Archívum

Hutera Béla utazása

regényrészlet, 1. rész
2006. március

Málik

Neki kezdettől fogva gyanús volt, mintha már akkor sem lett volna teljesen magánál, amikor felkereste őt rákospalotai otthonában. Úgy tűnt, minden rendben van, válaszolt, kérdezett, döntötte az italt magába úgy, mint régen, de mégis. Állandóan elnézett mellette, mintha nem is lett volna jelen, és olyanokat hadovált, hogy sivatag, hogy köréje zárult a sivatag, hogy az ő elbaltázott élete a végére ért, hogy körbe forog Piros körül, aki nincs, hát nem tudta hova tenni, mire vélni, másrészt meg a mozdulatai ugyanolyanok voltak, ahogy szalonnát vágott, ahogy felemelve a poharat ízelgette, harapta a bort, örült neki, mintha huzat fújta volna el azt a ’42-es esztendőt, mióta önhibájukon kívül két országba zárta őket az örök magyar balsors, és nem találkozhattak, igen, egyedül van ő is, neki is meg-megjelenik a felesége, csak nem beszél, Piros viszont állandóan mond valamit, sóhajtott erre Béla, s tétován meredt maga elé, és ő már-már felajánlotta, hagyja a picsába Erdélyt, költözzön ide, nagy a ház, hely van elég, lehet énekelni, és arra a kis időre, ami még hátravan, csak ellesznek valahogy, de nem tudta elkezdeni, csak nézte, ahogy ül magát összehúzva a széken, s bánatos arcát poharában hosszan elnézegeti, és váratlanul kezdettek el villogni a szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái, és sejtette, hogy ez az egész bonyolultabb, mint hitte, bár megvallja, a sivatagot akkor sem értette, még hogy sivatag és hogy köréje zárult, nevetve mutatott körbe: ez az én konyhám! hát hol látsz te itten sivatagot, édes egyetlen komám?, s akkor hirtelen hallotta meg a furcsa, hátborzongató neszt, mintha körös-körül tényleg láthatatlan homokszemcsék súrlódnának egymáshoz, mintha egy homokdűne ébredezne körülötte, nem tudta mire vélni a dolgot, telitöltötte a poharakat, mire vendége átszellemült arccal emelkedett fel, hallod, Pistám, te is hallod, a homok zenéje, a szél, a sivatag, de ő már nem hallott többé semmit, nézte régen látott barátját, és életében először nem tudta, hogy mit csináljon, érezte, hogy a másik segítségre szorul, csak azt nem tudta, hogyan s mivel segíthetne neki, az ebédlőben lassan hatot ütött a falióra, akkor Béla felrezzent, megrázta a fejét, zavartan bámult rá, és elnézését kérve az alkalmatlankodásért, újra a sivatagról kezdett beszélni…

Via Illuminativa (Megvilágosítás)

Fekszik a hátán, a félhomályban, s hirtelen nem is tudja eldönteni, hol van. Az ablak négyszöge kiugrik a háttérből, s látja, ha arra fordul, az ég egy darabját is, a csillagok, ezek az égi koporsószögek mintha egy ábrát rajzolnának ki, egy rejtvényt, amit egész egyszerűen képtelen megfejteni. Megmozdul. A madarak – ahogy az egyik felsőtábori öregasszony mondotta – énekelni kezdenek a derekában. Nézi az ablak négyszögét, s hirtelen döbben rá, hogy azért olyan szokatlan az egész, mert nem otthon van, széles, tutajszerű heverőjén, hanem Tóbiás házának manzárdszobájában, Regensburgban. Igen, elájult akkor a parancsnoknál, miután megberetválta az öregembert, s mesélni kezdte a disznó borotválásának őt mindég felzaklató történetét. Azóta, ha jól számolja, eltelt egy hét, de mintha még nem tért volna magához. Felemeli, szeme előtt mozgatja ujjait, szédül, mintha körhintán ülne, forog el a szoba, és összekeverednek az elmúlt napok eseményei, egymásra csúsznak, mint az előhívó vizében a fotográfiák. A Gellért fürdőben ülnek a gőzölgő vízben, a vízköpő oroszlánok alatt, és bámulják a szabadnapos tűzoltókat, akik fekete klottgatyában viháncolnak, mint a csitrik, s noha meglett pipaszárlábú vagy csacsihasú férfiak, mégis csipdesik, vízbe lökik, spriccelik egymást, kiváltva az úszómester nehezteléseit. Málik most jelenik meg a parton, a Gellért fürdő eltűnik, nehéz vasalt asztal köré ültök egy zalai présházban, előttetek tömzsi, százéves üvegpoharakban gyöngyözik a bor. Málik az ajtóban áll. „Tényleg harangozó – mondja –, s tényleg részt vett a háborúban, és hadifogolytáborban is volt?” „Kicsoda?” – kérdezi érdeklődve a házigazda, Tóbiás barátja, és előrehajol, agárarca megfeszül. „Egy bizonyos Illés József.” „Jaj, a szomszéd falusi harangozó. S mért keresitek?” „Gyanús az ipse…” „Illés? Ugyan már. Inkább buggyant… Szerencsétlen balfácán… Mitől lenne gyanús…” „Tüzértisztnek adta ki magát, de ilyen nevű tüzér nem szerepel a nyilvántartásban. Az őrnagy úr megnézette…” „Hát persze – mosolyog az agárarcú házigazda. – Mert hát nem tiszt, nem is volt soha, szakaszvezetőként esett fogságba, később, ismeritek a lemezt, koholt vádak alapján tartóztatták le, megjárta Recsket is, s a szenvedéstől megbuggyant.” A tűzoltók, nem törődve az úszómester figyelmeztetésével, ismét spriccelni kezdték egymást, néhány csepp eléri az arcodat. „Esik” – mondja Tóbiás, az óriáskereket figyelve. Az élesedő szélben nehezen haladnak előre, nem tudja, hova mennek, azt sem képes eldönteni, van-e valami határozott célja Tóbiásnak, nem is érdekli, feltűri bundája gallérját, a szél kellemesen hűsíti égő arcát, százhússzal repülnek a balatoni autópályán, a lemenő nap fényében lángra gyúl a mező, vörös és narancssárga fények járják kísértettáncukat a láthatáron. „Felhúzhatnád már az ablakot – morog Málik a hátsó ülésen –, huzat van, és érzékeny a fülem.” Ő feltekeri az ablakot, hátradől, és azonnal elalszik – ekkor kezdődnek váratlan alvásai, mintha kirohanna az ébrenlétből, Ádám bácsi konyhájában áll az ajtóban, Piros meg a kapuban topog, beszélget Vitézzel, bácsikája kutyájával, a ház ura lábát szitálja egy lavór vízben, s a hírre, hogy mégsem házasodnak össze, sőt Piros elmegy a távoli Egyiptomba, hümmögni kezd: „Sohase találsz még egy ilyen leányt, Bélus!” „Főleg ha nem is keresek!” Piros óvatosan tolja félre őt, bejön a konyhába, és odahajolva Ádám bátyjához, megpuszilva az arcát elkezdi, mint azokban az utolsó napokban annyiszor, hogy ő már nem bírja tovább, de hangját elnyomja a Tóbiás álmából ideérkező óriás porszívó dübörgése, s félő, hogy a gépezet nemcsak a mindenütt fölös számban létező port szippantja fel, de őket is, a szálló és elhibbanó porszemekkel. „Már kész volt a terv. Ő látta a Rurik-féle óriás porszívó projektjét” – magyarázza Tóbiás Passau fölött a parton, és hegyeset köp a Duna vizébe. Dél van, melegen süt a márciusi nap, a csontváz fák is kinyújtóznak, s a sárga habok mintha örökre megfesthetetlen mondatokat formálnának, befejezetlen mondatokat a honvágyról. Már megvolt a terv, 40 méter magas, 3 méter széles lett volna, sok-sok szívókarral, egy horrorfilmbe illő monstrum, felszívta volna az utcák porát, és utána locsolt volna, John Rurik, a tervezőzseni jól elképzelte. „De szívesen mennék veletek, fiúk” – mondja Zalaegerszeg