Archívum

Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom

Fejezetek a magyar gyermek- és ifjúsági próza történetéből: 1900–1944
2005. december

Gyermek- és ifjúsági prózáról írni nem könnyű dolog. Az irodalomtörténésznek sokszor olyan szempontokat kell érvényesítenie, amelyek elvben összeegyeztethetetlenek az autonóm művek elemzésével – a gyakorlatban mégis felmerülnek; egy sereg olyan kérdéssel kell szembenéznie, amelyek nehezen megválaszolhatók anélkül, hogy a kutató át ne gázolná tudományágak, módszertani iskolák határait, itt mégis ilyen formában vetődnek fel. Számot kell vetnie azzal, hogy a kor gyermekekről kialakított képe, pedagógiai szándékai (és a pedagógiában tükröződő ideológiája) milyen erősen befolyásolják a születendő műveket. Vagy azzal, hogy a megemlített könyvek nagy része nem jelentős, nem maradandó, mégis fontos lehet hatása miatt: ez esetben ki kell alakítania az elemzés során egy olyan szempontrendszert, amely nem vész el a hatásvizsgálat és a szociológia útvesztőiben, mégis egész műcsoportokat, típusokat képes leírni (például a leányregény poétikai jellemzőit, funkcióját, sikerének okát). De fel kell vetnie azt az elméleti szempontból talán kényes, de ez esetben elkerülhetetlen kérdést, hogy a kor eseményei, a világháború, Trianon stb. hogyan tükröződnek a regények világában: közvetlenül (teszem azt, hogyan üdvözli az őszirózsás forradalmat Rókáné polgártárs), gondolkodásmódjukban, sőt közvetve hogyan befolyásolják témaválasztásukat (például a történelmi ifjúsági regények kor- és hősválasztását) a politikai fordulatok.

A problémák magából a vizsgált anyagból következnek: a „gyermekirodalom”, az „ifjúsági irodalom” nem esztétikai kategória, nem jelent minősítést arra nézve, értékes-e vagy értéktelen az idetartozó mű. De még csak nem is műfaj vagy műforma, hanem a befogadó felől meghatározott műcsoport, amelynek megvannak a maga műfajai, típusai, lektűrjei és remekművei. Tulajdonképpen poétikai szempontból fából vaskarika: mert beszélhetnénk-e – egyetlen típust értve rajta – „felnőttirodalomról” mondjuk Edgar Wallace-tól Gide-ig, Rejtőtől Kosztolányiig? Természetesen nem. Ez esetben azonban olyan meghatározó egyrészről a gyermekolvasó igénye, sajátos nézőpontja, befogadásának módja, másrészről az ezt kiszolgáló óhatatlanul felnőtt irodalmi intézményrendszer (az írótól a kiadón át a gyermek számára üdvös olvasmányokat meghatározó pedagógiáig), hogy ez a fából vaskarika mégiscsak létrejön. És ha ezt az irodalomelméleti abszurdot vizsgáljuk, akkor egyszerre kell figyelemmel lenni a befogadóra, hiszen jellegzetes nézőpontja mentén jön létre maga a típus; a korra, társadalomra, amelynek kívánalmait – épp sajátos kimondott vagy elhallgatott pedagógiai jellegénél fogva – sokkal erősebben tükrözi, mint az egykorú „felnőttirodalom”; és a műtípusokra, műfajokra, a művek egyéni kvalitásaira. Magyarán a gyermekpszichológiától a befogadásesztétikán és szociológián át az intézményrendszerek történetéig sok minden színesíti a képet. Mindezt azért írom le, hogy érzékeltessem, milyen speciális problémákat kellett megoldania a monográfiának ahhoz, hogy egyáltalán megközelíthesse a vizsgált anyagot.

