Archívum

Vasy Géza: „Hol zsarnokság van” – Az ötvenes évek és a magyar irodalom

2006. január

Emlékszem azokra a gimnáziumi történelemórákra, amelyeken nem kellett mást tenni, mint figyelni. Nem kellett jegyzetelni, a tábláról vázlatot körmölni vagy a száraz tankönyvi szöveget magolni. Ezeket az órákat mindenki szerette. A tanár ilyenkor elmesélte a történelmet…

Vasy Géza „Hol zsarnokság van” – Az ötvenes évek és a magyar irodalom című könyvének bevezető fejezete is lehetne egy ilyen rendhagyó történelemóra alapja. A szerző kiválóan ismeri e korszak történelmi hátterét, hiszen irodalomtörténészként főként a huszadik század második felének irodalmával foglalkozik. Számos tanulmányt, kritikát közölt már ebben a témában. Több tanulmánykötete, monográfiája jelent meg e kor valamely jeles alkotójának addigi vagy már lezárult életművéről: Sánta Ferencről, Illyés Gyuláról, Nagy Lászlóról, Kormos Istvánról, Csoóri Sándorról, Juhász Ferencről.

Ahogy az emlékezetemben felidézett történelemórán megfogalmazódott, Vasy Géza is úgy jellemzi az ötvenes éveket, hogy az jóval tágabb időszakot foglal magában, mint egy évtized. Kezdőpontnak ő a fordulat évét jelöli meg. Akkor, 1948-ban egyesült Magyar Dolgozók Pártja néven a két munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt. Az ötvenes évek zárását a szerző több időponthoz köti. 1960. április 4-e alkalmából volt az első amnesztia. 1961-ben indult az Új Írás című folyóirat, mely felvállalta a publikációtól korábban eltiltott és/vagy börtönbe kényszerített alkotókat. A konszolidálódás nagyjából 1963-ban fejeződött be, amikor meghirdették az általános amnesztiát. „Az ötvenes évek tehát a szellemi élet szempontjából mintegy másfél évtizedig tartottak.”

Az új könyv az ötvenes évek irodalmi életéről és műveiről szóló tanulmányok, műelemzések egybegyűjtéséből született. Akad közöttük, amely a hetvenes években íródott, de többségük az elmúlt évtizedben készült. A könyv egy összefoglaló, áttekintő bevezetőre és három fejezetre tagolódik. Ezek a fejezetek időben egymást követő kisebb korszakokat fednek le: Úton a diktatúrához, A Rákosi-kor, A Kádár-kor.

A kommunista párt a marxizmuson kívül minden más nézetet ellenségesnek tartott, és ezt a hétköznapi élet jelenségeire, sőt tárgyaira is kiterjesztette. Megpróbálták elhitetni a társadalommal, hogy rövid idő alatt el lehet jutni az eszményi kommunizmus világába. „Egybecsúsztatták a hétköznapi, az emberéletnyi és a világtörténelmi távlatot… megkövetelve, hogy az ember hétköznapjait is a világtörténelmi célok megvalósításáért való önfeláldozó küzdelemben töltse ki” – fogalmazza meg a szerző a bevezető fejezet oldalain. Az akkori kultúrpolitika természetesen szintén csak azokat a szerzőket támogatta, akik képesek voltak alkalmazni ezt a fajta szellemiséget.

Az egypártrendszerű diktatúra természetének megfelelően csak egyfajta irodalompolitikai felfogás létezhetett. Ez elsősorban a műveknek a rendszer számára kívánatos vagy tiltandó minősítésével foglalkozott, s így az irodalmat is a politika alárendeltjévé tette. Azt hirdették, hogy „… az igazi művésznek a párt soraiban a helye… E követelménynek az lett a leglátványosabb következménye, hogy a magyar írók színe-java részben vagy egészben kiszorult az irodalmi életből.” Az irodalompolitika terén 1953-ban kezdődtek változások. A hallgatásra ítélt írók nagyobbrészt lassan visszakerülhettek az irodalmi életbe. Az írók jelentős szerepet játszottak az 1956-os forradalomban, ezért annak leverése után újabb szigorítások következtek. A Kádár-kor irodalompolitikájának jellegadója a három té lett: támogatás, tűrés, tiltás. A konszolidálódás egyik jellemzője, hogy 1961-től kezdve azok a szerzők, akik korábban tiltottak, majd tűrtek voltak, támogatottak is lehettek. Ilyen volt például Weöres Sándor, Németh László, Illyés Gyula.

A bevezetőt követő fejezetek hátterében (ahogy ezt a címek is jelzik) szintén megbújik a politika. Az ötvenes években jelentős szerepet játszó írók, irodalompolitikusok pályáján keresztül jellemzi Vasy a korszakot. Helyet kap egy izgalmas leleplező jellemzés Horváth Márton irodalomban betöltött szerepéről, egy Illyésről és a népi–bolsevik ellentétről szóló írás. Majd a továbbiakban műelemzések következnek olyan alkotásokat állítva a középpontba, mint például az Égető Eszter (Németh László), az Ozorai példa, a Fáklyaláng, a Bartók (Illyés Gyula), a Szarvas-ének (Juhász Ferenc), a Niki (Déry Tibor), a Sokan voltunk (Sánta Ferenc), a Cambridge-i elégia (Vas István)…

Horváth Márton, az irodalmi élet (Révai József mellett) fő irányítója nem fogadta el a polgári értékrendű irodalom olyan képviselőit, mint Babits, Márai, Németh László. „Az ellenséges írókra és irodalomra Németh László a legjobb példa. (…) Kevés ember volt, aki annyi kárt tett volna az elmúlt emberöltő alatt az ifjúság nevelésében, mint ő. (…) A nép megrögzött ellenségeit nem fogjuk közel engedni a nép irodalmi neveléséhez” – idézi a szerző Horváth egyik politikai rendezvényen elhangzott beszédét. Kitartó kutatómunkát igényelhetett fellelni azokat a dokumentumokat, melyeket egymás mellé téve és feldolgozva közelebbi és teljesebb kép formálódik a korszak szellemi-politikai életéről. Ez a fáradhatatlan filológusi munka ahhoz is hozzájárul, hogy jobban megismerhetővé váljék egy-egy írói pálya valamely szakasza.

