Archívum

„Mintha egy mitikus történetnek volnánk szereplői”

Reflexiók és kommentárok Karátson Gábor mondataihoz az Ötvenhatos regény ürügyén
2006. június



(„Még hogy örök dolgok – ne feszítsük a húrt.”)

Ha igaz, s úgy látom, a médiabeli „jelenlét”, az elhíresülés és a méltán kijáró elismerések ellenére összességében továbbra is igaz, amit a ’90-es évek elején-közepén (az akkor már nem csupán a terjedelmét tekintve jelentős írói-festői életművel a háta mögött) Karátson Gábor vallott, hogy tudniillik „eleve másként áll a térben”, akkor most sem lenne abban semmi meglepő vagy váratlan, ha legfrissebb regényének megjelenése is, jubileumi év ide vagy oda, ugyanolyan észrevétlen vagy visszhangtalan maradna, mint amilyenek javarészt a korábbi művei voltak. Bár – ismerve könyvkiadásunk és a kiadók sanyarú(nak mondott) állapotát, kiszolgáltatottságát, kiadói politikájuk esetlegességeit – lehet, hogy hiba volna, ha minderre például abból következtetnénk, hogy a szépirodalmi profilú kiadóink egyike sem látott sem piaci, sem közművelődési, sem semmilyen érdeket abban, hogy – kihasználva e ritka alkalmat (mert hisz hányszor adódik ötvenéves jubileum az életünkben?!), ismerve Karátson (egyébként véka alá soha nem is rejtett) ötvenhatos múltját – esetleg bátorította volna a szerzőt önéletrajzi regénye megírására, vagy legalább vállalkozott volna a bátorítás híján is elkészült mű megjelentetésére… (Az „életünket és vérünket a jó ügyekért, ám mit tegyünk, ha szegény az eklézsia” elv, amely ilyenkor szinte automatikusan, dzsolidzsóker szokott előkerülni, többek között már csak azért sem teljesen fair, hogy ne mondjam: gyanús, mert mindeközben épp eléggé tudható és tapasztalható, hogy e sanyarú állapotok közepette azért kire s mire van egyik-másik kiadónak gondja, pénze, energiája…) Mégsem hiszem, hogy itt csupán annak a közhelynek a témavariációjával állnánk szemben, miszerint egy félig-meddig tiltottból az idők folyamán a megtűrt szerző státusába avanzsált, igazán sem a „piac”, sem a kultúrpolitika által nem kegyelt írónak a helyzete manapság sem irigylésre méltó, hanem inkább arról lehet szó, hogy a fentebb emlegetett „másként állás” olyannyira meghatározza Karátson írásainak észjárását, beszéd- és gondolkodásmódját, továbbá hogy az ebből megszülető művek fogadtatása mind a „szakma”, mind a közönség részéről olyannyira kiszámíthatatlan (nagyon meg lennék lepve például, ha a jubileum, ahogy mondani szokás: „méltó” megünneplésének lebonyolításáért felelős protokollosok, „kultúrosok” Karátson könyvében olyan nyersanyagot látnának, amelyet bármiféle propagandacél érdekében hasznosítani tudnának!), hogy az olajozott működésben érdekelt, a „kísérletezést” legfeljebb a legfiatalabb írógenerációknak megengedő s elnéző irodalmi üzem technikusai előzékenyen és udvariasan passzolják át a lehetőséget akár még a konkurens kiadók számára is… Mindezek fényében inkább hálásnak kell lennünk tehát a könyv megjelentetésére végül is vállalkozó Helikonnak, mintsem hogy azt firtassuk, vajon mi indokolhatta a könyv 2005. májusi megjelentetését a jubileumi évben való megjelenés helyett.

Különben akik valamennyire is figyelemmel kísérték Karátson munkásságát, a szerző – a pályája elején még csak burkoltan, később azonban egyre leplezetlenebbül önéletrajzivá váló – lírai prózáját, joggal vélhették úgy, csak idő kérdése, hogy megszülessék végre a szerző ötvenhatos múltjáról szóló memoár, az „ötvenhatos könyv”. Mert hogy valamilyen formában meg fog születni, azt az előzményekből szinte matematikai egzaktsággal lehetett levezetni, hiszen ’56 szó szerint: sorsfordító, nem keveseknél (például Karátsonnál) pedig egyenesen máig ható eseménynek számít a XX. századi magyar történelemben, amit még azok is kénytelenek belátni, akik esetleg hűvösebben, távolságtartóbban vagy ne adj’ isten kifejezetten cinikusan viszonyulnak az olyanfajta megfogalmazásokhoz, mint „sorsfordító” pillanat vagy a lét(ezés) „nagytörténete”, s akik számára a múlt, a jelen – meg talán a jövő is – nem valamiféle gömbszerű képződmény benyomását kelti (ahol a történések egy feltételezett középponttól számítva ugyanolyan távolságban, pontosabban: közelségben vannak), hanem olyan, egymástól jól elhatárolható szakaszok sorozataként értelmeződik, melynek időszakaszai, véleményük szerint, kizárólag a maguk linearitásában és kizárólag perspektivikus nézőpontból közelíthetők és közelítendők meg.