főterén a Mária Magdolna-plébániatemplomot félrehajtott fejjel hosszan elnézegetve. „Hát gyere!” – hívja megint Tóbiás, mint az elmúlt napokban annyiszor. „Nem mehetek – ingatja a fejét a nagydarab bajtársa –, pedig a Béla állapota is aggaszt.” Észreveszi, hogy úgy beszélnek róla a jelenlétében, mintha ő nem is lenne jelen, hadarva kezdi, hogy igen, ő is szeretné, ha Pista… Nem folytatja, kapkodva szedi a levegőt. Meglepetten bámulnak rá, aztán kétoldalt karon fogják, és bekísérik a templomba, megállnak a hűvösben a szenthely előtt, nézik a bűnbánó Magdolnát a főoltáron, mintha valami miatt megrovón, sőt haragosan nézne vissza rájuk, melyikükre haragszik vajon? a térdepelő és buzgón imádkozó Tóbiásra? a térdepelő, lehunyt szemű Málikra? rá, aki elesetten álldogál a hátuk mögött, s nem tudja még elképzelni sem, hogy hogyan lesz tovább? A golyót figyeli, amint ide-oda szökellve, éles hangot hallatva pörög, hogy hosszas körözés után a piros nyolcason állapodjon meg, örömöt szerezve egy fehér ruhás, vörös hajú, feltűnően részeg lánynak, aki száz dollárját, és valószínűleg utolsó száz dollárját a piros nyolcasra tette, s most elnyílt szájjal bámulja nyereségét, a zsetonhegyet, amelyet elnéző mosollyal lök eléje az idősebb, gyomorbajos képű krupié. A lány egy nejlonzacskóba gyömöszöli a zsetonokat, és megtántorodva, elég bizonytalan léptekkel indul kifele. „Hova megy vajon? – kérdezi ő Tóbiást kíváncsian. – Hogyhogy nem játszik tovább?” „Igaza van. Nem kell kísérteni Fortuna istenasszonyt, és jobban is teszi, ha felvéve nyereségét, lepihen.” Fél lépésre állnak a rulettasztaltól, nézik a lázban égő arcokat, a kerekre tágult szemeket, amint megigézetten követik a golyó eszelős, trillázó mozgását. Ismét a piros nyolcason állapodik meg, a részeg lány visszafordul az ajtóból, legyint, kicsúszik a kezéből a reklámszatyor, szétgurulnak a zsetonok, s kíváncsi parasztemberek válnak szét a hatalmas termetű Málik előtt a pacsai kocsmában. „Ismerik Illés Józsefet?” – kérdezi, s rendel két kávét és egy unikumot. Az ablak elé telepednek le, a sarokba, innen szemmel lehet tartani az ivót. „Harangozó…” „Nem, itten nincsen ilyen nevű – vakarja fejét gondterhelten a kocsmáros. – Talán Apátiban vagy Karasban érdeklődjenek…” Málik, a tálcán a kávéscsészékkel és az unikummal, óvatosan lépeget az asztal felé. „Se híre, se pora a mi hős tüzérünknek…” „Tobikám! – jelenik meg az ajtóban egy magas, szikár, lila melegítős férfi, és a kutyáját (virgonc dalmát eb) elengedve kitárt karokkal bukdácsol a felemelkedő Tóbiás felé. – Ez nem lehet igaz! Te vagy?
A szellemed?” Tóbiás a regensburgi ház előtt parkol, kiszáll, kinyitja a kaput.
Az emeletes ház előtt virágoskert, két sarkában két kerti törpe vigyázza a virágokat, amelyek majd csak ezután jelennek meg, felvidítva kissé a kopár környezetet, amelyik ilyenkor, márciusban, amikor már eltűnik a hó, vigasztalanabb, mint valaha. HáBé kiszáll a kocsiból, beül a lugasba a malomkő asztal mellé, és megpróbálja maga elé idézni Pirost, de nem sikerül. Hűtlen szerelme állandóan kimozdul a képből, hogy az ágy mellett tűnjön fel kis kék pettyes ruhácskájában, sudáran és fiatalon, ő megremeg idegességében, feléje nyúl, de bárhogyan is erőlködik, nem éri el. Ahogy az utóbbi napokban megszokhatta, ellenségesen hallgat, ő kérdezhet bármit, nem válaszol, mondhat akármit, nem reagál. Egyszerűen nem beszél, csak figyelmesen, rémülten sajnálkozva nézi az ő borostás öreg arcát (napok óta képtelen beretválkozni, annyira reszket a keze), s mielőtt megérinthetné, semmivé esik, szétfoszlik a levegőben. Most azonban nem így történik, most nem tűnik el, közelebb lép hozzá, részvevő arccal hajol feléje, s hamarosan megérzi pillangókönnyű kezét a homlokán, és üvölteni szeretne a tehetetlenségtől, de nyögni sem mer, nehogy elriassza megint. Nézi föléje hajoló arcát, s a zöld szemek örvényébe vész. „Már nem kell sokáig várnod” – suttogja, de Piros mintha nem hallaná, továbbra is sajnálkozva néz rá, s könnyű kezével homlokát simogatja, amíg Huterát rázni nem kezdi valami erőtlen remegés. Lehunyja a szemét, lélegzetét is visszafojtva nyitja ki ismét, de a látomás nem tűnik el, ott lebeg a levegőben, és szenvtelenül bámulja az egyre önfeledtebben, sőt eszeveszettebben hancúrozó szabadnapos tűzoltókat, akik nem látják, nem is néznek rá, miközben spriccelik egymást, s ha felnéznének, se látnák, hiszen a sípját egyre idegesebben fújó úszómester se látja, és Tóbiás sem, és Málik sem. Málik kezd végtelen történetei egyikébe a Kőbánya alatt húzódó barlangok labirintusáról, ahol el van rejtve egy láda, és „nekünk kell megkeresnünk”. „Miféle láda? – kérdezi nyakig merülve a forró vízbe Tóbiás. – Van még, amiről nem tudok?!” „A parancsnok úr ’56 őszén ebben a barlangban rejtett el valamit, és mi meg kell találjuk Bélussal, majd ha visszajön, nem lesz könnyű, mert fogalmunk sincsen, hogy pontosan hol van, és a parancsnok úr is csak nagyjából… Úgy hogy nehéz lesz megtalálni, napokba is beletelhet…” „És mi van a… ládában?” „Arany” – válaszolja Málik készségesen. „Micsoda – hökken meg ő is, s feje fölött Piros szánakozó mosollyal lassan elúszik a fényben. – És én azt hittem, fegyverek…” „Arany – ismétli meg rejtélyesen Málik. – Nem akarta, hogy a komcsik s a muszkák kezébe kerüljön, ezért rejtette el akkor, amikor még folytak a harcok a Corvin közben, a Széna téren és a város más pontjain. Ti el sem tudjátok képzelni, mi volt itt…” „Nem értem – hümmög Tóbiás. – Én már semmit sem értek.” „Mit nem értesz? Sasvári harcolt, és…” „Ez világos. De honnan volt az arany?” „Ezt ’44 telén, a meneküléskor ásta el az I. magyar hadsereg egyik teherautó-sofőrje, aki sokáig bolyongott a kincstári aranyat, aranyrudakat tartalmazó ládákkal, de akkor már senkinek sem kellett az arany, hát egy ládával elásott valahol a Hármashatár-hegyen, miközben körülötte folytak a harcok. Egyszer voltam Krőzus életemben, Pistika – mesélte. – Amikor a parancsnok úr felkelőcsapatában, a láda arannyal, október végén jelentkezett. S ez is csak kis ideig tartott. De kiásta, itt van, s azt szeretné, hogy fordítsuk a forradalom szent céljaira…” „De már nem volt idő!