Archívum

A rádió ostroma

Farkas Károly
2006. október


1956. október 23-a estéjén anyámmal és barátnőjével, Sárkány Erzsébettel a Ruszwurm cukrászdában kávéztunk, hozzáadva egy kupica szatmári szilvát. A nap lemenőben volt. Szelíd, halványsárga fény világította meg a Ruszwurmot, az emberek halkan beszélgettek. Mindenki egy röplapot tanulmányozott. A röplap tetején lévő címszó, 16 pont, emlékeztetett a 12 pontra, amely 1848-ban indította el a Habsburg-ház elleni szabadságharcot. Ennek a mostani röplapnak az első pontja azt mondta, hogy „Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonulását Magyarországról a békeszerződésnek megfelelően”.

Elszívtam a pipámat, kiittuk a kávénkat és a szilvóriumot, kimentünk a Halászbástyára. A Duna fölött, Pest felől vörös fény vetődött a felhőkre a parlament körül. Elindultunk a Várból, keresztül az Alagúton, át a Lánchídon. Végig a Sztalin úton, mígnem a Lövölde térre értünk.

Ledől a Sztálin-szobor

Találkoztunk valakivel, aki azt újságolta, hogy a Sztalin-szobrot le akarják dönteni. Anyámmal úgy éreztük, ezt látni kell. Elbúcsúztunk Erzsébettől, és a már beállott esti sötétben végigsiettünk a Gorkij fasoron, a szakszervezetek székháza mellett. A hatalmas vörös csillag, mely még néhány órája a homlokzaton terpeszkedett, ezer darabra törve hevert a földön. A Gorkij fasoron embertömegek tolongtak, szemüket a Sztalin-szoborra szögezve. A téren az emberek létrákat támasztottak a szobor talapzatához. Távolról ezek a létrán mászkáló emberek úgy tűntek, mintha hangyák szaladgálnának egy fatörzsön. Hirtelen hegesztőpisztolyok fénye világította meg a bronzkolosszust. Csörlőautók acélköteleket tekertek a szobor köré, és megkísérelték az alakot elmozdítani a talapzatáról. A szobor egy pillanatra megingott, de a drótkötelek elpattantak. A létrákat újra visszatették, és a hegesztők megint dolgozni kezdtek. Ekkor úgy döntöttek, hogy azt a pontot veszik célba, amelynél a nagy Sztalin bricsesze bele van tűrve a csizmájába.

Talán egy óra is eltelhetett, de egy lélek sem mozdult. Időnként katonai teherautók futottak át a téren, tele civilekkel, javarészt fiatal munkásokkal, akik a közeli gyárakból jöttek.

Amint a hegesztők befejezték a munkájukat, és lejöttek, a létrákat elrakták, a csörlőautók pedig kihúztak a tér sötét sarkai felé. A tömeg csendben figyelte, ahogy a reflektorok több irányból világították meg a hatalmas figurát. Az acélkötelek megfeszültek, a szobor újra megingott, aztán lassan hajlani kezdett, míg rá nem zuhant a kövezetre. Az összegyűlt embersereg óriási üdvrivalgásban tört ki.

A Rádióhoz!

Hirtelen egy sor teherautó fordult ki a Gorkij fasor felől. „Az ávósok lőnek a Rádiónál! Gyerünk a Rádióhoz!” – kiabáltak az emberek a teherautókról. Elbúcsúztam anyámtól, s a Rökk Szilárd utca felé vettem az irányt, ahol valamikor Farkas nagyszüleim laktak. Amerre haladtam, mindenfelé törmelékek és üvegcserepek ropogtak a talpam alatt. A Szabad Nép nyomdája előtti csődület bámészkodva nézte a feldúlt épület belsejét. Az utcai lámpák nem égtek, körös-körül mindent beborított a sötétség. Elmentem a Sándor utcához, ahol épp egy csoport libasorban lopakodott a fal mellé lapulva. Már csak a hold adott némi gyér világosságot. Az utca közepén két tank mozgott lassan előre, majd megállt. A fedeleket kinyitva egy-egy katona feje bukkant ki a tankokból. „Miért nem tüzeltek?” – kérdezte valaki a tömegből. „Nincs muníciónk” – válaszolt az egyik katona. „A falat nem tudjatok betörni?” „Nem” – felelte a másik. Ez a megjegyzés a Rádió falára vonatkozott. A tankok legénysége kimászott. Az egyik tank vezetője kigombolta a zubbonyát, majd izzadt homlokát törölgette olajos kezével. Időközben a lövések zaja erősebbé vált. A katonák visszabújtak a tankba, s a tetőt lezárva lassan megint elindultak a stúdió felé. Néhány fiatal fiú, lehettek olyan tizenöt-tizennyolc évesek, puskával a kezükben fedezéket kerestek a tankok mögött.

