Archívum

Minimalizmus, process, kép

Halmi-Horváth István művei elé
2006. február

Halmi-Horváth István munkáira pillantva két erőteljes fogalom villan fel bennem: a konstruktivizmusé és az organikus szemléleté. S ha festőnk eddigi rövid életpályáját áttekintjük, az ideák mellé illeszthető több stúdium s néhány mester neve is. Mindaz, amihez-akikhez Halmi-Horváthnak köze volt, ami-aki kapcsolódási pontot jelenthet az említett konstruktivizmushoz és organikus szemlélethez.

Ha a két legmeghatározóbb mester nevét idézzük fel, nyilvánvaló, milyen értelemben mondható Halmi-Horváthról a két karakteres festői vonás. Szabados Árpád grafikusi-festői és Várnagy Ildikó szobrászi munkássága rámutat arra, miféle élet- s majd abból következően műszervező módszernek is kell látnunk a konstruktivizmust és az organizmust. Tehát korántsem csupán fölszíni s esztétikai-képelemzési módszerekkel leírható megnyilvánulásokról van szó. Halmi-Horváth minden értelemben jó növendék: a művek szintjén kimutathatatlan a két tanár-mester reá tett hatása. Iránymutatásuk annál inkább jelenvaló festőnk mentális élet- és életműalakzataiban. S az is feltűnhet, hogy látványai sosem utánozták, de még csak meg sem idézték mestereit. (Amúgy ki mondaná meg, hogy a vállalt és szüntelen szem előtt lévő elődök között Fra Angelico, Vermeer, Corot, Morandi, avagy Farkas István, Bukta Imre, Szűcs Attila, Szotyory László és Roskó Gábor szintén megtalálható? Van olyan szempont azonban, amely e stílustörténetileg eklektikus csoport tagjait egységessé teszi: a már emlegetett két szervezési-alakítási mód. A művészi habitus.)

Iszapzöld, üledéksárga, márgaszürke, zuzmókék – tolulnak fel a színhasonlatok Halmi-Horváth István legújabb festményei kapcsán. Mintha elképesztő mélységből szivárogna a szembe ez a kolorit. Mintha e színeket sosem látta volna az ember, oly újak, és oly váratlan árnyalatúak – s megdöbbentően nyersek. Mintha valami infernális hasadékból bugyborékoltak volna fel ezek a pigmentek. Vagy mégsem? Hiszen ismerős mind, a rokon színeződések ott vannak mindennapjainkban, pólón, zoknin, könyvborítón, avagy a folyódelta partján, amikor az alkonyi tenger és a szárazföld zöldje összeér. Mintha tompa, tört, magába visszahúzódó emlékképek kifakulása után a fövenyen hátramaradt víz- és napszítta, képzetes tárgyaké lennének – ha ilyen tárgyak nem csak a metafizikában léteznének. Igen, Halmi-Horváth egészében szubtilis színekkel dolgozik, s nemcsak az a sajátja, hogy ily tónusok másnál nincsenek, hanem az is, hogy érzelmi összetettségükben oly mély, átható bánatot idéznek, ami csak a létezésük határáig eljutott festők sajátja.

De valóban a bánat az az érzés, amely alkotónk meghatározó élménye? Hiszen a keretek nélküli, gipsszel alapozott, ezért finom áttűnésekre képes, az ecsetmozgások meghatározható változatait hűséggel megmutató farost preparált parafa lemezének ábrái a konstruktivizmushoz állnak közel. De végtére a geometriai foltok, a határozott mintázatú matt és fényes felületek, a kis vonalkák és a merész léniák, a brutális hasadások és az összeolvadó-átmosódó hálózatok szabályosságuk révén nem ember teremtette szerkezetet idéznek-e föl? Mintha (igen: mintha – ugyanis a Halmi-Horváth elementáris hatású műveiről megszólalónak hasonlatokba kell burkolóznia) légi felvételekkel kerülne kapcsolatba a képek nézője, amelyeken egy-egy kihalt és földbe roskadt település kontúrját, valaha madárfüttyös kert ösvényét, mesterségesen létrehozott táj tompa foltjait érzékelheti, és így felsejlik majd benne, a festmény jóvoltából, valami édes múlt, saját boldog történelem. Légrétegek opálja fakítja ki az egyszer-volt-hol-nem-volt élményeket, amelyek alig meghatározhatóak, s bár összképük még van, a részletek már régen eltűntek, szertefoszlottak.

Sóvárgás és az éden (a megtapasztalt, avagy az elképzelt éden) lenyomatai!

Kit, avagy mit tartanak egyben ezek a feltárt, régészeti emlékdarabok? Kiről-miről tanúskodnak? Miféle örömök és szomorúságok jelölői?

Titánfehér, természetes Siena, égetett Siena, umbra, kobaltkék, ultramarinkék, kadmiumsárga, kadmiumvörös, nápolyi sárga, zöldföld, matt krómoxid-zöld – a teljes univerzum színei. Mindezekből jön létre a fátyolos, egészében ködszürke színezettség, az, amelynél áthatóbb és lehangolóbb már nem lehet. A szürke az, amely magába olvasztja a „sokmondatnyi” valóságot, s készít belőlük tőmondatokat. S ez a szürke könnyen feketévé komorul.

Akár a színhasználatot, akár a motívumvilágot tekintjük, minimalista eljárások eredményeként épül fel minden Halmi-Horváth-festmény. Továbbá a process eljárás említendő ebben az univerzumban. Festőnk néhány évvel korábban sokat kísérletezett a növényekkel végzett képkészítéssel, magvakat csíráztatott a vásznon, majd rögzítette őket: egy folyamatot indított el, maga pedig az alkotás mögé állt, hogy az elinduló eseménynek egy adott pillanatban véget vessen. Olyanként működött, mint Descartes Istene: elhelyezte a dologban a szabályt, s attól kezdve az törvénykezett fölötte. Egyetlen matematikai képlet szépségű szívre redukálta a képtest fejlődését és növekedését. A felhasznált anyag hozta létre a képet. E korábbi gyakorlat az újabb munkákban hasznosul. A fa- és parafa lemezek véseteibe töltött anyag megmunkálásaként a felületen olyan foltok képződnek, amelyek eltérő módon szívják magukba a festéket, s így megkülönböztethető színt, felületet és fényt adnak. S e pillanattól kezdve a holt háttér is alkotójává válik a festett képnek, lappangó értelmet ígér, s a maga leheletfinom hangsúlyaival tevékenyen áll a festő mellé.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.