…” – jegyzi meg Tóbiás, mire Málik lázasan kezd bólogatni. A présház ajtaja előtt áll, pohár borával a kezében. „Egyszer ez a pechvogel is hazudott, s pontosan neked, édes Bélám. Dehogyis volt ő tüzértiszt, szakaszvezető volt. A többi: a háború, a láger, a szenvedések mind igaz. Reszket a feje a nyomorult hülyéjének, s ahogy kifejezte magát, restellt veled találkozni. Ő nem is tudja, miért történt, ő soha nem hazudik…” „De hát mi a probléma? – értetlenkedik a házigazda. – Miért nyomoztok, urak, Illés után…” „Nézd, barátom – Málik bennebb jön, de még mindég nem ül le –, minden bonyolult.” „De azért – így Tóbiás, poharába meredve, mintha keresne valamit, és azt pontosan régen látott zalai barátja borában vélné feltalálni – nem annyira, hogy ne lehessen megmagyarázni…” „Nem annyira” – ül le végre Málik, és hosszú, homályos fejtegetésekbe bocsátkozik. Hutera a kezdet kezdetén elveszíti a fonalat, ül a széken, nézi a pincébe vezető ajtót, a gyertyák pislákoló fényében ugrásra kész állatoknak tűnnek a hatalmas hordók, s most hátán fekve s kétségbeesetten figyelve az ablak sápadtan derengő négyszögében a csillagok megfejthetetlen ábráit megint elbizonytalanodik, mintha nem is vele történtek volna meg az elmúlt napok hullámokban vissza-visszatérő, kavargó eseményei. Kívülről látja önmagát, amint Tóbiás plasztikus, de baráti hasonlatával „elveszetten ül a széken, mint egy rakás szerencsétlenség!”, s Málik szavába vágva, társait némileg zavarba ejtő, sőt meg is döbbentő módon kezdi magyarázni, hogy ő és csakis ő a felelős az egész félreértésért, az ő átkozott, gyógyíthatatlan gyanakvása!… Mindezt – nem a maga mentségeként, de a helyzet tisztázása végett szögezi le – csak súlyosbította az erdélyi helyzet, ő ugyanis, és ezt se felejtsék el az urak, teszi hozzá teljesen összezavarodva, egy diktatúrában élt évtizedekig, mely diktatúra szabályai szerint mindenki gyanús, aki él és mozog és beszél és viselkedik, hiszen szavait kijelentéseknek, cselekedeteit egy rendszerellenes konspiráció részének lehet felfogni, és bármikor eljárást lehet kezdeményezni ellene, hiszen aki nincs velünk, az ellenünk van. Igen, ő ebben, az örök vesztes menthetetlen helyzetében élt, így hát eleve gyanúsnak találta ezt a balszerencsés emberkét, s gyanúját eléggé el nem ítélhető módon megosztotta a parancsnok úrral is, akinek nincs üldözési mániája, ez nyilvánvaló, hiszen őt, eltörölhetetlen múltja miatt, tényleg üldözték, és aki veszélyben érezvén küldetését, most, a véghajrában, amikor remény van rá, hogy végre eltakarodnak az oroszok, és kezdetét veheti az ország újrafelépítésének magasztos, embert és egész embert kívánó, szent feladata, rögtön és saját kiszolgáltatott helyzetében teljesen természetes módon konspirálni kezdett, s azt, hogy „tégla” van a rendszerben, igen hamar felfedezte, hiszen Illés Jóska szerencsétlen füllentése elindította a lavinát, s az ő egyéjszakás ivócimborája rögtön még gyanúsabbá vált, hiszen az őrnagy úr informátorai nagyon hamar kiderítették, hogy ilyen nevű tüzértiszt nem létezik, s a gyanú beindította a téves következtetések láncolatát, ami mindannyiunkra rossz fényt vet, de elsősorban persze rá, aki az anyaországba is áthurcolta fertőző és gyógyíthatatlan gyanakvását… „Állj, vándor – emelkedik fel Tóbiás, részvevően HáBé vállára téve kezét –, azért ne vigyük túlzásba az önvizsgálatot. Inkább énekeljünk, örüljünk annak, igaz, báró úr – néz agárarcú vendéglátójukra, aki láthatólag már semmit sem ért az egészből –, hogy együtt vagyunk, négyen, annyi szenvedés után, s örülhetünk annak, hogy mindent túléltünk, mert ebben az eszement században egyetlen borotvagyors szerep kínálkozott mindég: megmaradni! És ne feledjük egy pillanatig sem el – húz egy pihenősávra, megállítva a terepjárót –, hogy a természet is erre tanít.”

Kiszállnak a kocsiból, a lemenő nap kivilágítja a látóhatárra függönyként leomló felhőket, végtelen percekre narancssárga fénybe borítva az elvarázsolt mezőt. Sokat sétáltam Wellingtonon túl a tengerparton, az ég felé törő sziklák között figyelve a csipkézett vártornyokhoz hasonlító szirteket, és meg kell vallanom, mindég megbámultam a fűszálakat is, amelyek rejtélyes makacssággal tapadtak meg a kövek hasadékaiban, dacolva a hullámokkal, a tomboló széllel és a szikkasztó napsütéssel. Példaképeimmé lettek ezek a makacs és kitartó új-zélandi fűszálak, a helytállás bajnokaiként törekedtek a fény felé, s lettek légyen bárminő mostohák is körülményeik, nem adták fel, nem tudom, miért, de mindég Kosztolányit juttatták eszembe. Ha lenne egy kevés remény, a szívetek megmenteném, ti drága, drága szentek. Bámultam a titokzatosan élve maradó fűszálakat, harsogott a tenger, újra meg újra hullámok egymást megsemmisítő,
egymásból növekedő halmait vezényelve a makacsul ellenálló szirtek ellen, zúgott a szél is, s a bábeli hangzavarban nem lehetett meghatottság nélkül ránézni ezekre a satnya, de mégiscsak zöld fűcsomókra, amelyek időnként a városok utcáin a macskakövek közül is kidugják reménykedő fejecskéiket, noha itt sem leselkednek reájuk kisebb veszélyek, mint az új-zélandi tengerparti szirteken megtelepedni szándékozó testvéreikre, sőt a városokban ezek a veszélyek kiszámíthatatlanok, áttekinthetetlenek és váratlanok. Mindezt már a Grabenen, csepergő esőben mondja, s HáBé váratlanul Málikra gondol. Vajon hol lehet most a nagy Testvér? A somogyi asszonyt várja? A felesége sírjánál szobroz, a parancsnok úrnak számol be zalai nyomozásuk eredményeiről? Obort sétáltatja, kertjében áll, a csontváz fák között, a metsző március végi szélben, és lesi, hogy nő-e a fű, jelennek-e meg gyümölcsfáin a rügyek? Vagy a Vadgalambban ül törzsasztalánál, és hosszan bámulja tört arcát pohár bora tükrében? „Nincs szerencsénk – szűri a szót idegesen Tóbiás –, esik. Először mégis a Szent István-templomba kellett volna menni, de hát…” „Magik magyarok?” – áll meg mellettük egy kék ballonos, fekete lány. „S ha azok lennénk – néz végig rajta Tóbiás, de (veszi észre HáBé döbbenten) teljesen érzelemmentesen, s mikor ráébred arra is, hogy átmenetileg mivel is foglalkozhat az őket kedvesen megszólító, húsz-huszonkét éves leányzó, legyint, s megadóan korrigál –, persze, azok vagyunk, erre rájöhetett, ha…” „Nem akartam hallgatózni. – pirul el a lány –, de a bácsik túl hangosan beszélnek ahhoz, hogy mindez titok maradhasson, s ráadásul magyarul. Itt, ebben a gyönyörű épületbányában ritkán hallani magyar szót, ezért is bátorkodtam megszólítani magukat, de higgyék el, olyan régen nem beszéltem az anyanyelvemen…” Elhallgat. Tóbiás gálánsan ajánlja fel a karját, és határozott léptekkel indulnak el az erősödő esőben egy cukrászda felkutatására, és vállalkozásukat nagyon hamar siker is koronázza. Hutera némán kullog utánuk, önkéntelenül is az ismeretlen lány gazellajárásában gyönyörködve. A cukrászda szinte teljesen üres, egyszerre három bóbitás kiszolgálólány is üdvözlésükre siet, egyikük a leányról segíti le a kabátot, a másik Tóbiásról, a harmadik róla. Leülnek, és HáBé a lány ártatlan mosolyában gyönyörködve veszi kezébe a hely specialitásaira a figyelmet felhívó étlapot, s így értesül róla, hogy az Abbázia nevű cukrászdában ülnek, ahol különösen Rigó Jancsit és francia krémest érdemes fogyasztani, de kiváló a gesztenyepüré is… Tóbiás presszókávét, dobost és kólát