Archívum

Brácsa a fal mellett

regényfejezet
Bogdán László
2005. október

Ott ültek egymással szemben, az őrnagy és ő, a meghitten sárga lámpafényben, közöttük párolgott a nagyapjától örökölt teásfindzsában a tea, mert közben teát is készített. Belélegezték az earl grey semmivel össze nem téveszthető illatát, kíváncsian, kissé ijedten nézték egymást, a férfi újra rágyújtott, nem szív ez túl sokat? – ötlött fel benne a kérdés, de azonnal el is hessegtette, végül is mi köze hozzá. És figyelte a levegőben úszó füstkarikákat. Számításai szerint Emil már bármelyik pillanatban megérkezhet, már-már hallani vélte a fékező kocsi kerekeinek jellegzetes, súrlódó zaját is a kövezeten, a kapu nyikorgását, Emil lépteinek csikorgását is az udvaron, de hamar kiderült, csupán érzékei játszottak vele. Férje megmagyarázhatatlan módon késett; távozása óta órák telhettek el; mindez kínos volt, és ő eléggé el nem ítélhető módon akkor kezdett komolyabban gyanakodni, hogy mindez talán mégsem véletlen, hogy valakik jól meghatározott céllal rendezték meg ezt az egészet, hogy lépre csalják őt, de már nem volt megállás…

Az őrnagyot láthatólag egyáltalán nem zavarta Emil késése. Cigarettával a kezében nézte őt, és talányosan kérdezte meg: „és arról miért nem beszél, hogy milyennek találta Münchent, a szép Bajorországot a harmincas évek elején?” – s ő félig hunyt szemmel ugorva fejest történeteibe, megpróbálta felidézni németországi vakációinak semmivel össze nem hasonlítható hangulatait. Ivott egy korty teát. Az állomásról, kezdte, ha nem téved, már beszélt, lenyűgözte a hatalmas csarnok, a zajok, a szagok, a siető emberek, az állami soványság, a megállíthatatlannak tűnő nyüzsgés. Ez volt az utolsó békeév, Hitler még nem jutott hatalomra, a weimari demokrácia feltűnés nélkül, csendben haldokolt, de már mindenütt a bajuszos, sunyi tekintetű politikus képével lehetett találkozni, s ahogy nagynénje és pezsgővel kereskedő férje mondogatták, Hitler hatalomra kerülése már csupán idő kérdése. Anna és Günther nem voltak nácik, nem is rokonszenveztek a harcias vezérrel, akinek ugató hangja láthatólag idegesítette őket. Günther egyértelműen, némi gúnnyal „pojácának” nevezte, „demagóg szószátyár komédiásnak”, s családi körben csak úgy emlegette megvetően, hogy „a bécsi szobafestő”, de érdekes módon észlelte népszerűségének csöppet sem elhanyagolható, erőteljes növekedését is, és már nem zárta ki, hogy végül is Germánia örök szégyenére demokratikus választásokon kerüljön majd hatalomra, s a kancellári székbe beülve az első intézkedése lesz, hogy eltörölje az ország demokratikus törvényeit, s bevezesse a diktatúrát. Ő nézte a bajuszos arcot a plakáton; Chaplinre hasonlított, a nagy nevettető bája nélkül, és nem értette, hogy hogyan válthat ki ez az alapjában véve jellegtelen személy ilyen óriási érdeklődést. Meg is kérdezte. Anna bámult rá, és nevetni kezdett, megsimogatva a fejét, Günther viszont nem nevetett. Hirtelen olyan lett az arca, mintha citromba harapott volna; hát ez az, kislány, mondta, és csokoládéval kínálta, nem volt képes megérteni, hogy ő nem szereti a csokoládét, zsebében mindég volt egy-két tábla, ő elfogadta ugyan a svájci csokoládékat, de nem ette meg, odacsempészte nagynénjének, és Anna a téren, a Frauenkirche előtt osztotta szét a koldusok között, s ő, mielőtt bementek volna a hűvös nagytemplomba, mindég visszanézett az ajtóból. A válla fölül látta, hogy a rongyokba bugyolált gyermekek hogyan tépik ki egymás kezéből a csokoládét, és hogyan gyúrják a szájukba akár a fél táblát is, csak hogy ne tudják elvenni a rájuk rohanó többiek. Ezeknek Günther és Svájc minden csokoládéja is kevés lett volna, fintorgott, és szembefordult az oltárképpel, amelyről a Madonna talányosan nézett vissza rá, s a kisded mintha egyetértően bólintott volna, de lehet, csak a szeme káprázott.

A svájci csokoládé papírján, amelyekkel mindég tele volt Günther zsebe, tehenek merengtek ábrándozva egy réten, fölöttük ott fehérlettek a mesehegyek. Sokszor álmodott is ezekkel a tehenekkel: leszálltak a csokoládépapírokról, és körülfogták őt a szobában, nyakukat nyújtogatva, s ő ma sem tudja megmagyarázni, miért, de örökké görcsösen kezdett nevetni, s az őrült hahotázás közben is érezte, tulajdonképpen sírni kellene, noha nem tudta megmondani pontosan, miért. Oka persze lehetett volna rá, nem is egy. Akkoriban ugyan már kezdett megnyugodni, nem ismétlődtek monoton rendszerességgel rémálmai sem, egyre kevesebbet álmodott a vonattal is, a robbantgatásokkal, annál többször tűnt fel viszont álmában az édesapja. Most, amikor megpróbálja felidézni ezeket az álmokat, sokkal öregebben, mint az emlékeiben-álmaiban élő apja, valószerűtlennek tűnik ama tény, hogy ez a mosolygó, karcsú, fiatal férfi az apja.

