Archívum

„Mert úgy tekintünk rájuk, mint bármely más diákra…”

Az 1956-os magyar menekült egyetemi hallgatók a londoni Imperial College-ban
2006. február

Háttér

A szuezi háború és a magyar forradalom egyidejű, egymást átfedő eseménysorozatának köszönhetően egyáltalán nem meglepő, hogy az angol sajtó, politika és a közvélemény osztatlan figyelemmel csak 1956. november 4-e után fordult a szabadságharc és az azt követő megtorlások drámai kibontakozása felé. Mivel a történészek már többször elemezték, hogy Angliában miért késett a forradalom jelentőségének felismerése, ez az előadás1 az események egyetlen mozzanatára összpontosít: az 1956-os forradalom leverése után Nagy-Britanniába érkezett menekült magyar egyetemi hallgatók fogadtatására. Az elemi erővel megnyilatkozó lelkiismeret-furdalás, hogy a „szabad világ” nem sietett kellő gyorsasággal és határozottsággal a szabadságért hősiesen küzdő magyar nép megsegítésére, novemberben azonnal elindított számos akciót, a gyógyszerszállítmányok Magyarországra juttatásától az Angliába özönlő menekültek fogadásának megszervezéséig. Meglehetősen közismert volt ekkor már a magyar egyetemi hallgatóknak a felkelésben játszott szerepe, és hihetetlen gyorsan, mintegy pár hét alatt, a brit egyetemek megindítottak egy széles körű programot, mely a szigetországba került diákok tanulmányainak folytatását volt hivatott elősegíteni, és létrehozták a megvalósításához szükséges szervezeti és anyagi feltételeket.

A fogadtatás megszervezése

Az angol egyetemeket saját diákjaik követelése, a sajtóban megjelenő olvasói levelek protestáló hangneme, valamint a bécsi British Councilnak a brit rektori konferenciához (Committee of the Vice-Chancellors and Principals – a továbbiakban CVCP) küldött jelentése ösztökélte azonnali cselekvésre, a menekült egyetemi hallgatók ugyanis folyamatosan érkeztek Ausztriába. Az angol újságok naponta tudósítottak az Európa nagyvárosaiban zajló, gyakran tettlegességig fajuló szovjetellenes tüntetésekről, és így nem meglepő, hogy már november 7-én az Egyesült Királyságban is megkezdődtek a diáktüntetések. Még aznap Glasgow-ban mintegy ezer egyetemi hallgató vonult ki az utcára, és a következő napon ez megismétlődött Cardiffban és Belfastban. A londoni egyetemisták pénteken, november 9-én vonultak négyes sorokban, karjukon gyászszalaggal és kezükben magyar és lengyel zászlókat lobogtatva a Royal Albert Halltól a Kensington Gardensben lévő szovjet nagykövetségig, követelve az atrocitások azonnali beszüntetését. Az egyetemi hallgatók közvetlen beavatkozást is sürgettek: négy oxfordi diák saját felelősségére elindult Budapestre,2 és november 8-án megjelent a sajtóban az első felhívás a nottinghami egyetem hallgatóitól egy önkéntescsapat felállítására, mely Magyarországon került volna bevetésre: „Szükségünk van mindenkire, aki fegyvert tud fogni, és azt használni is tudja, és aki hajlandó közénk állni” – idézi a The Times a nottinghamiakhoz csatlakozó londoni diák, J. Ashbourne felhívását. Elsőként az oxfordi és cambridge-i hallgatók kezdtek gyűjtést magyar menekültek számára, de amint ráébredtek, hogy közöttük sok lehet a magyar egyetemista, új gyűjtést indítottak, most már kimondottan egyetemi ösztöndíjak létrehozására.

Így tehát John D. Bu’lock sokat idézett levele, mely a The Times november 14-i számában jelent meg, nyitott kapukat döngetett, amikor az egyetemeket felszólította, hogy „akár egyenként, akár összehangolva, biztosítsanak helyet és támogatást a magyar diákok számára… Mert ezzel, bármilyen csekély mértékben is, ki tudnánk fejezni együttérzésünket a magyar nép iránt, és egyben jóval gyakorlatiasabb megoldás lenne, mint az a sok-sok tiltakozás és ellentiltakozás, mely a brit értelmiség aktivitását a múlt héten jellemezte.” Két nappal később a Londoni egyetem rektora, dr. John F. Lockwood válaszlevelében biztosította a közvéleményt arról, hogy a brit egyetemek készek kitárni kapuikat a Magyarországról menekülő diákok előtt. Három egyetemi tanár, F. W. D. Deakin, az oxfordi St. Antony’s College elnöke, a magyarbarát történész, C. A. Macartney professzor mint az Edinburghi Egyetem megbízottja és Hugh Seton-Watson professzor a londoni egyetem Kelet-európai Intézetéből már útban van Bécsbe, hogy felmérjék a helyzetet, és jelentést tegyenek a CVCP-nek. Dr. Lockwood mint közvetítő fog működni a CVCP és a közben felállított országos gyűjtési akció, a Lord Mayor’s Fund között a segélyezéshez szükséges pénzügyi források előteremtésére; több egyetem ugyanakkor már önálló gyűjtésbe kezdett az ösztöndíjak fedezetére, mint ahogy ő is felhívást intézett a föderális londoni egyetem minden kollégiumának és intézetének tanáraihoz és hallgatóihoz, kérve őket, hogy minél bőkezűbben adakozzanak. A cél húszezer angol font összegyűjtése volt. A CVCP azonnal felállított egy bizottságot, melynek feladatául tűzte ki a tanulmányaik folytatására alkalmas magyar diákok kiválogatását, angliai fogadását, majd elhelyezését különböző egyetemeken, a kapcsolatos gazdasági ügyek intézését, az angolnyelv-oktatás mielőbbi megszervezését és általában a diákokról való gondoskodást, beleértve a jövőben felmerülő problémáik megoldását is.

