Archívum

Ne utazz Kairóba!; Vonulás; A sárga sakál verse

2007. február

Ne utazz Kairóba!

Délután öt óra van, az angolok mind teához ültek.
Megfigyelem a homokóra tiktaktalan, vad percegését.
Arcodat nézem, nem az idő, egy háziállat rágta széjjel.
Én vagyok az a háziállat. Az átalakult háziáldás
leopárdteste árnyékot vet a vészesen fehér falakra.
Testem alatt, felett és mellett a roskadozó karavánok
homokkő szobrai simulnak kiszikkadt bőröm felszínéhez.
Az oázisom délibábja egyre csak azt súgja fülembe:
Ne utazz Kairóba többé! Ne utazz soha Kairóba.

Vonulás

Egyiptom fölött lépked egy könnyed úri szellem,
a neve, mint egy Byron, úgy lengedez a szélben,
ez is része a harcnak, harc a valóság ellen,
az ismeretlen tájat felfedezni a képen.

Az ismeretlen tájban fiúk és lányok sorra
vonulnak kézen fogva, már-már koedukáltan,
s hogy mégsem laknak együtt, az csak egy versi hóbort,
nagyon is összehozza testük a nyári tábor.

Miközben elvegyülnek az elszerelmesetben,
köröttük tiszta színű vágy száll molekulátlan,
és körbefogja őket a tűnt időnek bokra,
amíg egymásra csúsznak a test oázisában.

A sárga sakál verse

Ne gondolja azt senki, hogy itt már minden veszve,
Ezúttal is felhangzik a sárga sakálok verse.
Tudni lehet e versről: nagyon egyszerű lények
Ölnek, rabolnak benne, és pálmák alatt henyélnek.
Föld alatti a tüntetés, összegyűlnek a kígyók,
A sivatag asszonyai messze vonulnak ringó
Csípőjükkel a lassú és roskatag tevéken,
Amíg a sakálhorda is eloszlik a térben.

És aztán egy akad csak, aki legtovább bírja,
Nem marad meg a neve sem, csak ezt a verset írja.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.