Archívum

A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája

Csoóri Sándor költészetében, 1. rész
Nagy Gábor
2006. november

A Csoóri-vers természetrajza

Világ és lírai személyiség ütközése – ez (leegyszerűsítve) Csoóri Sándor lírájának a drámája. Miközben a költői magatartás a világ teljes átélésére irányul, szüntelenül szembesülni kénytelen azzal, hogy ez a világ és az én összeegyeztethetetlen. Legyen szó a kádári szocializmus időszakáról vagy a rendszerváltozás hullámán térségünket elárasztó globalizációról és nemzeti felelőtlenségről: a lírai személyiség morális alapállásával nem fér össze az azonosulás, a világban feloldódás. Ez nem eredményezi Csoórinál az elefántcsonttoronyba visszahúzódás magatartását, a világtól való teljes elzárkózást; a rendszerváltozásig a világért, a teljességért való küzdelem roppant energiái torlódnak össze verseiben.1 1989 után azonban egyre sűrűbben jelennek meg a lemondás gesztusai, a szembeszegülés és ellenkezés magatartásából fakadó rapszodikus hangoltságot egyre gyakrabban váltja fel a lemondó visszavonulás elégikus hangneme.

’89 előtt, a szocializmus nemzeti hagyományokat, morális értékrendet szétzúzó barbársága ellen még lehetett küzdeni: egyértelmű volt, Csoóri számára nagyjából az ’56-ot követő megtorlásoktól, a bajok forrása. Az ismert baj könnyebben legyőzhető; ekkor még igaz volt e költészetre, hogy „meggyőző elszántsággal békíti össze a világ széthulló elemeit. […] S ezekben a pillanatokban egy olyan ősi egységnek is emléket állít, amelyiknek visszaállításáról az emberiség sohasem mondhat le”2 – írta Gróh Gáspár A világ emlékművei kapcsán. ’89 után nagyon hamar kiderült, hogy a szocializmus bukásával nem sikerült visszafordítani a nemzeti hagyományok térvesztésének folyamatát; s az okok immár sokkal rejtettebbeknek és összetettebbeknek bizonyultak. A rendszerváltozásba vetett reménység és hit megcsalatása súlyos sebeket ejtett a lélekben. Pedig a Csoóri-versek lírai személyiségének alkata alig változott: az individuum szabadsága és a nemzeti és szűkebb közösségek iránti elkötelezettség adja a megingathatatlan morális alapot. S bár a személyiség küzdőkedve – a nagy csalódások következtében is – megkopott, a Csoóri-vers tovább gazdagodott, teljesedett.

A Csoóri-versek lírai személyisége tehát kettős indíttatás küzdelméből teremtődik és e küzdelemben rajzolódik elénk. Az egyik késztetés a szuverén individuum szabadságvágya, a másik a közösségi, nemzeti elkötelezettségek parancsa. Ezek nemegyszer feszültségbe kerülnek egymással, s az ebből adódó küzdelem és létállapot, közérzet és hangoltság lesz nem egy verse legfőbb tárgya. „Innen eredeztethető a személyiség tulajdonképpeni drámája, s ezek a feltételek alakítják a Csoóri-lírában máig uralkodó törekvést: immár egy megnövelt lehetőségű, küzdővé stilizált, mindig fronthelyzetbe állított, de egyúttal emberi teljességre vágyó lírai hős az, aki teljes személyiségével mintegy átadja magát a közösségi lét problémáinak.”3 Csoóri világra nyitottsága, világszomja, teljességre törekvése azonban megakadályozza, hogy a vers a személyesség közegébe záruljon. Görömbei András találó megfogalmazásában a „személyesség helyett a lírai alany esetében a személyiségre teszi a hangsúlyt”4 . Ez a lírai személyiség „a világra az első megértés és megnevezés vágyával tekintő archaikus ember szólalásának helyzetét imitálja.”5

E líra hanghordozását Kulcsár Szabó Ernő többnyire a rapszódia műfajához kapcsolta, ami következménye a szerepfelfogással összefüggő emelkedettség és disszonáltság kettősségének: „a vállalt küldetésszerep ily módon nemcsak a közösségi problematika (közvetett, képi-hangulati jelzésű) versbe emelését, megszólaltatását jelentheti, de kifejezhetővé válnak így a szereppel járó érzelmi antinómiák is.”6

A gyakran látomássá növő metaforikus kép a Csoóri-líra alapeleme. Ahogy Pécsi Györgyi rámutatott: „legerősebb költői kifejezőeszköze a szürrealisztikus kép, de kérdés, mennyire a szabad asszociációs játék, az elme tudat alatti csapongása szervezi ezeket a képeket – ha rövid úton szinte mindig fölfejthető, miért kerülnek egymás mellé látszólag nagyon távoli képelemek (behozza a történelem, a személyes emlék, kiderül a szubjektum viszonyulásából, a gondolkodás logikájából).”7 Valóban, az apollinaire-i szürrealista montázs nem jellemző erre a költészetre, a metaforikus képzetkapcsolások magasabb szinten is funkcionálisak. Nem egyetlen rendszerbe szerveződnek, mint Baka István költészetében, hanem kisebb csomópontokba, amelyek együttesen a költői személyiség éthoszát, világlátását jellemzik. És Csoóri – szintén szemben Bakával – fogalmi és tárgyi társításától sem riad vissza, nemegyszer legeredetibb metaforáit hozva létre így.