A CVCP november 26-a és december 8-a között öt különjáraton 150 egyetemi hallgatót szállított át Angliába. Ez volt az a létszám, amit a brit egyetemek vállalni tudtak. Hamarosan kiderült azonban, hogy az előzetes interjúk és válogatás ellenére több diák már rendelkezett diplomával, illetve hogy néhányan közülük nem voltak alkalmasak egyetemi tanulmányok folytatására. Ugyanakkor a menekültek nagy tömegével számtalan magyar egyetemi hallgató is érkezett Angliába, akiket megfelelő felmérés után be kellett volna fogadni a programba. A CVCP felkérte a World University Service-t (WUS), hogy vegye nyilvántartásba ezeket a diákokat. Végül az öt repülőgépnyi diákból megmaradt 94 hallgató és a WUS által felvett úgynevezett „unattached” – azaz semmilyen csoporthoz sem tartozó – diákokból kiválasztott 57 személy, összesen tehát 151 hallgató nyert az első fordulóban elhelyezést angol egyetemeken. Ezek voltak a „quota”-diákok, akiket az egyetemek saját adakozásukból, illetve a Lord Mayor’s Fundból átutalt összegekből támogattak. Hozzájuk csatlakozott a WUS által közvetlenül támogatott további 72 diák és végül a különféle alapítványok – mint a Ford Foundation, a Gulbenkian Foundation vagy a Free Europe University in Exile – szponzorálta hallgatók. Több diáknak adtak ösztöndíjat a helyi önkormányzatok, iskolák vagy egyéb szervezetek, mint például a National Coal Board, és néhány diák magánúton végezte el az egyetemet. Mindent összegezve azt mondhatjuk, hogy körülbelül 600 diákot hallgatott meg a CVCP felvételi bizottsága, és több mint 300 kezdte el tanulmányait 1957-ben Anglia egyetemein és főiskoláin.3

Külön szólni kellene a Lord Mayor’s Fundról, arról az óriási, országosan megszervezett adakozási akcióról, mely szinte pillanatok alatt megteremtette az ösztöndíjalapot a magyar egyetemisták tanulmányi költségeinek fedezésére. Lord Mayort, azaz polgármestert évente választ a londoni City. November második péntekén, a beiktatásának előestéjén tartott díszvacsorán elmondott beszédében szokta körvonalazni a Lord Mayor programjának legfőbb elemeit. Ezt megismétli másnap, szombaton, amikor díszes hintón körülviszik a City utcáin, mintegy felmutatva az új elöljárót a polgároknak. Hogy 1956. novemberi beszédében eredetileg mire akart a Lord Mayor részletesen kitérni, nem tudjuk. Mert a magyar forradalom november 4-i vérbe fojtása mindent megváltoztatott. Már két nap múlva a Kelet-európai Intézet igazgatója, Bolsover professzor arról igyekezett meggyőzni a City vezetőségének egyik prominens személyiségét, hogy az újonnan megválasztott Lord Mayor, Sir Cullum Welch hozzon létre egy országos alapot, mely hatékonyan és eredményesen koordinálná a már beindult adakozást, és jelentse ezt be beszédében. Erre ösztökélték a vidéki nagyvárosok – Wolverhampton, Leeds és Birmingham – polgármesterei is, akik – bár már beindították a gyűjtést saját körzetükben – úgy vélték, hogy az ügyet országos szintre kellene kiterjeszteni. Beszédében azután a Lord Mayor programja sarkalatos pontjának valóban egy alap, a The Lord Mayor of London’s National Hungarian & Central European Relief Fund azonnali felállítását jelölte meg, és a következő napokban a sajtóban és a rádión közzétett nyilatkozatában bőkezű adakozásra szólította fel Nagy-Britannia lakosságát. Szavai gyors meghallgatásra találtak: az ország apraja-nagyja gyűjtött és adakozott. Az alap 1958 szeptemberében kiadott hivatalos jelentése4 részletes listát ad mind a gyűjtésről, mind az adakozókról: iskolás gyerekek filléreitől vállalatok, sőt magánszemélyek ezerfontos – akkor óriási összeg! – hozzájárulásáig. A cél először egymillió angol font összegyűjtése volt, de hamarosan, a menekültáradat láttán, felemelték az összeget kétmillióra. 1957. január elejére már a kétmillió fontot is meghaladta az adakozás. A nagy országos segélyszervezeteken át osztották szét a pénzt, ebből juttattak a rektori konferenciának és a WUS-nak is magyar egyetemisták taníttatására.

