Archívum

Csokits János: Testvére minden kőnek

Kemsei István
2006. július

Csokits János versvilágában nem olyan tájon járunk, ahol az embernek nagy kedve támadna a fütyörészéshez. Olvasás közben kietlen, apokaliptikus tartalmú, többnyire tudományos-fantasztikus művekből, világpusztulás-víziókból ismerős, omladékos lávatörmelékekkel borított, ember utáni állapotban leledző bolygóra lelhetünk, amelynek egyetlen maradék lakója magányos túlélőként bolyong a lába alatt szétporló emlékek között. Nem remélhet, mert sohasem remélt, hiszen sohasem adatott meg számára a világformáló cselekvés energiákat tápláló optimizmusa. Olyan vershős, amilyen a világba kitaszított közép-európai vershősök általában: szemlélődésre, elszenvedésre, a legrosszabbik esetben pedig túlélésre ítélt.

A Testvére minden kőnek Csokits legújabb válogatott kötete. Vékonynak is mondható, mindössze kilencvenkét oldalas könyv. Anyagát azonban érdemes összevetni a korábbi válogatáséval. Az első pillantásra szembetűnő, hogy az 1991-ben, Magyarországon napvilágot látott Látogatás egy égitesten című kötetben mennyivel több volt a pezsgő élet – igaz, az elsősorban ifjúkori versek hordozta kötelező érvényű pátosz is. Gondolok itt például a Tizenkét ének férfihangra már az említett versanyagba is megrostáltan bekerült darabjainak patetikus felhangjaira. Az új szelektálási szándék, kikristályosodott koncepció eredményeképpen maradt ki az új könyvből például – véleményem szerint kissé méltatlanul, de az alkotói célzat szempontjából nézve korántsem igaztalanul – a nagyon szép Elégia is. Az a tizenöt évvel ezelőtt megjelent kötet azonban nyilvánvalóan más elgondolás jegyében született, hiszen a Látogatás egy égitesten megjelenésének idején Csokits költészetét jóformán csak az odafigyelő pályatársak ismerték. Szinte természetes volt tehát, hogy a hazai nagyközönség előtt először bemutatkozó gyűjtemény úgyszólván a teljes életművet, annak minden hangszínét felvonultatta.

Az új válogatott kötet tartalmában is átfogalmazta, átalakította a Csokits-költészet eredendően színesebb palettájú mondandóját. Az időközben pontosított alkotói célnak megfelelően: hangvétele szikár, könyörtelen. Nem ad kibúvót, nem kínál magyarázatot. Van, ami van. A költő az, aki. Nem több, nem kevesebb. A nyolcvanas évei felé közeledő poéta végleg levetkőzi korábbi pátoszát, kirostálja a huszadik századi magyar líra toposzai által hamissá koptatott, mára már félrevezető jelentéstartalmúvá vált, esetenként szokványszerű retorikai kívánalmakat, versével nem óhajt többé oly mértékben tetszeni, mint eddig: egészen meztelenül – hogy utaljak itt akár Kosztolányira –, a lényegre összpontosító ember rideg kíméletlenségével lép elénk.

A legtöbb költő már alkotóvá válásának első pillanataitól rendelkezik avval az alapvető képességgel, csakis egyedül benne fogant világképpel, ami a pálya későbbi szakaszaiban gondolkodását egyetlen, számára lényegessé váló tematikai pontra tudja fókuszálni, s avval a bensőből kiinduló kényszerűséggel, ami arra készteti, hogy a kijelölt úttól a későbbiekben ne tudjon letérni. Ennek a talentumnak Csokits ifjúkori költészetében is megvoltak már a kétségbevonhatatlan jelei. Az 1951-ben írt A mártírok, a keletkezési dátum nélkül közölt – nyilván átdolgozott – Homo ludens vagy az évekkel később írott, datálással szintén nem jelzett Szilva-ének látomásos, víziókkal teli szövegrészei az ezeket a verseket jó ötven évvel megszületésük után olvasók számára afféle szemléleti relikviák. A legmegbízhatóbb mutatói annak, hogy végső célját tekintve a sorvasztó magány és a hazátlanság milyen anyagaiból építkezett ez a nagyon egyéni, a később nála jóval fiatalabban külföldre érkezők, az 1956 után hontalanná vált új költők által szinte kötelezően alkalmazott avantgárd vonulatokat is megkerülő költészet.

