Archívum

Lőrinczi László: Sárból vétettél

2006. július

A Sárból vétettél történetét úgy is aposztrofálhatnánk, mint műfaját, témáját kereső regényt. Ahogy hőse, a keleti zónából, Erdélyből, Kolozsvárról a messzi itáliai szigetre vetődött Róbert is a helyét, élete értelmét keresi, és néha felsóhajt: „Hogyan kerültem ide? Az én életemben ez csak annyi, mint egy film Madagaszkárról.” Róbert sodródik: emlékei és valós tapasztalatai, számtalan új ismerőse, telivér szépasszonyok és a gondolatban megidézett egykori szerelmek között, az új élmények furcsa értelmetlensége, a mást felajzó viták tétnélkülisége és a saját egykori életének, a kolozsvári botanikus kertbe vezető Majális utca látványának, a mindennapi élet gondjainak átadhatatlansága között. („Egy hónapig beszélhetne neki az életéről, akkor sem értene meg semmit. Arcok körvonalai… Hess, mind, mind!”) De hasonlóképp sodródik a szöveg, az elbeszélő, az író is: a néha már-már valószerűtlen cselekménybonyolítás, a váratlan nézőpontváltások, az utalások, az elvarratlan szálak között. Hol a ragyogó kék szigetet fenyegető szemét és alga, hol a szomszéd értelmi fogyatékos kislány mint a megváltás lehetősége, hol a sztálinizmus módszereivel foglalkozó Duhamel- vagy Quasimodo-szöveg és az itáliai nyár képének egymást ellenpontozó egymás mellé helyezése látszik a meghatározó motívum lenni, hogy aztán egy újabb utalás megint más irányba terelje az elbeszélés menetét. A biztos pont a ragyogó, napfénytől perzselt mediterrán táj, az önmagát felélő kényelmes nyugati civilizáció és az otthagyott keleti világ áthidalhatatlan távolsága.

Ez az áthidalhatatlan távolság – noha benne rejlik a főszereplő minden tettében, gondolatában, az álmaiban: az egész életében – nem a regény cselekményében ölt testet. Nem tudjuk meg, hogyan és pontosan miért került a szigetre Róbert, mit keres ott, hogyan szakadt el egykori szerelmeitől, szülőföldjétől; nem elmélkedik az emigráció lélektanán, nem is hasonlítja igazából össze a két világot. A kettő épp a távolságban: emlékek és élet, egykori – talán megvolt – értelem és céltalanság egymás mellé helyezésében, az élmények, gondolatok átadhatatlanságában van benne. Ezért kelti az események egymásra következése a véletlenszerűség benyomását: azok szerepelnek benne, akik épp körülveszik hősünket, mert a tengerparton, a telepen, ahol lakik, összetalálkozik velük, elbeszélgetnek, meghívják, futó benyomást gyakorolnak rá. Azaz egy elem mégiscsak kilóg ebből a sodródó véletlenszerűségből, egy kapcsolat (egy szerelem?) története, amely Róbert és Arcangela (a név akár jelképes is lehet, de ennek kibontása is a mű elvarratlan szálai közé tartozik) között szövődik. Ha maga a cselekmény (ami nem azonos természetesen a regény egészével) szól valamiről, akkor ennek a kapcsolatnak a történetéről szól: egy kapcsolatéról, ami éppoly sokat ígérően indul, és váratlan-értelmetlenül ér véget, mint Róbert számára minden ebben a valószerűtlen és szép mediterrán világban. A kapcsolatéról, amit végigkísér, sőt végigkísért Róbert korábbi szerelmeinek, Magdának és Rebekának az emléke, újabb átadhatatlan kettősséget teremtve a külső és belső, egykori és jelenlegi, keleti és nyugati élete között: „Micsoda napfény záporozott rájuk! A fiatalok nekirugaszkodtak a rövid kötélhágcsónak. […] Rebeka nem kérette magát, már ott ült a fedélzet végében, egy alacsony széken. Róbert észrevette, elmosolyodott, mert csak fényképen látta így, kék csíkos matrózblúzban és sötétkék szoknyában. […] Közben feléjük fordult Arcangela is. Fehér répanadrág, világos blúz, villogó fogak. Róbert ránézett. – Tudd meg, hogy azért szeretlek, mert a tekinteted és a szád éppen olyan, mint a Rebekáé – mondta a szemével.”

Maga a narráció is az értelmezést az olvasóra hárító egymás mellé helyezés technikáját követi: a történet elbeszélését, a főhős belső nézőpontját, a tájat, az eseményeket egy személytelen narrátor szemszögéből leíró szólamot időnként az író – először kissé meghökkentő – közbeszúrásai szakítják félbe („amíg Róbert tisztálkodik, közbeszólok én, L. L.”), akár a cappuccino dicséretét zengve, akár egy-egy anekdotát, történetet, személyes emléket elbeszélve: a gulagról, a Joszif Rozner elvtárssal a kijevi szállodában elfogyasztott vacsoráról (az aperitifnek ivott kínai whiskytől a desszertként szervírozott tábla csokoládéig), akár egy régi görög sírvers fordításáról legyen szó. De igyekszik magát a történetet is idézetekkel, utalásokkal átitatni. Nem a sokértelmű posztmodern intertextualitás jegyében, inkább az egymást ellenpontozó szövegrészek értelemkonstrukciójába illeszkedve. Lőrinczi László nem tudja megtagadni műfordítói mivoltát: bizonyítják ezt az olasz és francia szövegbetétek, a könyvekre, írókra vonatkozó utalások.

Ahogy nem tagadhatná le a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években írott úti jegyzeteinek örökségét se. Az egész történet keretét, hátterét a táj, a hely, a látnivalók, az épületek rendkívül érzékletes, pontosan megfigyelt, aprólékos és mégis költői rajza adja. „A fákat nézte, az ágakat díszítő erős, fejlett tobozokat. A cédrusfa toboza nem is olyan szép, mint ahogy az ember ettől a pompás természeti kitalációtól várná. Nesztelenül lépdelt a levélpárnán. A napfény nem tűz át a koronákon, hanem megtörik, fennakad a levélzeten, aztán halvány, aranyos ködként alácsurog a földre.” Ez élteti, ez teszi élvezetessé a könyvet, ugyanakkor, a főhős nézőpontján átszűrve, az ő emlékeivel szembeállítva jelképessé is válik.

Az a kettősség, a keleti és a nyugati világ kettőssége jellemzi ezt a művet, ami Lőrinczi László egész habitusát: az erdélyi, majd bukaresti élet és a francia, olasz, német műfordítások, a világirodalmi esszék kettőssége, az Erdélyi Helikontól, a bukaresti Állami Kiadótól az útirajzokhoz, úti levelekhez vezető út vagy a Kuncz Aladár alakjával, francia fogságával foglalkozó könyve. Ahogy ez a mediterrán szigeten játszódó regénye is Kolozsváron jelent meg.

(Polis Könyvkiadó, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.