Archívum

Metafizikai realizmus

Balázs József: A torcellói Krisztus
Alföldy Jenő
2006. május

Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a halállal.

Ha így szóltok: éljen az Élet,
Derít rátok a halál ura,
Derít rátok s örül az Isten,
Ha így szóltok: éljen az Élet.

Ady Endre: A vidám Isten

Öröm, hogy hosszú idő után ismét remekművet köszönthetek a hazai regényirodalomban, de elszomorító, hogy szerzője, Balázs József már egy évtizede halott.

A torcellói Krisztus posztumusz mű: a nyolcvanas évek elejéről származik. A könyv gondozója s az utószó szerzője, Vasy Géza szerint az író filmes elfoglaltságai, majd rövidesen rátörő betegsége miatt nem tudta sajtó alá rendezni művét, ezért nem adták ki mindeddig. (A nyolcvanas évek óta kiadott irodalmi lexikonok mégis tudnak róla.) A filológia majd pontosabban kideríti, mennyiben tekintette munkáját befejezettnek Balázs József, és mennyiben nem, s miért nem jelentette meg.

A szöveggondozás szerkesztői szinten még tökéletesíthető, de nekem úgy tetszik, a regényt késznek, befejezettnek vehetjük. Érzésem szerint csak az itáliai utazás Torcello utáni részletein lehetett volna még csiszolni valamit, hogy minden ponton szervesüljenek az alaptörténettel. A kompozíció így is az újabb magyar regényirodalom bravúrteljesítményei közül való. Az időkezelés Bulgakov A Mester és Margarita című regényére emlékeztető szinkronitást mutat Jézus passiója és a jelen között, a stílus kiérlelt, a jellemrajzok hitelesek, s a tájleírások olykor nemcsak hangulatosak, hanem mágikus kisugárzásúak. Vasy a Fábián Bálint találkozása Istennel és a Magyarok című regénnyel kiegészülő trilógia harmadik darabjának nevezi A torcellói Krisztust: a Fábián család nemzedékeinek a 20. század utolsó negyedéig átívelő története egészül ki vele, amely körülbelül az első világháború és a hetvenes évek közepe közti időt öleli fel. Így van ez akkor is, ha a családtagok életkora néhány esztendővel eltolódik az egyes regényekben.

A trilógia harmadik darabja rekviem a magyar parasztságról, s vele egy életformáról, a paraszti életideálról. Balázs József realista író, tartózkodik a múltat színesítő illúzióktól, de ez – számos elődjéhez hasonlóan – nem zárja ki, hogy hősei ideákban gondolkoznak, miközben az élet és a történelmi korszak kőkemény realitásaival birkóznak. Ez a rekviem hitelt érdemlő kifejeződése annak az értelmiségi reménynek is, hogy ami szép és jó volt a falusiak sok évszázada érlelődő életformájában – erkölcs, tisztesség, szolidaritás –, a megváltozott körülmények között is átmenthető, továbbvihető.

Mondogatják egy-egy szerzőről a 20. század közepe (a nagy szociográfiaíró nemzedék távozása) óta, hogy „az utolsó népi író” – hol Galgóczi Erzsébetről, hol Szabó Istvánról, hol Bertha Bulcsuról, hol másról. S rendre kiderül, hogy nem apad ki egykönnyen az érzékenységnek és az emlékezetnek ez a forrása: íme Balázs József, aki még csak hatvanas éveinek elején járna, ha még köztünk lehetne, íme regénye és trilógiája, amelyet Kodolányi János és Tamási Áron nemzedéke is igencsak megsüvegelne. Ám az írói szenzualitás ezúttal olyan sejtelmekről és belső indíttatásokról is hírt ad, aminőket ilyen formában még nem tapasztaltam irodalmunkban. Ki tudja, vajon Veres Péter nem mellékelne-é a süvegemelgetéshez némi dorgálást is, amiért Balázs József – noha lábát jól megveti a földi valóságban – el-elrugaszkodik a talajtól, s a tapasztalati világon túli, transzcendens valóság tartományaiba merészkedik. A hazai népi irodalom (amely­nek majd minden európai és Európán túli műveltségben megvannak a megfelelői) az epikában többnyire a romantika és a szociografikus ihletésű realizmus között ingadozik, s nagyobb értékeit az utóbbi változatban aratta le, akkor is, ha a realizmust olykor a „tündéri” jelzővel párosítják. Balázs a realisták közé tartozik, de egy új érzékenység többletével – metafizikai érzékenységgel megtoldva.

