Archívum

Tóth Erzsébet: Camus napsütése

Hanti Krisztina
2005. december

Azt mondják, esszét nem írhat akárki. Főleg irodalomról nem. Talán a leghitelesebben az teheti, aki maga is jártas az írásművészetben, és részese az irodalom(történet)nek. Ebben az esetben a kritikusi távolságtartás is nélkülözhető. Sőt, kötelező a személyesség. Így keletkeznek az olyan meghatározhatatlan műfajú alkotások, amilyeneket Tóth Erzsébet most gyűjtött kötetbe.

A legpontosabban talán a költői esszé megnevezéssel lehetne illetni ezt a műfajt. Ezek az esszék – egyben többnyire könyvkritikák – a felszín lényegét keresik. „Utolsó utáni olvasó”-ként nem egyszerűen azt mondja, meséli, emészti meg helyettünk Tóth Erzsébet, közönséges első vagy utolsó olvasók helyett, amit a könyvek tartalmi kerete lefed, hanem főként azt, ami eszébe jut róluk. Közben az életébe is beavat minket: „Régebben szerettem volna orosz arisztokrata lenni, leginkább a 19. század végén, a 20. elején. Figyeltem volna, érik-e már az egres. (…) Unalmamban örökké szerelmes lettem volna, persze csak módjával.”

És miközben személyes élményeit meséli, vagy éppen anekdotázik, az újonnan befogadott szövegek korábbi olvasmányélményekhez vezetnek el. Ez az eljárásmód nem mindig tekinthető tudományosnak, sokkal inkább szubjektív kánonhoz köthető. Így méri a könyvek vásárában érzései szerint azonos mértékegységgel Vajda Jánost és Ferdinandyt, az Iszonyt és a Közönyt, József Attilát és Márait. Nem világosan feltárt intertextuális viszonyokról vagy allúziók rendszerének felismeréséről van szó, mint inkább ezek személyes élménnyé fejlődéséről.

A kötetet másfelől – a személyes vallomás szemléletén kívül – egységes, főleg alkotáslélektani filozofálás jellemzi, meglehetősen sok esszé foglalkozik érintőlegesen az írás (és az olvasás) mibenlétével. Tóth Erzsébet ezzel kapcsolatban több evidenciaszerű kijelentést tesz: „az írót művei minősítik, nem pedig az önmagáról vagy a világról tett kijelentései”; „az olvasó viszi magával a regényeket néha egy életen át, s olykor a regény is elviszi valahová az olvasót”. Az elmélkedés igazi kiindulópontja a meglepett felkiáltás: „Hihetetlen, hogy még mindig vannak költők.” Ennek rendelődik alá az olvasás és az alkotási folyamat feltárása.

Azokban az írásokban, amelyekben erősebb a filozofikus igény, határozott véleményeket olvashatunk az egyes szerzők írástechnikájáról is (Camus kapcsán például megjegyzi: „kevés az emléke, egyet nagyít föl”), ezáltal később általánosításokra is sor kerül. Ám ezek sem nélkülözik a személyességet, például amikor arról vall, hogy az íráshoz többek között jó adag merészség kell: „merészség, hogy azt képzeljük, át tudjuk adni az olvasóknak világról alkotott látomásunkat. Ha ugyan van látomásunk.” A merészségen kívül nem árt, ha jelen van a Múzsa is. Bár „olyan az, mint a Mont Blanc csúcsán a jég, azt se látta senki”.

A gondolatok láncából nem hagyható ki még valaki: maga az író, a költő, aki az „alkotás szigetén él”, vagy „maga az abszolút sziget”.

A nagy klasszikusok olyanok, mintha külön bolygók volnának. Tóth Erzsébetnél a klasszikusok közül olyan szerzőknek van külön bolygójuk, mint Camus, T. S. Eliot, Márai, Németh László, József Attila…

A kötet két legfontosabb írása az első és az utolsó, ezek fogják közre a könyvismertetések sorát, és azoknál jóval bővebb terjedelemben vizsgálják „az életművek gravitációs erejét”. Pontosabban két életmű gravitációs erejét: József Attiláét és Albert Camus-ét.

A könyv kritikáit úgy jellemeztem, hogy a felszínen mozognak, nem mennek bele mélyebb ok-okozati összefüggésekbe, hiszen sokkal fontosabbá válik a más szerzőkhöz való viszony és a más szerzőket felidéző asszociáció. Ezek viszont valódi esszék, a két szerző egész életművét és az irodalomban betöltött szerepét értelmezik. Az sem mellékes tény, hogy mind Camus, mind József Attila bolygója részese a Tóth-féle irodalmi naprendszernek (Camus bolygóján persze kicsivel többet süt a nap, mint József Attiláén). És ha részesei, az sem meglepő, hogy bizonyára rokoni közelségben keringenek egymás mellett. A könyv más írásai is tanúságot tesznek arról, hogy sok rokon vonás fedezhető fel kettejük között: „…Az első ember elolvasása után már biztosan tudom, ő kötődik legjobban József Attilához, a szegénység apoteózisává lett regénytöredékével, az anyának állított szívszorító emlékművel.”

A költőnő számára a kiindulópont József Attila: „Meggyőződésem volt, hogy József Attila után nem lehet verset írni – miatta kezdtem olyan későn.” Persze nem csak ő gondolta így. Például Kormos Istvánnak és Petri Györgynek is – amellett, hogy lenyűgözte őket József Attila költészete – rá kellett jönnie arra, hogy az ő költészete folytathatatlan, csak a költészet folytatható.

Ez a kiindulópont Tóth Erzsébet esetében több volt, mint pusztán irodalmi viszony: „Attila olyan volt, mint egy testvér, aki… vigasztalásra szorul.” Itt van a kapcsolódási pont is: az a fajta kétségbeesés, ami megvan Camus-ben, és hasonlatos József Attiláéhoz, sőt amit egy kicsit (néha nagyon) a szerző szintén a sajátjának tekint.

Tóth Erzsébet az egyéni befogadás értelmezésein kívül irodalomtörténeti tényeket, életrajzi adatokat is közöl mindkét íróról; ami az olvasó számára Camus esetében hat jóval érdekesebbnek, mivel József Attilát közelebbről ismerjük, többet tudunk róla.

Camus életművét két irányból szokás megközelíteni. Egyik ismérve az abszurd, az egzisztencializmus filozófiájának illusztrálása. A másik a folytonos napsütés. (Barthes „napfényregénynek” nevezi a Közönyt. A regény főhősének egyetlen oka a gyilkolásra szerinte a vakító napfény.) Tóth Erzsébet végső soron egy Camus-től származó anekdota segítségével ragadja meg az írói alkat lényegét: „Azt mondják, amikor XVI. Lajos a guillotine-hoz vezető úton üzenni akart egyik őrével a királynénak, az őr így válaszolt: »Nem azért vagyok itt, hogy a megbízást teljesítsem, hanem hogy a vérpadra kísérjem.« A szavak szabatosságának… szép példáját maradéktalanul alkalmazhatjuk… a francia regény klasszikus hagyományaira. Ezek a regényírók nem hajlandók megbízásokat teljesíteni, úgy tűnik, egyedül az foglalkoztatja őket, hogy hőseiket könyörtelenül elvezessék a találkákra, mely rájuk vár (…) Kell-e mondani, hogy Camus elvezette hőseit a találkára, és nem teljesített megbízatásokat.”

(Felsőmagyarország Kiadó, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.