Ugyanakkor mintha prózaművet olvasnánk versről versre, nyitó egyensúllyal, folyamattal és záró egyensúllyal, olyan az új kötet felépítése, s ezt a képzetet nem csupán az „eseménysor” bizonyos linearitása idézi fel. Az elemzési alappontul kiválasztható nyitó egyensúly azonban ravaszul van fölépítve, hiszen valójában már a kötet legelején a végállapot kiürültségének helyzetében, az egzisztenciálfilozófiai értelemben vett szorongásban találjuk magunkat. Érdekes, hogy a kötet közepe táján szereplő Később című vers ebből a gondolati állapotból kiindulva akár az egész Csokits-féle tartalmi világ vázlata, summázata is lehetne. Az öt strófa az egynapnyi időben a végtől a „vég”-ig irányítja a tekintetet, az élettől megfosztottól az élettelenbe. Az emlékkel rendelkezőtől az emléktelenig: „Kihuny a hold, a kristály meghasad, / pattogva zeng a porladó öböl: / vizének hűlt helyén az űr, / halotti dűnák, tűnő csillagok.”

A szorongás – heideggeri meghatározás szerint – a létében elbizonytalanodott modern ember alapvető létállapotából következik. A költő az egyetemesből kibukkanni a semmit látja, és evvel a semmivel telik meg világa. „A szorongás mitől-jét az jellemzi, hogy a fenyegető sehol sincs. A szorongás »nem tudja«, hogy mi az, amitől szorong” – írja az ebben a dolgozatban többször idézendő Heidegger, akinek gondolatrendszere Vergiliusként vezeti végig a Csokits-élménykört ezen a reménytelennek is mondható úton.

Már az első hang leütésének pillanatában is minden addig fennálló érték borult, pusztult helyzetben leledzik, hiszen „a szorongás mitől-je a világ mint olyan”. Avagy: ha a bennünket körülvevő világban gondolkodunk, szorongásban gondolkodunk. Nem véletlen, hogy az egyes versekben megjelenített világdarabokat csupán a szigorú, már-már wittgensteini logika tartja össze, nem pedig az egymásrautaltság. Kéretlen tanúi lehetünk az emberi létezés, a vegetáció megszűnt állapotának. Ahol belépünk az olvasásba, az Apokalipszis utáni, holdbéli univerzum leírását találjuk: „A rosszon túl van a régen, / a régen túl van a szép, / a szépen túl van a semmi, / a semmin túl van az ég”mondja ki a kötetnyitó, Látkép című egzisztencialista négysoros, vagy a másik vers, az Egy hajótörött naplójából filozofikus summázata: „A létezés útja a nemlét, / a végtelen útja a vég, / a minden útja a semmi – / a semmi az egyetlen út.” Egyáltalán nem meglepő, hogy mindkét idézett szövegrész tökéletesen ráfelel az alábbi heideggeri gondolatra: „A szorongás a semmit nyilatkoztatja ki. Szorongásban lebegünk.

Ami ezután a folyamatban következik, majd a záró egyensúlyban végleg ránk csukódik: nem más, mint a múltidejűség, a megsemmisülés vízióinak sorozata. Az abszolút módon objektivizálódott idő a jelenből a múltba, a kezdetben létrejött katasztrófaállapot elfogadhatatlan, már-már ironikusan kivetített szörnyűségeibe pörög reménytelenül, a lét időbeliség szerinti korai összegezettségébe: „Így lát az ember, akinek / reménye régen elveszett – / halál is csak élő szemében / lehet ilyen nagy élvezet.” (Elízium)