A realista regénysík

Fábián Kristóf, a regény főhőse első generációs értelmiségi fiatalember. A regény jelenidejében válaszúthoz érkezik, s az útkeresés állapotában látjuk. Egy városi kutatóintézetben dolgozik, ami úgy hangzik, mintha valamilyen szép állása volna, de a tetszetős látszat mögött csak az elidegenült modern élet hátrányait érzékeli. Olyan részfeladatokat kap, amelyeknek célját és értelmét nem lehet belátni, mert az intézményt öncélúan működtetik. Az alkalmazottak magas beosztású kutatók átláthatatlan érdekeit szolgálják, anélkül hogy szaktudásuknak és hivatástudatuknak megfelelően kikérnék véleményüket. A hetvenes évek langyos diktatúrájának szellemét érzékeljük ezekben a viszonyokban. Kristóf barátnője, Betti, a csinos presszósnő afféle menyasszonyjelölt, de kapcsolatuk lazulóban: a szeretkezések után alig van miről beszélniük. Közös itáliai utazásra készülnek, attól a reménytől hajtva, hogy egy távoli, vonzó világ majd feltárja előttük titkait, megnyitja látókörüket, és segít nekik dönteni az életcélok meghatározásában.

Kristóf hazalátogat szüleihez, a Kraszna és a Szamos közti kelet-magyarországi faluba. Szíve nemcsak a családhoz, hanem a helyhez, a régi környezethez és életformához is vissza-visszahúzza. Mérlegeli, hogyan tudna rendszeres és értelmes foglalkozáshoz jutni szülőföldjén. Menekülne városi szoba-konyhás szegénységéből az ugyancsak ínséges, de legalább nem sivár falusi környezetbe. Kristóf nem mondható különleges képességű egyéniségnek, a történet folyamán nem sok jelét adja annak, hogy szakmáját hivatásának tekinti, vagy egyéb ambíciók fűtik. Egyetlen tulajdonsága van, amely különössé teszi személyiségét: a lelki érzékenység, a fogékonyság a transzcendencia iránt. Sok részletet kiemelhetnék a regényből (nehéz lemondanom arról, hogy fölidézzem a fenyőfavásárlást, az ötvenhatos jelenetet vagy az idősebb Fábián halálát), de a leggyönyörűbb az, amikor a gyermek Fábián Kristóf hosszú hónapok óta hazavárja apját a hadifogságból, s amikor csakugyan eljön a nap, megérzi, hogy úton van hazafelé, s lélekszakadva szalad anyjához, hogy a jó hírt tudassa vele: „Holnap reggelre hazajön édesapám.” És reggel, amikor még alszik, az apa csakugyan megérkezik, s egy szelet csokoládét helyez a fiú párnájára, hogy ha felébred, azt lássa meg először. Micsoda filmjelenet lehetne…