A CVCP felállított egy irodát a Londoni egyetemen a magyar diákokkal kapcsolatos ügyek intézésére. Ez kísérte figyelemmel a „quota”- és a Ford-ösztöndíjas diákok előmenetelét Anglia egyetemein, és intézte ügyes-bajos dolgaikat. Az iroda által készített listák és feljegyzések sok mindent elárulnak a gyakran nehéz, néha keserves, embert próbáló évekről, de ezek a jelentések csupán a hallgatók mintegy kétharmadára vonatkoznak, a többiekről alig lelhető fel dokumentáció.5 Tovább korlátozza a kutatási lehetőségeket az anyag tetemes részének még további harminc-negyven évre zárolt volta és a szigorúan vett személyi adatvédelem, mely a hivatalos egyetemi listákon kívül alig ad lehetőséget nevek nyilvánosságra hozatalára vagy egyéni sorsok ismertetésére. Ezen meggondolások alapján összpontosítottam kutatásomat egyetlen intézmény, a londoni Imperial College irattárában található dokumentációra, remélve, hogy ott megközelíthetem a teljességre törekvés igényét, és a személyes kapcsolatok révén lehetőségem nyílik egy-egy eset részletesebb feltárására. Ugyanakkor, mint cseppben a tenger, az össz-angliai kép is kirajzolódik, mivel a gondok, a problémák, az előmenetel és a sikerek mindenhol hasonlóak voltak.

Az Imperial College felhívása

Az első körlevelet, amelyben a kollégium rektora, dr. Patrick Linstead felkéri az egyetem közösségét, hogy adakozzanak a Lord Mayor által meghirdetett, Magyarország és a menekült magyarok megsegítésére felállított alapba, november 12-én küldte ki a karoknak és tanszékeknek, azon a napon, melyen a Mayor a BBC-ben is bejelentette az alap létrehozását. A rektor úgy érezte, hogy „ezzel a kollégium minden tagjának akaratát fejezi ki”.6 Mégis, sokan úgy vélték, a körlevél kibocsátása meglehetősen megkésett válasz volt a már lezajlott diáktüntetésekre. Tanúsítja ezt P. Emerson levele is, amit a hallgatók hetilapja, a Felix közölt a hét közepén, melyben hangot adott annak a sokak által érzett aggodalomnak, hogy a kollégium nem tett meg mindent a magyarok megsegítésére: „Az elmúlt pár nap alatt a sajtó kiemelten tudósított a londoni egyetem hallgatóinak megmozdulásairól, ahol kifejezték tiltakozásukat a magyar és a szuezi események miatt. Ezekről a megmozdulásokról a kollégium hirdetőtábláin semmit sem lehetett olvasni, és így ezeken a mi diákjaink közül alig vettek részt.”

Az első körlevél kibocsátása után egy héttel azonban a rektor kézhez vette a londoni egyetem rektorának felhívását, és úgy döntött, hogy a Lord Mayor Fundra már összegyűjtött összeget az egyetemi alapba utalja át. Az Imperial College főtitkárának, G. C. Lowrynak írt levelében meg is indokolja, miért: elsősorban a magyar egyetemi hallgatók támogatása talán a legmegfelelőbb célkitűzés, amire a kollégium adakozhat, másodsorban a húszezer font összegyűjtése szinte lehetetlen lenne anélkül, hogy az egyetem minden egyes intézménye ne erre összpontosítaná erejét. Ki is kéri Lowry véleményét erről, és nem ok nélkül, mert egyrészt a diákok kétnapos lelkes akciója – jótékonysági bál megrendezése, a Felix eladásából befolyó pénz felajánlása vagy a Lengyel Társaság által rendelkezésre bocsátott piros-fehér-zöld jelvények árusítása – már több mint 200 fontot eredményezett, és ezt a diákok át is adták a Vöröskeresztnek, így egy második gyűjtési akció kevesebb sikerrel járna. Másrészt az egyetem dolgozói, mint általában, most sem néznék jó szemmel, hogy az általuk összegyűjtött pénz a föderális egyetem központi kasszájába folyjék be. Így inkább adakoznának a Lord Mayor Fundba. Mégis, december elejére 280 font gyűlt össze, és ezt az összeget dr. Linstead át is utalta a londoni egyetem rektorának, jelezve, hogy ez az első részlet, mert szándéka a gyűjtést kiterjeszteni a kollégium volt diákjaira is az Imperial College öregdiák-szervezeteinek segítségével.