Verseiben a gondolatiság is szemléletesen, képekben ölt testet. Nem az objektív tárgyiasság statikusságában, amelyben a tárgyak egyediségüket elveszítve magát a dolgot jelentik (mint Nemes Nagy Ágnesnél: „Tanuld a fákat…”), hanem a szemléletes tárgyiasság dinamizmusával,8 amelyben a tárgyak, a természet elemei és a fogalmak is ugyanazon akció részesei, amelyre a lét drámájában – ami gyakran a történelem színpadán zajlik – a lírai személyiség vállalkozik vagy kényszerül9 :

Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.
Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak,
csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák

s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,
egy ismeretlen idő osztódó sejtje,
rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére
s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

(Jó volt nekem)

Gondolatiság és képiség polifon egységben van; verseiből „a közvetlen érzékelés, az elemző logika és a nyelvi megfogalmazás archaikus, primér szinkretizmusa tükröződik vissza.”10

A gondolatiság gyakran a nemzet sorsának kérdéseivel kapcsolódik egybe. Csoóri lírájának közéletisége ezért is lehetett vita tárgya, meg azért, mert végletes személyességéből soha egy jottányit se engedett. Ami a verseiben közéleti szerepvállalás, az is személyisége morális jegyeiből ered.11 Azért kivételesen gazdag ez az individuum, mert én- és mi-tudat szervességét evidenciaként ismeri és vallja. Közösségi identitásának elevenségéből következik, hogy „a hagyományos értékek […] kiiktatását”, ami a szocializmus időszakát illeti, illetve ’89 után a nemzeti hagyományokban gyökerező létmodell „térben és időben való kiteljesedésének, érvényesítésének lehetetlenségét vagy roppant nehézségét írja le”12 . Ugyanakkor közéleti, nemzeti ügy is egybekapcsolódik nála az általánosabb érvényű létértelmezéssel: „egyaránt a maga ügyeinek horizontjába tudta vonni a magyarság legfontosabb ügyeit és a XX. század végi emberi lét mérlegét is.”13

Rokona és utóda elsősorban Ady Endre és Nagy László költészetének.14 Lázas vívódásai inkább Adyhoz, morális rendíthetetlensége Nagy Lászlóhoz közelítik. Mindkettejükhöz konkrétan is kapcsolódik portréversek sorában vagy a közös világszemléletből fakadó idézetekben, allúziókban, intertextuális játékokban.15 A Csoóri-vers az Ady lírájához is visszanyúló és Nagy Lászlónál kiteljesedő bartóki modell újabb változata mágikus-animikus metaforikájú, a történelmet aktualizáló s a jelenben megmérő és a jelennel összevető, kritikus, a közösségi értékek éthoszára alapozó személyiséget kirajzoló szövetével.

Nyolcvanas évek: magánéleti és közéleti válság szorításában

A Jóslás a te idődről válogatott versei után egy évvel, 1980-ban jelent meg az újabb verseket tartalmazó Csoóri-kötet, A tizedik este. Tovább erősödnek poétikája egyedítő elemei. „A lírai én nézőpontja […] megsokszorozódik, a lírai szituáció kitágul, térben és időben egyaránt végtelen, emellett váratlan elemekből épül föl. A Csoóri-versek egy-egy képben így tudják érzékeltetni a nagy életformaváltást éppúgy, mint a személyiség történelmi és jelenkori tapasztalatát, a megváltozott jelen időbe folyton beleszóló múltat, s azt is, hogy a költői én mindezt intenzív élményként éli meg.”16 Tovább mélyül a távolról egymás mellé kerülő motívumok közti kapcsolat is,17 bármily véletlenszerűnek tűnik is, mely természeti látvány hivatott a lírai személyiség közérzetét modellezni, azok valójában, a jelképiség szintjén Csoóri világképének kontúrjait is minduntalan kirajzolják. Miért kerül egymás mellé A csongrádi Tisza-parton soraiban „homok-ágyékú Tisza-part”, „romló testem”, „eltűnt vadállatok maradék csírasejtje”, „párzó csigák”, „nyárfa-pöhöly”, „medve-isten”? Épp e véletlenszerűen kiválasztottnak tetsző motívumok rajzolják ki a vers alapjelentését: a termékenységnek, az élet továbbélésének nagy misztériumát. Bár a költői én romló testével csak fekszik e környezetben („Fekszem, tisztulok”), a tisztulás révén részesül az élet megújulásának boldogságában: „Dobog a földidő alattam, / az ős nász moraja / dobog föl újra.” S a „medve-isten” záró motívumával (noha az csak egy hasonlatként kifejtett metafora viszonyítója) a termékenységvarázslások pogány ősidejébe helyezi vissza a költői ént – s az olvasót. Az Aszályos, bibliai év motívumrendjét pontosan megszabják a címbe emelt szavak. Gyíktorokként lüktető bokor, sárga mezők, napóra, kiszáradt fácánok („fölsikoltanak, / mintha fatojás koppanna ki belőlük / a repecskes földre”), véreres szemek, kidudorodó pupillák, csörgő gaz, „megrepedezett, pangó kutak” – minden a bibliai léptékű aszály megjelenítését szolgálja. De itt nem (csak) egy aszályos tájról, országról van szó: a lírai személyiség közérzetét is ugyanez a torkot eltömő szárazság hatja át – a cenzúrázott gondolatok kora vagy a személyes tragédiák miatt? Csak a kötetkontextus alapján mondhatjuk, hogy egyik is, másik is – itt csupán a létállapot rendkívül szemléletes rögzítése történik meg: „Szomjan haldoklik a szó a szájban, / a celofán-ropogású levegőben.” (A celofán nagyon gyakori motívum Csoórinál, s mindig a természetet pusztító civilizációra, a felelősségét nem ismerő emberi világra utal.)

A kötet a Rejtett önarckép ars poeticája, „nyársuhanás és hóözön” teljességet adó ellentéteiben megmerítkező önarcképe után rögtön olyan verssel nyit, amely újra Ady Endrét idézi saját portréja hátterébe. Már a Rejtett önarcképben nyilvánvaló az Adyval rokonság: „Bakonyerdő a vállaimnál”, csak itt Párizs helyén Prága és Varsó áll; a Bölcsőhelyem, esőben pedig pretextusként aktualizálja Ady Séta bölcső-helyem körül című versét. Mindkét mű a falu pusztulását konstatálja, szembetűnő azonban, hogy míg az Ady-vers alapszituációja szerint a költő a szerelmének mutatja be szülőföldjét, fölidézve annak egykori dicsőségét is, Csoóri elégikus monológjának nincsen megszólítottja, a költői én magában néz szét gyermekkora helyszínén, s a múltnak dicső emlékeit nem, csak romjait találja: „szép, hattyúnyakú ostornyelek körül / rég elporladt lovak párája úszkál”, „hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben / s körték hullnak föléjük darazsasan”. Míg Adynál a lírai alany még a pusztulásból is büszkén emeli fel fejét: „Ez itt pedig magam vagyok, / Régi tüzek fekete üszke / S fölöttünk végzet-szél fütyöl. / Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj, / Avagy légy rám ujjongva büszke”, addig a Csoóri-vers azonos nyitó és záró versszaka a „sújtottan ázik két árva kocsikerék” szólamával az öntanúsítás gesztusát („villámlik felhős jobb karom”), az önistenítés trópusát is az enyészetben oldja föl.18

