Archívum

Látlelet X.

2006. július

A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust.
Márai Sándor, 1956

Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit töredezett a széle, a kép bal sarkában elmosódott, nehezen kibetűzhető felirat. Csak az első sor utolsó szava olvasható: tanulmányozzuk, és a második sor végén néhány betű: rünket. Fél évszázada a marxizmus klasszikusait és a szovjet elvtársak példamutató tanításait illett s volt kötelező tanulmányozni, de a felirattöredék alapján ma már csak töprenghetünk, vajon akkor és ott kinek vagy minek a tanulmányozására szólította fel a képen nem látható hallgatóságát a kommunista nagygyűlés zord arcú szónoka. A magas rangú elvtárs egy kopott, maradék (vörös?) drapériával körbekerített pulpitus mögött áll, előtte a korban is ósdinak számító mikrofon árválkodik. Rondán az állvány fedőlapjához szegezett (nemzetiszínű) rongy jelzi: nemcsak a felirat, de a szónokot hallgató kommunisták is magyarok. A szónokon télikabát, talán fűtetlen a terem, de a háttérben álldogáló, idétlenül mosolygó férfi és a mögötte meghúzódó rendőr s civil társa zakóban hallgatja a bolsevik igehirdetést. Talán a magas rangú elvtárs jelenlétében nem mernek fázni?

A szónok éppen hallgat. Jobb kezével erősen támaszkodik a pulpitus szélére, tekintete arról árulkodik: beszédét még nem fejezte be. A háttérben álló férfiak talán tapsolnak, a kezük nem látszik, így csak találgathatunk, mi történt az előző és mi fog történni a következő pillanatban.

A szónok éppen hallgat. A teremben vele szemben ülőket nézi, mintha még nem tudná, hogyan folytassa ünnepi mondókáját.

Nézem a férfi arcát, szemét, mereven összezárt ajkát.

Vajon kiknek és miről beszél ez a kegyetlenül hideg tekintetű elvtárs?

Szerencsés keze volt a fényképésznek, mert pont abban a pillanatban kattintotta el a masináját, amikor a lélegzetvételnyi szünetben a szónok elfelejtette elvtársi-mosolygósra rendezni zord és gonosz arcvonásait. A magas rangú elvtárs egy pillanatra nem figyelt: arcára fagyott az undor, a gyűlölet, a megvetés. Tekintete tükör: a mocsár riasztó visszfénye.

Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit töredezett a széle. Nem tudni, mikor és hol készült, csak annyi biztos, hogy valamikor a magyarországi kommunista rémuralom első évtizedében, talán 1950-ben, talán 1956-ban.

Egy hóhérnak barátságosabb arca van, mint ennek a hazaáruló gengszternek – mondta a fényképet megpillantva fél évszázada nagyanyám, miközben gombóccá gyűrte a kommunista napilapot, és pucolni kezdte a magas rangú elvtárs arcképével az ablakot.

A gengszterképű elvtársat fél évszázada, 1956 nyarán nevezték ki Moszkvában Magyarország teljhatalmú kommunista helytartójának. Másodszor repült a hatalomból a Moszkvában immár örökre kegyvesztett Rákosi elvtárs, és jött helyette a nála is rosszabb, nála is kegyetlenebb, nála is aljasabb utód: Gerő Ernő elvtárs 1956 nyarán jutott a csúcsra. A szovjet elvtársak hazaáruló, gerinctelen lakájaként elfoglalhatta Rákosi trónját, és néhány hónapig mint a Magyar Dolgozók Pártja első titkára folytatta a kommunisták országpusztító, kultúragyilkoló, nemzetvesztő múltrombolását.

Nézem a régi fényképet. 1956 nyarán az ország első embere, megcsonkított, gyarmattá alázott hazánkban élet és halál ura: Gerő Ernő elvtárs, kommunista tömeggyilkos és hazaáruló.

Valaha régen, a legenda szerint sötét középkorban börtönbe zárták, száműzték, kivégezték a hazaárulókat. Bűnhődtek, ha önérdeküket fontosabbnak ítélték hazájuk érdekénél, sorsánál. Bűnhődniük kellett, ha önző gyarapodásukért, saját hatalmukért, bármi áron életben maradásukért hazájukat kínálták koncul az országot leigázó ellenségnek.

A kommunisták bocsánatos bűnnek tartják a hazaárulást. Szerintük „nemzetközivé lesz holnapra a világ”, a múltat ezért célszerű „végképp eltörölni”, így aki segít a szovjet elvtársaknak népi demokratikus proletárdiktatúrává – ha másképp nem megy, erőszakkal, szovjet tankok segítségével – átalakítani Magyarországot, az haladó hazaáruló, mert elvtársi együttműködésével sietteti a boldog internacionalista holnap eljövetelét. A hazaáruló Rákosi Mátyás megúszta a kötelet. A hazaáruló Kádár János ágyban, párnák közt halt meg. A hazaáruló Apró Antal ágyban, párnák közt halt meg. A hazaáruló Marosán György ágyban, párnák közt halt meg. A hazaáruló Hegedüs András ágyban, párnák közt halt meg. A hazaáruló Gerő Ernő ágyban, párnák közt halt meg.

A kommunisták a hazaáruló kommunisták életét megkímélték, csak azokat az elvtársaikat küldték bitófára, akik, mint ők, nem voltak hajlandóak a hazaárulásra.

A hazaárulástól visszariadó, a szovjet megszállókkal szembeforduló kommunista Nagy Imrét, a kommunista Gimes Miklóst, a kommunista Maléter Pált, a kommunista Szilágyi Józsefet a kommunista Kádár János kivégezteti. A hazaáruló kommunista vezetőknek magas nyugdíjat, nyugodt megélhetést biztosít. Gerő Ernő mint „műfordító”, Hegedüs András mint „szociológus” (mindketten a hazánkat fegyverrel leigázó bolsevik monstrum szolgalelkű szálláscsinálói 1956. október 23-án), Marosán György mint „munkásdalos”, Apró Antal mint magas rangú pártmunkás boldogan éldegélhetnek a harminchárom évig Kádár János egyeduralta Magyarországon.

Tömeggyilkosok, hazaárulók: a hajuk szála sem görbült.

Fekete-fehér, öreg fénykép, kicsit töredezett a széle: egy kommunista hazaáruló gyűlölködő tekintete mered ránk a múltból. Magabiztos megvetéssel néz a jövőbe, utódainak üzeni: a kommunisták számára bocsánatos bűn a hazaárulás.

Még béke volt, amikor Thomas Mann felkiáltott: Európa, vigyázz!

Még béke van. Előttem öreg fénykép, egy kommunista hazaáruló arcképe.

Kiáltson valaki: Magyarország, vigyázz!


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.