rendel, HáBé Rigó Jancsit és ásványvizet, a lány öt darab női szeszélyt. Ezen már lehet mosolyogni. „És egy-egy krémest, rolót és gesztenyepürét… És, igen, narancslevet.” A kiszolgáló-kisasszony mindet feljegyez, nem kérdez, nem is csodálkozik. „Éhes? – kérdezi HáBé maga számára is váratlanul, együttérzően. – Mert elmehettünk volna ebédelni is.” „Éppenséggel el” – hagyja helyben Tóbiás, noteszében elmélyülten lapozgatva. Nem, még nem éhes, mosolyog a lány, de bevallja, édesszájú, s mostanában olyan ritkán van alkalma cukrászdázni, hát most kihasználja, s miközben végre magyarul beszélhet (imádott elhagyott anyanyelvén), leeszi magát. Mióta készül erre, nem is hiszik el! Mindennap elhatározza, hogy erre jön, és végre egy nagyot tortázik, de aztán mindég közbejön valami, hol a pénze fogy el, hol különféle programjai keresztezik egymást, így hát nagyon örül, hogy az urak jóvoltából (akik ne vegyék rossz néven, de imádott nagypapájára emlékeztetik őt) itt lehet, s végre kiélheti a sütik iránti leküzdhetetlen szenvedélyét… „És a kisasszony honnan keveredett ide Bécsbe?” – kérdezi Tóbiás, s közvetlenül kérdez rá a templomból kijövet, a Málikkal való elválás előtt Zalaegerszeg főterén a román és a magyar kommunista börtönök közötti különbségekre. Ő ugyan egyiket sem tapasztalta meg – legyint HáBé, s egyre a bűnbánó Magdolna sértődött arca lebeg előtte, mintha emlékeztetni akarná valamire –, de azt hiszi, lényeges különbség az infernális viszonyokban nem lehetett… Voltak különös, bizarr szituációk is, a román börtönökben az úgynevezett „átnevelési tevékenység” nehezítette meg, egészen az elviselhetetlenségig, a politikai foglyok nyomorult helyzetét, növelve, ha lehet, a teljes és végzetes kiszolgáltatottságukat. Nehéz erről beszélni, főként ha az embert szerencséje megkímélte mindattól, amit ez az átnevelés jelentett, s így csak hallomásból, cimborák, ismerősei vallomása alapján beszélhet róla. „Ez mit jelentett? ez az átnevelés?” – jön izgalomba Málik is. „Különféle szadista kínzásokkal akarták megtörni a foglyokat, végleg el akarták veszejteni őket, arra kényszerítve, hogy megtagadják mindazt, ami számukra szent volt, és az élet értelmét jelentette. Papokat kényszerítettek arra, hogy hitükből csúfot űzve gyalázzák az Istent, parasztembereket, hogy káromolják, sőt büdös kurvának nevezzék anyjukat vagy feleségüket. Mindenkinek megtalálták a gyenge pontját, ahonnan kifordíthatták az egyéniségét, hogy arra kényszerítsék, tagadják meg mindazt, ami életük értelmét jelentette. A perverziók széles skáláján mozogva a belügyes disznók, a delikvenst, ha ellenállott, arra kényszeríttették, hogy felzabálja székletét, mindennapos volt a foglyok fizikai bántalmazása és kínzása, s mindez miért?!? Egy hiú és veszélyes ábránd beteljesítése volt a cél, azt akarták, hogy ne csak a végképpen tönkretett és elrontott világ hasonlítson őrült elképzeléseikre, de az ember is, nem normális és gondolkodó embereket akartak, hanem bólogató bábukat. S a szent cél eléréséért semmi sem volt drága. Uralgott a primitív, ártó szellem a börtönökben, ráadásul a köztörvényesek légióit szabadították rá az elcsigázott, elkeseredett, tehetetlen politikai foglyokra, és mégis volt ellenállás, egyre többen vállalták az elkerülhetetlen halált, de nem tagadták meg önmagukban azt, ami adott ponton fontosabb volt számukra a puszta életüknél. Mondhatni, a kísérlet tulajdonképpen eleve kudarcra volt ítélve. Legfelső szinten mégsem az áldozatok károsan növekedő száma miatt állították le, ó, nem. Más oka volt ennek, s tudom (sóhajt HáBé), hogy amit most elmondok, legalábbis félreérthető, s azonkívül nem vagyok történész, nem tudom bizonyítani, mégis megér egy mesét, mert bizonyítja a kommunista rendszer szörnyjellegét, megmutatja, hogy mi is mozgatta az egész szisztémát. S nem a hit, az eszme ereje. Ó, nem, sajnos nem, hanem a puszta, nyers hatalomvágy, persze nyomták az elvtársak a sódert, megtanulták a leckét, élesedett az osztályharc, leleplezték, s nemcsak a sötétben bujkáló osztályellenséget, hanem a saját soraikban is az árulókat, ezért ideig-óráig megtéveszthették a világot, de a lényeg mégsem az ideológia volt, hanem a hatalom. A dicsőséges s a minap dicstelenül megbukó kommunista pártok kelet- és közép-európai üdvtörténete csak áttételesen szól még az üdvösség megcsúfolásáról is. A hatalom a lényege. A hatalom kivívása, megragadása és megtartása. A kapitalizálódó Amerika maffiózócsoportjainak harcához lehet leginkább hasonlítani a pártvezérek körül kialakuló klikkek, sőt klánok versengését. Ne gondoljátok, hogy eltúlzom, ó, ne! Egyszer egy nagy hírű pártvezért beretváltam, épp vadászaton volt a vidéken, s ő mesélte el, mért is vetett véget Dézs elvtárs a börtönökben kibontakozó átnevelőmunkának. Talán az áldozatok egyre növekedő száma miatt – kockáztattam meg, mire az elvtárs habos képpel kezdett röhögni, megállapítva, hogy már a borbélyokból is kiveszett a realitásérzék. Hát akkor mi? – kérdeztem meg, ő intett, várjak, ne siessem el, mindennek eljő az ideje, mint a szalmakalapnak, s a fényben megcsillant a beretvapenge.” S ez a csillanás évekig, évtizedekig elkísérte, s teljesen váratlanul Passauban tért vissza, amikor egy néptelen szakaszon leparkoltak, s kiszállva a kocsiból, a mezőn bukdácsolva közelítették meg a Dunát. Dél volt, borús volt az ég, nyakukba lógtak a felhők, lélegezni is alig lehetett. Tóbiás amolyan „forr a világ bús tengere ó magyar” hangulatban rohant a folyóhoz (akkor döbbent rá, hogy a folyó sokkal többet jelenthet neki, a cinikus világutazónak, mint bárki is, előélete ismeretében, képzelhette volna), leguggolt, tenyerébe merve a vizet nedvesítette meg az arcát, s beszélni kezdett a folyóhoz, mintha HáBé jelen se lett volna. Hogy jelenlétéről megfeledkezik, akár a bizalom jelének is felfoghatta volna, de ezen se töprengett hosszasabban, mélán nézte a sötétszürkén hömpölygő vizet, a túlsó part fái között ismeretlen, nagy testű fekete madarak szálldostak, lomhán, látszólag cél nélkül. Odament Tóbiás mellé, leguggolt, és ő is megnedvesítette az arcát. A víz hidegebb volt, mint hitte. „Ilyenkor a legcsúfabb – mutatott a Dunára közvetlenül Tóbiás –, de néhány hét, s beindul a természet újjászületése, elkövetkeznek a zöld megunhatatlan robbanásai, és hirtelen megváltozik a folyó is, fölébred téli álmából. Különös, bölcs lény a Duna, bevallom, én beszélgetni is szoktam vele.” A túlsó parton váratlanul lövés dörrent, a madarak sietősen szálltak fel, s már a folyó tükre fölött lebegtek; újabb lövés dörrent, de a vadászokat változatlanul nem lehetett látni, s azt sem lehetett eldönteni, hogy a fekete madarakra lövöldöznek-e, vagy valami apróvadra a túlsó part cserjéseiben, bozótosában, aztán