A regény másik főszereplője a szülőföld egykori földbirtokosa, Kászoni Béla. Irodalomtörténeti elődeit Illyés Ebéd a kastélyban és Sánta Ferenc Húsz óra című művészi riportjának deklasszált földesurai közt kereshetjük. De nem csupán bennük, noha negyvenötben, a demokratikus átalakulás idején Kászonit megfosztják vagyonától, csak házát és a hozzá tartozó telek egy részét hagyják meg neki, és a hatalomváltás pillanatában mélyről feltörő indulatokkal alázza meg a falu népe (Kristóf apja, Fábián András ekkor még nincs otthon, hadifogságát tölti Francia­országban). Ám Kászoni nem csak a volt birtokukon tengődő urakkal rokonít­ható, hanem – az ötvenes évek elején tetőző terror idején – azokkal az epikai hősökkel is, akiket a Horthy-korszakban elfoglalt magas hivatali rangjuk, vagyonuk miatt fővárosi otthonukból kitelepítettek az ország különböző (lehetőleg minél távolabbi) falvaira, tanyáira. Ezek a régi vágású urak és nagypolgárok az esetek többségében nem ellenséges fogadtatásban részesültek a falu népénél s a még nyomorúságosabb tanyavilágban, hanem – a diktatúrával szembeni közös ellenszenvnek s a szegénységből fakadó eredendő szolidaritásnak köszönhetően – segítő kezek fogadták őket. (Párhuzamot kínál ehhez Galgóczi Erzsébet Vidravas című regénye, amely két-három évvel Balázs regényének elkészülte után jelent meg, de az írónő hosszú ideig dolgozott rajta, így nagyjából egy időben keletkezett a két mű.) Kászoni Béla sajátos módon éli át falujában a könyörtelenség s a könyörületesség fokozatait. Idővel elfogadja őt a falu, s ez alighanem annak az erkölcsi elismerése, hogy negyvenötben nem menekült külföldre vagy egy nagyobb város „ember­sűrűs vadonába”, hanem szegényen és szerényen meghúzódott falujában, amelynek lakói újabb megpróbáltatásokat és csapásokat szenvedtek el a földosztás után, az első téeszcsészervezés idején s az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás évadján. Balázs így sem valamiféle politikai „osztálybéke” képét körvonalazza művében a volt földbirtokos és a falusiak kölcsönviszonyában – arra való tekintettel, hogy az úr és a parasztok ősei egyaránt a falu temetőjében nyugszanak –, sokkal inkább két kultúra találkozását bontja ki Kászoni és a Fábián család között (és éppen ebben alkot párhuzamot a mű Galgóczi Vidravasával).

Egyik legfontosabb epikai szálnak mondható a regényben Fábián Kristóf és Kászoni Béla többszöri beszélgetése. Említettem Kristóf különleges érzékenységét, amit megtoldhatok a részvétre való képességével. Pedig nem nevezhető „jónak született” gyereknek – nem romantikus regénnyel van dolgunk –, mert afféle vásott gyerekként a szomszéd fiúval összebeszélve úgy megtréfálják a már öregedő Kászonit, hogy az kis híján halálra rémül. Gyermeki kegyetlensége a baromfiudvar törvényén alapul: az aprójószág is mindig azt csépeli a maga fajtájából, amelyik szárnyaszegetten, betegen gubbaszt. Ez a múltból fölidézett jelenet azért fontos, mert így már Kászoninak is van mit megbocsátania jótevőinek, azaz leszármazottuknak. (A regény jelenében Kristóf szülei megállapodnak az elmagányosodott és lerongyolódott öreggel, hogy magukhoz veszik és eltartják, ha házát és telkét a fiúra íratja. Az érdek nem hiányzik döntésükből, de elsősorban az emberség vezeti őket.)

Sajátságos barátságféle alakul ki az öreg és a fiatal férfi közt. Túlzás volna kapcsolatukat mester és tanítvány viszonynak nevezni – Kristóf általában is ironikusan távolságtartó az emberekkel, Bettivel, munkatársaival, itáliai utastársaival, csupán szüleit, főként apját tiszteli kétely nélkül, maradéktalanul. A fiút elsősorban egyfajta kíváncsiság vonzza a „mássághoz”. Tudni szeretné, amit ő tud – igaz, ennek is megvannak a határai: Kristóf érzelmi alkata, úgy tetszik, éppúgy védekező és kirekesztő, mint nyitott és elfogadó. Amikor Kászoni megkérdi, meséljen-e neki a régi világról, a háború előtti falu életéről, a fiú élénken tiltakozik. Furcsa önvédelem működik benne: attól tart, hogy nem bírja elviselni, ha megtudja, hogy az a világ, amelyet az iskolában és mindenhol ócsárolnak, semmivel sem volt rosszabb, mint a hetvenes évekbeli, ha másféle bajok és megaláztatások gyötörték is az embereket.