A szerző a tanulmánykötet csaknem minden írásában arra törekszik, hogy érdekes háttérinformációval vagy korábban még nem ismert adattal szolgáljon az olvasónak. A bőséges kultúrtörténeti, történelmi ismeret elénk tárásával átjárhatóságot teremt a tudományok között. E két tényező meghatározóan jellemzi Vasy Géza tudományos munkásságát.

A Rákosi-kor címet viselő fejezet nagy része Illyés Gyula műveivel foglalkozik. Illyésnek a magyar irodalomban betöltött szerepét vizsgálva ebben az egységben két fontos kérdés vetődik fel. A műfajteremtő Illyés című tanulmányban az irodalomtörténész azt vizsgálja, hogy „miért nem kell Illyés” a mai irodalomnak. Drámái kapcsán pedig megvilágítja az akkori hatalom gondolkodásmódját az „Illyésért folytatott harcban”. Illyés Gyula életművéhez ellentmondásos érzelmekkel viszonyulnak az olvasók. Akik elutasítóak vele, azok jórészt a fiatalabb nemzedékhez tartoznak, és több évtizede megfogalmazott rágalmak befolyása alatt állnak. „Mert Illyésről nemcsak azt írták le, hogy nemzeti költő, hogy európai, egyetemes érvényű a munkássága; hanem nevezték szélsőjobboldalinak, fasisztának, ugyanakkor szélsőbaloldalinak, ingadozónak is…” Ha meg akarták indokolni, hogy „miért nem kell Illyés Gyula”, akkor részben ideológiai-politikai, részben esztétikai érveket soroltak fel. Olykor a kettőt ötvözve, mivel Illyés jelentős íróként magáénak vallott egy irányvonalat, azt képviselte, másokat pedig elutasított. „Ez a szembenállás olykor politikai csatározásként jelent meg.” Figyelemre méltó eszmefuttatással kapcsolódik az előzőkben elmondottakhoz a Hazateremtés és honvédelem – Illyés Gyula drámái című tanulmány. Az akkori irodalompolitika, mint már szó esett róla, elvárta a szerzőktől, hogy agitatív jellegű műveket írjanak. A párt 1945 után szellemi szövetségesének tekintette Illyést, jobban mondva szerették volna megnyerni irodalompolitikájuk sikere érdekében. Hosszas győzködésbe kezdtek, harcba szálltak Illyés „lelkéért”, forradalmárszerepet szántak neki. „S mivel Illyés e szerepet nem vállalta, sőt a közvetlen politikai szerepvállalástól már 1946-ban visszavonult, érthető a szigorodó bírálat.” Például azt fogalmazták meg vádként ellene, hogy „nem áll a dolgozó nép (rejtetten a párt és politikája) mellé”. A viszony megváltozására az író ötvenedik születésnapja teremtett alkalmat. „Alighanem mindössze annyi történt – mondja ki az igazságot Vasy Géza –, hogy Révaiék nem akarták elismerni, hogy harcuk Illyés Gyuláért sikertelen maradt, úgy tettek tehát, mintha győztek volna.” A dolgok mögé látva mindez azzal indokolható, hogy ügyeltek arra, ne szenvedjen csorbát a hatalom tekintélye. Hiszen ha Illyést is „kimarják, még gyorsabban hull le róluk hamisságukat eltakaró leplük”.

A Kádár-kor kezdetét felölelő utolsó fejezet kizárólag műelemzéseket tartalmaz, kezdve Déry Tibor regényével és Nagy Gáspár versével bezárólag. Az előző fejezetek műelemzéseinél is megfigyelhető volt az a szándék, hogy írójuk személyessé tegye őket. Ezt Vasy Géza legtöbbször vallomások közbeiktatásával valósítja meg. Jó példát kínál erre a Balázs József Isten küldöttei című elbeszéléséről szóló írás néhány sora: „Amikor kinyitottam a Tiszatáj júliusi számát, jóleső izgalommal fogtam hozzá Balázs József nagyobb terjedelmű elbeszélésének olvasásához. Izgalmam fokozódott, amint haladtam előre a szövegben, bár jól már nem éreztem magamat.” A szerző a személyes vallomással először megteremti az alaphangot a szöveg további szakaszaihoz, és csak ezután kezd bele a részletes elemzésbe.

Vasy Géza műveiről általában elmondható, hogy kiegyenlítődik bennük a tudománytörténeti eseményeket, adatokat hangsúlyozó szempont, a vallomásos, esszéisztikus jelleg, valamint a részletekbe hatoló műelemzés.

Ami valójában felkelti az olvasó érdeklődését, az a szöveg többrétegűségének következménye. Vasy Géza könyve így lesz egyszerre tudományos és ismeretterjesztő mű, amelyben a tudományos hangot a személyesség árnyalja. És így válik minden írás egy tudós és tanár saját irodalomtörténetének lenyomatává.

(Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.