Archívum

Jámborné Balog Tünde: Árapály a Vizes utcán

Varga Mária
2006. március

A festőként indult és ma is művésztanárként dolgozó Jámborné Balog Tündének az Árapály a Vizes utcán a harmadik novelláskötete. A szerző a korábbi években hét rangos irodalmi pályázaton is első díjat nyert. Bizonyára véletlen, hogy életének épp ezen a pontján találkozunk (képletesen), de írásainak hatása alatt az ember hajlamossá válik arra, hogy rejtett jelentések után kutasson, így a hármas és a hetes szám is mágiagyanús elemként sejlik föl. Az viszont nyilván nem véletlen, hogy a kötetek címei (Medárd lépcsőjén, Az én kalendáriumom, Árapály a Vizes utcán) mind természeti, időjárási jelenségekre vonatkoznak. A természetközeli népek által ciklikusként felfogott időnek s az évkör jeles napjaihoz kötődő eseményeknek, szokásoknak Balog Tünde írásaiban fontos szerep jut. Ez a fajta tudás és érdeklődés leginkább Az én kalendáriumom című korábbi kötetben nyilvánult meg, ahol az ismert és már elfeledett ünnepeket hozza közel az olvasóhoz személyes élmények, népi hagyományok és művelődéstörténeti mozzanatok felvonultatása révén.

Jelen kötet (novellafüzér a „hivatalos” műfaji megjelölés) legfontosabb szervező motívuma egy érdekes természeti jelenség, amelynek szimbolikus voltára a szerző is több helyen tesz utalást. Az elbeszélések színhelye kivétel nélkül a szülőváros, Makó, illetve annak egyik különös utcája, a Vizes utca, ahol az író életének nagy részét leélte. „Ez a hely folyómeder volt valaha. Régi térképeken látható, hogy a Maros nagy, patkó alakú kanyarral kerülte meg a mai ótemplom sövényfalú, fatornyos elődjét, a Hold utcán jött, és két sarokkal idébb, a Vizes utcán tért vissza mostani folyásához. Nem tudni, hogy a Hold utca a sarlóforma égitestről kapta-e a nevét, vagy az itt tekergő holtágról, az azonban bizonyos, hogy amikor a gyakori áradások miatt elásták a kanyarokat, ezt az ívet is levágták, és a gyorsan mocsarasodó folyószakasz száz év alatt teljesen feltöltődött. Szekérkaravánok hordták bele a földet és a törmeléket, majd házakat építettek, a kertekben fákat ültettek, veteményeztek, ám a folyó – akár Pompeji vulkánja – nem hagyja magát. Lent, mélyen az úttest, az épületek és a kertek alatt ma is folyik. (…) Repedeznek a falak is, nem győzik csináltatni az utca lakói. Azt remélik, hogy ha betapasztják a réseket, megáll a pusztulás, ám a mi Styxünk zavartalanul folyik tovább a vastag homokréteg alatt, egymásnak koccantva fényesre csiszolt koponyákat, bronzkori edénytöredéket, középkori hálónehezéket, halcsontvázakat, szennyvízcsatornák eternitcsöveit. Elszaggatja a földbe temetett kábeleket is, ezért gyakran süketek a telefonvonalak, hiába hallózunk, csak a homok percegése hallik, és Kharón evezőjének hideg csobbanása.” (Homokfolyó) A szerző egyszerre mutatja meg a betemetett holtágat mint érdekes természeti jelenséget és mint mitikus-misztikus folyót, az idő folyását, amely összeköti az élőket és a holtakat, a jelent és a múltat, s néha furcsa, ijesztő módon nyilvánul meg. A közép-európai viszonyok még tovább bővítik a szimbolikus tartalmat: a folyó különös egyveleggé alakítva viszi a történelem hordalékát, a történelemét, amelyet az aktuális ideológiák „ideát” újra meg újra megszakítanak, és szervetlen részekké szabdalnak.