váratlanul, majdnem pontosan velük szemben, megjelent egy kutya, egy német vizsla, vakkantott néhányat, s beleszagolva a levegőbe rohant tovább. Még két kutya tűnt fel, szintén vizslák, aztán egy tömzsi alak, puskával a kezében. Mindez Tóbiást nem lepte meg, lehet, tudomást se vett róluk, ő egyre a Duna kiismerhetetlen, szeszélyes természetét taglalta, mert igazi nő ez a folyam, szép és szangvinikus, elragadó és kiszámíthatatlan, akárcsak a fehér ruhás spicces lány, aki most térdre esve szedegeti össze szétguruló zsetonjait, a biztonsági őrök is segítenek neki, de így se valószínű, hogy az egészet sikerül a tasakba menekíteni, hogy a kasszánál beválthassa. Sokan fognak ma zsetonokat találni. „Minden évben eljövök ide, mióta labanc lettem” – vigyorodik el Tóbiás. S odasétálva a térdelő, kétségbeesetten keresgélő lányhoz, lehajolva, a térdelő lány mézszínű jobb lába mellől combjai közé nyúlva, mozdulatával kétségtelenül zavarba hozva az elvörösödő leányzót, fölvesz egy zsetont, s mélyen meghajolva nyújtja át. Néhány szájtáti vendég nevet és tapsol. A lány felemelkedik, s melléhez szorítva a reklámszatyrot elindul kifelé, bizonyára megkeresni a kasszát. „És miért?” „A miliő – mutat körbe Tóbiás. – Az arcok. a kapzsiság torz arcai. Rendkívül lenyűgöző figyelni közvetlen közelről a játékosokat…” Kisétálnak. A kaszinó előtt ott áll a fehér ruhás lány, most nem reklámszatyrát, hanem degeszre tömött retiküljét szorítja melléhez, szárnyas fehér bundáját lebegteti a márciusi szél. Nem lehet eldönteni, várakozik-e valakire, vagy egyszerűen nem tudja, hogy merre induljon. „Uram – fordul közvetlenül Tóbiáshoz –, ne lepődjön meg, de lenne egy nagy kérésem…” „Hallgatom, kisasszony!…” „Nem kísérnének el kocsikázni? Egyedül, ennyi pénzzel, ami most nálam van, elég veszélyes. Minden vágyam az, hogy végighajthassak Badenen…” „Kérem” – hajt fejet Tóbiás, és füttyent egy fiákernek, gálánsan segíti fel a lányt, ő is felszáll, s int Huterának jöjjön. Ők a lánnyal szemben ülnek, s megadóan bemutatkoznak, HáBé kezet csókol, kis tétovázás után Tóbiás is. A lány francia. Ma hagyta el a fiúja, de két napra még kifizette a szállodáját. Bánatában megitta a maradék viszkiket és söröket a hűtőből, s az utolsó garasával eljött a játékterembe, ahol láthattuk – nyert. Épp ideje tehát, hogy fiákerbe ülve hajtson végig a Habsburgok hajdani fürdőhelyén, amely olyan, mi_egyedül félt nekiindulni, ennyi pénzzel… „Részünkről a szerencse, kedves Anne-Marie – mosolyodik el Tóbiás –, a barátom is idegen, nekünk is volt egy ilyen ötletünk, kérése tehát kapóra jött.” De miután végighajtattak Badenen, ő azt ajánlja a kedves lánynak, aki az unokája lehetne, hogy a pénzt váltsa át, két-háromszáz dollárt leszámítva, és tegye be egy bankszámlára. „Egyébként mennyit nyert?” Ő nem is tudja, zavarodik meg a lány, láthatólag megdöbbenti a kérdés, védekezőn szorítja melléhez piros retiküljét, de ha Jean megtudja, amilyen számító éhenkórász, biztosan visszatér. Vajon mennyi lehet? – néz HáBé-ra, és váratlanul az ölébe borítja a bankókat. Nyolcezer, tízezer? Soha nem is látott ennyi pénzt. „S ha Jean visszajön, szóba áll még vele?” – kérdezi kedvetlenül Tóbiás. HáBé még hallja a lány tiltakozását, de már nem tudja követni, zuhan. Az úton az ostorlámpák fényében Sissi lovagol szembe velük, mézszerű kosztümben, s nem is néz rájuk, amikor elvágtázik mellettük, kalapját elröpíti a szél, haja kibomlik, zászlóként lobog, az ajtón is becsapó erős szél megmozgatja a kocsma falán a vándorzászlókat. Megrebben a kitömött bagoly szárnya is. Mintha el akarna szállni. De a szikár, agárarcú férfi nem fordul meg, hogy becsukja az ajtót, mert észreveszi Tóbiást, és kitárt karokkal indul feléje, mint aki nem hisz a szemének, és többször is raccsolva örvendezik: „Hát te élsz, kéhlek, Tóbikám, tengehészek gyöngye! ez nem lehet igaz! …Hát te élsz. Én azt hittem, kéhlek, milyen a pahaszt, hogy te máh hégen szagos áhtó füveket kaszálsz az elágazó ösvények kehtjében. Oh ihgalom atyja, ne hagyj el…” „Edém, bohókám” – élénkül meg Tóbiás is, és felemelkedve ünnepélyesen indult el, a terem közepén találkoztak össze, megölelték egymást. A vendégek szótlanul bámulták őket, s a kocsmáros kérés nélkül rakott eléjük egy-egy pohár bort. „A báró úréból” – mondotta teljesen feleslegesen, mert senki sem figyelt rá. Tóbiás és a báró egymáshoz koccintották poharukat, ittak, s barátjának csak ezután jutott eszébe, hogy őt is be kellene mutatnia régen látott kedves ismerősének. „Béla barátom Erdélyből” – mondotta, s a báró acélszürke szeme máris rászegeződött. „Nagy balhé van Mahosvásáhhelyen” – mondotta, és utasította a lesben álló, egyre készségesebb kocsmárost, hogy újdonsült ehdélyi bahátjának is hozzon egy poháh boht, hogy koccinthassanak a homán–magyah bahátságha, amely éppen ezekben a napokban hagyogva teljesedik ki, méghozzá úgy, hogy a kő kövön és elvtáhs elvtáhsnőn nem mahad… „De hát mi történik ott?” – kérdezi Tóbiás, nyelvén forgatva, harapva a bort. „Nem tudom, utoljára akkor hallgattam a rádiót tegnapelőtt, amikor taxival mentem a várba, hogy veled találkozhassak.” „Majd meghallgatjuk az esti híhadót” – nyugtat meg a báró, s rendel egy hidegtálat: sajt, sonka, olajbogyó, Pick-szalámi – sorolja, s közli velük, hogy tehmészetesen ma máh nem utazunk sehova, az ő szehetett vendégei leszünk az ő kedves phésházában, meht ha van hely a világon, ahol éhdemes időzni, az egy több száz éves bohospince… Közben megjön Málik, ingatja a fejét. „Senki sem ismer egy ilyen nevű harangozót!” De a báró, amikor meghallja, hogy kiről van szó, nevet, s a poharat Málik kezébe nyomja. „A sofőhöm elvisz, kéhlek, hogy személyesen táhgyalhass vele, és tehmészetesen vissza is hoz. Mi addig előhemegyünk…” Koccintanak, isznak, megjelenik a kocsmáros is a hidegtállal „Fehi – szól át a szomszéd asztalhoz a báró, termetre Málik-nagyságú fiatalember emelkedik fel. – Átviszed az uhat, megkehesitek Illést, beszél vele, s utána hazahozod, a phésházban leszünk. Éhtve van?” „Igenis!” – csattan össze a fiú bokája, s előreindul. Málik némán követi. „Idegenlégiós volt a gyehek – magyarázza a báró büszkén –, látod, Tóbikám, nemcsak te ihtottad az ahabokat, de megunta a sivatagot, hazajött, s felfogadtam soföhnek és testőhnek, aki bohhal keheskedik, soha nem józan teljesen, s üzleti vitákba is bonyolódhat…” „De magadról beszélj! Hazaköltöztél, édes Edém…” „Haza. Amióta Kláhi meghalt, nem volt éhtelme semminek, eladtam a földeket, a házat, csak a bécsit tahtottam meg, havonta egy hetet ott vagyunk Fehivel, nem tudom nélkülözni az opehát s a kávéházat. Itt szőlőket vettem, építettem egy kacsalábon fohgó kastélyt, s bohban utazom, ha nagyapám csak itta, háment a családi öhökség fele, én áhulom is, hogy