Archívum

Cselekvő irodalom – Írások Görömbei András tiszteletére

2006. május

Mint általában, most is egy születésnap adott alkalmat az új emlékkönyv elkészítésére. Görömbei András debreceni egyetemi tanár, akadémikus, Kossuth-díjas tudós hatvanéves lett. A tisztes hagyomány szerint ez a legalacsonyabb életkor ilyen kiadvány számára. Idáig eljutva már valóban lehet életműve az irodalomtörténésznek, a tanárnak pedig eddigre bőven lehet annyi tanítványa, amennyi érdemlegesen szólalhat meg. Ez az emlékkönyv ugyanis éppen abban sajátos, hogy nem a nemzedéktársak köszöntései és tanulmányai töltik meg, hanem kizárólag a tanítvá­nyoké. Mindösszesen huszonhét szerző kapott helyet különböző műfajú írásokkal. Tanítványok és alkotótársak maguk a szerkesztők, Bertha Zoltán és Ekler Andrea is. Az emlékkönyv az ünnepelt tudta nélkül, igazi meglepetésként készült, s magam is tanár lévén, úgy gondolom, hogy ennél szebb ajándékot aligha adhattak volna. S nem csökkentette az örömöt az sem, hogy a könyv maga meglehetősen szerény kiállítású. A tanítványok is szerények, a legfontosabb azonban az, hogy hűségesek a tanítás lényegéhez.

Néhány évvel idősebb nemzedéktársa vagyok Görömbei Andrásnak, így tehát kezdettől figyelhettem munkásságát. Az Alföld 1967-től közölte írásait, 1970-ben lett az egyetem tanára, s első könyve azért jelenhetett meg ötéves késéssel csak 1977-ben, mert egy vitatott szerzőről, Sinka Istvánról szólt. Én már azokban az években a nemzedék egyik legígéretesebb kritikusának-irodalomtörténészének láttam őt, s az azóta elmúlt évtizedekben az ő pályája válhatott a legteljesebbé a huszadik századi magyar irodalom kutatói közül. S ami különösen méltánylandó: nagyon sok ellenállást kellett leküzdenie, hogy tehetsége és szorgalma érvényesülhessen. Ha jól számolom, idáig tizenöt könyve jelent meg, köztük kis- és nagymonográfiák, tanulmánygyűjtemények s még egy ugyancsak hányatott sorsú interjúkötet is. Közülük többről írtam bírálatot vagy inkább bemutatást és értelmezést, ismerem a tudós munkásságát. A tudós tanárét viszont inkább elképzelhettem csak, még akkor is, ha előbb-utóbb ismeretessé vált a szakmában, hogy az ő műhelyéből indultak el, s váltak aztán maguk is tudós tanárrá például Bertha Zoltán és Jánosi Zoltán, váltak kiváló kritikussá és szerkesztővé, mint Ekler Andrea és Papp Endre.

Az emlékkönyv szerkezetileg két részre tagolódik. Az elsőt az ünnepelttel a Bárka című folyóirat részére Elek Tibor által készített alapos interjú vezeti be, majd a tudós és a tanár arcképét rajzolja meg nyolc írás. A második részben – a hagyományosabb modellt követve – tizennyolc tanítvány szerepel, egy vallomás kivételével irodalomtörténeti tanulmányokkal a huszadik századi magyar irodalomról.

A műhelybeszélgetés az életút fontosabb állomásait is feltárja, de főként a tudós munkásságával, irodalomszemléletével foglalkozik. Görömbei András irodalmi horizontja igen széles körű: Ady Endrétől a vele kortárs szerzőkig, olykor a még fiatalabbakig terjed érdeklődési köre. Kitartó és 1970 táján még úttörő jelentőségű érdeklődés fűzi a határon túli magyar irodalmakhoz, a népi írók mozgalmának alkotóihoz, főként Németh Lászlóhoz és Illyés Gyulához, s mindazokhoz, akik továbbvitték, őrizve és megújítva, e mozgalom legszebb hagyományait. Sinka István után így váltak monográfiahőseivé – a csehszlovákiai magyar irodalom 1945 utáni történetének feldolgozását követően – Sütő András, Nagy László, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár. E témákat mindig ő maga választotta, s ez egyúttal mindig vállalás is volt. A hetvenes években még korántsem élt az a szemlélet, amely ma a határon túli magyar irodalmakat az egyetemes magyar irodalom szerves részének vallja. Már az is újdonság volt, még 1986-ban is, hogy a Kortársaink sorozatban nem itthon élő szerzőről, Sütő Andrásról könyv jelenhetett meg. Nagy Lászlóról máig az egyetlen nagymonográfiát írta meg Görömbei. Igaz, akkor még e költő rangja vitathatatlannak mutatkozott, de mire 1992-ben a könyv megjelent, az éppen diadalmaskodó posztmodern szemlélet már próbálta letaszítani az őt megillető helyről. Csoóri Sándort pedig szélsőséges, de hangoskodó vélemények a magyar irodalomból is szinte kiseprűzték volna a kilencvenes években. S Nagy Gáspár sem örvendhet osztatlan elismerésnek. Sinkától Nagy Gáspárig tehát olyan szerzők kerültek sorra, akik kapcsán időszerű volt az értékek felmutatása, az őrzés és a továbbadás.