Csak akkor telnek meg némi öntudatos fénnyel Csoóri mondatai, amikor valamely művésztársának szellemét idézi meg,19 mint a Nagy László arcképe című portréversben. Szinte megelevenedik Nagy László, amint „nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad: / a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz”, az a nyughatatlan, pihenni nem tudó szellem, amit Csoóri Adyéval kapcsol öszsze, ebben a mozzanatban dúsítva föl a költői alkatot, a mesterség tudóját a nemzete iránt elkötelezett ember küldetéstudatával:

szavakat olvas le a galambcsőrről,
a messzi tulipán selymes cimpáiról,
szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról
s nézzétek: Ady halott szemeit készül
szemével fölszaggatni –

Megszaporodnak a kötetben a számvetést végző közérzetversek, a „Jobb lett volna magamat lánggal / etetnem s nem politikával” (Hozsánna, rózsák) keserű, tétova szólamával,20 „az ablakmosónak álcázott titkosrendőr” (Zörög éjjel a mák) fenyegető árnyával, konstatálja, hogy egyre több „az emberárulás verse, / a versben megromlott világ verse” (Lámpák és öklök elé), a költő „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, Nagy László Ki viszi át?-ját is megidézve, a káromkodások katedrálisának, a lelket bomlasztó erőkkel való szembeszállás szimbólumának pusztulását vizionálja: „fejemben hó emléke, / hó, hó, mintha egy katedrális vakolata / hullna csöndben” (Hó emléke). A Csoórinál oly gyakori hó motívuma itt egyszerre „utal József Attilára, Illyés Gyula híres képversére, Nagy László káromkodásból épített katedrálisára, de egyéni találata, belső fejleménye a versnek, maradandóan egyéni megújítása költészetünk gazdag hó metaforájának”.21 Nem véletlen, hogy Csoórinál többnyire az elemi létezők, elsősorban a hó és a nap(fény) tudnak olyan alapmotívumokká válni, amelyek a versek terén túlsugározva határozzák meg e költészetet. E két, részben ellentétes alapelem modellálja a világ egészét, teljességét, s össze is kapcsolódnak a lírai személyiség fő jellemzőivel, a többnyire a naphoz és attribútumaihoz köthető életöröm utáni vággyal, illetve a hó jelentésmezejébe tartozó erkölcsi tisztasággal, a kívülállásból eredő be nem mocskolódással, az egyéni szuverenitás megőrzésével.

Az Újtestámentumi sorokban Csoóri a „boldogok a lelki szegények” bibliai szállóigét fordítja ki: a „Boldogok a részegek” refrénjével kezdődő strófák először a mocsokban, sárban, majd a lemondás és igénytelenség tompaságában, aztán az elhagyatottság, magány kilátástalanságában mutatja a részegeket; a két utolsó versszakban azonban fokozatosan megmutatkozik sorsuk másik oldala is, a másnaposságban feltárulkozó halálélmény, végül a törvényenkívüliség és a megvilágosodottság kiváltsága. Kisszerűség és egyetemesség végleteit kapcsolja egybe itt is a metaforika, „dong-bong a világegyetem / egy cserebogár szíve körül”, „az áldozataival eljátszogató tenger” elementáris szférájában szinte nevetséges a babérokra törő ember (a részegeknek „nem kell a bársonypárnán / virrasztó aranyérem”). A már-már őrületig fokozódó elhagyatottság jellegzetes groteszk képben jelenítődik meg: „a tömör káposztafejeket / csókolgatják a lucskos kertben, / mintha elveszített családjukra / találtak volna évek után”. A „részegek” (ma talán hajléktalanok lennének, de a szocializmusban a hajléktalanság fogalma és tényének említése tilalom alatt volt) a társadalom atomizálódásának, az emberi közösségek széthullásának megtestesítői; a Kádár-kor torz társadalmában azonban még az ő kívülállásuk, dacuk is értéknek, prófétai elhivatottságnak tűnhet, hisz elkülönülésük azt is jelenti, hogy a mindent behálózó gyanakvásnak és hamis egymásra kacsintások összeesküvéseinek sem részesei: „övék a törvénytelen hó / mámora, a törvénytelen dacé, / az égre föltántorgó mutatóujj / baljós próféciája, / mikor a józanok keze még mozdulatlan / s a szentségtörőké is a föld felé csüng / szalmasárgán, mint az akasztottaké.” A Csoóri-féle emberi és művészi magatartás is óhatatlanul szembekerül a részegekével, érezhető a költő csüggedése a cselekvés hiábavalósága, céltalansága, eredménytelensége miatt, amelyhez képest még a részegek öntudatlan révülete is méltóságtelibb. Mert amiről ők könnyű szívvel lemondanak, a cselekvő művésznek épp az jut a Kádár-kor „levegőtlen présében”: „a világszínpad füstös drámája, / a mindennapi rom”.

Az országos látleletet csak súlyosbítja a szülőföldre való visszatekintés: az Éjszaka, otthon már az anya halálától még üresebb szülőházba visz gondolatban, ahol „az istálló, / mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva”, ahol az apa „nehéz dunyhák alatt sorvad a házban”. Szinte kísértetjárásos a ház a zárlat dermesztő látomásaiban:

De csak a lúd kiált föl álmában
gyászos hangon,
de csak egy siralomházi denevér
sodorja le a kútról
az üres bádogkannát.

Ekkoriban több magánéleti trauma is komor árnyakat vet Csoóri verseire,22A tizedik este címadó darabja beteg kedvese alakját idézi meg (hátborzongató visszatérő sorokkal: „Olyan a csönd, mintha valaki verset írna / egy haldoklóról. / Olyan a csönd, mintha egy haldokló írna verset”), s az ezt követő újabb kötetekben, az Elmaradt lázálom (1982) és a Kezemben zöld ág (1985) verseiben is többször tér vissza ehhez a tragédiához. Megsokasodnak – egy új szerelem élménye révén is – a magánéleti, szerelmes versek, és elvékonyodnak (elsősorban az Elmaradt lázálomban) a közéletre, a nemzet sorsára irányuló fénypászmák (persze csak Csoóri lírai műveiben).