Megtette ezt előzőleg a londoni egyetem is, mely a több mint 35 ezer tagot számláló öregdiákok szövetsége, a University of London Convocation minden tagjának egyéni levelet küldött ki. A hatalmas feladatot önkéntesek hajtották végre, és így tervezte ezt az Imperial College is. Körültekintő alapossággal láttak a tervhez. Még december közepén felterjesztették jóváhagyásra a kollégium kuratóriumához, majd felkérték a három nagy alumnus szervezet támogatását. A felhívás (Hungarian Student Scholarship Fund) 1957. január közepén lett postázva. A célkitűzés 3000 angol font összegyűjtése volt, meglehetősen magas összeg. A rektor azonban – egy kéziratban fennmaradt megjegyzése szerint – meg volt győződve, hogy „a kollégiumnak ezt meg kell tenni. Hiszen már önmagában is dicséretre méltó cselekedet, és úgy tudom, más intézmények is ezt teszik, és mi sem kulloghatunk mögöttük.” Március 15-én a rektor jelentette a kuratóriumnak, hogy addig 654 font és 8 shilling gyűlt össze, sajnos, messze a várakozás alatt, és így a kollégium úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló Beit Reserve Fundból felkerekíti az összeget. Dr. Linstead így május végén egy második csekket küldhetett a londoni egyetem rektorának, most 900 font értékben, ismét hangsúlyozva, hogy ez nem az utolsó küldemény. A végső csekket 324 fontról az év végén juttatta el az egyetemhez. A teljes összeg így éppen csak meghaladta az 1500 fontot, az eredeti célkitűzés felét.

Nem meglepő, hogy a túlságosan is nagyvonalú célkitűzést nem érte el az egyetem. Sokan már 1956 novemberében adakoztak, bőkezűen utalva át gyakran meglehetősen magas összegeket a Vöröskeresztnek vagy a Lord Mayor Fundnak. 1957 tavaszára az érdeklődés a magyar ügyek iránt megcsappant, a megkésett gyűjtésnek versenyezni kellett minden más jótékonysági adakozással. Néhány, a rektornak címzett levél azt is tanúsítja, hogy nem is mindenki támogatta lelkesen a magyar ügyet. Ezeknek dr. Linstead válaszában kifejtette, hogy a magyar diákok megsegítése nem zárja ki más diákok, mint például az Egyiptomból Angliába menekült hallgatók támogatását, és büszkén jelezte, hogy „a mi magyar diákjaink minden szempontból a legmagasabb színvonalat képviselik, és úgy tűnik, hogy közösségünk megbecsült tagjaivá válnak”. Noha kevesebb pénz gyűlt össze, mint remélték, a felhívás és az akció sikeresnek mondható: megmozgatta a kollégium minden akkori és volt tanárát és diákját, és lehetőséget nyújtott nekik arra, hogy segítőkészségüket az adakozásban és annak megszervezésében nyilvánítsák ki. A végső összeg pedig így is a legnagyobb kollégiumi hozzájárulás volt a londoni egyetem magyar ösztöndíjalapjához.

A diákok fogadtatása

Az egyetemnek küldött első csekkel egyidejűleg a rektor egy körlevélben tájékoztatta a tanszékeket is a gyűjtés eredményéről. Meleg szavakkal köszönte meg támogatásukat, valamint azokat az ajándékokat és személyes segítséget, amit a diákok, tanárok és feleségeik nyújtottak a kollégiumban elszállásolt 17 magyar egyetemi hallgató fogadására. Ezekből 15 magyar diák a második diákokat szállító repülőgéppel érkezett Bécsből Londonba, november 30-án. A londoni egyetemnek ugyanis a legnagyobb gondot az öt repülőgéppel áthozott 150 egyetemi hallgató fogadása jelentette: gondoskodni kellett elszállásolásukról mindaddig, amíg az egyetemek közötti végleges elosztás után elkezdhetik tanulmányaikat, illetve a számukra szervezett angol nyelvtanfolyamot. Az egyetem szenátusa azonnal jóváhagyta egy diákszálló felállítását a Bloomsburyben, a Tavistock téren, és megszavazott ezer font költségvetést erre a célra. A szálló negyven diákot tudott fogadni, de ez a férőhely távolról sem volt elegendő. Néhány vidéki nagy egyetem – Oxford, Cambridge, Birmingham, Leeds – is vállalt egy-egy repülőgéppel érkező csoportot, de Londonban még szükség volt további helyekre. Az Imperial College felajánlotta segítségét: 15 diákot tud elhelyezni ideiglenesen, szinte azonnal, tehát 24 órán belül. Az egyetem ezt a felajánlást november 25-én örömmel elfogadta. Ha nem is egy nap, de nem több mint egy hét állt a kollégium rendelkezésére, hogy ígéretét valóra váltsa, mert a kijelölt csoport december 3-án érkezett az Imperialba. A rektor óriási energiával állt munkába: létrehozott egy magyar bizottságot, amit személyesen vezetett. Tagjai között voltak a legfontosabb egyetemi vezetők, köztük a magyar származású Gábor Dénes – később a kollégium egyik Nobel-díjas professzora – és maga a rektor felesége is, aki a College Hölgyklubját volt hivatva mozgósítani. A kiszemelt szép György kori épületet azonnali hatállyal vissza kellett váltani a Westminster önkormányzattól, amely azt bérelte, ki kellett takarítani, festetni és bebútorozni, hogy beköltözhető legyen. A kollégium diákjainak is megvolt a feladatuk: a feljegyzés szerint „ők súrolták ki a konyhát és a fürdőszobát”. A nappaliba a Hölgyklub szerzett könyveket, képeket, párnákat és egyéb ajándékot. Rekordidő alatt, december 1-jére elkészült minden.