Rendszeresen ismétlődő álmában ő a teniszpályán állott, szívéhez szorítva Tommyját. Mellette Bertalan ült, és eszelős érdeklődéssel követte a fehér labda szeszélyes és kiszámíthatatlan röppályáját, néha felmordult, s amikor először vonított fel idegességében, s apja kiszólt, hogy nyugtasd meg, kicsi Irám, feltűnt a teniszpálya bejáratánál édesanyja is, fiatalon, sugárzóan, fehér ruhában, feje fölött rózsaszínű napernyővel. Azonnal észrevette őket, és integetni kezdett, hívta magához, de ő hiába indult feléje, nyomában az izgalmában nyüszítő Bertalannal, egyre távolodott, már-már akkora volt, mint a fehér labda, zsugorodott, egyre zsugorodott, aztán el is tűnt, hol volt, hol nem volt, s ő visszafordult, hogy szóljon édesapjának. De a teniszpálya is semmivé esett, Bertalan is szertefoszlott a levegőben, csak nyakörve maradt a helyén, vibráló kérdőjelként, de aztán elhibbant ez is, mint a szálló porszemek a versben. S ahogy ijedten forgott körbe, anyját, apját, Bertalant, a teniszpályát keresve, hirtelen észrevette a svájci csokoládépapírokról lelépő mulya teheneket; ott bőgtek, égnek emelt fejjel, a teniszpálya helyén ásító mezőn, s mögöttük koldusgyerekek verekedtek az ezüstpapírba csomagolt csokikért. Aztán belépett a hirtelen megmagyarázhatatlan módon előtte felmagasodó templom kapuján; a hűvösség megnyugtatta kissé, a Szűzanya tekintete is, amint intett feléje, s karjában a kisded biztatóan bólintott. Mindez egyáltalán nem tűnt szokatlannak, álmában sem – ellenkezőleg. Naponta eljártak Annával ebbe a rideg, méltóságteljes, hatalmas templomba, az imádkozók mormogása – mintha méhkaptárak surrogtak volna – egyenesen megnyugtatónak tetszett, csak az volt a furcsa, hogy álmában teljesen üres volt a nagytemplom, s nem lehetett tudni, kiktől származik az egyhangú mormogás. Ebben kétségtelenül már volt-lehetett valami ijesztő is. Körbefordult, nagynénje is eltűnt mellőle, megmagyarázhatatlan módon; Tommyt szívéhez szorítva, remegve rohant végig a hűvös templomcsarnokon, megállott a Madonnával szemben, nézte a Szűzanyát és a karjában pihegő kisdedet, majd térdre hullva kezdett imádkozni, segíts rajtunk, Boldogasszony anyánk – kérte csengő hangon, s hangja visszhangzott az üres templomban, de amire felébredt, dobogó szívvel, izzadtan, remegve, már nem emlékezett arra, hogy miért is fohászkodott Szűz Máriához. Csak valami meghatározhatatlan, borongó és mélabús áhítat maradt benne, és a félelem, hiszen nem tudta megmagyarázni, hova is tűntek mellőle a többiek. Először a szülei. És Bertalan. Azután Anna… Amikor elmesélte álmát, nagynénje résztvevően nézett rá, valamit mondott németül Günthernek, aki elkomorodva bólintott. Másnap elmentek a pszichológushoz. Ő akkor már meglehetősen folyékonyan beszélt németül, de az itteni nyelvjárás új volt a számára, és amikor az öreg, hajlott hátú, teljesen kopasz doktor bácsi rájött erre, tört magyarsággal kérdezte meg, hogy Erdély melyik részéből jött. És amikor megtudta, hogy Kolozsvárról, elmosolyodott. Ő is erdélyi, magyarázta, Nagyszebenből indult, először Bécsben működött, majd Münchenbe került, mert… De nem fejezte be a mondatot, félrehajtott fejjel, kíváncsian nézett rá – az iránt érdeklődött, hogy rémálmai milyen rendszerességgel ismétlődnek, és gondterhelt arccal jegyezgetni kezdett a noteszébe. El kellett mesélnie mindkét álmát, a vonatost is, az eltűnésest is, amely mindég a müncheni nagytemplomban ér véget, s ő térdre hullva imádkozik Szűz Máriához és a karján lévő kisdedhez, de hogy mire is kéri őket, már nem emlékezik, mert amikor felriad, s ijedten néz szét maga körül, az ágyában fekszik, s tekintete kis majma, Tommy résztvevő gombszemeivel találkozik. Hát csodálkozik a doktor bácsi, hogy immár semmit nem ért az egészből, és egyre jobban fél? Nem, egyáltalán nem, mondja lágyan az öregember, s elmosolyodik. Írhatnék nyugtatókat is, legyintett nagyvonalúan és hanyagul, de inkább azt tanácsolom, sportoljon rendszeresen. Olyan keveset tudunk, de egy bizonyos, a testmozgás, a tiszta levegő sokat segíthet. Úszni tud? Tudok – bólintott ő lelkesen, és így vitte el aggódó nagynénje másnap az uszodába. Legalább te is úszni fogsz, szívem, vigyorgott Günther, rád fér a rendszeres testmozgás. Ő ezt akkor nem értette, ha belegondol, a nagynénje akkor még nem volt negyvenéves, ragyogóan nézett ki, egy deka felesleg nem volt rajta, és mégis elpirult, amikor férje a rendszeres testmozgás hiányát emlegette életében. Álltak egymás mellett az uszoda kövein, fehér dresszben, Anna teste megfeszült, és sikerült fejessel vetődött a vízbe, ő azonnal követte. Egymás mellett tempóztak, s akkor érezte először, hogy semmi nem végleges, és azt is, hogy talán semmi nincsen még veszve, még jóra, de legalábbis jobbra lehet fordítani mindent, s amikor este nagyapja aggodalmaskodva hívta fel, elmesélte neki, hogy úszni járnak Annával, s hogy a kedve egyre javul. Hál’ istennek, dörmögött az öregember, de vigyázzon magára, már számolják a heteket Máriskóval, aki a tervezettnél hamarabb jött meg Lövétéről, a heteket, melyeket még tőlük távol tölt Németországban, és várják haza. Egyébként, mondta az öreg krákogva, Doina is üdvözli, a szomszéd kislány, s a román ügyvéd szakácsnéja azt üzeni, jegyezgesse fel csak szépen és szorgalmatosan az álmait, majd ha világutazóként hazatér, sorra megfejtik őket.

Nevettek.

Szíve könnyű lett, úgy érezte, talán még sincsen veszve minden.

Akkor éjjel semmit sem álmodott, nyugodtan aludt reggelig, és a napsugarak ébresztették.

Akkor reggel vitte el Günther először őket a teniszpályára is, és tanítgatni kezdte édesapja kedves sportjának fortélyaira. Nagynénje is akkor határozta el, hogy ő is eljár, talán neki sem tesz rosszat a rendszeres testmozgás. Talán elmulasztja a spleent, morgott a bajusza alatt Günther. A mélakórt!… Anna nem válaszolt, de megszervezte az első közös, hétvégi kirándulásukat. Akkor volt először a bajor erdőkben.