„Honnan van fegyveretek?” – kérdezte egy villamosvezető-egyenruhás férfi. „A rendőröktől kaptuk. Mondtuk, hogy nekünk most nagyobb szükségünk van rá, mint nekik, de a Rádió falát hiába lőjük puskával. Azok meg ott tele vannak kézigránátokkal” – válaszolták.

Az „azok” az ávósokra vonatkozott. Egy héttel előbb egyébként a Sándor utcán az áruszállító triciklimen épp arra vitt az utam. A Rádió épülete előtt ki kellett kerülnöm egy ott parkoló teherautót. Egy csoport ávós a teherautókról lőszeresládákat hordott be az épületbe. S aznap este Blanka nagynéném lakásán gyűltünk össze, a szokásos heti teánkra, néhány családtag – hol ez, hol az. Elmondtam, hogy ávósok lőszert hordtak be a rádióba. Vajon miért? Meglepett a látvány.

Ez alkalommal az ávósok vagy előrelátóak voltak, vagy a megérzésük volt jó. Nem úgy, mint Horthy Miklós kormányzónak, aki ugye tizenkét évvel ezelőtt, október 15-én délben olvasta be a rádióban a fegyverszüneti kiáltványát. Röviddel távozása után Skorzeny SS-rohamosztagos alakulata vette körül a rádiót, amelyet egy szem árva rendőr védett, de csak addig, amíg a muníciója tartott s aztán sebesen eltávozott a hátsó udvari kijáraton.

Harc közben

Amint ott álltam és nézelődtem, egy robbanás rázta meg a levegőt, bevilágítva a Rádió homlokzatát. Később tudtam meg, hogy barátom, Földváry Bandi (Elemér), Thierry Januci és más barátaim a Rádióval szemközti lakóépület legfelső emeletéről tüzeltek az ávósokra, nehézpuskával, golyószóróval. A lövöldözés időközben erősödött, megvilágítva a környéket. Néhány fiatal fiú – ezek is mind kamaszkorúak voltak – visszafele szaladtak irányunkba, közel hajolva a házfalhoz. Mellettem aztán két fiú lőszert cserélt – olyan volt, mintha bélyegeket cserélnének. Az egyiknek csak puskatölténye volt, de az nem passzolt a géppisztolyhoz és viszont. Miután befejezték a tranzakciót, megfordultak, és sietve visszatértek a tüzelés irányába. Fázva és valamelyest elcsigázva beültem egy tejesbolt betört kirakatába – egy fiatalember települt mellém. Néhány pillanat múlva egy puskagolyó vágódott be kettőnk közé, majd megint egy másik. „A padlásról lőnek!” – kiáltott valaki. „Innen jön, ebből a házból” – válaszolta más. Egy fél tucat fiú rohant az épületbe, fel a lépcsőn. Mi a fiatalemberrel, akivel együtt ültünk a kirakatban, követtük őket. Valaki a negyedik emeleten megint kiáltott: „Ávósok vannak elbújva a szekrényekben!” Ez megmagyarázta, miért és honnan repültek ki a batyukba csomagolt ávós egyenruhák, melyeket a civilbe öltözött ávósok dobáltak ki az ablakon az éjszaka során. Lejöttünk a házból, s nem emlékszem már rá, hogy ott mi történt.

A lövöldözés zaja ezután elhalkult. A rádió oldaláról hallhatóak voltak lövések, amit szemköztről alig viszonoztak. „Miért nem hoz valaki lőszert?” – kérdezték az álldogálók közül. „Nincs mivel” – hangzott a válasz. „De az utca tele van teherautókkal” – vetette közbe valaki. „Az igaz – válaszolt a fiatalember, aki mellettem ült –, de mind ki van lőve.”