gyahapodjon máh véghe a Csekonics nemzetség. Mikoh kimentem ’56-ban, semmim sem volt, mindent elvettek, a földből csak annyi mahadt, ami két csehépben elféht, de ahogy kijutottunk, váht az öhökség oszthák hésze, de hiszen tudod…” „Igen” – ingatja a fejét Tóbiás, mint aki valóban mindent tud, és a regensburgi udvarra betáncol kis kék pettyes ruhácskájában, virággal a hajában Piros, köröz az udvaron, láthatólag a metsző márciusi szélben sem fázik. „Egyáltalán – kérdezi ő hangosan – fáznak a kísértetek?” Nem tudja, válaszol Tóbiás, ő még nem volt kísértet, sok minden volt már kalandos élete során, de szellem még nem, de ami késik, nem múlik – röhög, s bemegy a házba, hogy bekapcsolja a melegítést. „Azért – fordul vissza – begyújtunk a kandallóba is, ha lúd, legyen kövér, vághatnál addig fát, hátul van a szín az udvarban…” Piros félrehajtott fejjel hallgatja beszélgetésüket, most nem tűnik el, igaz, változatlanul néma, hiába beszél hozzá, csak szép fejét ingatja, kérdéseire nem válaszol, egy pillanatig sem áll meg, változatlanul nem tudja megérinteni, de lehet, igazán nem is akarja, fél, hogy szellemtestén akadálytalanul hatol át a keze. a kerti törpéket figyeli, odaröppen az egyikhez – nevezzük Sámuelnek –, és simogatni kezdi a fejét, aztán csókolni kezdi a másikat is, nevezzük Ábrahámnak. A folytatást HáBé már nem várja meg, nyögve emelkedik fel, és a szín felé indul. Most valamivel frissebbnek érzi magát, mint az elmúlt napokban, nagy utazásuk képei összefolynak, folyamatos álmosságaira emlékszik, s arra, hogy nagyon sokszor veszítette el társalgás közben a fonalat, ahogy Málik állapította meg aggódva: „mintha kizuhant volna az időből, s most csak nézne ki a fejéből.” Napról napra – ez tény – elesettebbnek, gyengébbnek érezte magát, de ezt egyetlen pillanatig sem ismerte be, dührohamot kapott, ha óvatos és érte aggodalmaskodó barátai szóvá tették egyre aggasztóbb állapotát, s amikor Málik javasolni merészelte Tóbiásnak, hogy vigye el orvoshoz, bizonyára vannak nagy tudású orvos ismerősei, haragosan kitört, hogy ő nem beteg, az igaz, hogy látomásai támadnak, és időnként harminc esztendeje halott szerelmével társalog, de ez még nem jelenti azt, hogy fizikailag valami baja lenne, a lelke pedig kizárólag őrá tartozik, az övé, s ő nem azért látogat Ausztriába és Németországba az aranykorszaki karantén után, hogy orvosok látogatásával töltse drága idejét, nem, ő Bécsben, a Burgban azt az állítólag kiállított kardot szeretné közelről is megnézni, amelyikkel Zrínyit és Frangepánt háromszáz-egynehány esztendeje lefejezték, mert állítólag kiállítási tárgy, mutatván, hogy valamiképpen mi, barbár és kuruc magyarok is jelen vagyunk a boldog Ausztria történetében. Amikor a színben felemeli a fejszét, a hóhér kardja képződik meg előtte, s hiába húzza nyakig magára a pokróccal bélelt takarót, összekoccannak a fogai, akkor látja meg az ablak halványuló négyszögében az első varjút. Károgva köröz a kert diófái fölött, mintha társait hívná. Piros is felfigyel rá, odamegy az ablakhoz, eltakarja a károgó varjút, de egy idő után ismét eltűnik, semmivé foszlik, és HáBé ismét meglátja az ablak keretében szállongó, fáradhatatlanul károgó varjakat: kérdőjeleket, fekete kérdőjeleket formáznak az ónszürke égre. A kerti, nem is olyan távoli diófa ágai furcsán csipkézik is a képet, látószöge (döbben meg HáBé, és iszonyú erőfeszítéssel próbál meg elfordulni, de nem képes megmozdulni, néznie kell!) megsemmisíti és átalakítja a távolságokat, a varjak mintha a diófa ágai között kerengenének, leállíthatatlanul. Mégis sikerül lehunynia szemét, álmában tovább kárognak a vén varjak, beláthatatlan mező közepén áll, figyeli, hogyan lassítanak körülötte az iszonyúan, elképzelhetetlenül hosszú szerelvényekből álló vonatok. Fekete melegítőruhás férfik ugrálnak ki a vagonokból, a ’89 decemberében garázdálkodó, majd nyom nélkül eltűnő, felszívódó terroristákra emlékeztetnek, és lövésre kész oldalfegyverekkel indulnak feléje, kiabálnak is valamit, de az iszonyú károgástól semmit sem hallani. Aztán egyszerre dördülnek meg a fegyverek, s ő hirtelen önmagát látja meg egy félhomályos teremben, ravatalon. „Gyakran szoktál ájuldozni, édes Bélám?” A parancsnok hangja vicces ugyan, de szemében aggodalom. „Szíves vagy?” – érdeklődik Málik, s vizes ruhával törülgeti az ő elképedt, sápadt arcát. Igen, percekig azt sem tudja, hol van, azt sem, hogy mi történt. Hogy kálváriája felidézésének csúcspontján egyszerre csak lefordult a székről, s így hallgatósága nem tudta meg, mi lett a disznóval akkor, felsőtábori száműzetése első napján, megberetválta-e vagy nem, noha ez nem is volt fontos, hiszen azok, akik kieszelték, mindenképpen gondoskodtak arról, hogy az őt határozottan rossz színben feltűntető legenda elterjedjen a szolgalelkű és gyáva borbélyról, aki, csak hogy megszerezhesse a falu vezetőinek bizalmát, képes volt egy disznót is megberetválni. Igen, Szikszai, Felsőtábor akkori kiskirálya gondoskodott róla, hogy az eset kiszivárogjon, és nem ő tehetett arról, hogy nem számukra kedvezően alakult a dolog, a felsőtáboriak ugyanis a bizarr esetben nem az ő gyávaságának és szolgalelkűségének tragikomikus bizonyítékát látták, hanem a hatalom helyi letéteményeseinek agyalágyultságát, vezetőik végzetes elhülyülésének bizonyításául idézgették röhögve az esetet, amely így az ő kretén szadizmusuk újabb jele volt, s a szépen alakuló legendában – ahogy egy estén a maliciózus Antal atya megjegyezte – az ő Béla barátja már-már megdicsőül, de legalábbis a legjobb úton van a megdicsőülés felé, akár a viháncoló tűzoltók, akik éltes korukat meghazudtolva fröcskölnek, ricsajoznak, az őrület határára kergetve az egyfolytában sípoló úszómestert, aki végső elkeseredésében azzal fenyegetőzik, hogy csendháborítás miatt hívja ki a rendőrséget, ha nem fejezik be!