Előző este koncertre mentek Güntherrel. A zongorista – magas, karcsú, szőke fiatalember – Mozart szerenádjaiból adott elő óriási sikerrel, és a végén Schumann Waldszenenjét is eljátszta, fergeteges üdvrivalgás közepette. Anna nem volt velük, ahogy mondták, szeánszra ment, ő ezt akkor nem értette, félt megkérdezni, csak később derült ki, hogy asztalt táncoltatnak, és szellemeket idéznek egy Münchenben élő öreg olasz hercegnővel. Akkor hallotta először a csodálatos Erdei képeket, lenyűgözte, megbabonázta, nem hagyta nyugodni, izgatta ez a zene, és a koncert után, már a vendéglőben, vacsora előtt kérdezgetni kezdte a figyelmes Günthert Schumannról és az Erdei képekről. Zenebolond nagybátyja kortyolt pezsgőjéből, és összehúzott szemmel, figyelmesen, kissé el is csodálkozva meredt rá, aztán mesélni kezdte a mélakóros Schumann, a legnagyobb német romantikus zeneszerző bizarr, szomorú és fölemelő eseményekben bővelkedő életét, s este, miközben nagynénje a szellemek jövendöléseiről mesélt, egy könyvet is adott neki. A zeneszerző tevékenységéről, műveiről szólt ez a könyv. Olvasgassa, ha már ennyire érdekli, s a következő heti házi koncertjükön – mert Günther néhány barátjával hetente egyszer, saját kedvtelésére zenélt is, a brácsa már rögtön feltűnt neki, ahogy házukba lépett, szomorúan és karcsún magasodott a sarokban, méltóságteljes formája szinte vonzotta a tekintetet – Schumann Carnevaléját is előadták, az ő és nagynénje osztatlan örömére és gyönyörűségére. Mozdulatlanul és elbűvölve ült, szólni sem tudott, a barátokat is meglepte ez az áhítatos figyelem, lopva figyelték, s el-elkapták a tekintetüket, mintha szégyellnék kíváncsiságuk. Fantasztikus – nyögte a végén, és önfeledten tapsolni kezdett. Günther ezután mutatta be, nevetve, erdélyi kishúgát a barátainak. Belezúgott Schumannba – jegyezte meg, de nem nevetett. Abban a korban van, mosolygott a kövér gyógyszerész, aztán zenéltek tovább, eljátszták a Gyermekjátékokat is, ő pedig éjszaka dobogó szívvel olvasta Schumann biográfiáját, és a különös könyvből kibomló varázslatos világ már-már új életre kelt benne. Mintegy belépett a könyvbe és a zeneszerző életébe, ő volt a Dávid-szövetség titokzatos, rejtélyes hölgytagja, mindég fekete dominóban jelent meg az összejöveteleken, és elmerülten, áhítattal hallgatta Floresztán kirohanásait, a filiszteusok életvitelének forrongó bírálatát, az álmodozó, kedves és szomorú Euzébiuszt, akit mindég virágos rétekre ragadott el nyughatatlan képzelete, s a bölcs és harmóniát árasztó, választékosan beszélő Raró mestert, akit mindannyian tiszteltek mértéktartó és kiegyensúlyozottságra törekvő, derűs kedélye miatt; hallgatta Felix Meritis ábrándozásait, Chiara mélabús énekét, és boldog volt, hogy közöttük lehet. Aztán az ajtóban mindég megjelent piros-kék trikójában, kifestve Arlekinó is, álarcosbálba invitálta a díszes társaságot, és a néma Schumann a zongorához ülve, önfeledten kezdte játszani a Kinderszenen elragadó darabjait, és előtte megjelent kolozsvári szobája, és tudta, bármelyik pillanatban beléphet Doina is, de akkor megint megszólalt az álmodozó Euzébiusz. Áhítatos arccal a zöldbe invitálta a társaságot, a természet szent, örök, dicsőséges templomába, és Arlekinó magára maradt vele; figyelmesen nézett rá, feléje nyúlt, mintha meg akarta volna simogatni kigyúlt arcát, de csak a dominót vette le, finoman, őt alig érintve, álomszerű mozdulatokkal, és résztvevően jegyezte meg, ne várd a barátnődet, kislány, most nem jöhet, de szeretettel gondol reád. Aztán szertefoszlott a halk szavú bohóc, s az ő kezéből is kiesett a Schumann életéről, működéséről, műveiről és ideáiról szóló könyv, és könnyek ömlöttek végig az arcán. Tudta, Doina már soha többé nem jöhet, mert Doina meghalt.

„De ez nyilván később, nem az első müncheni vakációja idején történt, igaz?” – szólt közbe az őrnagy, és ő megadóan bólintott. Hát persze hogy nem, ez már jóval Doina halála után lehetett, amikor már állandóan Hitler ugató hangját hallották a rádióból, s végtelen gyújtogató beszédei hozták lázba Németországot. Rá is delejes hatással volt az a hang. Persze, persze, ez később volt, de hát ezek a bajor hetek és hónapok, ezek a tündöklő harmincas évekbeli nyarak is úgy, olyan önfeledten és olyan szétválaszthatatlanul csúsznak egymásra, mint fotográfiák az előhívó vizében. Igen, ekkor már a Schumann jegyében töltött időszakban, amikor kinyílt előtte a világ, és képzelete elragadta, már Rolf is megjelent az életében. Az a fiú, aki talán a legjobban ragaszkodott hozzá a világon, az előtt a férfi előtt, aki most, mint mondotta, a román börtönök sanyarú viszonyaival ismerkedik!…

„Igen – mondotta az őrnagy. – Nem lehet könnyű neki, de ha tényleg szereti magát, drága Irén, nem adja fel, ki fogja bírni, és hazajön…”

Rolffal, ha jól emlékszik, a berlini olimpia évében ismerkedett össze az uszodában… Akkor már rendszeresen járt el úszni, hol nagynénje társaságában, hol egyedül, ha elfoglaltságai miatt Anna nem jöhetett, de teniszezni is rendszeresen teniszezett. Eljárt nagybátyjával koncertekre is, amíg nagynénje a felcsigázott olasz hercegnővel szellemeket idézgetett; Napóleon kísértete például félreérthetetlenül tudatta velük, hogy Hitlernek még nyolc esztendeje van hátra! Sok, jegyezte meg vidoran Günther, és ajkához emelte a kávéscsészét. Nagyon sok… Nem is sejtette szegény, hogy neki még annyi sincs, hogy ő még szívből utált Führere előtt fog átalmenni a másvilágra.

Mindenesetre müncheni hetei egyre változatosabban teltek, egyre jobban megtanult németül, beiratkozott a városi könyvtárba is, és minden Schumann-nal kapcsolatos könyvet kikölcsönzött. Szenvedélyesen kezdte érdekelni a mélakóros múlt századi romantikus zeneszerző hősi élete. A variáció nagymestere egyik levelében szárnyalva és nagyralátóan vetette papírra, hogy „…engem akkor minden gondolata megihlet – csak épp hogy nekem zenében kell mindezt elmondanom”.

