Archívum

A lét elviselhetetlen szürkesége

A száz éve született Gelléri Andor Endréről
Jókai Anna
2006. április

Századik születésnapját ünnepeljük a költő alkatú írónak, aki fizikaiságában a negyven évet sem élte meg; aki örök készülődésben izzott, s alig jutott tudatára annak, hogy ez a készülődés és ennek írásbeli dokumentuma voltaképpen magát az életművet jelenti. Személyisége elválaszthatatlanul keveredett figurái sorsába, helyzetei önnön keserves tapasztalatain nyugodtak – ha ez a szó, hogy „nyugalom”, működésével kapcsolatban egyáltalán használható.

Gelléri Andor Endre eszmélése percétől lázadó, vibráló embertünemény – de a lázadás szelídebb formáját választja: nem lesz agitátor, nem ragad kaszát-kapát, hogy a kiszolgáltatottak harcát megvívja. Álomba menekül – úgy, hogy ez az álomvilág a durva realitás anyagát is felhasználja, mintegy azt dolgozza át, s bár káprázatossá színezi a történések nyomorúságos dolgait, a megképzett álomkép sem pihentet, nem kecsegtet hepienddel; a tragikum, a sorsba-rögzítettség a tudat alatti (vagy inkább tudat feletti) képzeletszférába is behatol.

Kundera „a lét elviselhetetlen könnyűségével” szembesít; a mi Gellérinket a lét elviselhetetlen szürkesége nyomasztja. Budapesten, a Garay utcában, sötét és dohos házban születni, szegényen, és nagy terveket dédelgetni – eleve a feldúsított fantázia birodalmába hajtja. A hasonló indíttatású József Attilát zsenialitása emeli ki a sivár környezetből, s persze zsenialitása is – meghasonlásba fordítva az elmét – pusztítja el. Gelléri nem zseni, de eredeti tehetség. Élete csendes fogyásban csordogál, korai halálába a gonoszság besegít: a munkaszolgálat, a szörnyű Mauthausen, a betegség, a tífusz. Ami a világból neki jutott, behatárolt volt. A vesztesek, a kétkeziek, a szenvedők és betegek világa. Nem tágult ez a határ, csak amit körülölelt, annak a méretei – mélységben és magasságban – bővültek. Szakadatlan érési folyamat volt ez, a kisemmizettek testvérisége lüktetett – egyre forróbban – a szívében. Realizmusát „tündéri realizmusnak” is nevezik. A „tündérség” fogalma azonban mindenható, csodatévő képességet feltételez: a tündérnek varázspálcája, jóra fordító hatalma van. Gellérin és hősein ez a „másik szféra” sem könyörül: Varázsló, segíts – kiáltja egy korai novellájában, s a záró sorokban a párját vesztett szereplővel megismételteti – de hiába. A holtak itt nem támadnak fel. Az álomvilág – szürreális törvényeivel – ugyanolyan kegyetlen, mint a földi terep. Hamis tündérek, az emberre kockát vető bukott angyalok kelepcéje ez: a tudatunkat a lét elviselhetetlen szürkeségéből a szirének ideig-óráig elviselhető, villódzó hálójába csusszantani… „Mert az életbe az én álomruhámban mentem ki” – írja Gelléri a Meztelenülben, s ez a ruha bizalmatlanságot váltott ki. De neki nincs más. Véges-végig keresi a csak rá szabott, valóságos ruhát. Keresi a hidat ég és föld között, a két part között, de a palló, amit építeni képes, inkább csak gyorsan foszló szivárványhíd (Álomhalott, Álomszűz, Álombeszéd). Végül is a Halál olvassa el meséit, mielőtt végképp sírba veti…

A kínzó kétely emészti: „Az éjfél pedig röpült ellenállhatatlanul. Eléri majd a hajnalt, s jő a reggel: az életre halál, a halálra ismét élet? Mi lesz az?… Aludni, aludni, mert nem bírom tovább…” (Halhatatlanság)

A lét elviselhetetlen szürkesége nemcsak csillámló álmokat szül, hanem olykor – mintegy sokkoló erővel – rémálomban jelentkezik. Temettünk – a tárgyilagos cím alatt egy csecsemőgyilkosság eltussolása rejtezik; a cukrosdobozba gyömöszölt kicsi tetem a „circumdederunt me…” hangjai mellett a folyóba süllyed. S mégis – micsoda írói bravúr! – a magzatját elveszejtő cselédlány és szerelmese iránt képesek vagyunk inkább részvétet érezni, semmint irgalom nélkül elítélni őket… A Rablás állástalan, nincstelen házaspárja a fagyos városi télben egy nyilvános vécében fejezi be életét, miután húsz fillérért kirabolja s csaknem agyonveri a vécét őrző anyókát. A vécétartály láncával – szeretetből! – öli meg a férfi asszonyát, s akasztja fel – mintegy pontot téve a horrorisztikus történetre – végül saját magát. Lidérces álmainkban eshet meg valami hasonló – de a lidérces álom is álom, a nappali szorongások bosszúálló szörnyszülöttje.

