Archívum

Mi marad belőlünk?

Búcsú Határ Győzőtől, Lázár Ervintől és Nagy Gáspártól
Ács Margit
2007. február



Nagy Gáspár (1949–2006)

Látod szép légi felvételeken, ahogyan jéghegyek, egész szigetek hasadnak le az Antarktiszról. Átjár a félelem, teljesülni kezdtek az apokaliptikus jóslatok. S néhány óra múlva elfelejtkezel róla, hiszen emberi hangyaként mi mást tehetnél: terheidet vinned kell, a tél közelibb pusztulással fenyeget, mint az özönvíz és a felperzselt erdők, mezők. De nem felejted a látványt: a hasadást és a lassú távolodást, mert veled is ez történik egy ideje. Lehasadnak rólad léted részei, beleolvadnak a falánk, fekete óceánba szeretteid, halottaid. Milyen kevés, ami maradt belőled őnélkülük.

Nagy Gazsit könnyű volt szeretni. Olyan volt, mint a legkedvesebb, legfiatalabb testvéretek. Vajon miért van, hogy a nagy családokban a legfiatalabb gyermekek a legkedvesebbek? S hogyan lehet, hogy Gazsi, aki egyetlen fia volt szüleinek, ezt a végtelen kedvességet magában hordozta? Karamazov Aljosa ismerte idősebb testvérei szenvedését és bűneit, s önnön jóságát kínálta áldozatul a megváltásukért. Néha azt gondoltad, hogy testvérek híján Gazsi titeket, magyar írókat, jókat és kevésbé jókat vegyesen, befogadott a családjába, nézi és ismeri bűnös szenvedélyeiteket, hiú gyarlóságotokat, de látja bennetek a dicső küszködést önnön romlékonyságotokkal szemben, látja a szenvedéseteket is, és számíthattok a méltányosságára, tapintatára, szeretetére. Megváltódtok az ő barátságában.

Ott volt a könyvbemutatókon, a szerzői esteken, a díjazások ünnepein. Idősebb barátait hosszan gyászolta, s emléküket életben tartotta. A műveknek tisztelgett, de mindig tudta és tudatta, hogy a művet egy emberi lény hozza létre, akinek személyes mivolta is becses, összetéveszthetetlenül és szívvidítóan egyszeri. Minden esszéje, akár írói teljesítményről szólt, akár képzőművészek munkájáról, a művész emberi lényére is rányílt.

Talán ezért teszed te is ezt önkéntelenül, a mintában az ő szelíd óhaját látva: engemet, magamat is szeressetek, énrám, magamra is emlékezzetek. Mert tudhatta versei értékét, és azt is, hogy a magyar lírának ama vonulatát, amely évszázadokon át „történelmet csinált”, azaz motiválta a történelem folyamatait, az 1956 után indult néhány nemzedékből ő szinte egyedüliként folytatja. Nem mintha másnak nem lettek volna a kor tudatállapotára kiható művei, de emblematikus erejű szavakat ő mondott ki, az ő néhány verse lett egyszerre irodalmi és történelmi tény. S tudta, hogy tisztelet övezi mint bátor költőt, de azt is éreznie adatott, hogy az efféle tisztelet milyen embertelen. Embertelenül, részvétlenül követeli meg a közember a „nagyoktól” a sebezhetetlenséget, tévedhetetlenséget, holott épp azért jár nekik tisztelet, mert sebezhető, téveteg emberként is képesek a világ, a hatalom szemébe vágni az igazat. Hát ilyen tollforgató nem sok maradt most már köztetek, és sirathatnád te is az irodalom, a nemzet veszteségét, minden joggal. De jobban bízhatsz abban, hogy a Balassi-kard markolatára új kéz kulcsolódik, mint abban, hogy a Nagy Gáspárból sugárzó szeretet valaki másban még egyszer felgyúl. Ezért őt siratod, a barátodat, a rólad lehasadt részedet. Ösztönösen engedelmeskedsz az ősi hiedelem sugallatának, mely szerint nem talál nyugalmat addig, míg el nem engeded – hát elengeded.

S belőled így mi maradt? A fájdalmas szeretet, a fantomfájdalom a hiányzó részben. De hát ez még mindig ő. Látod, csak az ő szeretete, ami maradt. Nem kis teher, nem könnyű küldetés.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.