Rolf napokig figyelte, áhítatosan függesztve rá nagy, fekete szemét. Először az volt az érzése, összetéveszti valakivel, azután zavarni kezdte a néma imádás, és félni kezdett. Nem mert odanézni, de a szőke, sovány fiú rajongó tekintetét állandóan magán érezte; bőre viszketni kezdett, s bár állandóan megfogadta, hogy még véletlenül sem fordul feléje, mégis állandóan oda-odanézett, képtelen volt kíváncsiságát visszafojtani, újra meg újra, akaratlanul is az őt alázatosan figyelő fiú felé fordult. S amikor tekintetük egy-egy villanásnyira összekapcsolódott, úgy érezte, ismeretlen világ tárul ki előtte, labirintusban tévelyeg, mégis állandóan oda-odanézett. A végén már a fiú kapta el a tekintetét, s elvörösödve ugrott a vízbe.

Így játszottak egymás képzeletével, amíg ő a harmadik vagy negyedik nap meg nem unta ez egészet, és oda nem ment hozzá, megkérdezni, miért nézi olyan kitartóan, mit akar tőle?!

A fiú elvörösödött, de nem válaszolt. Idegesen fordult el, s felugorva elég sikerületlen hasassal vetette agársovány testét az uszoda vizébe, de ő nem tágított, gyors fejessel követte. Jobban úszott nála, hamar szembefordult vele, s „biciklizve” kérdezte meg, alá-alábukva a vízbe, hogy miért nézel? ismersz valahonnan?… Nem, nem ismerlek, prüszkölt a fiú, de hiába igyekezett szégyenlősen elúszni, ő kitartóan követte. Ismersz valahonnan? – kérdezte később, amikor fürdőlepedőikbe burkolózva már egymás mellett feküdtek a napozóágyaikon, és kánonban vacogtak. Hirtelen felhősödött el az ég, és támadt fel a szél.

Nem, nem ismerlek, dadogta a fiú, de hát te is tudod, érzed, kell tudnod, kell érezned… és elkeseredetten hunyta le a szemét, természetellenesen sápadt arcán nagy, vörös foltok ütköztek ki, reszketett, de még mindég nem mert a szemébe nézni, pedig ő kétszer is végigsimított a kezén, el-elkapta arcáról a tekintetét, majd hirtelen hozzáhajolt, megpuszilta az arcát, és erőt merítve e bizonyára sokszor elképzelt csókból, felállott, meghajolt, és halkan bemutatkozott. Rolf vagyok, mondta, és te? Én Irén. – Iréne, te görög vagy? – ámult el a fiú. – Nem, nem vagyok görög, magyar vagyok, erdélyi. – Transzilvánia, Drakula földje? – mosolyodott el Rolf. – A földje igen, és Drakula – nevetett ő – a vérszívó gróf, az éjszaka rettegett ura, a sötétség fejedelme, de gondolom, nem azért nézel olyan kitartóan napok óta, hogy a vámpírkirályról fecserésszünk?!

Nem, nem – hadarta Rolf, és újra elkapta a tekintetét az acáról. Látta, ismét beijedt, legszívesebben elfutna, ezért újra a keze után nyúlt. A fiú odaengedte a kezét, remegett, zavara nyugtalanító volt, főként azért, mert nem értette. – De akkor miért figyeltél? Miért néztél olyan eszelősen? Miért követtél napok óta? Mit akarsz tőlem?

Rolf elkapta a kezét, idegességében újra dadogni kezdett. – Szeretlek – mondta váratlanul, és újra halottfehér lett az arca. Mészfehér, jézusfehér, mint Doináé a ravatalon. – Szeretlek – ismételte meg, s hirtelen odahajolva hozzá, futó csókot lehelt az arcára. Majd megfordult, és bukdácsolva rohant el az erősödő szélben. Utána napokig nem jött az uszodába.

Ő nem tudta mire vélni a dolgot; ha szereti, tette fel magának a kérdést százszor is, miért marad távol? Elképzelte, hogy az erdőben, kedvenc tisztásán mezítelenre vetkőzve ellejti előtte Salome táncát; azt is elképzelte, hogy odaadja magát neki, ekkora rajongás ajándékot érdemel. De azután szégyenlősen megborzongott, nyugtalanította Rolf hiánya, egyre többet gondolt rá az esti összejöveteleken, a Dávid-társaság képzeletében pergő purparléin már napok óta ott hallgatott a fiú is, a mélabús Euzébiusz mellett, s áhítattal figyelte a csodálatosan éneklő Chiarát és az élet értelméről meditáló Raró mestert. De nem szólalt meg, s még Arlekinó gonoszkodó tréfáin sem nevetett. Áhítatosan ült a többiek között, és hallgatott. S szemét, akárcsak napokkal ezelőtt az uszodában, figyelmesen függesztette rá. Egy kutya hűségével és rajongásával nézte őt, s ez a többieknek is feltűnt. A fiatalember, nevetett Felix Meritis, szereti Irénét, a mi görög-magyar barátnőnket!… És te? – fordult váratlanul feléje –, te milyen érzéseket táplálsz a szívedben?!

Váratlanul zavarba jött, érezte, hogy lángol az arca, dadogni kezdett, szívverése felgyorsult, de ekkor, hihetetlen erőfeszítéssel, remegve szakította ki magát képzelete örvényeiből, és kezébe véve Tommyt, hűséges majmát, gondterhelten kérdezte: Rolfnak hívják, és szeret, mit szólsz hozzá? De a kis majom nem szólt semmit, csak fekete szeme csillogott, talán vidámabban is, mint máskor; láthatólag kedvére volt a dolog, nem tett ellenvetést…

Ő káprázó szemmel nyúlt el ágyán a szemsértő lámpafényben, s egyre önmagát és Rolfot látta az erdei tisztáson, amint egymással szemben állva vetkőznek, először a blúzát veti le, a fiú az ingét, szeme mellei láttán kerekre tágul, halálos sápadtság önti el, aztán szoknyájából is kibújik, s a remegő Rolf is kilép nadrágjából; egy mozdulattal szabadul meg utolsó ruhadarabjától, Rolf is követi példáját. Egymásra néznek, a fiú, ez a sovány görög isten reszketve áll, s ő nem tudja levenni szemét megmerevedő testrészéről, aztán feléje lép. Átöleli, de egyéb még képzeletében sem történik, mert nagy erőfeszítésekkel hessegeti el a látomást, s elszántan nyúl a padlóra lecsúszó könyv után. Kinyitja, és megint újult erővel olvasni kezdi Schumann rejtelmes élettörténetét, de Rolf arca, sovány, meztelen alakja, előremeredő dárdája, kutyaszeme állandóan feltűnik a sorok között. Áhítatosan-remegve öleli őt, a hasán érzi lüktető hímtagját, megfogva kezét óvatosan vezeti combjai közé. Nem, mondja a fiú, én ezt nem akarom, de már nincs megállás, a szerelem forró szele ragadja el őket; Rolf ott várakozik rá a Schumann-könyv indázó mondatainak zegzugos átjáróiban, de ő hiába igyekszik utolérni, már nem tudja, csak a hangját hallja egyre, szeretlek, Iréne, szeretlek, Iréne, azután ez a dadogó hang is távolodik, és egyedül állingál az erdei tisztáson, s csak egy mókus figyelő tekintetével találkozik, Rolf ismételten eltűnik, szertefoszlik, semmivé esik, hogy újra meg újra megképződjön előtte agársovány alakja.