Ugyanakkor már most el kell oszlatnom azt a (lehetséges) félreértést, hogy az Ötvenhatos regény „történelmi” regény volna, netalántán ’56 októberének története. A címben szereplő „regény” ugyanis még azok számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy a mű szerzője nem történetírói babérokra tört, akik esetleg mit sem hallottak Arisztotelésznek arról az immár két és fél ezer éves felismeréséről, hogy író és történetíró között lényegi különbség van, mégpedig, ha úgy tetszik, az író javára, mivel ő, szemben a történetíróval, olyasmit is leírhat, ami megtörténhetett volna – s hát épp ezzel a „volnával” lenne szabadabb, gazdagabb, magasabb rendű az írói tevékenység… (Egyébként félig-meddig tréfásan, félig-meddig komolyan talán épp ezért, e félreértés elkerülése végett kacérkodhatott a szerző azzal a gondolattal, hogy könyvének az ’56-os eseményekhez csak igen-igen áttételesen, sőt: enigmatikusan kapcsolódó címet adjon, ilyenformán: Az epsomi derby) Belátom persze, az írói lét, az „íróság” és a valóság művészi – nem a legjobb szó, mégis mondjuk így: „mágikus” – megélése nem mindig kerül, nem mindenkinél hozható fedésbe egymással. Egyszerűbben fogalmazva: egyáltalán nem magától értetődő, hogy minden „író” egyben „művész” is legyen, ám történetesen Karátson Gábor esetében egy ilyenfajta megkülönböztetés alaptalan volna. Karátson történelemszemlélete (s ezen belül a forgalomban levő, ’56-os narratívák egyike alá sem sorolható, sajátos ’56-képe) ugyanis többek közt épp attól olyan különös, hogy mer eleve másként (ha tetszik: a művészet mágikus-realista eszközeivel) közeledni a történelemhez, hogy meg meri kérdőjelezni az uralkodó, pozitivista színezetű és linearitás központú történelemszemlélet kizárólagosságra törekvését, hisz a szerző nem is titkolja abbéli, a formális logikának ellentmondó meggyőződését, hogy a múlt nem múlt (el), hogy a múlt itt van velünk, itt kísért, hogy múlt és jelen (sőt a jövő) határai kivehetetlenül összemosódtak, továbbá hogy igenis léteznek „sorsfordító pillanatok”, amelyek egyszeriségükben, különlegességükben csodaszámba mennek, egyszersmind ünnepi voltuk mégis a lehető legtermészetesebb és a leghétköznapibb módon tud megtapasztalhatóvá és átélhetővé válni. Vannak ünnepek, sugallja az Ötvenhatos regény, amelyek épp attól ünnepek, hogy feloldják az ünnepi feszengés görcsét. Az „ideá(lo)k”, az „örök” dolgok (ahová Karátson értelmezésében a magyar 1956 is tartozik) voltaképp a legindividuálisabb, a „legnormálisabb” jelenségek, s így, egyediként, az egyénre szabottan, mégis a közösséghez tartozás szükséges feltételrendszerét jelentik.

*

(„Ragaszkodom a történethez, ahhoz, ami tényleg megtörtént. Ami éppen ezért biztosan csak olyan lehet, ami velem történt meg. Ha az ember — az elbeszélés roppant nehézségei ellenére, azokat legyőzve — mégis rendesen el tudja mondani azt, ami történt, akkor megtette talán az egyetlen dolgot, amit emberként egyáltalán megtehet.”)