Egy újabb, nemcsak személyes, de az egész nemzetet ért veszteség készteti a lírikust magányából kilépni. A Nagy László halálára írt Furulyacsonk a szánkon siratóéneke a hat strófában tizenkétszer ismételt vége szóval fejezi ki a személyes tragédia, az emberhalál mindenre kiterjedő, nemzeti jelentőségét; „Magyarország halottjától” búcsúzik a költő litániásan monoton, a népköltészetben is gyakran használt tagoló 7-es sorokban, a vége szó által indukált, szabálytalan közökben felbukkanó egyhangú é–e rímekkel. A sirató a gyászt mindenre kiható, teljes veszteségként éli át, hisz Nagy László halála „jelképesen a közösség csonkulása is, ezért indázódhat rá a Krisztus-képzet”.23 Csakhogy még a föltámadásnak, „már annak is vége”, a záró strófa Nagy László-ian konok daca azonban kijelöl egy utat, az egyetlen utat – a Nagy László példájából eredőt: „megyek ezüst fejedhez, / szíved kihűlt helyére, / megyek, mert más út nincsen, / minden más útnak vége.” A Kezemben zöld ág kötet Nagy László megidézése című verse, öt évvel a költő halála után, megerősíti ezt az erkölcsi vállalást: „Öt éve halott vagy, de én még most is / ott megyek veled azon az úton.”

Újabb szellemi társat idéz meg a Bibó István emlékére írt Láttam arcodat, amely két sorában képes a szocializmus egész lényegét összefoglalni: „Aztán a magyar ótestamentumi bűnök félszavakkal / ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.” A ’47–’48 előtti és utáni időket ó- és újtestamentumiként értelmezve mindkét időszakot kritikával illeti: az előbbit a félig bevallott bűnökért, az utóbbit, az „új szerződés” szocializmusát pedig egyszerűen „mocsoknak” nevezve.

A személyes tragédiák Csoóri lírájában egyrészt az ő személyében összegyűlve, ott szinte rákos daganatként szétterjedve jelennek meg, másrészt – sokszor megint csak a lírai személyiségre kivetítve – országos pusztulássá magasodnak és sokasodnak. A Télvégi fényekben saját teste betegségeiben összpontosul a nemzet romlása: „Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor / és rádiumszenny, / elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország”. Az ábeli füstben, felkínálva magát a romboló erőknek (a „vörös égbolttal” konkretizálja is ezeket, a kommunista diktatúrára utalva), saját küldetését a nemzet sorsával kapcsolja össze: „ha rám akartok csapni, most jöjjetek / haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel, / elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot, / mint a labdát”. A Jók voltunk, jók és engedelmesek az elmulasztott történelmi cselekvést, a politikai hatalommal való megalkuvást hányja nemzedéke és a nemzet szemére.24 A Csoórira oly jellemző, hasonlatszerkezetűvé bővített metafora olykor egészen távoli képzeteket kapcsol össze, páratlanul izgalmas feszültséget indukálva: „a hátbarugdosott, kósza kutyákért / még álmunkban is fölszisszentünk, / de a meghunyászkodó férfiak szemét, / mint egy karambol vértócsáit, kikerültük”; „félrebillentek velünk az évek, / mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított / város fölött”.

A pusztulás érzete és hangulata uralja Csoóri természeti képekre alapozó líráját. Leggyakrabban úgy, hogy a természet elemei a civilizáció, a társadalom dologi elemeivel kapcsolódnak össze groteszk metaforákban. Az „elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák” rendkívül eredeti, kifejező képe az Elmaradt lázálom kötet Hajnali elbeszélés című darabjában olyan reflexiót hív elő, ami egyértelművé teszi a költő viszonyát a groteszk és szürreális trópusokban megrajzolt társadalmi környezethez. Szó sincs arról, hogy a költő a posztmodernben megszokott egykedvűséggel viszonyulna az ábrázoltakhoz, saját költői énjét, ethoszát is feloldva a kaotikusnak érzékelt világban. Nem, Csoóri szüntelen lázad az ellen, amit szeme, tolla rögzít: „megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom”.

Ugyanitt a civilizáció szennyétől elborított világ képe mellett a széthulló transzcendencia növeszti egyetemessé a „mennydörgő semmi” közérzetét: „az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja, / nagy kék mennydarabok / huppannak le a tisztásokra”.

A Kezemben zöld ág kötet Verődöm, vonszolódom című darabja a hazaversek folytatója; a nemzet kiszolgáltatottsága, a magyarság szétszóratása, szétdaraboltsága25 fejeződik ki metaforikus síkon, ismét természeti és civilizációs – a háború képeit idéző – elemek groteszk összekapcsolásával: „Az erdők megfeketedve állnak alattam, / mint kiégett gyalogsági laktanyák”. Majd a költői én reflexióiból következő dimenzióváltással fogalmi kijelentések következnek: „Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel / el tudnék felejteni. / Nincs semmi itt, / amit öröknek hinnék! / Ó, hány Mohács / zivataros délutánjából kellett kimentenem a / reményt, hogy ez a mai nap is még / a miénk legyen.” Ezután összekapcsolja a két síkot, a reflexiót közlő költői én alakját s érzéseit a táji elemekkel, antropomorfizálva, sőt társadalmi érdekűvé metaforizálva azokat:

Verődöm, vonszolódom régi határtól
új határig s fölnyög hozzám a letaglózott
Börzsöny, Balassi horpadt sírja
és én újra rémülten nézek hátra:
mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla
kavarogna a vörösödő alkonyatban.