Pedig az anyag – az 1900 és 1944 közötti ifjúsági próza – nagysága további nehézségeket szül. Az anyag nagyságát példázza, hogy – noha a szó szoros értelmében egész könyvtárnyi anyagot dolgoz fel a szerző – magam is kapásból tudok mondani olyan korabeli (ma is élvezhető!) gyerekkönyveket, amelyek még csak meg sem említtetnek a kötetben. Komáromi Gabriella elsőrendű célja épp ennek a területnek az alapos feltérképezése: áttekinteni, utakat vágni az áthatolhatatlan dzsungelben, lehetővé tenni a további, kisebb részleteket feltáró, elmélyülő kutatásokat, sőt, utat mutatni ezekhez, felidézni az elfelejtett irodalmat. Egyszerre figyelemmel lenni az értékesre és a sikeresre – hiszen a kort éppúgy jellemzi, ha nem jobban, az utóbbi, mint az előbbi. Igazi sziszifuszi munka – azzal a jelentős eltéréssel a mitológiai történettől, hogy ezt a követ sikerül felgörgetni a csúcsra. A szempontrendszer és az anyag sokrétűségét úgy oldja fel a monográfia, hogy többször, több irányból fut neki a vizsgálatnak. Először történeti szempontból – ezen belül is külön kitérve az intézményrendszer történetére (a gyerekirodalommal foglalkozó könyvkiadókra, a gyereksajtóra, a témával foglalkozó korabeli szakirodalomra) és a korabeli olvasóra. Második nekifutásra a gyerek- és ifjúsági irodalom műfajait veszi sorra a „mesétől a regényig” (arra is választ keresve, miért épp azok – például a leányregény, a történelmi regény – lettek népszerűek). Harmadjára néhány reprezentáns, máig maradandó és sikeres (javarészt kötelező irodalommá avanzsált) művet elemez Komáromi Gabriella az Egri csillagoktól a Kincskereső kisködmönig.

Mindeközben alkalma nyílik, hogy az anyag rétegezettségét érzékeltesse a klasszikustól a kor elvárásait színvonalasan teljesítő és a jól megírt kommersz művön át az erőltetett, tendenciózus tanmesékig és a csapnivaló hitványságig. Nemcsak olyan remekműveket elemez, mint a Pál utcai fiúk vagy a Légy jó mindhalálig!, hanem – és ez talán még érdekesebb – például Sebők Zsigmond Mackó uras mesekönyvei sikerének nyomába ered: nem bírál, nem is nosztalgiázik, hanem okokat keres a háború előtti hihetetlen sikerre és ennek feltámaszthatatlanságára. Felidézi az egykori gyermek olvasók vélekedéseit (például Németh Lászlóét), megpróbálja összefoglalni, milyen világot láttatnak és hogyan Sebők Zsigmond népszerű mesekönyvei, keresi a mai és a korabeli befogadók nézőpontjának eltéréseit („Furcsa utókori jelenség például, hogy amit stílusában ironikusnak érzünk, az szándéka szerint akkoriban patetikus volt”). Vagy hogy más, de ehhez kapcsolódó kérdést említsünk: beszél a gyermekirodalom világában különösen jellemző jelenségről, könyvek „elhalványulásáról”: „Az ilyesféle »fakulás« nem a mű önértékén múlik, nem is az író szolgál rá a felejtésre, tán még a regény és mai olvasója között sem támadna kommunikációs zavar. A könyv teremtett világa és a mienk között vált valamiképpen bonyolulttá a kapcsolat. (Többnyire irodalmon kívüli – politikai, ideológiai, pedagógiai – okokból.)”