Jóval fogósabb kérdés viszont, hogyan ítéljük meg az önéletrajziságnak az Ötvenhatos regényben megmutatkozó domináns szerepét. Szabad-e Karátson legfrissebb könyvét egyféle „memoárnak”, önéletrajznak tekintenünk? Ha nem akarok ellentmondásba keveredni önmagammal, ha nem kívánom visszavonni azt, amit a karátsoni próza alapvető önéletrajzi meghatározottságáról fentebb állítottam, igennel kell válaszolnom. Tehát igen, de csak ezzel a megszorítással: „bizonyos értelemben”. (S ehhez még akkor is ragaszkodom, ha nem lehet kétségem afelől, hogy sokan épp a hús-vér szerző életrajza, az általa megélt történetek, az élettények vagy éppen Karátson közéleti tevékenysége, ismeretségi köre, politikai nézetei stb. felől kísérlik majd meg becserkészni a regényt, és a „pártállás”, a hovatartozás függvényében, egyetértőleg vagy ellenszenvvel ízlelgetve a regényben álnévvel vagy valódi nevükön felbukkanó szereplők szavait, mazsolázgatva gesztusaik között izgatottan találgatják majd, vajon melyik ismerőst, melyik kortársunkat rejti ez vagy az az álnév…) Botorság volna persze nem tudomásul vennünk – hisz már Homérosznál megfigyelhetjük –, hogy az irodalom jelenségéhez ugyanolyan mélyen hozzátartoznak a „köz” ügyei (a befogadó pletykaéhsége, voyeurizmusa, a kárörömre való hajlandósága stb.), mint a „teremtés”, a „megistenülés” vágya az alkotó részéről. Én azonban nem szívesen mennék bele a regény ilyetén, a „köz ügyeit” (horribile dictu: az aktuálpolitikát) a középpontba állító értelmezésébe. Nem mintha nem tartanám fontosnak például annak a lelki folyamatnak a végigkövetését, hogy egy magát sokáig (talán még ma is) „baloldalinak” és „liberálisnak” tartó szerző keze alatt végül is hogyan születhet meg (többek között) egy markánsan „ballibellenes”, (aktuál)politizáló mű, mely sokszor nem retten vissza attól sem, hogy heves kirohanásokat intézzen jelen politikai közéletünk egyik-másik közismert képviselője ellen.

De, kérdezhetné az elbizonytalanodott olvasó, hogy feslik fel hirtelen ez az aktuálpolitikai szál a regény szövetéből? Fentebb már utaltam rá, és most újfent hangsúlyozandó: az Ötvenhatos regény nem történelmi regény. Ám ha ötvenhaté nem is, az ötvenhatosságé mindenképp. S hogy a kettő között mi a különbség? Épp az, hogy ami egy történelmi regényben anakronizmus volna, az a másikban a lehető legtermészetesebb lehet. E határtalan szabadság ugyanakkor – hogy tudniillik Karátson könyvének nem csupán az „objektív”, hanem a „szubjektív” ’56 is tárgya, a magánéleti vonatkozások éppúgy, mint a közéletiek, a történelem éppúgy, mint az időtlen mítosz, a gestarium (az események) éppúgy, mint a legendarium (az eseményekkel kapcsolatos reflexiók) stb. –, bár látszólag megkönnyíti az író dolgát, valójában majdhogynem megoldhatatlan feladat elé állítja őt. Nem is elsősorban praktikus szempontból, az adott történelmi esemény interpretációjára adott értelmezések értelmezéseinek az értelmezéséből (és így tovább a végtelenségig) felgyülemlett anyag egyben tartásának nehézségeként, hanem a regény ontológiájának szempontjából. (A könyv ott a legproblematikusabb, s az olvasó ott érezheti magát a leginkább zavarban, ahol a meg-megszakadó, majd folytatódó történetekből összeálló, az idősíkok között szabadon ingázó, mozaikos szerkezet logikáját, működését kell/kellene megértenie, amelynek része lenne annak átlátása is, vajon a „regényszereplők” közül ki milyen megfontolás alapján szerepel valós vagy éppen álnéven.) Egyáltalán nem tartható véletlennek tehát, ha Karátson ars poetica-gyanús megfogalmazásai (melyek időről időre vissza-visszatérnek az önreflexióra nagymértékben hajlamos, az írói lét mibenlétét előszeretettel kutató, az „íróságot” távolról sem magától értődőnek tartó szerző műveiben) szinte homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Mert miközben egy helyütt azt olvassuk, hogy: „Ragaszkodom a történethez, ahhoz, ami tényleg megtörtént. Ami éppen ezért biztosan csak olyan lehet, ami velem történt meg”, máshol épp ennek ellenkezőjét: „Amit az író akar mondani, az hülyeség és fölösleges. Borzadok tőle.” Vagy: „Én nem tartom valami fontosnak, sem érdekesnek, ami személy szerint megesik velem, énregényt írni sose tudnék; ha írnék is, amire semmi kedvem, írnék inkább valami tárgyi dologról, írnék a kínai nyelvről, írnék egy kőről, amely megy az úton s énekel […].”