A külön is említett Nagy László és Balassi Bálint alakját kapcsolja össze Mint titkos megbízatás címmel a Nagy László Balassi Bálint lázbeszéde párjaként is értelmezhető szerepversben. A különböző történelmi korokat egyidejűsíti a vers: a „mikor ölni és fosztogatni indult a török” rögzíti Balassi téridejét, az „utasgép araszolgat az égen hazafelé” ehhez képest a jelenből idetévedt anakronizmus: a maszk mögé rejtett költői én idejében is vagyunk. Balassi kora inkább csak a költői én látomásaként idéződik meg, a végvári háborúk hátborzongató képeivel: „űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen, / mint lenyakazottakból a vér”; „Sár, ganyé, keserű fű a számban. / S édes hazám földjétől öklendezem”.

Nemcsak a múltban, de a jelenben is talál Csoóri újabb szövetségeseket. A Mint a testőrök – ajánlása szerint: A Muzsikás együttesnek – népzenész fiai s lányai „a halállal szemben rézbaltás szegénylegény” folklorisztikus szerepét hívják elő a költő tudatában, s a közös szellemi égalj a világgal szemben is szövetségessé teszi őket: „Rám csöröghetnek durván sunyi bádogórák / és földrészek üzleti csipogásában / nyomulhat felém az emberrabló álom, / süvöltő nádsípjaik, mint a testőrök, körülvesznek.” A szellemi értékkülönbség a hangot adó anyagok összevetésében és a hangjukat jellemző igékben is kifejeződik: a bádogórák csipognak, a természetes anyagú nádsípok süvöltenek.

Csoóri Sándor rendszerváltás előtti utolsó verseskötete 1989-ben jelent meg, A világ emlékművei címmel. A közéleti elkötelezettség ismét megerősödik lírájában, s az utolsó három kötetben valamelyest háttérbe szorult téma, a szülőföld és általánosan a falvak sorsa újra több versben foglalkoztatja. A kötet néhány önportréja után az egész nemzedék, sőt nemzet „portréját” rajzolja meg a történelmi felelősségünkkel számot vető nagy vers: a Húsvét másnapján „péteri s júdási éveinre” tekint vissza, s a gyávaságot lobbantja mindnyájunk szemére, a többes szám első személy nyelvtani alakjába bevonva saját magát is, mintegy mások helyett is magára véve a felelősséget:

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!

Himnikus hangon, de a szemrehányás árnyalatával szól a Meghallod-e még? is, fölvetve: „kihaló madárfajok / és beomlott kutak hangján” szólhatna a hazához. Ehelyett az örök újjászületés bizonyságáról vall: „De te olyan vagy nekem, / mint a költészetem: a fájdalmakból is / világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt”. A kötet címadó versében pedig a hazája sorsával összeforrott költői sors öntanúsító büszkesége szólal meg:

s jóváhagyásom nélkül
engem nem lehet többé föláldozni.
Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások
és őszirózsák kesernyés íze együtt
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

A költő szellemi közösségét, közösségi identitását tovább tágítja a Sütő Andrásnak ajánlott, az erdélyi magyarok sorsával a falurombolások idején nyíltan számot vető verse, Az elmulasztott utak: „Fogam közt szikrázó aranypénzzel / az elrabolt temetőket kutatnám föl / s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva / a fejszével levágott fejekről, ha már az élők / szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták / csikorognak…”

A veszteségek korát élő költő újra tudatosítja: „meg kell tanulnod végre itt maradni / a romlás színhelyein: leprás falak / s letört kilincsek földjén” (Otthoni udvar, ősz előtt), s a maradásnak ez a parancsa nemcsak a szülőföldre érvényes: az erkölcsében megingathatatlan, a nemzet sorsa iránt elkötelezett művész és ember benső késztetése is ez. S bárhogy pusztuljon, bármily nyomorultul árva legyen is az egykori falusi otthon („Az elnéptelenedett ólak előtt / biceg a lesántult kőrisbogár”), az Augusztusi este a felnevelő otthon élményének nem múló hatását tudatosítja, édesanyjára emlékezve: „Rég elmúlt kertjének illata / altat el ma is temelletted.” De szembetűnő, hogy mindig a múltba visszarévedő nosztalgia oldja csak némiképp a keserűséget, ami elsősorban abból fakad, hogy bár „az egész életút, élményanyag történelmi meghatározottsága ide […] köti”, „országnyi” méretekig fölnagyított szülőföldélménye „igazi mélyrétegek híján nem képes támasza lenni a társadalom, a kultúra, az idő különböző szintjein kóborló embernek, művésznek”.26

A mindenkori Csoóri-líra egyik fontos csoportját alkotják a második világháborút megidéző versek. „Olyan létpróbát jelentett számára a gyerekkorban megtapasztalt borzalmak világa, hogy költői szemléletének állandó elemévé váltak a háborús képek. Talán azért jelennek meg oly sokszor, mert a létezés szépsége a háború pusztításában szenvedett legnagyobb és leginkább értelmetlen vereséget. Másrészt pedig azért, mert a háborúban az abszurditás vált valósággá, a szürrealista jellegű képek tényszerű valóságot fejeznek ki: a szürrealizmus és realizmus közötti határ elmosódása világunk lényegi vonásává minősül.”27

E verscsoport legjobb darabja a Pergőtűz forgatása közben írt Te, Napra éhes. A költői én magára veszi egy egész nemzet felelősségét, s ezzel a tudattal kérdezi: „Mit tudtál volna / mondani nekik ott, a hullámzó / front-recsegésben, / akna-bűzben? / Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk / és pünkösdirózsa-nagy sebetektől / gyógyul a haza?” A saját költői öntudatának és magatartásának érvénye is kétségbe vonatik az értelmetlen áldozatok előtt: „Mit tudtál volna mondani nekik épp te, / aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve / az élet irgalmáért / könyörögsz folyton?” Mindennapi életöröm („Harsog most is a retek a fogad alatt”), az élet misztériumának átélése („Napra éhes”) ütközik az élet abszurditásával, céltalan tragikumával. A vers „bűntudatról, tehetetlenségről, belső puhaságról és puhányságról beszél, nem kevésbé erőteljesen, mint esszéiben”.28