Másnap, feladva tartózkodását, odamegy az öreg úszómesterhez, és Rolf felől érdeklődik.

Nem tudom, néz rá gondterhelten az öregember, bizonyára beteg, igen. Csakis ez lehet, hiszen máskor mindég itt van, mindennap, nem hiányzik soha, nincsen olyan nagy tehetsége az úszáshoz; megjósolhatom, bajnok biztosan nem lesz belőle, de igen kitartó. Különben miért keresi a kisasszony?…

Beszélni szeretne vele, von vállat, s érzi, hogy elvörösödik. De az öregember kedvesen jegyzi meg: ha meglátom, szólok neki.

Még elmúlik néhány szeszélyes és lázas nap, egyre többet gondol Rolfra, nem tudja elhessegtetni árva kutyaszemét – a fiú végleg bevonul a filiszteusokkal darab idő óta még lázasabban hadakozó Dávid-szövetség tagjai közé, s az összejöveteleiken együttérzően hallgatja a merész, szenvedélyes Floresztán áradozásait, borongó álmodozásait egy szebb és jobb világról. Igen, mindannyiunkat végtelen vándorutakra hívja Floresztán, a messzeségbe, idegen tájak és emberek, arabeszkek és várkastélyok, mecsetek, tengerek, sivatagok felé, a kék virágok rejtélyes erdeje felé, a fénybe és a mámorba, mert itt, csakis itt találhatjuk meg önmagunkat, magyarázza zengő hangján, itt és csakis itt békülhetünk meg önmagunkkal. Az úton, hiszen már a nagy Cervantes is megjósolta volt, hogy az út mindég jobb, mint a fogadók, régi mesékből integetnek felénk barátaink, menni kell, menni, menni!… Aki megáll, az elveszett, aki lemarad, az halott ember…

Háború lesz, mondja komoran Günther a reggelinél, lágy tojását kanalazva, s Anna sóhajt, azért talán mégsem, de az lesz, erősködik a férje, és izgalmában feldönti a teáscsészét, s ő a terjedő, szeszélyes arabeszkekre emlékeztető foltjait figyeli az abroszon, s hirtelen ott találja magát a foltok között, egy ösvényen. Süt a nap, dermesztő fénybe vonva a tájat, távolabb ott komorlik a teásfindzsa, ez a magas és rémisztő hegycsúcs, s ő érzi, ha törik, ha szakad, el kell érnie addig a csúcsig, mert Rolf a többiekkel együtt ottan vár rá, s szinte hallani véli a szenvedélyesen daloló és a szerelem mindent elpusztító hatalmáról éneklő Chiarát. S hiába jelennek meg körülötte az abrosz végtelen mezején a német tankok, Germánia dicsőségéért szállva harcba, és hiába masíroznak a Führer csizmás, fekete ruhás elitalakulatai, tudja, őt már az esetlegesen mégiscsak megkezdődő háború sem tántoríthatja el, neki igenis el kell érnie a teásfindzsa-hegyet, hiszen egy tisztáson, a titokzatos forrás mellett, amelyben ott zubog-bugyborog-fortyog az élet vize, ott vár rá Rolf, kutyaszemét alázatosan rászegezve kezdi mondani a titokzatos verset, amelyet Günther rongyossá olvasott, öreg Schumann-könyvében talált. Egy elsárguló lapon, nehezen olvasható kézírással tündökölt; szerencsére a szerző fel volt tüntetve, germán precizitással, ami természetesen nagybátyját is jellemezte, hiszen ő, csakis ő írhatta le távolodó diákkorában ezt a szöveget. Rögtön elment a városi könyvtárba, hogy kikölcsönözze Rilke néhány kötetét, de csak hosszú, tétova, már-már reménytelennek tűnő keresés után találta meg az Einsamkeit című verset.

Igen, ezeket a tébolyító sorokat kezdte mondani Rolf a forrás mellett, s minden sorral ledobta egy ruhadarabját. Amíg ott nem állt előtte meztelenül, mint egy sovány görög isten.

Az őrnagy arca váratlanul felragyogott, és mondani kezdte a sorokat, átszellemülten s dadogva, mint aki nem tehet mást:

Die Einsamkeit ist wie ein Regen.
Sie steigt vom Meer den Abenden entgegen;
von Ebenen, die fern sind und entlegen,
geht sie zum Himmel, der sie immer hat.

A szakasz utolsó talányos sorát, elfulladva a konyaktól vagy az érzelmek rohamától, már együtt mondták, és tekintetük összekapcsolódott:

Und erst vom Himmel fällt sie auf die Stadt.

Kipirulva hallgattak el, kerülve egymás tekintetét.

Ez a vers mindég nyugtalanította őt, s mikor 1961-ben (amikor János még raboskodott) végre magyarul is megjelentek Rainer Maria Rilke versei, megvásárolta a kétkötetes gyűjteményt, és idegesen kereste a Magány című verset, amelyet ráadásul egy híres magyar költőnő fordított, aki – nyomozott is utána – Isten kifogyhatatlan kegyelméből majdnem egyidős volt vele.

A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
a síkságról, mit titkon tart a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.*

Sokáig hallgattak akkor, a férfi gondosan újratöltötte a poharakat, ittak, majd elmesélte furcsa találkozását Rolffal, aki az uszodából eltűnt ugyan, de rejtélyes módon tudomást szerezve távozásáról, virággal, vörös rózsával a kezében jelent meg az állomáson. Odament hozzájuk, elnézést kért nagynénjétől s a meghökkent Günthertől, és remegve nyújtotta át a rózsaszálat, s átadott egy bőrbe kötött, vaskos füzetet is, amelybe, mondotta dadogva, mindent leírt, s amire ő megszólalhatott volna, megfordult, és szinte futva tűnt el a forgatagban.

Hát ez ki volt? – nézett rá kíváncsian Anna. Günther nem szólt, de hosszan nézett a tömegben siető, de még jól követhető Rolf után, s megcsóválta a fejét.