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az Ötvenhatos regény több lehetséges értelmezése közül egyik sem olyan izgalmas és messzire vezető, mint éppen ennek a – Karátson műveinek szerves részét képező – látszólagos vagy valóságos ellentmondásnak a körüljárása.

*

(„Elbeszélni könnyű, leírni nehéz.”)

Ne tévesszen meg senkit, hogy ez a kijelentés egy (végső, nyomtatott formájában „csupán” hétszáz oldalasra, az eredeti kézirat töredékére „sűrített”) szövegtengerben a pimasz véletlen fintoraként épp az ötvenhatodik oldalon bukkan fel, és az sem, hogy e mondat olyan valakinek a szájából hangzik el, aki az elmúlt húsz-huszonöt évet tekintve, szinte fáradtságot nem ismerve, már-már egy grafomán megszállottságával ontotta magából a különböző (vagy egyazon?) történet(ek)et meg a történet(ek) történeteit, ad libitum és ad infinitum, éspedig látszólag könnyedén, ezerszám, sőt tízezerszám termelve a flekkeket, amelyek szép lassan, a maguk testiségében és anyagiságában, szinte alkotójukat is kiszorítva, egyre nagyobb és nagyobb szeletet hasítottak ki az író dolgozószobájának teréből…

Sokkal több ez a mondat, sokkal lényegibbet árul el a Karátson-próza valódi problémáiból és tétjeiből, mintsem hogy megelégedhetnénk a fenti bon mot, írói szellemeskedés hatásmechanizmusának megvilágításával, jelesül annak beláttatásával, hogy a szinonimákként értett és kezelt fogalmak (elmesélés–elbeszélés–leírás), valamint a mellettük álló, ám egymást kizáró névszói állítmányok (könynyű, illetve nehéz) milyen feloldhatatlan feszültséget hordoznak, vagy hogy ez a jól eltalált megfogalmazás milyen jól ráirányítja a figyelmet arra (ami különben nem is tartozik feltétlenül az olvasóra), hogy a látszólag könnyed történetmondás, a problémátlannak tetsző „mesélés” hátterében milyen roppant mennyiségű szellemi és (mivel Karátson Gábor a mai napig „manufakturális” eszközökkel dolgozik) fizikai erőfeszítés húzódik meg.

Sokkal lényegibbet árul el ez a mondat a Karátson-próza valódi problémáiból és tétjeiből. Azt, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – az anekdotázásból, egy történet szellemes, ízes, szórakoztató, elgondolkodtató stb. elmondásából önmagában még nem lesz irodalom, nem lesz „regény”. Mert más az, amit a regény mond, és megint más, amit a szerző akar mondani. Más a verbum, és más a scriptum – más, ami elszáll, más, ami (meg)marad.

*

(„Bajlódtam ezzel a leírással bizonyos péntek délelőttön, februárban, valamely esztendőben…”)

Nem kétséges persze, hogy mindezt jóval hűvösebben, racionálisabban is megközelíthetjük. Például írói műhelyproblémaként, egyféle írástechnikai kérdésként. Ekkor arra kérdeznénk rá, hogyan születik meg az a nyelv, amelyen immár adekvát módon szólaltatható(k) meg a történet(ek), hogy hányszor és hányszor kényszerül nekiveselkedni az író a már egyszer leírt mondat újrafogalmazásának, míg a kiszámítható és a kiszámíthatatlan között finoman egyensúlyozó, alig észrevehetően lebegő (mert alig észrevehetően lebegtetett!) Karátson-mondat végre megszületik, amely viszont csak ilyetén voltában képes megmenteni az író terjedelmes regényfolyamait a grandiózus vállalkozásokat kivétel nélkül fenyegető veszélytől, a túlírástól s a vele majdnem mindig együtt járó unalomtól.

Az az érzésem azonban, hogy a most idézett Karátson-mondat kicsit másról beszél, mint a „prózaírás” emberpróbáló fizikai-szellemi erőfeszítéseiről, a kínlódásról, amellyel ilyen vagy olyan formában minden jelentős prózaírónak szembe kell néznie. Az újszerűt, a váratlant szerintem nem ez, a fizikai-szellemi erőfeszítés szinonimájaként felfogható „bajlódás” jelenti, hanem a mondat második fele, mely – az első, felületes olvasás után legalábbis – az időérzék megsemmisülésének veszélyéről tanúskodik. Ám a Karátson-próza vájtfülű olvasói jól tudják, hogy itt nem veszélyről, ellenkezőleg: az időérzék elvesztésével együtt járó mámorról van szó, melyben a személyiség nem megszűnik, nem elveszti önazonosságát, hanem éppenséggel megsokszorozódik.