A monográfia egészén végighúzódik egy, a legjobb értelemben véve gyakorlatias szempont: a kiadás, az értékmentés szempontja. Mit lenne érdemes újra megjelentetni, mi az, amit feltétlenül meg kellene menteni a feledéstől, melyek azok a könyvek (lásd a fent említetteket), amelyek feltámaszthatatlanok. Egész fejezetek foglalkoznak a (változatlan formában vagy némi átdolgozással) felfedezésre méltó művekkel. Komáromi kimazsolázza a kor gyermekirodalmából a megőrzésre méltókat, megkeresi gyenge pontjaikat, és felhívja a figyelmet értékeikre, sőt, szükség esetén az átdolgozásra is konkrét javaslatokat tesz. Felidézi a századelő meseirodalmát, gyermekkönyvművészetét. (Általában törekszik arra, hogy ne csak az írókat, hanem – legalább említésszerűen – a jelentősebb illusztrátorokat is sorra vegye, lásd a Mülbeck Károlytól Róna Emyig című fejezetet. De itt többről van szó: a szecessziós, szimbolista gyermekirodalom esetében a kép és a szöveg sokszor egyetlen alkotást hozott létre, mint Lesznai Anna művészetében, Balázs Béla és Kozma Lajos együttműködésében, a gödöllői iskola alkotóinak műveiben.) Az első világháború előtti idő kivételes a gyerekirodalom szempontjából. A kor irodalmában a mese kiemelt jelentőségre tett szert, és jelentős írók (Krúdy, Babits, Kaffka Margit) olyan műveket hoztak létre, amelyek a „felnőttirodalom” teljes jogú tagjai, és épp ezért megmaradásuk nem jelentett gondot. Komáromi Gabriella azonban sorra veszi a gyermekirodalom újra megjelentethető darabjait is. A Hájas Muki kalandjait (Gombos F. Albin tollából): „Hájas Muki kalandjai … jórészt irodalmi »plágiumok«, pontosabban: az olvasmánybéli kalandok bájosan bumfordi másolatai”; Aszlányi Károly – a rendszerváltás idején újra kiadott – szellemes gyerekregényeit (Kalandos vakáció, Az Északi Park felfedezése); Schlöpflin Aladár ördögfiókáit (Az ördögfiókák) vagy a Szilárd János által írt, méltatlanul feledésbe merült Jópipákat, „a magyar ifjúsági próza egyik legjobb kópéregényét”. De nem egyszerű felsorolásról van szó, mert a könyvek által felvetett – a feledésnek nem az értékekben rejlő – okaira is kitér a szerző. Az ördögfiókák kapcsán arra, hogy „ahogy például az ún. legendamesék se kerültek évtizedeken át gyerekeink olvasókönyvébe, antológiáiba, ugyanúgy kevés esélye volt egy olyan gyerekkönyvnek is a feltámadásra, amelyben misztikus, vallásos motívumok bujkálnak (például ördög, pokol, kénköves láng, tömjénfüst stb.), bár híre-nyoma sincs benne vallásos áhítatnak, példabeszédnek”. Vagy Tamás István ma is eleven, ámde kiadatlan Szabadkai diákokjáról szólva azt latolgatja: „Szabad-e írni, könyvet kiadni két nép érdekellentéteiről az ifjúságnak, vagy megtehetjük, hogy félelemből, tapintatból, óvatosságból a népek testvériségéről szóló szép mesévé oldjuk ezt a XX. századi históriát.” A kérdés aktuális – sőt egyre aktuálisabb.

A megőrzés szempontja azért is fontos, mert a gyermekirodalom – praktikusságánál, fogyasztóhoz kötöttségénél fogva is – alárendeltebb szerepet játszik, és ezért kevésbé őrzi, dolgozza fel a kollektív emlékezet. De ezen túl, a kötet tárgyát képező, ’45 előtti gyermekirodalom, az utána következő történelmi változások következtében, sokkal nagyobb mértékben ki volt téve a feledésnek. Különösen igaz ez az ifjúsági történelmi regényre. Noha a művek háttérbe szorulása részben annak tudható be, hogy – a trianoni sokkhatás után – az ifjúsági irodalom pedagógiai beállítottsága miatt ezek a művek javarészt tendenciózus, programszerű művek lesznek, szoborrá merevedett történelmi alakokkal: „A Rákóczi-kor regényei egyébként rendre azt bizonyítják, hogy a történelem szoborrá merevedett, mindig azonos arcú, hangú, mozdulatú főhőseiről kegyetlenül nehéz ifjúsági regényt írni.” Persze itt is vannak kivételek, mint Könyves Tóth Kálmán vagy Geréb László regényei (A Thököly árvák, Mátyás király lantosa), melyeket Komáromi Gabriella szerkesztői szeme némi felfrissítés után kiadhatónak lát. Vagy Rákosi Viktor azóta megjelent regényei. De csoda-e, hogy épp ezek a kor gondolkodásmódját, történelemszemléletét oly erősen őrző művek süllyesztőbe kerültek? Inkább az a csoda, ha egy-egy közülük újra megjelent az ötvenes–hatvanas években, mint Szentiványi Jenő A kőbaltás embere vagy Fehér Tibor Aranykakasa. Persze épp ez ügyben az Elfelejtett irodalom első, 1990-es megjelenése óta sok minden változott. Nemcsak annyiban, hogy bizonyos, akkor még csak „ajánlott” könyvek időközben újra napvilágot láttak (más kérdés, hogy a rendszerváltás óta elszabadult gyermekkönyvdömpingben ez mennyire jutott el a fogyasztókhoz), hanem annyiban is, hogy a gyermekirodalom, a mese témája – többek közt épp Komáromi Gabriellának köszönhetően – sokkal központibb, vitatottabb kérdése lett az irodalomtudománynak, mint 1990 előtt.

(Móra, 2005)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.