A posztmodern irodalomszemlélet hazai képviselői nem tartották – és ma sem tartják – különösebben értékesnek a felsorolt alkotókat, mert nem tekinthetik őket közvetlen elődeiknek vagy követőiknek. Mindehhez filozófiai jellegű magyarázatot is adnak. Egyértelműen fejezi ki ezzel kapcsolatos álláspontját a műhelybeszélgetésben a „másként gondolkodó” tudós: „Az irodalom számomra valóban létértelmezés és létformálás. Az irodalomban, a művészetben – Heideggerrel szólva – a létező a maga elrejtettségéből fényre kerül, az el-nem-rejtettség állapotába jut. Az irodalmi műalkotás éppen a maga összetett esztétikai megalkotottsága révén olyan létismereti élményben részesíti befogadóját, amely semmi mással nem helyettesíthető. Egy-egy irodalmi mű az emberi létnek azt a problémakörét hozza fényre, amelyik az alkotót foglalkoztatja. És ez így van jól. Az irodalomnak az emberi lét minden aspektusa tárgya lehet és legyen is. Az ember Istenhez való viszonya vagy az Isten-eszmével való küzdelme éppúgy, mint öröme és bánata, szegénysége vagy kiszolgáltatottsága. De éppígy tárgya lehet az alkotó közösségének a sorsa is. Nincs tehát irodalmon kívüli terület.” Axiomatikus alapigazságok ezek, mégis vagy húsz éve zajlik az eredménytelen küzdelem annak elfogadtatásáért, hogy a jelenkorban is legyen szabad az irodalmi műveknek a társadalom, a nemzet ügyeivel, a sorskérdésekkel foglalkozni. Aminthogy az is időszerűtlen gondolatnak számít sokak számára, hogy: „Az esztétikai érték összetett. Szerves része a morális érték is.” Pedig ehhez is tud idézni Görömbei Heideggertől egy kulcsmondatot: „A művészet az igazság működésbe-lépése.”

Görömbei András az interjúban is egyértelműen kifejtette a maga gondolkodásmódjának alapelveit, s ugyanezt egy külső nézőpontból mutatja be Papp Endre, felvázolva az ünnepelt gondolkodói portréját. Kiinduló tézise szerint ennek alapja a kulturális krízisérzékelés, amelynek hármas gyökérzete „a jóléti-fogyasztói társadalmakban elhatalmasodó értékválság”, „a magyar nemzeti sors determinációja: a tragikus történelmi örökség” és az, hogy a jelenkorban, a szabadságban – az ünnepeltet idézve – „alászállt az életünk szellemi és erkölcsi színvonala”. Elfogadom ezt az értelmezést, de kiegészíteném. Ez a gondolkodói arcél ugyanis – s a családi háttér ismeretében ez nem is különleges – már a gyermek- és kamaszkortól formálódott, vagyis a Rákosi-kortól kezdve. Görömbei és nemzedéke először és tartósan a totális diktatúrát – és ami vele járt: a hiányok társadalmát – tapasztalhatta meg, s bizony életünk „szellemi és erkölcsi színvonala” is akkor kezdett alászállni. A tragikus történelmi örökséghez ma már ez a korszak, a proletárdiktatúráé is hozzátartozik. Elegendő például csak arra gondolni, hogy még a hatvanas években is, mindvégig létezett az a vasfüggöny, amely igencsak megnehezítette a külföldre utazást s a szellemi termékek behozását a nyugati országokból. Nem volt lehetőség az információ szabad áramlására, még az ország határain belül sem. Sőt, a határsávba sem lehetett csak úgy elutazni. Amikor én 1966-ban kerékpárral Sopronba kirándultam, a rendőrségen beutazási engedélyt kellett kérnem, s azt az országúton ellenőrizték is. Általában mindig és mindenhol ellenőrzéstől kellett tartani, szinte még a ki nem mondott gondolatokban is, a kimondottakban pedig mindenképpen. József Attilát idézve: aktákba írták azt is, miről álmodoztunk. 1945-től kezdve a magyarság egy igazságosabb és demokratikusabb országot szeretett volna mindannyiunk számára berendezni, amelyben mindenki meglelheti a maga helyét. A fordulat éve csakhamar romba döntötte ezeket a reményeket, jött a kettős nevelés, a kétféle viselkedés korszaka, s szükségképp következett be az erkölcsi normák felbomlása, minden­fajta pozitív érték válsága, s így joggal kérdezhette Nagy László, s nemcsak 1958-ban, hanem a jelenkorig érvényesen, hogy „ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra?!” Ezért érezhette a pálya kezdetétől kötelességének Görömbei András, hogy őrizze és menekítse át a jövőnek ezeket a veszélyeztetett értékeket.