Ennek a szemléletnek a kulcsszavává – mint a címben is – a válik. Ez a csak néha, különleges kegyelmi állapotban valami hajdan élt organizmust véletlenül magába foglaló anyagszerveződés. Szerves mivolta legalább annyira valószerűtlen, mint mondjuk egy egymilliárd esztendős mészkőlerakódás a Mars felszínén. Csokits köve leginkább kihűlt, szervetlen, földmélyi magmaszármazék. Sőt: a kő a költő megfogalmazása szerint: Isten egy darabja, azaz örökkévaló. Eszerint: múltja bezárultságában létezik csupán. In illo tempore  – a kezdetben – megmerevült benne az emberi érzékeléstől véglegesen függetlenedett idő. Tiszta, szürke, megdermedt, lassan elporló ősmassza, amelynek felszínéről az Úr már ki tudja, hányadszor eltüntetett minden élő nyomot, hogy az általa rendre gyatrán összebarkácsolt teremtést újrakezdje. Az újrakezdés alkalma azonban még nem jött el. Ami van: kő az időben vagy: időben a kő. A kő és az idő ebben a helyzetben végletesen egymásra vannak utalva. A szörnyű, vigasztalan és abszurd az egészben az, hogy egyikük sem kapcsolódik semmihez, ami emberhez köthető lehetne, attól keletkezésénél fogva teljesen elidegenült állapotban van: „Sugárzik mozdulatlanul / a semmi néma éjjele.” (Kipillantás egy holdkráterből) És itt következhet ismét egy Heidegger-párhuzam: „A sötétben hangsúlyozottan »semmit« sem látunk, jóllehet a világ éppenséggel még »jelen« van, és tolakodóbban van »jelen« benne.”

Az a költői én, aki ezekből a versekből kitekint, láthatóan nem az érzelmi-hangulati közegben mozgó, reflektáló szubjektum, hanem az alkotóban mélyen belül rejlő, precízen kidolgozott gondolatrendszerű egzisztencialista filozófus, a „semmi” kutatója, elszenvedője és bentlakója, akiből végképp kiveszett a hagyományos értelemben vehető líra. A költői én kétségbeesésében és tehetetlenségében az általa megtapasztalt világból a látó, megfigyelő, könnytelen szembe, az őt körülvevő világot szárazon regisztráló agyba, a gondolatba húzódik vissza. Az „alanyi” költőt evvel a gesztussal szinte teljesen kigyomlálta könyvéből Csokits. Ami megmaradt belőle, az a puszta, általános „személy” vagy egy személyben a „hátborzongató idegenség”: „Mentem a hideg, sótól fehér síkon, / hazát kerestem, ahol nincs világ, / társat kerestem, ahol nincs tükör, / kristálybuckákon villámlott a nap, / kéklő kockákon múlott az időm” (Élet) – aki időben és térben kénytelen tökéletesen azonosulni az általa ábrázolt, lététől megfosztott univerzummal.

Mondani sem kell talán: a Csokits-életműnek e kötetben kimetszett vetülete tragikus. Sőt, a tragikusnál tragikusabb, hiszen nincs mit siratni, legföljebb a „semmit” sirathatjuk, ha egyáltalán van hozzá könnyünk. Nem tudjuk, mi történt volna, ha nem következik be mindaz a kiüresedési folyamat, amelynek az európai civilizáció részeseként mindannyian – többé vagy kevésbé – áldozatai vagyunk. Hajdani – vagy lehetséges? – önmagunkat keresve a Testvére minden kőnek olvasása közben folyamatosan ennek a ránk nehezedő, apokaliptikus „végnek” a stációit járjuk, amikor a kötet kiemelkedő darabjainak, a Látkép, A mártírok, Elízium, Szilva-ének, Tabula rasa, Kipillantás egy holdkráterből, Armageddon, Élet, Egy hajótörött naplójából, Ex tenebris vox, Armageddon 2. című verseknek „borzalmas” szépségeiben gyönyörködünk.

(Új Forrás könyvek, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.