Találunk egy teherautót

„Keressünk” – hallottam némi meglepetéssel a saját hangomat. Elindultunk egy kis csoporttal. A Mária utcában tálaltunk egy teherautót, amelynek defektes volt az egyik kereke. Fiatal ismerősöm felmászott, és ledobott egy használhatónak tűnő kereket. Kerestünk hozzá szerszámokat, s aztán felszereltük a pótkereket – megint egy új dolog az életemben, amit még sosem csináltam. Egy sofőr is jelentkezett, néhány fiú felkapaszkodott a teherautóra s elindult a Lámpagyárhoz, ami tudvalevően lőszergyárat jelentett, a köznyelv tréfásan „Lámpuska gyár-”nak is becézte. Utánanéztem az elhúzó teherautónak, s aztán olajos kezeimet megtöröltem a házfalon.

Közben egy mentőautó jelent meg a színen. A mentők hordágyakat hoztak. Az egyiken egy mozdulatlan alak hevert, vérrel borítva, a másikon egy sebesült férfi, átvérzett, bekötött lábbal, még mindig kezében tartva a puskáját. A Mária utca sarkánál aztán váratlanul leugrott a hordágyról, és miközben cigányul káromkodott, bicegve rohant vissza a rádió felé. A hordágyvivők ámulva néztek utána, majd mindketten rágyújtottak egy cigarettára.

Az egyik földszinti lakás ablakába kitettek egy rádiót. A rádió tulajdonosa pizsamában hajolt ki az ablakból, és tájékoztatta a lent állókat. „Az előbbi hír az volt – hangzott az információ –, hogy a kormány tűzszünetet követel. Azok, akiknél fegyver van, tegyék le a kapualjakba, a lépcsőházakba.” Mellettem valaki röpcédulákat osztogatott azzal a főcímmel: „Nagy Imrét a kormány élére!” Egy munkás jött a Mária utca felől, önkénteseket toborzott. Egy sereg ávóst fogtak el, azokat kell őrizni. De hát nekünk nem volt ehhez fegyverünk.

Lőszerszállítás pirkadatkor

Kora hajnal volt, s én egyre jobban fáztam. Hogy valamelyest felmelegedjek, átmentem a Mikszáth Kálmán térre, ahol egy sereg ember várt arra, hogy az ávósok kitörjenek a Rádió épületéből. „Egy egész éjjelt töltöttem itt, s úgy érzem, hogy senki sem vette semmi hasznomat” – mondta valaki. Magam is ugyanezt éreztem, és visszamentem a Sándor utcába. Az utca vége felől motorzúgás hallatszott. A csoportba verődött emberek most hirtelen rebbentek szét, elbújva a kapualjakba, fedezéket keresve. Most mi lesz? – ez villant át mindenkiben. De orosz tankok vagy ávósok helyett egy teherautó közeledett, ünnepélyes lassúsággal, reflektorfénnyel árasztva el az utcát. A teherautó hátuljáról egy fiú kiáltozott: „Hoztunk lőszert!” Az emberek előrohantak rejtekhelyeikről. A teherautó kioltotta a lámpáit, és hátratolatva egy biztonságosabb pontra igyekezett. Ezután kezdődött meg a lőszerek lerakodása. Hamar kialakult a lánc, és a lőszeresládák gyorsan vándoroltak kézről kézre. Percek alatt kiürült a teherautó. Már lehetett is hallani, hogy a rádióval szemben lévő ház legfelső emeletén újra kattogni kezd a géppuska.

A lassan pirkadó hajnal fénye bevilágította az utcát. Addigra már sokan hazamentek, de az elszántabbak továbbra is vártak a fejleményekre, s mihelyt kivilágosodott, az utca újra benépesült. Néhányan a Szentkirályi utca sarkán álldogálva hallgattuk az élénk tüzelést. A rádió ávósait lefoglalta az utca másik oldalán lévő Thierry-csoport, és elterelte a figyelmüket az alattuk lejátszódó eseményekről.

A rádió déli oldalán a fal fel volt állványozva, az épületet éppen tatarozták. Nyakukban géppisztollyal néhány fiú kapaszkodott fel a legfelső emelet szintjére, kezükben csákánnyal. Megkísérelték a falat áttörni. De addigra az ÁVH személyzete az udvar belső oldalára vonult vissza, és a tüzelés az utcai fronton majdnem teljesen megszűnt.