Balog Tünde novellafüzére leginkább a posztmodern regénypoétikához kötődő mágikus realista próza körébe illeszthető. A fogalmat, mely képzőművészeti alkotások kapcsán teremtődött a húszas években, köztudottan a dél-amerikai regények tették széles körben ismertté és divatossá. A módszer azonban Balog Tündénél egyáltalán nem hat divatmajmolásnak, tökéletesen a saját képére formálódik. A szerző nemcsak a magyar népi hagyományokat ismeri, de édesanyja révén az erdélyi hitvilágot is, s „Tündérországról” éppúgy elmondható, hogy a „csodás való” földje, ahogyan ezt bizonyos szerzők Latin-Amerikáról állítják. És amint ez valószínűleg minden, a túlcivilizált központoktól elég távol eső vidékről elmondható. (Ilyen értelemben nincs is olyan messze Makó Argentínától.) Az írások egy része megmarad a realisztikus elbeszélés szintjén, egyikben-másikban utalás történik a természetfölötti rejtélyes jelenlétére és hatására, több elbeszélésben azonban elmosódnak a határok a hétköznapi és a természetfölötti között: a csodás elem természetes módon tűnik fel a köznapi valóságban, már-már annak szerves részeként. Az elbeszélések a szerzőnek és családjának az egész huszadik századon átívelő személyes történelmét mutatják meg, a reális történések mögött azonban kirajzolódik egy másik valóság is. Az említett írásmód legjelentősebb képviselője a Magunk Meridiánja című novella, amely Borges elbeszéléseinek különleges hangulatát idézi. Az írás szerint a szerző birtokába kerül egy bizonyos fiktív napló, amelyben a városka meghatározó alakja, a több száz évvel ezelőtt élt, külhonban tanult Prédikátor írta le titkosírással azokat az élményeit, amelyek tudományos munkáiban nem kaphattak volna helyet. A titkos kód megfejtése után a szerző közreadja a napló részleteit. Megtudjuk, hogy a Prédikátor barátja, a Földmérő (ő képviseli az ellenpontot, a természettudományos oldalt) „meghatározta az e helyen áthaladó délkört, térképeinek szegélyén félreérthetetlenül jelzi ezt a várost átszelő hosszúsági kör fölött látható M betű és mellette a nulla fok kicsiny karikája”. Az én Meridiánom itt van, jelenti ki (vélhetően a valódi szerző, Balog Tünde vélekedésével egybehangzóan), márpedig a kezdő Meridián a legfontosabb. A délkör meghatározása után szokatlan és megmagyarázhatatlan események következtek be. „Ilyen esetekről a Vizes és a Berkes utca lakói számoltak be, ám a Hold utcán is megjelennek elhalt szülők, testvérek, hitvestársak attól fogva. Társalogni nem lehet velük, írja a Prédikátor, bár ők néha megszólalnak, nem az élőknek beszélnek, hanem magukban. Semmi sem mutatja, hogy hazajáró lelkek volnának, egészbe véve valóságosnak látszanak, de tsak mint a tükörképek: mink látjuk őket, ők minket nem. Rendszerint a Torony mellyékén bukkannak föl, onnét indulnak régi lakhelyük felé. Fényes nappal jönnek, ha delel a nap, vagy alkonyatkor, mikor Nyugaton lehanyatlik, soha nem éjszaka. Ősszel vagy Medárdkor, a nagy esőzések évadján gyakrabban, mint máskor, és inkább holdtölte napjaiban, soha nem újhold idején.” A Közjáték úthengerrel című írás látszólag hétköznapi történet, de mégsem az. „Az úthenger az ótemplom felől jön, a frissen aszfaltozott út közepén, vezetőfülkéje azonban – és ez annyira valószínűtlen, hogy fel sem tudom fogni – üres. Nem ül benne senki.” Fura nyúlszájú kisfiú kutatja föl azt a személyt, aki meg tudja fékezni a házak felé közeledő járművet, s ezzel megmenti az utca lakóit és épületeit a pusztítástól. Dolga végeztével eltűnik, s a környékbeliek csak ekkor döbbennek rá, hogy senki sem ismeri, nem tudja, ki is volt valójában.

Azok a novellák, novellarészletek is emlékezetesek, amelyekben a szerző az egykori gyermek szemével, egyfajta gyermeki mitológia részeként idézi föl az utcában gyakorta feltűnő személyeket, a történéseket és a helyszíneket (A rókakucsmás nő, A zongorista felesége, Cafka Maris). Festő énjéhez méltóan remek portrékat rajzol, érzékletes leírásokat ad a környék kertjeiről, bokrairól, titkokat rejtő régi házairól, kopott utcaköveiről. Ugyanakkor nem csupán a valóság rejtett-misztikus rétegeibe avatja be az olvasót, könyve történetileg, szociológiailag is hiteles. Érdekes és groteszk az a mód, ahogyan írásaiban időnként keveredik a háború utáni időszak vagy az ötvenes évek nyers valóságában megnyilvánuló irrealitás a valóságon túlival, a szürreálissal. Mágikus realista írásmód a Balog Tündéé, ez azonban az ő sajátos látásmódja is. Sajátossága abból is adódik, hogy történetei nem egzotikus vagy kitalált helyszíneken játszódnak, hanem életének legjobban ismert színterein, s szereplői nem furcsa idegenek, hanem családtagjai, ismerősei. A megszokottban sejteti meg a titkot, a csodát.

(Széphalom, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.