A 15 diák valóban megérkezett a kijelölt napon. Elhelyezésük után meginterjúvolták őket, és kitöltették velük a Gábor Dénes által elkészített magyar nyelvű kérdőívet. A diákok közül mindössze 3 tanult Magyarországon műszaki egyetemen, ezeket a kollégium – amely abban az időben kizárólagosan csak természettudományos és műszaki karokkal rendelkezett – hajlandó volt azonnal felvenni. Már másnap ellátta őket a londoni földalattira szóló jegyekkel, hogy december 5-én elkezdhessék az angolnyelv-tanulást a központi egyetemi negyedben, Bloomsburyben megszervezett tanfolyamon. A 15-ből 4 diáknak már volt diplomája, ezeknek nem juttattak ösztöndíjat, mivel a CVCP először minden létező anyagi forrást az első diploma megszerzését elősegítő programra összpontosított. A kollégium viszont vállalta, hogy munkát ad nekik, amíg állást nem szereznek. A többi diák humán szakos volt, vagy társadalomtudománnyal foglalkozott, ezek 1957. január elejéig élvezték a kollégium vendégszeretetét, amikor a nagy, „operation switch”-nek elnevezett országos diákcsere keretében elutazhattak a nekik kijelölt egyetemekre.

A diákok szétosztása

A CVCP magyar bizottságának legsürgősebb feladata volt ugyanis a továbbtanulásra kiválasztott menekült magyar diákok szétosztása a szigetország egyetemei között, amit 1957 januárjára kívántak befejezni. Minden egyetemnek jogában állt a neki kijelölt diákokat elfogadni vagy visszautasítani. A szétosztás megszervezése rengeteg problémát vetett fel. A hallgatókat olyan egyetemhez kellett irányítani, ahol tanították a diákok által Magyarországon tanult tantárgyakat, vagy azokat a tárgyakat, melyeket a hallgató, szakot váltva, fel szeretett volna venni. Nehézséget okoztak az eljegyzett, de különböző szakos hallgatók, illetve a családtagokkal együtt érkezett potenciális diákok elhelyezése. Míg a menekültcsoportokkal jött, úgynevezett „unattached” – sehova nem tartozó – egyetemisták között, akiket aggasztott, hogy róluk esetleg elfeledkeznek, és végül nem jutnak be az egyetemre, akadt olyan is, aki a maga kezébe vette sorsa irányítását.