Megjelenik a tiszti iskola

A Sándor utca Gutenberg tér felőli oldaláról hosszú teherautósor tűnt fel. A teherautók gyalogos katonákkal voltak megrakva, rohamsisakban, állig felfegyverezve. Az autókon álltak a katonák, a vezetőülés felett egy Makszim-géppuska nézett előre. Az autókaraván megállt a Sándor utca közepén. A tömeg körülvette – a nők kiváltak a tömegből, és megkísérelték rávenni a katonákat, szálljanak le, és jöjjenek a Rádióhoz harcolni. A legénység jobbára kifejezéstelen arccal figyelte a tömeget. Néhányan idegesnek látszottak, egyesek gúnymosollyal szemlélődtek, mások megdöbbentek. „Mit képzelnek ezek?” – kérdezte egy nő a közelben, mintegy hangosan gondolkodva. „Ezeknek a katonáknak segíteniük kellene a fiúknak” – mondta egy szanitéc. Egy másik asszony a katonákra kiabált, és biztatta őket, lőjenek az ávóra. „Nektek semmi sem lenne, hogy elfoglaljátok a rádiót!” A százados, aki a különítményt vezette, elrendelte, hogy a teherautók a Szentkirályi utcában parkoljanak le. A katonák leszálltak – pihenj volt a vezényszó. Rögtön körülvették őket asszonyok és gyerekek, és sürgették, vegyenek részt a harcban. A fiatal tisztjelöltek azonban fegyvereiket és menetfelszerelésüket a teherautókon hagyva sztoikus nyugalommal álltak a kocsik mellett, parancsnokuknak engedelmeskedve.

Be a rádió udvarára

Az utca megtelt porral és lőporfüsttel. Mi, akik csak nézők voltunk, most már csak lépésekre voltunk a rádió főbejáratától. A körülöttem lévő fiúknak csak egy része volt felfegyverezve. Imitt-amott még szórványos lövöldözést hallottunk. Amikor a lövések végképp abbamaradtak – lehettünk vagy ötvenen –, berohantunk a sötét kapualjon át, és valamiféle csatakiáltást hallattunk. Kétségtelen, hogy féltem, de az általános izgalom erőt vett a félelmemen, és futottam az árkádok alatt. Egy szempillantásig megfordult a fejemben, hogy ha most valaki felülről egy kézigránátot dobna közénk, abból tömegmészárlás lenne.

Az udvar feletti üvegtető darabokra volt törve, a földet bokáig fedte a törmelék. Az udvar bal oldalán egy teherautó állt, rajta lőszeresládák. A sár vérrel keveredett a földön. Körös-körül lelőtt ávóstisztek holttestei hevertek. Elmentem egy fiatal tiszt mellett, a hátán feküdt, nyitott, kék szemei az égre néztek, szájából egy vékony vércsík szivárgott. Néhány lépésnyire tőle hevert a tiszti tányérsapka.

Egy csoport fiú az udvarról nyíló másik lépcsőházba futott. Egy középkorú férfi felmászott a bal oldalon álló teherautóra, és onnan kiáltott rá a fiúkra: „Mindent szedjetek össze, lőszert és fegyvereket. Erre most mind szükség lesz.” Az udvar jobb oldali lépcsőházából most egy csoport tartott kifelé. Többnyire a rádió előző este bent rekedt alkalmazottai – köztük Szepesivel, aki a sportesemények jól ismert bemondója volt. A menetet egy ávós százados vezette, a határőrök zöld jelzésével és rangjelzésével a váll-lapján. És a lehető leggonoszabb arckifejezéssel. Az egyik fiú hozzálépett, és megszólította: „Százados bajtárs, legyen szíves és vegye le a vörös csillagot a sapkájáról.” Noha mindez nagyon is udvariasan hangzott, a hang mégsem tűrt ellentmondást. Az ávós tiszt válaszát nem hallottam, de láttam, hogy a fiú arcát elönti a vér, és a következő pillanatban egy oly hatalmas pofont kent le a századosnak, hogy annak a szemüvege és a tányérsapkája is lerepült.

