjel buktatja mélységeibe, ágaikat fövenybe temeti, fölszínén éveken át rothadoz a felülkerült gyökérzet, végre csak a kopasz törzsök sötétlik a vízszín alatt a hajósok veszedelmére. Nem egyesíti, hanem külön választja melléke népeit.” Amikor előadásomban Somlyó Zoltánhoz értem, és szülőfalujához, a muraközi Alsódomborúhoz, melynek nem tudtam a horvát nevét, Zvonko Kovác zágrábi szlavista kollégám kiáltott közbe: Donja Dubrava! Kiderült azután a szünetben, ő is odavaló. A mi „átkozott költőnkről” azonban soha nem hallott. Amikor másnap a tekergős folyam mentén kirándulásra indultunk, útba ejtettük Alsódomborút is. Túl sok nem maradt róla emlékezetemben, hiszen csak keresztülbuszoztunk rajta. A Dráva közelébe települt a falu, nem messze attól a helytől, ahol a Mura beléfolyik. Gönczi Ferenc néprajzi munkájában (Muraköz és népe, 1895) azt olvassuk róla: „Alsó-Domború élénk, nagyszámú intelligenciával bíró nagyközség. Olvasóköre is van. Az itt lakó Hirschler-testvéreknek – kik hazafias érzületük- s közügy iránti lelkesedésükről megyeszerte ismeretesek – nagyszerű fakereskedésük van, mely hazánkban egyike a legnagyobbaknak. Vagyonos lakói jó magyar hazafiságuk által is kitűnnek.” Nem biztos, hogy e sorok tetszenének horvát kollégámnak. Schwarz Simon, Somlyó Zoltán édesapja, aki egy dombóvári nagykereskedelmi cég főnöke volt, minden valószínűség szerint beletartozott az intelligencia (úri osztály) említett körébe. A rövid percek alatt néhány régebbi házat ugyan fölfedeztem a busz ablakából, de sejtésem sem volt arról, merre kéne keresni, ha egyáltalán megvan még, a költő szülőházát. 2005 decemberében említettem Somlyó Györgynek, mikor egymás mellett ültünk a Nap Kiadó könyvbemutatóján, hogy szeretnék vele egyszer beszélni édesapjáról meg Alsódomborúról, hetek múlva azután már csak a halála hírét vehettem. Az egykori muraközi faluhoz a leginkább hiteles kalauzunk maga Somlyó Zoltán lehet, a méltatlanul elfeledett költő. Évszámolvasó című versében harmincévesen készít számadást életéről. Születésével kezdi:

Ezernyolcszáznyolcvankettőben születtem nyáron én,

és azóta egyre, egyre az életem várom én.

Nyolcvankettő júniusban, Drávaparton, Domborún,

hol a legszebb rózsa nyílik, hol a legszebb lomb borul.

Ezernyolcszáznyolcvankettő: első évem be fakó!

Kis fürészgyár rossz zugában voltam vaksi kis lakó!

Tulipános udvar mélyén hulltak első könnyeim

magyar földnek horvát kéztől boronált göröngyein.

1911 májusából való Az átkozott költő szól című vallomása: „Lent a falumban apró, rozoga híd áll a Dráva egy vékony, beteges ere felett. Mindössze öt lépés hosszú. Az innenső hídfőn piros-fehér-zöld táblás jelzés van, túlról piros-fehér-kék: Horvátország – öt lépésnyire. Gyerekkoromban sokszor mentem át e kis hídon, a lila rekettyés alján, és boldog voltam, hogy oly rövid idő alatt egyik országból a másikba lehet sétálni. Boldog voltam, és megszerettem magam nagyon, mikor észrevettem, hogy a rövid hídon legszívesebben vagyok, mert innen is, túl is, nem volt hosszú maradásom: mindig megálltam a pallón, és nagy biztonságban éreztem magamat a két ország között.

Később aztán ez lett a legvégzetesebb szomorúságom. Megtudtam, hogy se magyar, se horvát nem vagyok, csak félszeg, furcsa keverék, s a két ország egyike se tud megtartani, s egyiket se tudom külön átérezni. Szerencsétlen vagyok: hazátlan vagyok és kitagadott, s még ma is egy kurta hídon ragad a lábam – örökké víz fölött állván, idegenségemtől beteg szemeimmel egyre mosom a dolgokat, szeretnék szépen tisztán látni mindent: eredetemet, utamat, megállásaimat, nekilendüléseimet – de nem lehet.

Két ország hajtott ki magából, az egyiknek gyökerei elromlottak a kezemben, a másiknak gyökerei korbáccsá váltak. Talán ezt szeretem jobban! Érzem, hogy ebből az egyoldalú siralmas szeretetből áll össze verseim lélektana: a horvát vad kultúra és a magyar szomorúság serkentő ereje – ezek kapcsolódtak össze bennem halálos egésszé.

Hogy nagyobbára szerelmes verseket költök, ne riassza vissza az olvasót és kritikusaimat! A szerelem az egyetlen lehetőség, amely a hontalan költőt megmentheti a hazaárulástól!…”

A magát magányra ítélő költő, a bohém, az örök csavargó és a szerelem lovagja ifjú éveiben végigjárta a vidéki szerkesztőségeket Szegedtől Nagyváradig és Pécstől Fiuméig, rövid ideig még Angéla nővérénél fönt a Karszton, Vrboskóban is meghúzta magát. Szinte kínálják magukat a horvát, horvát-magyar helyek alaposabb vizsgálatnak. A családi fészekből kikerülve-kiesve megtapasztalta a nyomort is, keserűségében stilizálta magát a sors kiátkozottjának. Somlyó Zoltán, akit a nagy Nyugat-nemzedék árnyékában nem mindig lát igazi jelentőségének megfelelően az utókor, pedig „költészete nemcsak repülni vágyik, de szárnyalhatna is, mivelhogy szárnyalásban fogant, s képes magasröpülésre”, írta róla a kései költőtestvér, Kormos István. Muraközi emberünk gyakran visszatér verseiben a szülőföldi tájhoz, a Dráva-part hangulataihoz, a légrádi komppal átkelő horvát parasztokhoz. A vissza nem térő ifjúkor iránti nosztalgia, az emlékező távlaton át megjelenő falusi harmónia jellemzi e képeket. Népdalok, nóták muzsikája szólal meg ezekben a versekben. A Vén tutajos dalában ilyen, dalra emlékeztető hangütésben:

Kemény a gerenda válla,

rossz fekhely a deszkaszál.

Szomorú az égre nézni

S látni, a hold hogy kaszál.

Ma Légrádon, Domborúban,

Holnap már Eszék alatt.

Fut a Dráva, visz a Dráva

Föld fölött és ég alatt.

(Folytatjuk)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.