Archívum

1956 – Ki a gyilkos?

Szigethy Gábor
2005. november

Most már minden rendben van.

Most már minden rendben lesz.

Gyurcsány elvtárs és Hiller elvtárs 1956 után született, és bár a Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János kommunista pártjának összeharácsolt vagyonából és politikai tőkéjéből szervezett utódpárt (Kommunisták Magyarországi Pártja, Magyar Kommunista Párt, Magyar Dolgozók Pártja, Magyar Szocialista Munkáspárt, Magyar Szocialista Párt) oszlopos tagjai, büszkén vallják, hogy nekik semmi közük elődeik, elvtársaik, szellemi atyáik tetteihez, aljasságához, bűneihez. Horn Gyula nem köphette szembe pufajkás elvtársait, Gyurcsány és Hiller elvtársak ezt már emelt fővel, büszkén megteszik.

Ők már nem kommunisták. Ha egyáltalán valaha azok voltak, azt már rég elárulták, megtagadták, elfelejtették. Ők már szociáldemokraták.

Látványnak sem utolsó: egy magyar szociáldemokrata milliárdos a szocialista pártkongresszuson teli torokkal harsogja – Föl, föl, ti rabjai a földnek! – a proletár nemzetköziség himnuszát, az Internacionálét. (Mondják: Gyurcsány nem énekelte, mert a kongresszus végén, amikor elvtársai dalolni kezdtek, kisomfordált a teremből. Látványnak ez talán még szebb!)

Gyurcsány Ferenc nagyon kimódolt bevonulásakor a Magyar Állami Operaházba, először kezet fogott a Himnuszt éneklő fogyatékos férfival, majd barátságosnak gondolt, kegyúri gesztussal többeket megsimogatott, ezt követően emelkedett szellemű emlékbeszéddel ünnepelte a forradalmat, a forradalom hőseit és mártírjait. Nagy Imrét például. Azt a Nagy Imrét, aki ezzel a mondattal búcsúzott az élettől: „Csak attól félek, hogy azok fognak majd rehabilitálni, akik most meggyilkolnak.”

Nagy Imre régi kommunista volt. Kalapban, karján esernyővel ott állt magányosan 1956. október 6-án a Kerepesi temetőben, amikor az elvtársai által meggyilkolt Rajk László és társai újratemetésekor Apró Antal elvtárs azt harsogta: Soha többé! Lehet, hogy Nagy Imre már ott, a temetőben gyanította: egy kommunista fogadkozása, bocsánatkérése, ígérete semmit sem ér. De azt akkor még nem sejthette, hogy Kádár elvtárs másfél év múlva „ellenforradalmi bűneiért” őt ítélteti el és küldi bitófára.

1958 tavaszán már tudta: gyilkosai fogják majd rehabilitálni őt.

Így is történt.

De hát Gyurcsány Ferenc még nem élt, amikor hajdani elvtársai – gondolom, KISZ KB-titkár korában még elvtársának tekintette Kádár elvtársat – meggyilkolták elvtársukat, Nagy Imrét. A milliárdos úrrá vedlett Gyurcsány elvtárs úgy gondolja: neki semmi köze nincs ahhoz a hajdani gyilkossághoz. Ellenkezőleg! A megbékélés jegyében mártírnak kijáró tisztelettel övezi Nagy Imre és a forradalom emlékét, és – Horn Gyula ezt nem tehette meg – szociáldemokrata úriemberként Gyurcsány elvtárs készül a kommunisták összes gaztettéért Kádár Jánost megtenni egyedüli bűnbaknak. Nincs új a nap alatt:
Kádár János szerint az ötvenes években nem a kommunista diktatúra tette tönkre az országot, csupán a Rákosi–Gerő-klikk szektás-
dogmatikus politizálása. Kádárból magányos gyilkost kreálni, Nagy Imréből ballib prófétát faragni, a Magyar Szocialista Pártot szociáldemokrata párttá átmázolni tisztességtelen, de okos taktikai lépés, mert akkor Gyurcsány Ferenc nyugodtan megkoszorúzhatja Nagy Imre sírját, hiszen annak halálakor nem is élt, így könnyű szívvel elfelejtheti hajdani elvtársát, Kádár Jánost, akiért KISZ-titkár korában még lelkesedett.

Ha Gyurcsány Ferenc becsületes kommunista volt, akkor most erkölcstelen politikus. Ha csak színlelte hajdan, hogy kommunista, akkor most erkölcstelen milliárdos.

Ahogy jó másfél száz éve a bölcs dán filozófus, Sřren Kierkegaard mondta: Vagy-vagy.

Öreg tollforgatóként üzenem 2004 őszén Gyurcsány Ferencnek, Magyarország miniszterelnökének: okos ember csatát nyer, becsületes ember háborút. A becsületes ember gyakran csatát veszít, a becstelen soha nem nyer háborút. És ha akad a miniszterelnök úrnak bokros teendői közepette egy szabad félórája, ajánlom figyelmébe Lukács evangéliumát. Különösen a 11. rész 47. versét:„Jaj néktek! mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyáitok pedig megölték őket.”

(Keserű utóirat: Véletlenül került kezembe egy közel negyvenéves meghívókártya. 1966. október 23-án a budavári Fortuna étterembe fogadásra invitálta az amerikai Time című hetilap kiadója a magyar értelmiség és művészvilág néhány kiválóságát, közöttük Latinovits Zoltánt. Véletlenül éppen 1966. október 23-ra, a forradalom tízéves évfordulóján. Ma már nem tudni, mi történt aznap este a Fortuna étteremben. Nem tudom, miről beszélgettek a meghívott magyar művészek és értelmiségiek az amerikai üzletemberekkel, szerkesztőkkel, újságírókkal. Mertek őszintén beszélni? Politizáltak? Vagy mindenki tudta: tíz évvel ezelőtt ezen a napon robbant ki a magyar forradalom, s ők most azért beszélgetnek és poharazgatnak itt, mert szavak nélkül, de együtt akarnak emlékezni a letiport, meggyilkolt forradalomra, szabadságharcra és az elesett, kivégzett áldozatokra.

Jó lenne tudni, mi történt a Fortuna étteremben 1966. október 23-án. Egy biztos: akik ott voltak, emelkedett lélekkel emlékeztek a forradalomra, a szabadságharcra, a halottakra.

Rég volt.

A Pesti Műsorban megjelent hirdetést böngészem: „Nosztalgiavonattal a Csabai kolbászfesztiválra 2004. október 23-án.”

Hát itt tartunk, miniszterelnök úr! Kolbászfesztivál október 23-án, nosztalgiavonattal. Főzőcskézünk, eszegetünk, iszogatunk, jól élünk a megbékélés jegyében.

Nem tudom, ki szervezte a kolbászfesztivált. Nem tudom, melyik pártnak a tagja vagy híve az az ostoba ember, akinek agyából kipattant ez az idióta ötlet. De az biztos, hogy – jobb- vagy baloldali politikai meggyőződésétől függetlenül – nem tudja, mit jelent magyarnak lenni, nincs köze történelmünkhöz, erkölcsi érzéke egyenlő a semmivel. Ráadásul még emberi mértékkel mérhető ízlése sincs.

Rettegve gondolok arra, mit fognak kiötleni lelkes hazámfiai 2006. október 23-án, hogy nemzeti ünnepünkön felhőtlenül s boldogan mulasson a nép, kacagva és zabálva felejtse el történelmét, múltját, nemzeti értékeit, erkölcsi értékrendjét.)


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.