… Ne spricceljenek, zsivajozzanak, hiszen zavarják a fürdő nyugalomra vágyó vendégeit. Ő Pirost figyeli, egyre inkább áttűnik a fénybe, volt-nincs. Málik, nyakig bújva a gőzölgő vízbe, egyre a sofőrről beszél. „Valami Jenő?” Momentán nem jut eszébe a neve, az aranyrudakat tartalmazó ládával állított be abba az alagsori konyhába, ahol a sebesülteket ápolták, és a parancsnok urat kereste. „Mi kéne, ha vóna?” – tréfálkozott Sasvári fáradtan, s meghúzta kulacsát, de már a rum se tudta felmelegíteni, napok óta rázta a hideg. De Jenő, a pesti vagány vette a lapot: „Egy néger nő – mondotta – pucéran, citrommal a szájában.” „Az momentán nincsen.” „Hát akkor itten van az arany!” És Jenő az asztalra tette a ládát. Olyan volt, mint a vegyes ízes ládák, de nem lekvár volt benne. „Milyen arany? – érdeklődött vészjósló hangon Sasvári. – Megbuggy_találta meg a Nagyidai cigányokban…” De ő igen! – így Jenő, és kinyitotta a ládát, s a sápadt fényben sárgán világítottak a tábla csokoládénál valamivel nagyobb s vastagabb aranylapok. Mindenki odagyűlt, olyan csend lett, hogy tisztán lehetett hallani az ablaküvegek közé vesző légy halkuló zümmögését. „Honnan van? – kérdezte szigorúan Sasvári. – Hova törtél be, édes fiam? A nemzeti bankba?!?” És Jenő, közel hajolva a parancsnok úrhoz, előadja az „egyszer voltam Krőzus életemben” című hőstörténetét, amelyik egy vagány magyar katonáról szólott, akinek a hadsereg aranykincsét, tartalékát kellett volna az egyik helyről a másikra szállítania, és ott szabályszerűen, papíron átadnia egy ezredesnek, de a front már közeledett, és teljes volt a zűrzavar. Átadta volna ő szívesen az aranyat, ha lett volna kinek, de hát nem volt. Odisszeája nem várt fordulatot vett, ezért azután Sopron mellett megállott az országúton. (Rájött, előbb-utóbb vagy a nyilasok kapják el, vagy a németek, vagy az oroszok.) Az ezredes – akinek szabályszerű leltárral kellett volna átadnia az egész, vagyont érő szállítmányt – már nem volt sehol, eltűnt, felszívódott a ködös novemberben, és egy láda aranyat sietősen kapkodva elásott. Hogy feldúlt állapotában sem megzavarodva cselekedett, bizonyítja, hogy tizenegy év és tizenegy hónap után megtalálta, s elhozta, hogy a haza üdvére, a forradalom szent céljaira fordíthassák, és úgy gondolja, hogy tiszta szívű, önzetlen cselekedetének bizonyítéka, hogy az arany most itt van, ő még csak nem is gondolt arra, hogy ő használja fel, hogy átlépjen a láda arannyal a határon, és megalapozza életét a szabad világban, nem, őbenne ilyen gondolat meg se fordult, ő rögtön tudta, hogy a sors beintett: itt az idő, most vagy soha, s ma hajnalban csónakos motorkerékpárral ment le utána, nem is kellett sokat keresnie, benne volt az a hely a domboldalon, az országúttól huszonöt lépésre, egy vadkörtefa alatt. Egyből ráment, kiásta, hozta… „Arra nem gondolt – kérdezi tűnődve a a parancsnok úr –, hogy mi történt volna akkor, ha a fát esetleg kivágják, vagy villám csap bele…?” De, erre is gondolt – vigyorog Jenő –, a kilométerkőtől számította… „S a teherautóval mi lett?” – szólt közbe megint a parancsnok úr, s álmatagon bámulta a sárgán derengő aranylapokat. Később beállott ötven másik katonai teherautó közé, leszegezte a ponyvát, és eltűzött, számára ott és akkor ért véget a háború… Málik sóhajt, és fejét is beledugja a forró vízbe. Hát ezt a ládát rejtette el Kőbánya pince- és barlangútvesztőjében valami jó helyre a parancsnok úr, csakhogy ő – prüszköl Málik – tolókocsiban nem mehet utána. „Ezért a feladat – mutat Huterára – ránk vár… Ez is ránk… Ha visszajössz Ausztriából, megkeressük. Én addig beszerzem a kellékeket.” „Nem értem – ingatja a fejét döbbenten Tóbiás –, miféle kellékeket?” „Elem- és viharlámpákat, fáklyákat, mivel ottan sötét van, ahogy Béla mondja, sötét, mint a bika szarvában…” „S térkép, ilyesmi van?…” „Nincs, csak a parancsnok úr egyebekben bámulatos memóriájára hagyatkozhatunk. Ez nem sok, de mégis kiindulópont lehet…” „És Sasvári őrnagy úr mihez akar kezdeni a láda arannyal?” „Én még olyan hadviselt magyar féhfit, aki különösen Libeh atyánk nedűjének áldásos hatása alatt ne kezdene lódítani, még nem láttam” – nevet a báró, végre felfogva a félreértés lényegét, aztán megkínálja testőrét is egy pohár borral. Ülnek a gyertyák lobogó fényében, s Feri, a veterán idegenlégiós is belesodródva a történetbe, rezzenéstelen arccal részletezi, hogy milyen ijedt volt az a harangozó, mintha nem is harcolt volna végig egy háborút, mintha nem is tapasztalta volna meg szegény feje Recsket s még azelőtt az orosz vendégszeretetet a hadifogságban. „Tőlem ijedt meg szegény – tűnődik Málik, nyelve hegyén ízelgetve a bort. – Azt hitte, eljött a számonkérőszék, és ő, aki mindent túlélt, most befejezi földi vonulását.” „A sekrestyéssel üldögélt a padon, a templomkertben – folytatja Feri –, és amikor egyszerre felmagasodtunk előtte István bátyámmal, nyelni se tudott, köpni se.” „Maga Illés József?” – veszi át a szót Málik. „Én vagyok.” „Maga tüzértiszt.” „Már hogyan lenne tiszt – röhögött a helyzetet élvező sekrestyés, akinek felgyűlhettek az elszámolnivalói Illés komával. – Tizedes volt ő, az se sokáig, mert fogságba esett.” „Megkértem az ipsét, kussoljon, nem rá vagyunk kíváncsiak.” „Sőt – teszi hozzá Feri –, húzzon el, ez az egész nem őrá tartozik. Ha valakinek elmondja, hogy látott minket, az egérlyukba is elbújhat, oda is utánamegyünk. Hát elhúzott az ürge, és István bátyám elkezdte a reszkető fejű öreg kihallgatását. Nem ment könnyen, összevissza hablatyolt szegény feje, főként amikor kiderült, hogy Hutera úrral való kvaterkázásáról is tudomásunk van… Ekkor már szinte sírt szegény, meg is sajnáltam, és István bátyám is megsajnálhatta, mert kifejtette, mit búsulsz, kenyeres, mikor semmid sincsen, hazudtál, ez igaz, de nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a magyar, s nehogy azt gondolja, hogy csak a tisztek emberek. Ő se volt tiszt, őrmester volt, de nem is ez a fontos. Jó katona legyen, melegszívű, könnyed léptű, zavaros a Nyárád…” „Hívtuk – jegyzi meg Málik –, hogy jöjjön velünk, találkozhat Hutera úrral is, de ő restelkedett. Aztán felugrott: hív a kötelesség! – mondotta –, kell menni harangozni…” „Én is kellett volna menjek veletek…” „Nem, Bélám, az még rosszabb lett volna…” Aztán a házigazda teletölti a poharakat, s a bor figyelmeztetően csillan meg a százéves, tömzsi üvegpoharakban, „amelyek – nevet a báró – akkor se töhnek el, ha a bús kedvű magyahok úhi szeszélyükben a falhoz vagdossák őket. Éljen a poháh, amelyik soha nem töhik el…” Ő, így a lány, Erdélyből jött el, néhány éve, mert már nem bírta tovább. Képzettségére nézve pszichológus. Már az egyetemen rájött, hogy Ceaułescu Romániájában lélektanászra semmi szükség nincsen, s úgy döntött, máshol kezd új életet. Egy társasutazásra fizetett be, szegény nagyanyja minden megtakarított pénze ráment, de megérte. Utolsó nap maradt le a csoportról, s akkor kezdődött a kálváriája. Ha ezt sejti, ész nélkül megy haza, nem vállalja, de az életben az a gyönyörű, hogy soha nem tudjuk még elképzelni sem, hogy mi vár ránk. „Önök, uraim – sóhajt a lány –, magyarországiak, ha jól sejtem, ezért el sem tudják képzelni, milyen reménytelen, milyen sivár és milyen unalmas volt az élet Erdélyben. A Ceaułescu és a Kádár közötti különbség diktatúrájukban is megmutatkozott, ráadásul nem is helyezkedhettem volna el klinikai pszichológusként, nem volt protekcióm, mehettem volna tanítani valamelyik sáros moldvai faluba, mert az volt az úzus, hogy a magyar orvosokat, tanárokat kizárólag román vidékre helyezték. Hát ezért tanultam meg én németül és angolul, s ezért bújtam éjt nappá téve a