Ilyen diák volt Keresztury László és Székely Gyula, akik november vége felé felkerekedtek az Osterleyben létesített menekülttáborból, és megjelentek az Imperial College-ban, mondván, hogy az ottani diákokkal szeretnének megismerkedni. Jól beszéltek angolul, így bemutatták őket néhány tanárnak, sőt maga a rektor is fogadta őket. Olyan jó benyomást keltettek, hogy dr. Linstead még aznap megemlítette dr. Logannak, a londoni egyetem főigazgatójának (a londoni egyetem rektora mellett működő, legmagasabb beosztású adminisztrátor), aki a CVCP magyar bizottságát irányította, hogy szívesen elfogadná a kollégium diákjának mindkettőt. Követte ezt a kijelentést egy hosszú levélváltás, melynek udvarias tónusa alig palástolta a mélyülő ellentétet, hogy végül is ki határozza meg, melyik magyar diák hova kerül, ebben az esetben az Imperial College-ba. Hiszen Keresztury és Székely még csak nem is a CVCP repülőgépein érkeztek Angliába, hanem a menekülttömeggel, és várniuk kellene a WUS megkeresésére! Végül, jókora késéssel, 1957. január elején Logan beleegyezett a rektor kérésébe. A kollégium diákjainak hetilapja, a Felix gunyorosan így kommentálta a „győzelmet”: „Két magyar mérnökhallgató, megunva a brit ügyintézés lassúságát és a semmittevést, amire hetekig kárhoztatva lettek volna, eljöttek az Imperial College-ba, hogy a diákokkal találkozzanak. Bemutattuk őket tanárainknak, és így azonnal meghívást kaptak, folytassák itt tanulmányaikat, ha egyelőre nem is hivatalos alapon. Lakhattak volna a diákszálláson, és a diákszövetség gondoskodott volna ellátásukról. Jól megfricskáztuk ezzel a javaslattal a londoni egyetem bürokratáit, és válaszul, a »nem hivatalos« magyar egyetemistákból azonnal »hivatalos« magyar egyetemisták lettek.” A diákok természetesen igaztalanul vádolták a londoni egyetem rektorát és főigazgatóját felesleges bürokráciával: a Nagy-Britanniába pár hét leforgása alatt érkezett magyar egyetemi hallgatók fogadása, regisztrálása, interjúvolása és elosztása az egyetemek között heroikus munkát követelt az egyébként is túlterhelt egyetemi vezetők részéről, és nem csoda, hogy nem fogadták lelkesen egyes egyetemek kívánalmait vagy váratlan akcióit.

Az Imperial College diákszállóján ideiglenesen elhelyezett diákok január 7-én távoztak. Maradt az öt, már elfogadott hallgató: Juhász Csaba, Kerényi Imre, Keresztury László, Richter János és Székely Gyula, akiket január 11-én a rektor meghívott az irodájába. A találkozón körvonalazta tanulmányaik menetét, és kifejtette nekik, hogy „mostantól úgy tekint rájuk, mint a kollégium bármely diákjára”, azaz ettől kezdve nem menekültek, tehát nem kívülállók lesznek, hanem a kollégium teljes jogú, megbecsült hallgatói. A kollégium viszont elvárja tőlük a kemény munkát és a sikeres előmenetelt. Ebben a szellemben nyilatkozott a kollégium folyóirata, a Phoenix is tavaszi számában: „Mi kinyújtottuk kezünket a szívélyes fogadtatásra, melyhez semmi kétség nem férhet. Soha ne feledjük, hogy ez az ország most már az ő hazájuk is. A Phoenix a szokásos diákköszöntővel köszönti őket: a vizsgákon siker, a borban bőség.”

Az „unattached” diákok országos felmérése 1957 tavaszának végéig tartott, és nem meglepő, hogy közülük jó néhányan, belefáradva a menekülttáborokban való várakozásba, levelet írtak az egyetemeknek. Többen megkeresték az Imperial College-ot is, de sajnos a rektor, mivel tisztában volt azzal, hogy nagyon nehéz lenne számukra ösztöndíjat szerezi, elutasító választ adott, mondván, hogy a WUS-listák alapján tud csak a CVCP központi bizottsága a sorsukkal foglalkozni. Márciusban azonban a bizottság sikeresen vonta be az akcióba a Ford Alapítványt, mely további 75 diák támogatását vállalta. Három Ford-diák került az Imperial College-ba: Horváth János és a fiatal Pattantyús–Ábrahám-házaspár. A Free Europe University in Exile szintén felajánlott néhány ösztöndíjat, ez tette lehetővé a meglehetősen szokatlan hátterű Felix Allendernek, hogy az Imperialban folytathassa tanulmányait. Allender ugyanis angol származású apa és magyar anya gyermeke volt, Magyarországon nőtt fel, és kezdte el egyetemi tanulmányait. Kettős állampolgár lévén, közvetlenül a forradalom kitörése előtt végre engedélyt kapott, hogy Angliába távozzék, ahol viszont, mivel nem tekinthették menekült magyar diáknak, nem kaphatott ösztöndíjat. Allender, hihetetlen kitartással, mindent megmozgatott továbbtanulása érdekében. Erőfeszítését siker koronázta: 1957. október elején megkezdhette tanulmányait a kollégiumban, bár a hivatalos ügyintézés csak 1958 januárjára zárult le. Számtalan más szokatlan eset merült fel. A kollégiumban ezek megoldását Gábor Dénes vállalta magára. Támogatta például Molnár Tamás ösztöndíjkérelmét is, aki, mivel az Angliában szerény körülmények között élő nagynénjénél lakott, szintén nem volt jogosult a magyar diákoknak folyósított segélyre. Közbenjárására Molnár WUS-ösztöndíjat kapott. Vagy, már egy évvel később, Gábor Déneshez fordult a Cheltenham College igazgatója is magyar diákjuk, Mende István ügyében. Mende középiskolai tanulmányait a Cheltenham College-ban fejezte be, ahol a tanárok, akik mint saját fiukat kezelték, szereztek neki ösztöndíjat a helyi önkormányzattól. Meg kellett azonban győzni az Imperial College-ot is, hogy vegye fel hallgatójának. A kollégium kézirattárában fellelhető feljegyzések és levelek tanúskodnak arról, milyen energiával foglalkozott Gábor Dénes a menekült diákok ügyével. A már diplomával rendelkező, műszaki egyetemet végzett hallgatóknak pedig állást szerzett, meggyőzve a munkaadókat, hogy az újonnan alkalmazott szakembereknek nyújtsanak lehetőséget a tanulásra és kutatásra egy doktori disszertáció megírásához. Így szerzett PhD-t Kocsis József, Zollman Pétert pedig maga mellé vette mint doktoranduszt. Gábor Dénesnek azonban a legjelentősebb hozzájárulása a menekült magyar diákok ügyének megsegítéséhez az Imperial College-ban őt övező tisztelet és tudományos megbecsülés volt, mivel tekintélye személyes garanciát nyújtott arra, hogy az ő alma materéből, a Budapesti Műszaki Egyetemről – sőt, a többi magyar egyetemről – kikerült hallgatók képesek lesznek a kollégium magas követelményeinek maradéktalanul megfelelni.