A kötet egyik legszebb darabjában a költői én nemzete Krisztusaként szól – nem hazájához, csak országához: „Ország, országom, gazdátlan ország, / tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!”, bár hozzáteszi: „Félálomban / és dadogva hazámnak is mondhatlak téged” (Átengedem magam). A bibliai remitologizáció eszköze néhány jelentésteli toposzra bízatik – Csoóri költészetének alapmotívumaihoz tartoznak ezek: húsvét („húsvéti szelek”), „harmadszor üzenik”, „ecet csöpög kezemre”, „pünkösdirózsák”. A péteri, júdási árulás korábban is összekapcsolódott Csoóri jelenkorának társadalmával – ez ismétlődik a Napról napra soraiban: „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! / kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem / s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, / most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, / szívével nagy vadak játszadoznak, / mint körmös cicák a gombolyaggal.” Az ótestamentumi jóslatok súlyosságával szól Jóslat című versében, aminek minden sorát, minden szavát igazolta az utókor – ez a vers (és az ezt követő kötetzáró Mestereim) nyomatékosítja Csoóri rendszerváltozás előtti utolsó kötete egyik fő vonulatának, „a nemzet legfontosabb kérdéseivel való szembenézésnek”29 jelentőségét:

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,
ki a szabadba, a fák közé
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.
A parkokban tücskök,
a jövendőmondó szobrok tövében
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

Küzdelem a világ ellen, a személyes és közösségi integritásért

(A megcsalatottság könyvei: Hattyúkkal, ágyútűzben; Ha volna életem)

A rendszerváltozás után megjelent négy kötet (Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994; Ha volna életem, 1996; Csöndes tériszony, 2001; Futás a ködben, 2005) részben fordulatot hoz Csoóri Sándor lírikusi pályáján. Poétikájának alapjai persze nem változnak, most is a természet elemi dolgai és a városi civilizáció darabjai alkotják képrendszerét. A Menekülés a magányból kötettől kezdődően föllazított versstruktúra tovább él; alkalomszerűen használ kötött formát, többnyire azonban a tagoló vagy a szabadvers lélegzetvételhez igazodó ritmusára bízza a verset. A hatvanas években háttérbe szoruló rímek akkoriban is vissza-visszatértek szórványosan, majd a Csoóri-líra egyik jellegzetessége lett a rímtelen versekkel váltakozó szabálytalan, mondhatni, észrevétlen rímelésű vers. A legújabb kötetekben – a Ha volna életemben jelennek meg újra – néhány kötött rímrendszerű darabot is találni (még egyszerre szakrális és mágikus-pogány hevületű Bátortalan ódát is ír a rímekhez). A lényeg azonban Csoóri viszonya a rímhez: többnyire ritmikai szerepe van, a mondatok sodrását állítja meg egy pillanatra, illetve a költői én indulatát fejezi ki.

A meghökkentő képzetkapcsolások most is a versek energiavivői. A metaforák gyakran álhasonlatként, s így az élőbeszédhez közelítően formálódnak meg, tulajdonképpeni hasonlatai pedig többnyire szürreális erezetűek. Visszavesz tehát a metaforák sűrűségéből és plasztikusságából (szemben például József Attila vagy Baka István poétikájával), a hasonlat tömörséget lazító szerkezetét ugyanakkor a lírai közbeszéd átlagától fölfelé srófolja, szinte szétszakítja a hasonlított és hasonlító közötti kapcsolatot.

Verstémái sem gyarapodtak számottevően, talán a létfilozófiai hangoltság, az idő ontológiai jelentőségének erősödését lehetne kiemelni.30

Ami változott, az a lírai személyiség és a világ közötti viszony. A kettő közötti különbséget már nem termékeny feszültségként éli meg, a lírai személyiség integritását fenyegető erőkként érzékeli a világ folyamatait és történéseit. Erősödik idegenségérzése, otthontalanságélménye, s ez a költői én hangsúlyosabb külön-, sőt most már kívülállását váltja ki. Ez sem vezet azonban teljes bezárkózáshoz, mert Csoóri lírai személyisége soha nem lehet teljes a közösségi identitás vállalása nélkül.31 Minden eddiginél érzékenyebben reagál a közösség integritását, a nemzet még élő hagyományait porlasztó, pusztító erőkre. „Sokrétűen megvallja kötődését a nemzet alapügyeihez, másrészt tárgyszerűen is gazdagon tárja fel azok minden eddiginél súlyosabb – mert önmagunk okozta – veszélyeztetettségét.”32 De nem annyira a küzdelem rapszodikus hangoltságában, mint egyrészt inkább a panasz, a sirám hangján: a rapszódia mellett egyre gyakoribb műfaja az elégia. Másrészt az expresszivitást mind gyakrabban a groteszk irányába tolja: „magasztosnak és alantasnak az egyidejű felidézésével teremti meg azt a groteszk hangulatot, amelyben azért a keserűségnél nagyobb a büszkeség.”33 Személyes ellenségeit iróniával fegyverzi le, a közönyös tömeget, a közösségi és nemzeti identitás problémáira érzéketlen néptömeget a lefokozás, a szarkazmus eszközeivel szembesíti önmagával. Ezzel szemben az eddigieknél is egyértelműbben fölfelé stilizálja a költői ént, a kultúrát semmibe vevő, a nemzeti hagyományokról elfeledkező társadalommal szemben mint megőrző és a veszélyeztetettségre figyelmeztető kultúrhéroszt szituálja (olykor némi krisztusi reminiszcenciával), nem függetlenül Ady lírai személyiségének „utolsó magyar” gesztusától.

Az újabb versek egyik fő jellegzetessége a disszonáns hangütés. De ez már nem elsősorban az egymástól távoli képzetek egybekapcsolásából adódik: „ahogy a különnemű valóságelemek, ugyanúgy keveredik, vegyül, váltogatja egymást a pátosz és az irónia, önirónia is.”34

Sokszor már a verscímek megadják a vers alaphangját. A Ha ennyi volt az élet elégikus hangütést intonál, s bár az én–ti éles szembeállítása, a szemrehányás érdesebbé teszi a tónust a vártnál, a strófák ereszkedő menete mégis megfelel a cím keltette várakozásnak. „A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült / forradalmak hevernek temetetlenül”: a fogalmakat megelevenítő szemlélet mögött ott munkál a dac, az indulat – de a versszak zárása rögtön lehorgasztja: „S már csak a kutyák zabálhatják föl őket.” Az utolsó strófa reményt és lázat imitáló kérdéseiben, szemrehányás és önvád sorjázásában még felvillan a cselekvő személyiség eszménye: „Ha még ezer ablak-villámlás / fényébe kellett volna odaállnunk / egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal / csak úgy arrébb kullogtunk?” De erre is csak a lemondás és sebzettség megvallása következik, hiába „próbál átmelegedni a versben”.