Már a vonaton elkezdte olvasni, szinte lázasan az izgalomtól és a kíváncsiságtól, Rolf feljegyzéseit; künn lassú, szeptemberi eső permetezett, mintha Rilke csodálatos versének nyugtalanító látomása kelt volna életre, az az örök és elállíthatatlan zápor. „Ma megláttam őt – kezdődött a napló –, s úgy éreztem, azóta ismerem, amióta megszülettem, pedig bizonyosan ma láttam először. Ő is magányos, mint én, egyedül van, s nagyon szomorú. Vajon mi bánthatja?…” Ő megborzongott, hiszen most láthatta először önmagát egy másik ember szemével, aki ráadásul nem is titkolta, hogy rajong érte, s ez furcsa volt, vonzotta és taszította egyszerre…

Anna – aki vele utazott Kolozsvárra – hökkenten kérdezte: de hát ki ez a fiú?, mire ő elpirosodva válaszolt: egy uszodai hódolója. Majd utánanézek, jegyezte meg tűnődve nagynénje, s újra elmerült az ölében tartott Márai-regényben. (Válás Budán, olvashatta ő a címlapról, amikor nagynénje kiment a toalettre…)

„És nem kérdezett semmit?” – kérdezte érdeklődve az őrnagy, és megcsóválta a fejét.

Ő tagadóan rázta a fejét. Nagynénje – noha minden valószínűség szerint kíváncsi lehetett arra, hogy ki lehet szeretett unokahúga titokzatos rajongója, és arra is, hogy miket írhat a naplójában róla – visszafojtotta kíváncsiságát, és tüntetően olvasta a Márai-regényt. Günthert is mindég idegesítette Anna vélt zárkózottsága, hidegsége, de ő direkt ezért kezdte egyre jobban megszeretni nagynénjét. Nem szólt bele soha az életébe, nem igyekezett soha semmiben befolyásolni őt, nem is kérdezett és nem is tanácsolt soha semmit, csak akkor, ha kikérte a véleményét. Tiszteletben tartotta az ő köreit, és ez több volt, mint tapintat. Figyelmesség volt, s egyúttal a másik ember szuverenitásának, autonómiájának tisztelete is. A szeretet.

Ezért azután egyre többet beszélgettek, őt Anna tartózkodó, mégis szeretetteljes figyelme bűvölte el, s feleslegesen sokszor gyerekes részleteket is elárult önmagáról azon a szeptember eleji utazáson, azonban a szemerkélő esőt figyelve a vonatablakból úgy érezte, mégiscsak tartozik annyival nagynénjének, hogy Rolfról beszéljen neki.

Ketten ültek a fülkében, s ez a tény nagymértékben megkönnyítette a vallomást. Anna letette a Márai-könyvet, és figyelmesen nézett rá. Azt mondta, szeret? – fintorgott, és nem is beszélgettek, mert miután elárulta, félelmét legyőzve végre, hogy szeret, messzire elkerült, az uszodába se jött emiatt?! Érdekes, romantikus, bűbájos. Anna nevetett, de melegen, egyáltalán nem sértőn, s tétován simított végig a haján. S ő, ő érez-e valamit? Kíváncsiságot inkább, füllentette, és sóhajtott. És nyilván mélységes sajnálatot is, hiszen ez a szegény pára a naplójában is arról ömleng, hogy mennyire szereti őt, a tartását, a tartózkodó természetét és a kecses mozgását, mert – írja! – úgy mozog mindég, mint egy gazella, de nem, nem, inkább mint egy leopárd.

Most gazella vagy leopárd? – nézett rá nagynénjére, és hirtelen nevették el magukat, boldogan, felszabadultan – és, folytatta ő könnyeit törülgetve, javasolta azt is, hogy levelezzenek, és a címét is megadta.

Hogy hívják? – komolyodott el hirtelen nagynénje, és ő némán nyújtotta feléje a bőrbe kötött füzetet, amelynek első oldalán ott állott a fiú neve. S a nagynénje arca hirtelen komorult el. Csak nem a tábornok fia? – dermedt meg, s még Budapestről – kiszálltak néhány napra, megszakítva utazásukat – felhívta távbeszélőn Günthert, hogy érdeklődjön, s hamar kiderült, nagybátyja már este telefonozott, hogy hódolója tényleg egy harcias, nagyszájú, fényes karrier előtt álló SS-tábornok legkisebb fia.

Ez a tény, hangsúlyozta Anna, egészen más megvilágításba helyezi az egészet. A Rózsadombon sétáltak, a visszasütő nap eszméletlen fényében nézték az elúszó villákat és kerteket, s nagynénje hirtelen feléje fordulva, aggódva kérdezte: érzel valamit iránta?

Mondottam már, hogy csak kíváncsiságot és sajnálatot – magyarázta ő. – Egyre előttem van, amint az uszodában kutyatekintetével követ. – Felejtsd el akkor, hátha nem lesz nehéz – sóhajtott lemondóan nagynénje, s ő igyekezett megfogadni tanácsát és nem gondolni Rolfra. Egy levelet is írt neki, hidegen közölte vele, hogy fellobbanását annak tartja, ami, egy szertelen s élénk fantáziával megvert-megáldott kamasz képzelgésének, s azt tanácsolta tizenhat esztendeje minden megfontoltságával, hogy felejtse el, de a fiú postafordultával válaszolt, őrülten szereti, írta, és ömlengve vallott érzéseiről és álmairól, melyeknek főszereplője a királylány, a titokzatos görög-magyar leány, Iréne, azaz ő…

Elpirosodva olvasta újra meg újra el a levelet, s hirtelen képződött meg előtte Rolf hűséges kutyatekintete. Látta, amint álmai tisztásán áll meztelenül, és rajongva nézi őt. Megborzongott, de nem válaszolt – akkor még nem. Hódolóját ez az elhanyagolhatatlan tény a legkisebb mértékben sem zavarta, naponta érkeztek rajongó és ömlengő levelei. A hetedik vagy a nyolcadik után megsajnálta, és válaszolt.

Igaz, akkor már egyre többször jelent meg képzeletében, nem tudott szabadulni tekintetétől és alakjától.

Így kezdtek el levelezni, de azután már csak egyetlenegyszer találkoztak, 1938-ban. Akkor ő nem utazhatott Münchenbe, a híres őszi népünnepélyre, az Oktoberfestre időztették a találkozót, ez a nap élete egyik legboldogtalanabb napja lett; akkor már tudta, hogy nem szereti Rolfot, és szinte semmiben sem értenek egyet… De többé nem találkozhattak, a sors más és más utat jelölt meg számukra. A következő évben a nácik lerohanták Lengyelországot, a háború miatt ő nem utazhatott Münchenbe. Azt tervezték, hogy a híres októberi majálison majd újra találkoznak, de sajnos erre sem került sor. Rolf utolsó levelében rajongva írt Hitlerről, minden németek nagy vezetőjéről, s megvallotta, döntött: önkéntes lesz, elmúlt már tizennyolc esztendős, harcolni akar az újra felívelő német dicsőségért.