A diákok felvételének követelményei

A magyar egyetemeken folyó oktatás színvonalának elismerése valóban alapvetően fontos volt a menekült diákok befogadásához, mivel a szintnek alkalmazkodni kellett volna az angliai egyetemeken előírt követelményrendszerhez. Az egyetemek vezetői azonban kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy a felvételek során problémák tömegével kell szembenézniük: a londoni egyetem rektora jó előre figyelmeztette a CVCP-t, hogy míg a diákok egy része rendelkezik diákigazolvánnyal, sok közülük semmilyen papírral sem tudja igazolni hallgatói státusát, és megítélésükben az egyetemek csupán az interjún szerzett benyomásukra támaszkodhatnak. Figyelembe kell venni, hogy néhányan új szakra szeretnének beiratkozni, és így elölről kezdeni az egyetemet, míg mások viszont már közel állnak a diploma megszerzéséhez. Felszólította az egyetemeket, hogy vizsgálják meg, miként lehetne a menekült magyar diákok felvételét a saját beiratkozási feltételeikhez igazítani, és ha szükséges, a követelményeket jóindulatúan módosítani.

A londoni egyetem jó néhány nekifutás után december 19-re megszövegezett egy tömör, de elegáns javaslatot, melyet az aznap ülésező szenátus elé terjesztettek. A szenátus a felvázolt beiratkozási feltételeket jóváhagyta. A bevezető világossá tette, hogy ezek csak a magyar menekült egyetemi hallgatókra vonatkoztak, „akiket a politikai körülmények megakadályoztak tanulmányaik elkezdésében vagy folytatásában”. Az egyetem ideiglenesen felvesz minden egyes diákot a kollégiumok és intézetek ajánlása alapján – magatartásuk és elért eredményeik fognak majd alkalmasságukról bizonyítékul szolgálni. Felhívta az intézmények figyelmét arra is, hogy azon diákok számára, akik már több éve tanultak magyar egyetemeken, kérhetik a tanulmányi idő lerövidítését, hogy a diplomavizsgákat már két tanév után letehessék. A körlevél, amit az egyetem 1957 januárjában minden kollégiumának és intézetének elküldött, világosan jelezte, hogy a szabályok elfogadására a szenátust mindenekelőtt az ösztönözte, hogy „minden egyes magyar diák sikeresen elkezdhesse kiválasztott tantárgyainak hallgatását”.7

A felvételi és a beiratkozás az Imperial College-ban a mérnöki szakon két szinten is lehetséges volt: egyetemi szinten vagy a mérnöki kamarák által előírt, némileg alacsonyabb szinten. Az első egyetemi diplomához vezetett, a másik a kamarák tagságához, mely ugyancsak elegendő volt a pályakezdéshez. A kollégiumban tanuló magyar diákok kivétel nélkül az egyetemi diplomához vezető utat választották. Az öt elfogadott „quota”-diák közül négy, valamint a WUS által támogatott hallgató már elegendő tanévet végzett Magyarországon ahhoz, hogy a rövidített kurzusra iratkozzék be. Végül a kollégium három diák esetében nyújtott be az egyetemhez erre kérelmet: ők azonnal, tehát már 1957 januárjában elkezdik tanulmányaikat, és a tanév végén, 1957 júniusában letehetik az első és második év vizsgáit. A harmadik, azaz utolsó évet 1958 júniusában zárják, és így a BSc (Engineering) diplomát 18 hónap alatt szerezhetik meg. Ez a merész terv a tanárok részéről a diákok tudásába és képességébe vetett feltétlen bizalomra épült, és arra a meggyőződésre, hogy a diákok nemcsak a rájuk rótt szakmai feladatokkal lesznek képesek megbirkózni, hanem a „culture shock”-kal is, amit az idegen környezethez való alkalmazkodás jelent majd számukra. A három diákból kettő valóban sikeresen levizsgázott az 1957/58-as tanév végén. Mivel az egyetemi előírás szerint a diplomához két teljes évet kellett a kollégiumban eltölteniük, 1958 szeptemberétől már posztgraduális kutatással foglalkoztak, még mielőtt első diplomájukat 1959 januárjában kézhez vehették volna.