Én és ti szembenállását jelenetezi a kötet több verse is – ennek okát a Zörög az újságból lehet kihámozni: arról az időszakról van szó, amikor Csoórit, Nappali hold című esszéjének néhány sora miatt, igaztalan vádakra alapozott nemtelen támadások sora érte („szörnyű merényletek / központja vagyok évek óta: / szétvert csomópont”, panaszolja rég elhunyt kedvesének is a Tulipánokban). Részben ez váltja ki a csalódottság szélsőséges gesztusait és a múlt megszépítését: „Néha azt érzem, jobb volt reménytelennek / lennem negyven év lágerében, de erősnek”, részben persze a társadalmi folyamatokkal való mélységes elégedetlenség, mint ez a szembeállításból kiderül: „mint most az összemaszatolt remény urának” (Van-e még hátra valami?). Így válik – az egész kötetet átfogó hattyúéhoz35 társulva – meghatározó motívummá az ágyútűz, a Zörög az újságban a kötetcím szószerkezetébe foglaltan, a Lehettem volna én is verszáró látomásában a háború lidércét érzékeltetve – egy másik madármotívummal hozva létre a disszonanciát: „összekormozott szobákról álmodom mégis / és röpködő, véres ludakról ágyútűzben”. Ez a második világháborút megidéző vers a csoóris szuggesztív-szürrealisztikus metaforika mintadarabja. A nyitó szakasz önmagában is valóságos remeklés:

Lehettem volna én is leitatott,
mocskos frontkatona: hadonászó
s lövöldöző rumhős, rumvitéz,
a halál ivócimborája, ki hátratolt
rohamsisakban jár és szuronnyal
csiklandozza meg az összegömbölyödött
sündisznók és a reszkető nők
hasaalját, aztán egy birsalmát
szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

A konkrét társadalmi körülményekből indít a vers: a fiatalon háborúba hurcolt és leitatott katonákkal, két kellékükkel (rohamsisak, szurony) megrajzolva alakjukat, majd a csiklandozás egyszerre játékos és állati indulatokat hordozó gesztusával fokozatosan jelképessé emelődik e kép, animikus-mágikus színezetet kap a Csoórinál oly gyakori természeti képek, sündisznó, birsalma és Hold révén; mintha egy abszurd felnőtté avatási szertartáson volnánk. A meditatív vershelyzet aztán lazítja a verset, de minden strófában akad egy látomásos kép, amely a maga bizarrságával, disszonanciájával izgalmassá teszi a szöveget. A másodikban egyszerű metonímia kelt szinte groteszk hatást, amikor a csomagok helyett a tartalmuk cselekszik: „megindultak / volna a meleg pogácsák és a forró / kanalak a hómezők felé”. A harmadik versszak különös fogalmi metaforával hökkent meg: „Hallom […] / vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket / az erdőn”. Csoóri lírájában persze nyilvánvaló, hogy itt is, mint a második világháborús magyar áldozatokkal kapcsolatban mindig, ott bujkál a sorok között a lírai személyiség által az egész nemzet helyett magára vett bűntudat. A „Hol maradtam el tőlük?” kérdésében ez is ott munkál, s a „Hol a tetűktől: a tökéletes, / kis halál csicskásaitól?” groteszk – ugyanakkor hátborzongatóan konkrét és reális – képében a kiváltságosság miatti lelkifurdalás. Az utolsó strófa aztán, „a kihaló istenek közül Egyvalaki” képében visszakapcsolva a pogány-archaikus világképhez is, csak az irracionalitásban tud fölmentést találni sorsára: „harangzúgásba öltöztetett”.

Az animizmus mágikus terében lel vigaszra a lírai személyiség a Keserű, pünkösd előtti ének gyönyörű soraiban is. „Rámosolygok egy döglött kő alól / kinőtt fűre”, konkretizálja az önvédelem gesztusát, az elzárkózás önmentő szerepét, „s a mosolytól máris az vagyok // újra, aki régen egy csillagról / zuhant alá, át a felhőkön, madarak / hullámzó, sötét kárpitján át / s úgy ért földet, mint az esők, / mint éjjel is sugárzó napdarab”. E líra nem egy alapmotívuma sűrűsödik egyetlen strófába: madarak, eső, nap. A létezés őseredeti valóságosságáról és kiváltságáról vall ezáltal, a kitaszítottságban is megélhető teljességről, a létezés áramáról, áramlásáról, ahogy az utolsó versszakok szembeállítják a két létezésformát, a társadalomból kitaszított és az örök áramlásban menedéket nyert emberét:

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:
az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
s micsoda dohogások erősödnek?

Bár a nemzeti felelősség tudata erősíti személyiségét, a Megint a cukortalan, keserű teák arról vall, hogy ebben is teljesen magára maradt (megjelenik, az én–ti után, az én–ők szembeállítás): „A csellengők közül senki se tudja, / hogy hanyattlökött szülőhazámra / gondolok mindig”. De a csellengőkhöz hasonlóan riasztóan nemtörődömnek látja az új társadalom újgazdagjait, akik „mint kövér dongók, / lustán csaponganak / a poharak fölött”, akiket szintén meg sem érint mindaz a nemzeti gond, amit a vers sorol: „Határ? Határok? Kínzó áttűnések? / Hajléktalan bujdosó, szegény himnuszok? / Bartók közeli szobor-fején / a tipródó vadvércsék oly távoliak / nekik, mint a halál fuvolása”. S furcsa sejtelem lopakszik szívébe: „Ki tudja, nem az új megkínzóim szíve / izmosodik-e bennük?” (Szűrt árnyékban)

Így hát magára veszi a nemzetért aggódás minden gondját; Emlékezés 1956 novemberére című versében szinte a vértanúság szerepét perelné magának: „a vértanú-ország / minden körözött halottjára / hasonlítok”, s kiutat még a versekben sem talál: „hisz még a versekben is / maszatos tankok és szétzüllesztett, / rühes rózsakertek állják el utamat” – mondja ars poeticus érvénnyel. Az önmagát demiurgosszá mitizáló lírai hős „mediátori funkciót lát el: az élet elvét képviseli a negatív erőkkel szemben”36: „Nem tagadom: a szemem sötétebb, / mint a falban elszenesedett gerendavég / vagy az útfélre rugdalt bazalt, / de tudom, amire most ránézek vele, / újra remegni kezd, és megadja magát” (Nem tagadom: a szemem sötétebb).