Aki olvasta Karátson „keleti” írásait, a testes sárga könyvet, az Ulrik úr keleti utazását vagy a Világvége után mesteri esszéit, annak túl sok formai újdonságot aligha hozott az Ötvenhatos regény. (Már csak azért sem, mert Karátson szépírói tevékenységének majd minden korábbi dokumentuma egyféle előkészületként, „bevezetésként” értékelhető az életmű középpontjául szolgáló ötvenhat írói feldolgozásához.) Egy kivétel talán mégis van: a keleti tematikát (neveket, kínai írásjeleket, hexagramokat, melyek képileg is oly feltűnővé tették a szerző korábbi munkáit) az Ötvenhatos regényben hiába keressük.

Látszólag, legalábbis.

Mert nem tudom megállni, hogy a Karátson Gábor szívének is oly kedves Vajda Lajos „keletisége”, a „keletieket” idéző módszeréről ne idézzem Kemény Katalin igen-igen megfontolandó szavait a Forradalom a művészetben lapjairól. „[Vajda Lajos] Nem tárgyban, nem motívumokban, még csak nem is ihletben volt keleti, hanem a mesterségben. Abban, hogy európai lényét befelé fordítva, szemét befelé tágítva, részleges európai képismeretét így a »szellem« abszolút képeiben fel tudta ismerni. Vajda módszerét nálunk vallásos koncentrációnak mondanák, holott valójában csupán koncentráció az, a »szellem« követésének, kibontásának egyetlen módja. Lényének ebben a sűrítésében szükségképpen találkozik a kis helység [ti. Szentendre] szellemével, amelyben él, és annak a népnek a képekben megfogható kötelékeivel, a religióval.” Illetve: „[Az emberek] azt hitték, hogy [Vajda] motívumokat gyűjt, holott [...] nagyobbat keresett: a szellem képekben, hang- és forma- és színképekben való hiteles megnyilatkozását.”

Másként, talán egyszerűbben is elmondhatjuk ugyanezt egy sportból vett példa segítségével. Van a tradicionális japán harcművészetnek (ma már inkább a „művészetre”, mint a „harcra” eső hangsúllyal!) egy olyan ága, a kjudo, amely első pillantásra csupán külsőlegességeiben, erőteljes átritualizáltságában tűnik megkülönböztethetőnek európai rokonától, a nyíllövészettől. Látszólag ennél is, annál is ugyanarról van szó: arról, hogy a céltáblától bizonyos távolságra álló íjász a nyílvesszőt a céltábla közepébe juttassa. Ám komoly világnézeti (szó szerint: világnyi!) különbségekre bukkanunk, ha jobban szemügyre vesszük az európai sportíjászt és keleti kollégáját. Míg ugyanis az európai professzionális sportoló (de így vagy úgy, a maga szintjén talán még az amatőr is!) a győzelemre, az abszolút vagy legalábbis a „relatív” rekordra, „az egyéni legjobbra”, a cél(tábla) minél többszöri és minél monotonabb „leküzdésére” (mennyire árulkodó kifejezés!) törekszik, mindent ennek rendelve alá és mindent erre téve fel, addig a keleti harcművész számára maga a belső koncentráció, az a szellemi-spirituális figyelem és önfegyelem (illetve ennek elérése) a tét, annak a konkrét egyszeriségnek a megteremtése, amely a tökéletes mozdulat megszületését eredményezheti az adott pillanat itt és most-jában, és amelynek aztán valóban (de csak mintegy mellékes, mintegy járulékos) következménye lesz a nyílvesszőnek az optimális röppályán való célba jutása… Mondanom se kell persze, hogy – ha ezt nem tudatosítjuk is a magunk számára – a nyílvessző optimális „röppályájának eltalálása”, illetve a „céltábla eltalálása” még összefüggésük ellenére sem ugyanaz… (Karinthy örök érvényű tizedese az Így írtok ti előszavában ily módon nem csupán az európai céllövészet, az „európaiság” metaforája, hanem egyszersmind ennek – Karinthy részéről, gondolom, öntudatlan – paródiája is: a folyamatos sztresszben élő „profi” paródiája, aki annál idegesebben, annál idegenebbül néz saját mozdulataira, mennél profibban megcsináltaknak és kivitelezetteknek hiszi őket…)