Ez volt az utolsó levele, s csak néhány év múlva tudta meg, hogy még az orosz támadás első heteiben esett el, valahol Ukrajna széljárta mezőin. De mivel erről hosszú ideig nem tudott, az ő képzeletében a rejtélyes Dávid-szövetség egyre tartalmasabb, színesebb és vonzóbb összejövetelein továbbra is rendszeresen jelen volt; ült a sarokban, hallgatott, hálás kutyaszemét rászegezve. Akkor határozta el, hogy regényt ír Schumannról, de már a medicina is kezdte érdekelni. A gyógyítás lassan elfeledtette Rolfot, s egy őszi napon, amikor Máriskóval venyigéket, gallyakat égettek a kertben, nézte a lángok közül felkunkorodó ágakat, és váratlanul látta meg az egyenruhás Rolfot, aki szigorú tekintettel, kissé tartózkodva nézett vissza rá. Ő könnyek nélkül, hangtalanul sírt, s eltemette a szívében, noha akkor még nem tudta, hogy elesett a bizonytalan germán jövőért. Karesz, első férje kezdettől fogva müncheni hódolójára emlékeztette rajongásával és reá függesztett, rendületlen hűségről tanúskodó kutyatekintetével. De csak igen-igen későre jött rá, hogy a látszat néha csal. Mindenesetre emberben nem csalódott még akkorát, mint benne. Igen, végeredményben sajnálatból ment hozzá, SAS-behívót kapott a szegény flótás, akkor már értesült Annától Rolf haláláról is, s amikor Karesz váratlanul megkérte a kezét, nevetve mondott igent. Ott ültek a New York kávéházban hármasban, nagyapja, a fiú és ő, valószínűleg János is ott sörözhetett akkor valamelyik szomszéd asztalnál, és akkor láthatta őt először. Máig sajnálja, hogy ő akkor nem vette észre, nem észlelte figyelmesen rajongó tekintetét sem; kár, egészen másként alakulhatott volna az életük, ha észreveszi akkor…

Az őrnagy kortyolt a poharából, és váratlanul elmélázva jegyezte meg: a brácsa, igen, a brácsa, Günther müncheni lakása ebédlőjében, a sarokba támasztva, amint ívelt nyaka csillog a fényben, s rejtelmesen, titokzatosan hallgat, s néha, holdvilágos éjszakákon meg-megzendül egy húr, mintha titokzatos szellemkezek szólaltatnák meg…

Honnan tudja ezt? – néz kutakodva elábrándozó vendégére, s az őrnagy sóhajtva vallja be, hogy náluk is volt gyermekkorában az ebédlő sarkában egy brácsa, az ő édesapja is szenvedélyesen zenélt, s ő is rajongott gyermekkorában Schumannért, elsősorban a Rajnai szimfóniáért és az A-moll zongoraversenyért… Igen sok véletlen egybeesés van az életükben, ezért is hallgatta olyan szenvedélyes érdeklődéssel a nagyságos asszony vallomását, és természetesen azért is, mert…

De nem tudta befejezni, mert ezúttal tényleg hallották a kapu előtt fékező kocsi kerekeinek semmivel össze nem téveszthető surrogását. Csapódott az ajtó, nyílott a kapu, Emil léptei csikorogtak a kavicson, s hamarosan az ajtóban is megjelent. Kutakodva nézett rájuk s a félig kiürülő konyakosüvegre, s fanyarul jegyezte meg, látja, nélküle sem unatkoztunk, aztán vendége felé fordulva tette hozzá, sajnos, elszólította a kötelesség, nézze el ezt neki az őrnagy elvtárs!…

Ő azonnal feláll, elnézést kér, egyenes derékkal, minden lépésére ügyelve megy át a szobájába, még hallja, amint a tiszt szárazon jegyzi meg, ó, semmi gond, jól elbeszélgettünk a nagyságos asszonnyal, ügyész elvtárs, s akkor már tudja, felesleges volt képzelődnie, gyanakodnia, itt nem volt semmiféle megegyezés, nincs semmi ellene irányuló összeesküvés… Puhán csukja be maga után szobája ajtaját, s végigvetődve heverőjén fulladozva kezd el sírni.

– De hát miért? – szólal meg tétován János. A szőlőben sétálnak, újra diadalmasan süt a nap, felszárítva a leveleken és a fürtökön gyöngyszemként csillogó esőcseppeket.

Hát nem mindegy? Csak!… Talán mert egyedül érezte magát, talán mert kilátástalannak találta az egészet, amibe önhibáján kívül, ismételten belekeveredett! Mibe kavarodtam bele megint? – tette fel a kérdést félhangosan, könnyeit törülgetve. Egyáltalán, volt értelme, hogy ennyire kiadta magát egy idegennek? Egy katonatisztnek? De ugyanakkor a férfi figyelmes arca is felrémlett előtte, látta megnyugtatóan hideg kék szemét, amelyben időnként eszelős, sőt annyira nyugtalanító vörös lángocskák villantak fel, hogy kihunyjanak megint. Borzongott.

– Tényleg, még mindig nem érti, hogy miért ment végeredményben férjhez Kareszhez? Csak szánalomból? Vagy mert Rolfhoz, első szerelméhez hasonlított? Vagy tetszett is neki?

Talán, hogy megérthesse, az előbb idézett Rilke-vers második részét is el kellene mondania, mered maga elé, és sóhajtva kezdi el:

A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messzehagyja párját;
s mikor kik egymást gyűlölik s utálják,
egy-ágyban, együtt, egy párnán alusznak:
a magánnyal a hűs folyók elúsznak…

Igen, legyint fáradtan a nő, ezt a részletet érzékeimmel, minden idegszálammal éreztem, és megértettem a férjemmel együtt töltött „szerelmes éjszakákon”, hazatérése után…

– És addig?