Eredmények

A kollégium többi magyar hallgatójából három 1959 júniusában és kettő-kettő 1960-ban, valamint 1961-ben kapta meg diplomáját, aszerint, hogy mikor kezdték el tanulmányaikat Magyarországon, illetve Angliában. A Ford-diákokkal kevésbé volt szerencsés a kollégium: a fiatal házaspár családi okok miatt volt kénytelen otthagyni az egyetemet, a harmadik Ford-ösztöndíjas pedig, aki csak 1958-ban kezdte el tanulmányait az Imperialban, egy év után átiratkozott a Chelsea College of Science and Technologyba. A londoni egyetem működő magyar iroda évente kért részletes jelentést a diákok előmeneteléről. Az itt idézett, találomra kiragadott jelentés az egyik diákról tükrözi a menekült magyar egyetemistákról kialakult általános véleményt: „Ez a hallgató kivételesen keményen dolgozott, hogy minden elismerést megérdemlően legyőzze a nehézségeket, melyeket a nyelvtudás hiányossága és a magyartól merőben eltérő oktatási rendszer állított elébe. Jelleme kiváló, és a legmesszebbmenően élni tudott a kollégium által nyújtott lehetőségekkel.” A menekült magyar hallgatók sikerét az is példázza, hogy a kilenc, első diplomáért tanuló diákból négyet fogadott el később az egyetem posztgraduális képzésre, és ezek meg is szerezték doktori diplomájukat. Doktori diplomát kapott még további hét diák, akik közül öt Nagy-Britannia más egyetemén szerezte meg első diplomáját. A magyar egyetemi hallgatók közül jó néhány az Imperial College egyetemi tanáraként működött később, míg mások az Egyesült Államok jó nevű egyetemein kutattak, illetve tanítottak.

Az Imperial College kézirattárában fellelhető dokumentumok részletesen beszámolnak az 1956-os menekült magyar egyetemisták fogadtatásáról, elsősorban a rektor, dr. Patrick Linstead lelkes segítőkészségéről, amivel a diákok fogadtatását előkészítette, és útjukat mindvégig egyengette. A kollégium tárt karokkal várta a magyar diákokat: mind a diákok, mind az egyetemi oktatók és a személyzet fáradhatatlanul munkálkodtak azon, hogy otthonuknak érezzék az Imperial College-ot. A kollégium maradéktalanul befogadta őket, hitt tudásukban és képességükben – még ha azt az első időkben nem tudták is demonstrálni –, és minden segítséget megadott nekik a sikeres előmenetelhez. Viszonzásul nem egy diák levélben fejezte ki háláját tanárainak és a kollégiumnak, amikor tanulmányait befejezte. Valójában igazolták a rektor döntését, hogy úgy kell tekinteni rájuk, mint bármely más diákra: egyenlő rangot vívtak ki, sőt – az elért eredményeik alapján úgy is mondhatnánk – egyenlőbbet. Így az, amit az angol nép és a kollégium melegszívű fogadtatásából, segítőkészségéből és bőkezűségéből elérhettek, nemcsak az ő személyes nyereségük volt, hanem egyben a befogadó országé, Angliáé is.

JEGYZETEK

1Treated as other students… 1956 Hungarian refugee students in the United Kingdom: a case study of Imperial College London címmel a British-Hungarian relations konferencián (London, 2004 áprilisa) elhangzott előadás szerkesztett magyar változata.

2A négy diák magyarországi kalandjairól Cs. Szabó László beszámolt a BBC-ben. Beszámolója később nyomtatásban is megjelent. Vö. Puska, kötszer, kucsma. Oxfordi diákok Magyarországon a forradalom alatt. Katolikus Szemle, 1981, 212–216.

3Rövid összefoglalást ad az egyetemek programjáról a névtelenül megjelent cikk: Hungarian refugee students 1956–57. University of London Bulletin, 43. sz., 1977. október, 4–6.

4The Lord Mayor of London’s National Hungarian & Central European Relief Fund. Report of the Fund November 1956 – September 1958. [London, 1958.]

5University of London Archives. Records of the Hungarian Refugee Students Scheme.

6Az Imperial College-ra vonatkozó anyag forrása: Imperial College Archives. Hungarian relief.

7University of London. Scheme for the registration of Refugee Students from Hungary: notes for guidance of Schools and Institutions. By J. Harrison. 1957. január 12.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.