Közéleti versei is gyakran „animikus-szarkasztikus hangnemben szólnak”.37 A nemzeti kultúrát gyalázókat jeleníti meg így a Februári látomás, torz temetői kísértet alakjában (másutt „lábra állt, meddő giliszta”), aki „gajdol, / nyerít, csettegtet s csókokat / dobál a távolról figyelő varjúknak”.

A szülőföld–gyermekkor tematika is újabb darabokkal gazdagodik, de a „cukortalan, keserű teák íze” ezekben sem oldódik. A Hattyúkkal, ágyútűzben egyik legszebb verse, a Csöndélet otthoni kamránkban sokadszor ábrázolja az elhagyatott családi házat. A költő „egérhúgyos lukba” tér haza, de még így is visszaidéződik a gyerekkori varázs: „az esti lókantárokon / itt jött föl nekem legelőször a csillag”. Még a háborús borzalmak képei is több méltóságot hordoznak, mint a jelen névtelen pusztulása: „Feküdt itt halott katona, / kitüntetés-sebbel a torkán / s géppisztollyal legyilkolt disznó”. Az utolsó strófa szinte filmszerűen megjelenített képeinek groteszk, a kisszerűt és szakrálist vegyítő hangulatában és a zárósor kimerevített képkockájában páratlan leleménnyel képes a költő jelen és múlt, pusztulás és élet, halál és születés kettősségeit egybefogni:

Ha tudnék, elmozdulnék a faltól,
el, egész testsúlyommal, de itt marasztal valami múltbéli múlt,
dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás.
És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet,
ezt a magára maradt, paraszti jósdát,
ahol a fülledt liszteszsákból
egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne –
Megbámulhatnánk egymást hosszan,
mint borostyánkőbe dermedt denevérek.

A Ha volna életemben Az alkonyatban valaki (akárcsak az Augusztusi elégia) tiszta elégikus hangon rajzolja meg ezúttal a vállán gerendát cipelő édesapa alakját, áthárítva rá a nemzeti felelősséget és e vállalás hiábavalóságát is: „Vihetné akár Magyarország / minden meghasadt szikláját hangtalanul. / A torony órája / tán akkor is hatot ütne / s mind a hat kondulás / a megöregedett kutak vizében / halna el egymás után.”

Az 1996-os kötetben sorjáznak a keserűbbnél keserűbb hazaversek, hazasiratók, a nemzeti felelősséget firtató önmarcangoló elégiák. Az Ez hát az én országom a nemzeti azonosságtudat döbbenetes hiányát vetíti ki a céltalan dorbézolás, szórakozás, az országos cirkusz38 képeibe: „mintha elvarázsolt / cirkuszban bámészkodna” „ez az ide-oda lökődő, megfakult sokaság”, s rábízná magát „forgószélre, futóhomokra”. A közösségi felelősségét fel nem ismerő népet az elégikus versszövetet is felszakító szarkazmus eszközével jeleníti meg: „ilyenkor tapsol meg buzgón / még egy csörgősipkás papagájt is, / vagy bika-álarcos költőt, / ki végpusztulását jósolgatja”. A Hát mégis él valaki? az „elgazosodott parasztudvart” és „Kolumbusz Indiákját” összeszikráztató, a „vérontó ipiapacsok” szarkasztikus oxymoronjára a „fölfedezetlen szívek földrészének” patetikus-szép metaforájával felelő nagy rapszódiája a „Nincs senki, senki, kinek országa volna /
s mozgósítható istene!” kétségbeesett felkiáltására a „Nem, nem!” dacával felel,
s ha bizonytalanul is, az életöröm moccanásával zárul: „mintha tengert terelgetne egy nagy szél / a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat… / Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?”

A Valami nehéz illat csonka szonettje (Csoóri külön bejáratú műfaja ez) annál sötétebb, szarkasztikus, groteszk képet fest a korábban „fennkölten züllő országról”, amely most már az „emberpestis / szálláscsinálójától” bűzlik:

A Virág-ház fél mázsa lilioma,
mint rothadó férfimájak a talponállók

körzetében. Lassan a temetőknek is
jobb illatuk lesz, s öt kosár széttaposott kőris-
bogárnak!

A ragályos kór terepén, egy zseniálisan kontanimált, a támolyog, tévelyeg és a téboly jelentésmezőit egybefogó neológ igével „Isten, mint az eszelős Lear király, / gazos mezőkön tébolyog”. De rögtön „visszavonja”, visszaénekli e hangot Csoóri lírájának egyik legszebb darabja, a Badar vallomás a hazáról, ez az elégikus, szemérmesen szép hazahimnusz.39 A hazát két különös képben ragadja meg: az egyik fogalmi alapú, s jelentésmezeje – a Hortobágy sokféle kultúrtartalmat hordozó motívumával – szinte rögzíthetetlen: „a butaságok, sikolyok / kiégett Hortobágya volt”. A másik egészen szokatlan, mégis döbbenetes erejű megelevenítés, amelyben talán az önálló életre készülő kreatúra (Pügmalión?) története rejlik: „rosszul összegyúrt / agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig / súlyos várakozás feszült”. De mintha az öregség, a halálra készülődés képzetét is hordozná már e kép is: a „ráncos messzeség” visszasugárzik az agyagasszonyra is. Akkor e dombos szemhéj mögött feszülő várakozás egyszerre a halálra készülés és a halállal dacoló élet jele. Csoóri személyiségének a hazával, a nemzeti közösséggel összeforrottsága itt fogalmazódik meg a legplasztikusabban, a szürrealisztikus metonímia ellenére is letisztult egyszerűséggel: „Nekem / az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy / a kezem emelem most is; ahogy a szívem / esik hanyatt a sárban.”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.