Értelmes fiatalember lévén, neki sincsenek pedig illúziói. Látja otthon szülei küszködését a nyomorító munkával, szegénységgel, ezért a városban szeretne boldogulni. Az idegeit felzaklató idegen kőrengetegből viszont már néhány hét elteltével menekül haza, az ismerős, idegnyugtató táj, a szülők jól ismert, kedves és megbízható egyformaságához. Mivel érzi, hogy sem itt, sem ott nincs jó megoldás, egy harmadik lehetőség tartja vonzásában: egy nagyobb utazás Itáliába, ahol fogalmat szerezhet az emberiségről, láthatja a tengert, a középkori és még régibb műemlékeket. Annak a képeslapon látott freskónak az eredetijét például, amelyet a padláson talált Kászoni régi kacatjai között. Ez a képeslap a Velencéhez közeli szigeten levő, torcellói kápolna freskóját ábrázolja, azt a megkapóan szép Krisztus-alakot, amely az ismertnél vonzóbb és igazabb világ és a hit felé hajtja Kristófot.

Titkos vágyainak akart és akaratlan táplálója Kászoni, aki minden találkozásuk alkalmával szóba hozza az élet és a halál, a hit és a remény nagy kérdéseit. Bölcselkedései nem gondolati erejükkel keltik föl a fiú figyelmét, inkább a sors beszédes példáival. Mindenekelőtt azzal, hogy az öreg mindenét elveszítve, rokonok és hozzátartozók nélkül is elfogadja sorsát, mindazt, amit az élet adott neki, illetve amit elvett tőle. Gyakran hivatkozik Bakcsó Bandira, akit a faluban bolondnak tartanak, de Kászoni őt tartja a legbölcsebbnek az ismerősei közül, mert sosem volt semmije, és nem vágyik semmire. Balázs József a sztoikus buddhista filozófia egyik alapelvének spontán, ösztönös követését rajzolja meg Bakcsó és Kászoni példájával. Az előbbi maga választotta életmódjával, az utóbbi értelmező, egyetértő szavaival világítja meg ezt az életfilozófiát Kristóf számára. Semmin sem kell változtatni, mert a világot úgyis mindig ugyanazok a törvényszerűségek jellemzik, miközben szüntelenül más-más arcát mutatja. Az évszakok évről évre visszatérnek, a nap ugyanúgy járja útját, mint kétezer évvel ezelőtt, az emberi élet mindenképpen a halállal ér véget, és rendre új életek jönnek a világra.

Balázs József művének harmadik főszereplője Kristóf apja, Fábián András. Kristóf számára ő az az ember, „akinek a létezése a világ tökéletességét, helyénvalóságát jelentette számára”. Ő a sok évszázados magyar parasztság jelképes alakja, rövid ideig tartó tévelygéseivel együtt (Kristóf érzelmeinek közvetítésével) eszményített alaptípusa. Ő az, aki önkéntelenül, eredendő hajlamától vezettetve mindig a tisztességes megoldást választja. Lázadozik a falu bolsevista zsarnoka ellen, aki nemrég őt magát is megalázta és megfenyegette, de amikor ötvenhatban egy sértett meg akarja lincselni a funkcionáriust, Fábián András lefogja és lefegyverzi a támadót. Ő az, akinek sorsa ugyancsak szimbolikusan magába sűríti mindazt, amit a magyar parasztnak el kellett szenvednie az évszázad középső évtizedeiben. A világháborús frontszolgálatot, a hadifogságot, majd a földosztás rövid ideig tartó örömmámora után a kisemmiző terménybeszolgáltatást, majd a korai halált. Amikor a rátörő betegség végez vele, úgy érezzük, az utolsó paraszt ravatalához járulnak a falusiak, akik már nem igazán parasztok: mindnyájan, akik még várnak valamit az élettől, önként vagy kényszerből előbb-utóbb elhagyják a hagyományos életformát, különben átgázolna rajtuk az új és ismeretlen világ. Kristófban mégsem a félelem, hanem a haláltudat uralkodik el, amikor apjától örökre el kell búcsúznia. A halál lesz a legfőbb bizonyosság, ebben a tudatában erősíti meg a minduntalan erről beszélő Kászoni Béla is. A regény megírása után nem sokkal súlyosan megbetegedő, munkaképességét elvesztő és hosszas szenvedés után ötvenhárom évesen távozó Balázs József (ennyi idős Fábián András is, amikor meghal), úgy tetszik, a megnyugvást, a halál elfogadását kereste és találta meg művében.