szakirodalmat. Én tényleg lélekgyógyász szerettem volna lenni, uraim, de a sors közbeszólt, s a véletlen letérített a pályámról. De az is lehet, nem is volt véletlen. Véletlen? Mi az? A filozófia képtelen definiálni.” De őt ez nem izgatta soha. Ő a szabályszerűségekben szeretett volna hinni, lenyűgözték a modern lélektan lehetőségei, így későre vette észre, hogy rossz helyen tett rossz lóra. Mindegy ez, kezdi mohón kanalazni süteményét, nem is rájuk tartozik, ne haragudjanak, hogy kiborult, és ha tényleg magyarországiak, akkor amúgy sem értenek semmit, még ha akarnák, se érthetnek meg egy erdélyit. Ez két külön világ! – Darab ideig hallgat, sietősen kapkodva falja a tortaszeleteket, szív alakú arca kipirul, tart egy kis szünetet, kortyol narancslevéből. – A láger, igen. A folyamatos kihallgatások. Unott, szigorú emberek faggatták, legintimebb titkaira is kíváncsiak voltak, diplomáját hümmögve nézték, láthatólag nem tudtak vele mit kezdeni, mehetett volna Kanadába, ez igaz, de nem akart, ő ma már készségesen belátja, ostoba volt és makacs, Bécsben szeretett volna pszichológus lenni, kiderült, ha tényleg azt akarja, megint beiratkozhat az egyetemre. Azt persze senki sem mondotta el neki, hogy miből. Aztán az albérlet, az élet, ami itt nem olcsó. Egy ideig takarítani járt, beiratkozott az egyetemre, nyomorgott, de boldog volt, hogy azt csinálhatja, amit akar, s akkor jelentek meg körülötte ismét a figyelő, őt követő figurák. Elment a hivatalba, panaszt tett, de kiröhögték, véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, a vele kapcsolatot tartó, az ő helyzetével tisztában lévő, róla mindent tudó ötven év körüli szigorú hölgy mosolyogva mondta kollégáinak: még ez akar pszichológus lenni, amikor ő szorulna segítségre, hiszen üldözési mániája van a balfácánnak. Hát kicsoda ő, hogy még itt is vele foglalkozzon a román Securitate… Elrohant a hivatalból, akkor este hívta fel először egy érdes férfihang, és megfenyegette, túl sokat nyüzsög, túl nagy helyen van, de tudják (ezek már otthon is mindent tudtak), hogy nehezen él, ők meg tudnák könnyíteni a helyzetét, ha vállalna bizonyos apró szolgálatokat. Mire gondolnak? – kérdezte ő idegesen, mire a férfi kifejtette, hogy ő olyan társaságokban mozog, ahol érdekes (legalábbis őket érdeklő) személyiségek is megfordulnak, őket kellene megfigyelni… – Már ment a táskamagnó, felvette az egészet. „Besúgásra kényszerítenek itt, a szabad világban?” „Higgyen, amit akar! – vált durvává a hang. – De vigyázzon, mindenkit érhet baleset…” Másnap lejátssza a szigorú hölgynek a felvételt. Nem kellett fordítania, a tisztviselőnő Nagyszebenből jött el, kiválóan beszélt románul. Azonnal odahívta felettesét, meghallgatták a felvételt, buzgón fordított, a hatvan év körüli kedélyes bécsi polgár arcán zavar suhant át, feljegyzett valamit, s együttérzéséről és védelméről biztosította őt. Este természetesen szólt a telefon, „betelt a pohár, te kis ribanc!” – csak ennyit mondott a szigorú férfi, később barátnője hívta Kolozsvárról, hogy szomorú hírt kell közölnie: meghalt a nagymamája, egyetlen családtagja. Ült az albérletben, és úgy érezte, vége, nincs tovább, ha be lett volna vezetve a gáz, akkor bizonyára nyitva is hagyja, de nem volt bevezetve. Feküdt a hátán a sötétben, s elképzelni sem tudta, hogy hogyan lesz tovább. Hirtelen csúszott ki alóla a talaj, elveszítette (hogyan is fejezze ki magát?) a biztonságérzetét, egyedül maradt, végérvényesen egyedül, ráadásul ellenséges környezetben. S nem támaszkodhatott senkire!… „Az ember egy törékeny nádszál” – mondja Hutera, a nap végképp eltűnik, csak a látóhatárra belógó narancsszínű felhők emlékeztetnek rá. Szél kél, összehúzzák magukon a kabátot. A beláthatatlan mezőn árnyak cikáznak, láthatóan alkonyodik, a terjengő homály lassan foglyul ejti az árnyakat. „Keressünk egy motelt – szűri a szót foga közül Tóbiás. – Elfáradtam.” „Reggel majd én vezetek, bátyám” – nyugtatja meg Málik, és lehajolva, figyelmesen nézegeti a földet. Hamarosan zöldülni kezd, de most feketén, nedvesen gőzölögve várakozik, s HáBé érzi, hogy esőcseppek porlanak szét az arcán. „Mit nézel?” – kérdezi, s Málik, mintha megháborodott volna, ledől a földre, fél oldalra fordul, s fülét egy repedéshez szorítja. „Hallom – mondja boldogan –, beszél!” „Micsoda? – térdel le nyögve Tóbiás is. – Ki beszél?” „A föld – suttogja Málik. – Emlékszel, Bélus, Ukrajnában is hallgattuk, beszél.” „De mit mond – hanyatlik le HáBé is, fülét a földhöz szorítva –, akkor se értettük világosan…” „A föld?!” – döbben meg Tóbiás, de nincs, már nincs megállás, ő is végigfekszik a földön, fél oldalára fordulva elmerülten hallgatózik. „Mint a tengeri kag_– merevedik meg Hutera az ágyon. – Ha valaki látná őket, azt hihetné, megbuggyantak, három öregember, akik ki akarják hallgatni a föld beszédét, a föld hangjait. „De hát tényleg hallani – emelkedik fel üdvözülten Málik. – Tényleg beszél!” „Én már Ukrajnában is hallottam – áll fel Hutera is. – És azóta is hallom, mint szegény édesanyám hangját, aki a nemlétből is megrovóan szól át, ha nem tetszik neki valami.” „Én nem tudom – áll fel Tóbiás is. – Lehet, olyan ez, mint a kagyló. Én a magam részéről a vizekkel voltam így, a patakkal a falumban, azután az óceánnal és a Dunával. Őket hallgattam, de kétségtelen, a sivatagban is megvolt ez, bajtársaim, akárcsak a beduinok, ha tehették, rátapadtak a szúró, zizegő, nyughatatlan homokra. »Egy isten alszik itt – magyarázta egy őrmester, aki évtizedek óta hallgatta a homok zenéjét. – Ő beszél ilyenkor velünk, szerencsétlenekkel. És aki nem figyel oda, meghal…« De az őrmester odafigyelhetett, hiszen élt. Ő volt a nagy túlélő. »Az ember fekszik, hallgatja a homok istenét, és megnő benne a szeretet« – magyarázta egyszer, aztán villámgyorsan kapva elő revolverét, még időben lőtt le két beduint, akik kivont kardal rohantak felénk, hogy lemészároljanak.” „De az ukrán mezőkön mi tényleg hallottunk valamit – dörzsöli a fejét Málik. – Tőlem olyan távol áll a metafizika, mint ég a földtől. Volt egy tatár foglyunk, szovjet tatár, naná… Ő beszélt nekünk az ukrán pusztákon élő tűzdémonról, amely szörnyeteg csupa láng… Lehet, hogy ő üzen nekünk, amikor morajlik a föld? Hogy nem vagyunk egyedül? Hogy jön és elragad? Olyan keveset tudunk…” De ő – néz Hutera kissé eszelősen Tóbiásra – legalább hallja a Dunát. És bizonyára azt is tudja, mire vadászik a vizslák gazdája. „Ez nem vadászik – legyint Tóbiás –, csak összevissza lövöldöz. Ez buggyant…” „Rettenetesen rondák ezek a fekete madarak…” „Igen, azok – legyint Tóbiás, és újra lehajolva vizezi meg az arcát. – De tudod, még néhány hét, és robban a zöld, és akkor megváltozik az egész.”

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.