Egy válságot leküzdéséhez – de akár csak csökkentéséhez is – helyzetelemzésre, önismeretre van szükség. S ez csak akkor lehet tartalmas, ha a jelen metszete mellett ott van a megelőző koroké is. Okkal idézi Papp Endre a következő kulcsmondatot: „A művek esztétikai és nemzeti önismereti értéke együtt mérendő.” Ez a kijelentés tudomásul veszi azt is, hogy a magyar – és minden más – irodalom egyrészt be van zárva egy nyelvbe, másrészt, ettől elválaszthatatlanul, az ehhez a nyelvhez kötött kultúrába is. Az egyik nyelv elterjedtebb, a másik kevésbé, az egyik mű könnyebben fordítható nyelvi változatban szól, a másik nem, az egyik mű kevésbé kötődik a nyelv kultúrájához, a másik jobban. Ezek önmagukban nem értékmérő vonások. A klasszikus példát idézve: Arany János nem kisebb művész Petőfi Sándornál azért, mert a magyar nyelvbe és kultúrába zárt maradt az, amit létrehozott. És abban sincs semmi rossz, ha egy élet­műnek más eleme érvényesül jobban itthon, mint külföldön. A hazai irodalomtörténészek általában nem tartják Márai Sándor főművei közé tartozónak azt a regényt, amely elindította a kései világsiker felé (A gyertyák csonkig égnek). S ismerve a Nobel-díj történetét, azon sem volt érdemes sopánkodni, hogy hány nagyszerű, világszínvonalú magyar író maradt díjazatlan. Az a legkisebb baj, ha egy klasszikus szerzőnket nem ismeri a nagyvilág. Nagy baj viszont az, ha mi magunk sem ismerjük, s még nagyobb, ha sokan azt mondják, hogy nincs is szükség erre az ismeretre. Még tragikusabb hatású ennek az általánosítása: nincs szükség az irodalomra. Görömbei András minden megnyilatkozása ennek az ellenkezőjét sugallja. S mint nagy hatású tanár ezt az eszmeiséget adja át tanítványainak.

A továbbiakban Penckófer János a Csoóri-monográfiát és az Irodalom és nemzeti önismeret című tanulmánykötetet elemzi, Ekler Andrea a Nagy Gáspár-monográfiát, Bertha Zoltán ugyancsak a legújabb tanulmánykötetet. Pósa Zoltán, Gróh Gáspár, Nemes Rita, Ködöböcz Gábor a tanítványlét emlékeit idézi fel. Bertha Zoltán ugyancsak részletesen foglalkozott az irodalomtörténész szemléletmódjával, irodalom­felfogásával, annak a hagyományba ágyazottságával és korszerűségével. Ekler Andrea tanulmánya a monográfia vallomásos jellegéről, erkölcs és esztétikum egymásra vonatkoztatásáról, végül a tanárról szól, akit tanítványai maguk között Mesternek szoktak nevezni. S ehhez, jellemzésül, Hamvas Bélát idézi: „Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. (…) A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli.” Persze Hamvas Béla sem volt posztmodern. Ködöböcz Gábor ajándékembernek, példaembernek nevezi az ünnepeltet, s hasonló szellemben írt Gróh Gáspár is.

Az emlékkönyv második részének tanulmányai különböző szakkérdésekkel foglalkoznak. Mindegyikükről szólni ezúttal nincs mód, összefoglalóan pedig nyilván annyi állapítható meg a tisztelgés gesztusértéke mellett, hogy igen különböző életkorú s így a szakmai pálya különböző felkészültségű szakaszaiban lévő szerzőkről van szó. Bár sajnos nincs rövid életrajzi tájékoztató, annyit megállapíthattam, hogy a legidősebb laudáló 1948-ban született, tehát még a pályakezdő tanárral találkozhatott (Pósa Zoltán), a legfiatalabbak pedig talán még ma is diákok a debreceni egyetemen, s egy szemináriumi dolgozattal szerepelnek.