Lehet persze, hogy a Karátson kapcsán emlegetett „keleti” jelző nem a legjobb, nem a legpontosabb. De ha van is benne valamiféle kényszeredettség, arra talán jó, hogy a nagyon is egyféleképp, túlságosan sematikusan felfogott „európaisággal” szemben egy olyan gondolkodásmódra irányítsa rá a figyelmet, mely az európai (s persze a magyar!) irodalmi hagyományból is fájdalmasan hiányzik. Arról a – filozófia, teológia, költészet, misztika határmezsgyéjén elhelyezhető, talán még leginkább „metafizikusnak” nevezhető – írásmódról van szó, melyet sokan tulajdonképpen még csak nem is tartanak irodalomnak (ezt látszik alátámasztani például az „írói” létükben egyenesen megkérdőjelezhetetlen Pilinszky vagy Weöres Sándor napjainkban jellemző, szinte teljes mellőzöttsége). Ám ha a Kemény Katalin fentebb leírta „misztikus-spirituális” Vajda-módszer, a „keleti” út Karátson Gábortól sem idegen, úgy jól tesszük, ha a szerző munkáit lapozgatva a „történet” (történelem) fogalma helyett vagy mellett egyre inkább megbarátkozunk az „üdvtörténet” fogalmával is, és ha a „relatív” (a hús-vér), a mindentudó „abszolút” szerző mellett a regényben megnyilatkozó „transzperszonális tudatállapot” létével is számolni kezdünk.

*

(„Történeteink meg-megszakadnak, a prózaírás azonban összefüggéseket keres, számol az idővel, mindene az idő, és ahol a halál már minden információt törölne, ott maga is ráhagyatkozik a tudattalanra; a regényíró [...] Buddha szemével néz; az egész inkább ilyen szakmai kérdés.”)

A regényírói mesterség, az a bizonyos (a túlságosan gyakori emlegetéstől kicsit talán üresen is kongó) „szakmaiság” kritériuma Karátson számára elsősorban ott keresendő: vajon az író elér(kezet)t-e ebbe a transzperszonális tudatállapotba, képessé vált-e bizonyos „relációk”, összefüggések felismerésére – felismerésére és megragadására. Ismétlem, megragadására, nem pusztán ábrázolására. (Ez utóbbi fogalom ugyanis automatikusan indítana el bennünk egy öncélú esztétizálásba fúló asszociációs sort, s ami a nagyobb baj: megnehezítené annak végiggondolását, hogy Karátson e mostani regényét, sőt egész regényírói praxisát az Ulrik úrtól kezdődően mi teszi olyan utánozhatatlanul sajátossá.) Mert nem egyszerűen arról van itt szó, hogy Karátson írói és civil életétől is távol áll mindenfajta, magát a szerzőt, illetve a szóban forgó regényt idézve: „kiglancoltság”, „kiglancolt mesterkéltség” (amely azonban sokak számára – a befolyásos, kánonteremtő kritikusok számára esetleg éppúgy, mint az egyszerű olvasók többsége számára – éppenséggel magával az irodalommal egyenlő!), hanem hogy Karátson, elköteleződve egyféle dedukciós regényírói módszernek, bizonyos értelemben a kortársi irodalom zöme által követett „fősodorral”, az indukciós gondolkodás diadalmenetével helyezkedik szembe. Mert bármennyire sokszínű is az európai irodalom (s ezen belül a regényirodalom) világa, s bármennyire különbözzenek is egymástól az alkotók, e sokszínű világ létrehozói abban többnyire mégiscsak megegyeznek, hogy a művet (a regényt) – mint szakmai erőfeszítésük célját, mint munkájuk gyümölcsét vagy épp mint önnön legitimitásuk eszközét – olyan mesterséges konstrukciónak fogják fel és állítsák be, amely – egy sajátos, külön bejáratú, néha pedig kifejezetten exkluzív világként – a fikció terében mutatkozik meg. Mindezt egyszerűbben, ha hajlunk a pátoszra, úgy mondhatnánk, hogy ennek értelmében a mű (a regény) valami olyasmi, amit meg kell „alkotni”, vagy, jóval praktikusabbra hangolva: meg kell „csinálni” – éspedig a semmiből, a nullfokról indulva, lépésről lépésre kerülve közelebb a célhoz, a „műhöz”, az áhított teljességhez (vagy legalábbis ahhoz, amit az esztétika hagyományosan a „teljesség látszatának” nevez).