A metafizikai regénysík

A realista regény metafizikai vetülete nem valamiféle csodás jelenésben, hanem az író, illetve regényhősei látomásaiban válik láthatóvá. Először az elbeszélő idézi föl a Golgota utolsó stációjához, a keresztre feszítés helyszínére érkező Krisztust. A kapernaumi katona arról faggatja a szenvedőt, hogy csakugyan az Isten fia-e, és az emberiség megváltásáért jött-e a földre. Másodszor Kászoni és – szavainak hatására – Kristóf vizionálja Krisztust, azon a napon, amelyen eltemetik apját. A kapernaumi katona, Kászoni és Kristóf hasonló választ kap Jézustól: Istenről, a lét értelméről és a halálról a kiszenvedés pillanatában tudnak meg majd mindent. A Koponyák hegyén Krisztus a két fölfeszített lator holttestére mutatva mondja: ők már mindent tudnak.

Nem történik csodatétel a vakbuzgóság értelmében: a Megváltót és szavait ki-ki a maga módján, érzelmi alkatának és szellemi színvonalának megfelelően képzeli el – ezt jelzi is a szerző. A különbség mégis elmosódik az öreg és a fiú látomása között: a jelenést úgy éli meg az olvasó, mintha ő maga is látná és hallaná Krisztust. S a Megváltó egy ideig dodonainak érezhető szavai egyértelművé válnak, amikor a halálról szólva lezárja mondandóját.

A regény mégsem ezzel ér véget – nem a halál a végső szó, hanem a születés. Az apa temetése után egy öreg pásztor fölidézi Kristófnak az apa világrajövete­lének emlékét: „Nézzél csak abba az irányba – mutatott a tanya felé. – Fiatal voltam, ott legeltettem akkor is, éppen akkor volt az első nagy háború… Akkor született az apád… Nagyapádat kivitték a frontra… No hát elég az hozzá, hogy én láttam, amikor apádat kitették a nagy fehér ház tornácára. Pár napos ha volt még. Nagyanyád meg ott ült mellette, fiatalon, ragyogott az arca és a szeme, ringatta a kis bölcsőt, gyönyörködött az apádban. Játszottak, nagyanyád énekelt is neki.”

Ezután az író veszi át a szót. Értelmezi az idős ember szavait, de magasztosan megemelve, mintha kissé ő maga is elemelkedne a földtől: „A fehér fal előtt, a felakasztott szita alatt állt a bölcső. Csend volt a tanyán, a sok lepke némán repdesett a bölcső körül, a vadméhek telezsongták a gyümölcsfákat, az udvart. A teheneket legeltető fiú elámult: íme az emberek boldogsága, íme a világ, amelyet dicsérni és magasztalni kell, mert megszületett az ember.”

A trilógia előbb visszakanyarodik a kezdethez, Fábián Bálint idejéhez, majd az evangéliumi mű lezárul, körbeér, és értelmet ad mindennek, a születés a halálnak és viszont, s a mű elejére helyezett homéroszi és óegyiptomi mottó konkrét igazolást nyer: jobb nyomorultan is élni, mint holtan megdicsőülni. A regény szerint nincs tökéletesebb magyarázat a tautológiánál: a létezés értelme a létezés maga.

Én nem tudtam, hogy ennyire jó író Balázs József. (Széphalom Könyvműhely, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.