Néhány, számomra különösen tanulságos írást mégis szeretnék kiemelni. Nagy Gábor Móricz Zsigmond Erdélyének újraolvasásáról készített vázlatot. Ez a műfaji meghatározás nyilván arra utal, hogy e műről illenék már monográfiát készíteni. Talán túlzó a hangütés: irodalmunk legelfeledettebb, legelhallgatottabb nagy alkotásának nevezi a szerző a regényt, ám elkeseredettsége érthető, hiszen a Móricz-életmű az 1945 utáni nem egészen szerencsés szocialista kanonizálás után bizony régóta hol félig, hol egészen árnyékban van, s ennek az életműnek egyik legragyogóbb csúcsa mindenképpen az Erdély, s különösen az első rész, a Tündérkert. A regénynek elég gazdag a szakirodalma, Nagy Gábor hivatkozik is a számára fontosakra, s új megállapításokat is tesz, amikor a következő szempontokat vizsgálja elsősorban: a történelmi regény koncepciója, az alakformálás, a férfi-nő viszony és a hatalom összefüggései, a nyelvi gazdagság, a nyelvi humor, végül a történelemszemlélet.

Baranyai Norbert A református öntudat mozgósítója – Kísérlet Szabó Dezső esszéinek újraolvasására című alapos tanulmánya két, a protestantizmussal foglalkozó esszé elemzésével olyan olvasási módot alkalmaz, amely figyelmet érdemlő út „olyan ideológiai előfeltevésektől tartózkodó életmű-­értelmezés kialakításához, amely nem Szabó Dezső eszméinek kárhoztatásáért vagy felmagasztalásáért küzd, hanem elsősorban írásművészetének el­fogultságoktól mentes megértésére törekszik.”

Tudós tanulmány Babosi Lászlóé is: Az újjáéledő aranykor – Hamvas Béla „bartóki” modellje. E filológiai szempontból is alapos munka nemcsak Németh László és Hamvas Béla felfogását különíti el, hanem azt is feltárja, hogy az igen alapos zenei műveltségű Hamvas csak 1944-ben kezdte el megfelelően értékelni és a maga művészetszemléletébe meghatározó alkotóként beépíteni Bartók munkásságát. A vizsgálódások a zene, a képzőművészet és az irodalom világában egyúttal azt is feltárták, hogy Hamvas számára mást jelentett az ősi, mint Bartóknak: vele ellentétben Hamvas a közép-európai ősi népi kultúrát nem tartotta különösen jelentősnek, amelyhez – mint az ókori keleti kultúrákhoz – érdemes lenne visszanyúlni-visszatérni.

Jánosi Zoltánnak Ratkó József munkásságával foglalkozó tanulmányai nemrég önálló könyvben is megjelentek. Ezek egyike itt is olvasható: „Rabok vallatják szabadságomat” – nyelv és igazság Ratkó József életművében. E munka egyúttal a túlzásba vitt posztmodern nyelvszemlélet kritikája is. Rámutat arra is, hogy Ratkó József (1936–1989) – életidejéből következően – először a szocialista rendszer nyelvi hamisságaival, értékválságával szembesült, s azzal szállt szembe, formálisan ugyanazzal a nyelvi eszköztárral, majd a posztmodern nyelvrombolás ellenében kellett megfogalmaznia „a szabadság és az igazság grammatikáját”. Az ő felfogásában „Az emberi világtól elszakított nyelv (…) formális játékká, a magyarországi korvalóság pedig művészi tárgynak alkalmatlan, partikuláris tereppé változik át.”

Igazságtalanság nem tárgyalni Fazakas Gergely Tamás, Takács Miklós, Karádi Zsolt, Babus Antal, Matúz Viktória és a többiek írásait. Arra sincsen mód, hogy külön-külön mindegyik kapcsán megpróbáljam bemutatni: miként hat a Mester tanítása rájuk. A vázlatosan tárgyalt néhány példa talán hitelesen szemlélteti, hogy ez a hatás gyümölcsöző. Követni érdemes Gö­röm­bei Andrást, utolérni az ő teljesítményét bizony szinte lehetetlen. Magam min­dig ámulattal néztem: miként tud eny­nyit dolgozni. A választ a műhely­be­szél­getés záró mondata, az ő jelszava adja meg: „Non recuso laborem. Nem vetem meg a munkát.”

(Kiadó megjelölése nélkül, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.