Gelléri néha ébren marad. Megállja, hogy a lét elviselhetetlen szürkeségével szembenézzen. A szállítók életveszélyben birkóznak meg az emeletre cipelendő páncélszekrénnyel – a novella minden mozzanata izgalmas, ugyanakkor semmi elérzékenyülés, önsajnálat, csak dermesztő, aprólékos leírása a „trógermunkának”. Ló és szállító, ember és állat összemosódik. Egyetlen enyhület az ital: „Iszok, a lóval együtt.” Nincs itt kényes ügyelés az ikesige-használatra. Iszok! Mindent elmond ez a látszólag igénytelen – de nem véletlen – szóhasználat.

Az öregasszony a vágóhídról sütni való vért cipel a szatyrában, önmagát is összevérezve. Mintha elkövetett bűntény tettese volna, pedig csak enni akar (Vér). A Ház a telepen talán soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban. Számtalanszor juthat az eszünkbe (s lehet-e ennél beszédesebb utóélete egy irodalmi műnek?), ha az aluljárók hajléktalanjaival találkozunk, vagy ha nagy ritkán valamiféle „valóságfeltáró” rétegműsorban látjuk a képet: a burjánzó bozótosban, barlangban, szeméthalom közepette emberek élnek; isznak-esznek, mosnak, alszanak esőben-hóban… A háború kiszuperált katonája, Pettersen egy elhagyott telken épít otthonfélét, hulladék téglából, vaskályhával és rozsdás vasággyal. Lábast, kanalat és még asszonyt is szerez: megvalósult álom ez – de a törvény, a tulajdonos elkergeti. A rideg valóság még a legszerényebb álmot is szétveri. A régen várt új cipő sem illik a kamasz fiú lábára – hiába áhítja oly nagyon. Ketten vannak kárvallottak, ő és a részeges suszter, aki elszabta a cipőt (Ifjúság: ironikus a cím). A józan realitás nem ismeri a szánalmat, a cselédsorból jött fiatalasszony haldoklása a kereszthalálhoz hasonló (Kereszten).

A lét elviselhetetlen szürkesége a magányban szuroksötétre vált. Nyomorúság, öregség – támasz és szeretet nélkül. Az álom ebben a szituációban lázálom, látomás. A vén Panna tükre csak tükrözi, de nem adja azt, amire a hímzés koldusfilléreiből tengődő, hidegtől-éhségtől elgyengült teremtés vágyik. A szemközti kovácsműhely tüze, melege, fénye visszaverődik Panna kopott foncsorú tükrében; már-már remény támad, „… mikor hirtelen fekete lett a tükör, majd gőz csapott fel benne: a kovács odaát kioltotta a tüzet”. A Magány befonja, lebénítja Jakab életét. A postás soha-soha nem hoz levelet. Jakab fantáziál, az álom egy fajtája ez. „…milyen jó volna nekem, ha fölkelnék erről a székről. Fölkelnék, és ilyen halálosan fáradtan elmennék a folyóhoz. Leereszkednék a fenekére, s lefeküdnék aludni… a folyó zúgni szokott, és én aludnék, ebben a csöndes zúgásban aludnék… Egy évig, két évig, aztán kijönnék az egyik éjszaka. Friss volnék, kialudt és fiatal. Uram – mondanám –, szép lett a világ. Jó lett a világ, átaludtam minden rosszat a folyó fenekén…”

Aludj még, drága barátunk, Gelléri Andor Endre. Aki nem építettél elvet az erőszakra, de teljes valóddal vágytál a beemelő szeretetre; hirdetted a gyengék, megalázottak igazát – álomfátyladból ne bontsd ki ezerszer fölhorzsolt lelkedet. A világ még nem szép. A világ még nem jó. Maga a világ is alszik még, és az álmai kuszák, zaklatottak.

A lét elviselhetetlen szürkesége acélszürkéből mindössze betonszürkébe váltott.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.