Vannak azonban, s kétségkívül Karátson Gábor is közéjük sorolandó, akik minderről – műről, regényről, irodalomról, végeredményben az életről és a létről – egészen másképp gondolkodnak. Akiknek pragmatizmusát valamely pátosz hatja át, patetizmusukat viszont valamely nagyon is józan pragmatizmus. Nevezzük őket „dedukcionistáknak”, a dedukció meggyőződéses híveinek, akiket ellenlábasaiktól, az indukció útján járóktól elsősorban szemléletbeli (olykor csupán árnyalatnyi, olykor viszont szinte egész világnyi) eltérés különböztet meg. Mert ha az „indukcionisták” a „szöveget megcsinálják”, akkor a dedukcionisták hagyják „létrejönni”; ha az indukciós módszer hívei történeteket és szereplőket „kreálnak”, úgy az utóbbiak mindenféle „kitalációtól”, mindenfajta fikciótól távol tartják magukat; ha az indukciós irodalom kulcskategóriái a „mesterséges”, a „művi”, s ha képviselői az írói „fantáziát” és „intellektust” helyezik a legmagasabb polcra, úgy a dedukció hívei a „természetest”, az „organikust”, a szerzői „intuíciót” és „érzelmeket”. S mindenekelőtt: ha egy író meg van győződve arról (akár hangot ad ebbéli meggyőződésének, akár nem), hogy „kezdetben van a regény”, vagy hogy „hatalmas nagy időszakaszokon keresztül egyszerűen nincs regényen kívüli valóság”, úgy joggal gyanakodhatunk arra: számára a legnagyobb írói feladat épp ennek az eredendően létező (tehát semmiképp sem a semmiből teremtett!) regénynek a világra hozása, világra segítése lesz. A művivel, a mesterségessel, a mesterkélttel, a holt anyaggal szemben az eleven valóság – valahogy így hangozhatna a dedukcionista kiáltvány első mondata, ami Karátson Gábor prózaírói törekvéseivel is egybevág.

Ha tehát végezetül arra a kérdésre keressük a választ, vajon mi lehet a magyarázata a Karátson-műveket övező, igencsak felemás fogadtatásnak (vö.: „Szövegeimet a kritika és a közönség, és ez volt még a »legjobbik eset«, »költői szövegekként« értékelte”), esetenként agyonhallgatásának, ne adjunk minden további nélkül hitelt a velük szemben felhozott esztétikai jellegű kifogásoknak: a komponálás hiányosságaira, a túlírtságra, a szabálytalan nyelvhasználatra vagy az itt-ott pongyola stílusra vonatkozó kritikai megjegyzéseknek. Mert még ha ez a (többnyire csak informális szinten létező, ott gerjesztett és terjesztett) kritika megalapozott lenne is, a fentiek alapján egészen más fénytörésbe kell hogy kerüljön. S nem csupán azért, mert a dedukcionista nem feltétlenül folyamodik ugyanazokhoz az írói eszközökhöz, amelyek oly hatékonynak és hatásosnak bizonyulnak az indukciós módszert művelők kezében. A fontosabb érv az, hogy e kritikák megerősítésével vagy cáfolatával éppenséggel azt a sokkal alapvetőbb konfliktust hagynánk homályban, azt a burkolt ellenérzést hagynánk megnevezetlenül, amit (tágan értelmezve a szót) a közeg táplál mindenfajta dedukcionista, vagy nevezzük néven a jelenséget: esszencialista-metafizikacentrikus észjárással s persze annak képviselőivel szemben.

De hát milyen is ez az esszencialista-metafizikai hangütés, amely sokak fülében oly különösnek vagy kifejezetten idegennek hat? A metafizika diszkreditálására és a „metaforátlanításra” (sok tekintetben joggal) törekvő, a XX. század legmeghatározóbb, legbefolyásosabb iskolái, gondolkodásmódjai vagy egyszerűen csak értelmiségi divatjai a neopozitivizmustól a pszichoanalízisen és a marxizmuson át egészen a posztmodernizmusig vajon miért bizonyulhattak oly hatékonyaknak minden „metafizikagyanús” (dedukcionista, esszencialista, transzcendentalista, illetve a „nominalista” ellentéteként felfogott „realista”) kísérlet, beszédmód és/vagy szerző (legalábbis) „gyanússá”, sok esetben pedig egyenesen szalonképtelenné tételében, amely Weöres Sándort, Hamvas Bélát, Kemény Katalint éppúgy (persze hátrányosan!) érintette, mint Juhász Ferencet, Nagy Lászlót vagy akár Pilinszkyt?