Tüzelés felülről

Ahogy mondani szokták, abban a pillanatban szabadult el a pokol. A padlásról, a tető magasságából kezdtek lőni ránk. Rohantunk fedezék után. Az utcai bejárat felé futottam vissza, és bebújtam az egyik utcára néző szobába. Amikor feleszméltem, akkor vettem csak észre, hogy apám volt hivatalában vagyok, aki a Rádió Élet kiadója volt, a régi rádió hivatalos lapjáé. Itt én, mint fiatal fiú, gyakran megfordultam. Amikor utoljára itt jártam, a szirénák az óvóhelyre kergettek bennünket, mert épp légiriadó volt. Most, ahogyan ott álltam apám volt íróasztala előtt, elképzeltem őt, ahogy gondosan rója a számoszlopokat az elmaradhatatlan Waterman töltőtollával. Két másik fiú is velem együtt rohant ide, s most a csukott ajtó és az iratszekrények között kerestek fedezéket. Az egyikükben felismertem Lócit, Szabó Lőrincnek, a híres költőnek és műfordítónak a fiát. A másik fiú egy világító pisztolyba igyekezett egy bele nem illő töltényt belekalapálni. Halálra rémültem. Nem óhajtottam „baráti tűz” áldozatává válni. Az ablakokon vasrácsok voltak, s úgy éreztük magunkat ott, mint az egerek a csapdában. Addig vártunk, amíg a tüzelés alábbhagyott, s akkor kimerészkedtünk. Addigra teljesen beállt a tűzszünet. A lépcsőház inkább egy hangyabolyhoz hasonlított. Sebesült ávósokat hoztak hordágyon. Őket a többi ávósok követték, felkelők által kísérve a tolongó tömegen, amely fenyegetően vette őket körül. Közben egy fiatalember kitűzte a rádió erkélyére a nemzetiszínű zászlót, immáron a kommunista címer nélkül, lyukkal a közepén.

Hirtelen tört rám az álmosság. Elfogott a vágy egy csésze forró tea után is, s elhatároztam, hogy hazamegyek.

Utóhang

Kiégett járműveket kerülgetve hagytam el a Sándor utcát. A Múzeum körúton álltak a sárga villamosok, némelyikük az oldalán hevert. Amint a Körútra balra befordultam, rögtön megláttam a hosszú orosz páncélautó-sort, amely egészen a Kálvin térig tekergett. Néhány lépésre tőlem két orosz katona emelte fel sérült társát, akinek a véres kötése jól mutatta, hogy a térdét lőttek át. Hóna alatt és a térdei alatt emelve tették be a páncélautóba. Abban a pillanatban haladt el mellettük egy fegyvertelen, civil férfi. Az egyik tiszt megfordult, és pisztollyal halántékon lőtte. A férfi összeesett, és gurulni kezdett néhány pillanatig, a Múzeum utca sarkáig. Ott felkelt, fejét mindkét oldalon elborította a vér. Füleit befogva szaladni kezdett, de alig tett meg pár métert, végképp összeesett.

Gyorsan átvágtam a Körúton, és a Kecskeméti utca fele fordultam. Az utca elején civilek és magyar katonák csoportokban figyelték a túloldali oroszokat. Egy másik csoport magyar katona a Magyar utca sarkán álldogált. Tüzérek voltak könnyű aknavetőkkel és rádióautókkal. Komor arckifejezésük nem árulta el szándékukat.

Befordultam a Váci utca felé, és néhány perc alatt elértem szobámat a Dimitrov téren. A lakás csendes volt, a háziak a szomszédba mentek át, hogy a Szabad Európa rádió adását hallgassák. A Kossuth Rádió megnyugtatta a hallgatókat, hogy a felkelést leverték, és mindenkit felszólítottak, ha még nem tette volna le a fegyvert, azonnal tegye meg. Megpróbáltam átgondolni a nap eseményeit, de hamarosan kimerülve zuhantam álomba.

Farkas Károly

1957. január16-án érkezett az Egyesült Államokba, a USS Marine Carp fedélzetén. Diplomáját a Columbia Egyetem könyvtárosi tagozatán szerezte meg, és nyugdíjba vonulásáig a New York állambeli Briarcliff Manor városi közkönyvtárának igazgatója volt. Felesége Novák Edit gyógyszerész, akivel négy gyermeket neveltek fel Chappaquaban. Ez a beszámoló kisebb részlet emlékirataiból, mely remélhetőleg rövidesen könyv alakban is megjelenik.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.