E (majdnem teljesen véletlenszerűen összeálló) névsor esetlegessége is jelzi, hogy szinte a lehetetlenre vállalkoznánk, ha a metafizika szó valamiféle pozitív meghatározására kívánnánk kísérletet tenni, ha megpróbálnánk közös nevezőre hozni az emberi öntudat történetének talán egyik legsúlyosabb, több ezer éves múltra visszanyúló hagyományát, azt a hagyományt, amelyre óhatatlanul is gondolunk a metafizika szó hallatán. Talán mégse tévedünk, ha (némileg szemben azzal az értelmezéssel, miszerint a valóságon túlira koncentrálna) a metafizika legáltalánosabb meghatározását úgy adjuk meg, hogy az ama gondolkodásmódok összefoglaló megnevezése, melyek a valóság (vagy ha úgy tetszik: a „valóság”) természetéhez, arculatához igyekeznek minél közelebb kerülni, melyek a mindenkori kortársak számára igyekeznek elfogadható kijelentéseket kínálni arról, hogy mi az, amiben élnek, és amelyek egyúttal jóserővel vonják maguk után az adott, a mindenkori, az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékát. És semmiképp sem feledkezhetünk meg arról a jellemzőjéről – hiszen a vele szembeni óvatos távolságtartás vagy éppen heves ellenszenv és elutasítás talán legfontosabb, bár végeredményben mégiscsak hipotetikus magyarázata épp ebben ragadható meg –, a nagyság iránti érzékéről, legalábbis vágyáról, ami szinte koroktól függetlenül, úgy látszik, mindig is zavarta, bosszantotta s talán nyomasztotta is az „emberi, a túlságosan is emberi” világ kis köreit, továbbra is Nietzschét parafrazeálva: a város- és államalapításokban, a háborúkban, a szakadatlan gyűjtésben és herdálásban, az eszeveszett, összevissza rohangálásban, egymás fortélyainak eltanulásában, egymás kijátszásában, lábbal tiprásában érdekelt, vészkiáltásokat és/vagy győzelmi diadalüvöltéseket hallató emberi vircsaftnak az „evilágiságát”… Nem hoztam volna mindezt szóba, ha a Karátson-oeuvre egyik legmarkánsabb jellemzőjének nem éppen azt az egyszerre szelíd, valahogy mégis heroikus írói-értelmiségi magatartást tekinteném, mellyel a dolgok (dolgaink) metafizikai értelmezését-megközelítését lehetővé tevő eszmélkedés pozícióit kívánja megújítani-megteremteni, olyannyira, hogy szerintem a mai magyar szellemi életben betöltött sajátos helyét és szerepét éppen itt kell látnunk. (Túl azon persze, hogy Karátson „igazi” íróvá válásában a nyolcvanas évek végétől meghatározó szerepet játszott az a sorsfordító találkozás, az a – lehető legtágabban, tehát például a „látásmód” szinonimájaként is értett – „nyelvi” élmény, amellyel a kínai metafizika alapművének, a tao te kingnek a fordításakor szembesült. Hogy a Faust-problémát vagy a Lukács-evangéliumot a festészeti kutatás tárgyává tevő festőről már ne is beszéljünk…)

Ismétlem, lehetséges, hogy nem a „metafizikus” a legalkalmasabb jelző a karátsoni beszédmód másokétól elütő jellegének a megnevezésére. Vitathatatlan, a szó gyanúsan hangzik, s épp attól válhatott az idők folyamán pejoratív értelművé, mivel sok esetben a lila, ködös, üresben járó, szőrszálhasogató nyelvhasználatot jelölte. Karátson Gábor „metafizikája” (vagy akkor mondjuk úgy: „mélyrealizmusa”) azonban minden körülmények között ragaszkodik a konkréthoz, a valamiként személyesen megtapasztalhatóhoz, az átélthez (vagy legalábbis: az átélhetőhöz). Ezért az olvasó szinte soha nem kapja azon az írót, hogy látványos és harsány metavalóságok útvesztőibe, alkalmanként zsákutcáiba tévedt volna: a Karátson-mondat szinte soha nem kel „önálló”, azaz denotátumot nélkülöző életre. Ám a konkrétságnak ez a szóval és a mondattal szemben az író részéről alkalmazott alapkövetelménye mégsem teszi földhöztapadttá, laposan „realistává” Karátson írásait, hisz a szöveg úgy megy át a legspirituálisabba, legelvontabba (sokszor anélkül, hogy észrevennénk), hogy eközben az író semmi mást nem tesz, mint olyan (látszólag ugyan triviális, ám jobban belegondolva mégiscsak metafizikusnak nevezhető) kérdésekre keresi választ, hogy „melyik világ az e világ”. (Helikon Könyvkiadó, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.