Esküvőjük annak idején egy keddi napon volt, mindössze három napra korlátozódtak mézesheteik, az egészből csak a mérhetetlen csalódásra emlékezett, és az undorra, amit Karesz igyekezete, simogatásai, egész ellenszenves lénye váltott ki belőle. Igen, már akkor undorodott a „férjétől”, a szagától, a bohóckodásaitól, a kedveskedéseitől. Csak külsőleg emlékeztetett halványan Rolfra, belsőleg nem… Önző volt és durva, noha igyekezett nem mutatni. Nagyapja, Karesz eltávozása után, még az állomáson kutakodva nézve az ő karikás szemébe, kételkedve kérdezte meg, biztos vagy benne, kislányom, hogy jól választottál?! Ő a legszívesebben az öregember mellére borulva szeretett volna sírni, de sértetten és gőgösen válaszolta, persze, a lehető legjobban, hát van még egy ilyen fiú, mint Karcsi? De a lelke mélyén ő is meg volt győződve arról, hogy meggondolatlanul, talán szánalomból, talán feltűnési viszketegségből, talán kíváncsiságból jóvátehetetlen hibát követett el. Amit elég nehéz lesz helyrehozni. A vonat mindenesetre kigördült az állomásról, s megkezdődött furcsa özvegységének hőstörténete. Kapott még néhány lelkesen rajongó, de alapjában véve semmitmondó tábori levelezőlapot, aztán egy hivatalos, szűkszavú értesítést arról, hogy a férje eltűnt a Don-kanyari visszavonulásnál. Ennyi állott a hadügyminisztérium hivatalos közleményében. Ki tudja – jegyezte meg nagyapja szárazon, talán mindkettőtöknek jobb lesz így. De hát? – meredt ő rá, most már meghalt, vagy nem halt meg? Nagyapja legyintett. Ha túlélte – amire az orosz télben kevés az esély! –, akkor hadifogságba esett, s ismerve az orosz hadifogolytáborokban uralgó viszonyokat… Nem fejezte be a mondatot, legyintett, és újra újságjába temetkezett. Ő szomorúan nézte Tommyt, Rolf után Karesz – akiért nem kimondottan rajongott ugyan, de akkor is –, nem sok ez egy kicsit?… Tommy fekete szeme kifejezéstelenül csillogott a lámpafényben. Ő arra gondolt, hogy férje – furcsa volt így emlegetni, de félt, ha úgy nevezi gondolatban is, hogy a volt férje, mintegy szentesíti halálát –, aki örökké fel volt dobva, örökké vigyorgott, bohóckodott, hahotázott (legtöbbször ő röhögött elsőnek saját ostobácska viccein is), már nem él, elszontyolodott. Őt nem kívánta, de a halálát sem. Lelke mélyén már akkor elgondolta, hogy ha valami csoda folytán túléli a visszavonulást a negyvenfokos hidegben, és a hadifogolytábort, úgyis elválik tőle, senki nem kényszerítheti, hogy olyan férfival éljen, akit nem szeret, sőt, akitől viszolyog, akinek puszta jelenléte is idegesíti, s érintése undorral tölti el. De most, ahogy elképzelte, amint véresen fekszik a havon, és varjak köröznek fölötte, megborzongott. Varjak és hollók, akik hamarosan kivájják a szemét is, egyelőre persze még csak állórepülnek a tetemek felett, árnyékuk mozdulatlan testére vetül, és a szikrázó havon olyan lesz, mint egy el-elmozduló árnyékrajz. Vacogtak a fogai…

– Úgy érezte, hogy Karesz már nem él?

Nem. Tulajdonképpen nem érezte sehogy. De az évek során soha nem gondolt rá úgy, mint ahogy egy halottra gondol az ember. Egy halottra, aki történetesen a férje, akit nem szeretett ugyan, de aki, ha néhány nap erejéig is, mindenféleképpen része az életének… Ellenkezőleg, a háború alatt és után egyre többször gondolt arra a nyugtalanító lehetőségre, hogy mégis valamiképpen megúszta az egészet, és él. Ez nagyapja halála után is egyre többször felrémlett benne. Igen, mondotta többször is Máriskónak, Karesz él, és hamarosan hazatér, és akkor döntenie kell, hogyan is legyen tovább… De hát miért? – csóválta a fejét Máriskó, akinek ébenfekete hajában már megjelentek az első sunyi fehér szálak is… Mert nem szeretem, döntenem kell, hiszen úgy, „mint férj és feleség”, már nem élhetünk, az érintését sem bírnám elviselni, nemhogy… Nem folytathatják ott, ahol a férje gyors bevonulása után abbahagyták, higgadt le, ahol annyiban maradt bizarr közös életük. Nem felel meg a fiatalúr ágyilag? – értetlenkedett Máriskó, de ő erre már nem is válaszolt, mosolygott, és énekelni kezdte a tőle tanult székely nótát: este van, szürkül , tűzhelyedet seperd , mert nem tudod, ki jön , mert nem tudod, ki jön Hát ha nem akarsz beszélni róla, vonta meg a vállát Máriskó, ne beszélj, de ő nem kapta fel a vizet, énekelt tovább… Ha arra gondolt, hogy Karesz tényleg hazajön, és a világ legtermészetesebb módján akarja, már az első éjszakán, birtokba venni őt, ahogyan férj a feleségét, kiverte a hideg, lúdbőrözni kezdett, émelygett az undortól. Máriskó szörnyű halála után…

– Hogyan halt meg? Ezt még nem mesélte!

Máriskót a pince lépcsőin erőszakolták meg részeg szovjet katonák, miközben ő egy hordóban kuporgott a félelemtől félájultan, s hallotta a kétségbeesett, segélykérő kiáltozásait és sikoltozását, majd hallotta a lövéseket is. Később, amikor kimerészkedett, mert a zajok megszűntek, s a dicsőséges Vörös Hadsereg felszabadítói továbbvonultak, ott találta az egyetlen emberi lényt, akit szeretett, s akihez ragaszkodott, aki nevelte, vérbe fagyva, lemeztelenített alsótesttel, már kezdett kihűlni, de fekete szeme nyitva volt, s hiába akarta lezárni, makacsul újra meg újra felnyílt, s vádolón meredt rá…

– Ezt nem érti?

De hát miatta halt meg, őt akarta megmenteni az orosz bakák erőszakoskodásaitól. Feketére pingálta arcát korommal, gondolta, megtévesztheti a felszabadítókat, de nem így történt. Halálát soha nem tudja megbocsátani magának, végül is úgy szerette, mint a második anyját. Vele volt élete minden nehéz s minden boldog pillanatában, s nagyapja halála után végeredményben a Németországban élő Annán kívül – akiről nem voltak hírei, nem tudta, él-e, hal-e – már élő rokona sem volt… Máriskó makacsul újra meg újra kinyíló szemébe nézve sem tudott másra gondolni, csak a „férjére”, s a temetése után – a kertben földelték el, Doina édesapja, a teljesen megőszült és megrokkant román ügyvéd ásta meg a sírt – úgy érezte, végképp magára maradt. Az ügyvéddel és a szakácsnőjével, a felsőboldogfalvi asszonnyal álltak a kis fakereszt előtt, amelyet ugyancsak az ügyvéd úr tákolt össze, és énekelték teli tüdőből, hogy tebenned bíztunk eleitől fogva… Majd egy másik zsoltárt is elénekelt a Máriskót igen kedvelő, már őszülő asszony, aki annak idején Doinát és őt avval rémisztgette, hogy a házuk falában egy kereskedő meggyilkolt és befalazott özvegye nyugtalankodik szeles éjszakákon, amikor úgy sír a szél, mint egy részeges kintornás a felesége temetésén, s a szélkakasok bosszút forralva csikorognak a tetőn, néha hallani az aszszony sikoltozásait, nyögéseit, jajgatását a falból. Azt énekelte Rebeka néni, könnyes szemmel, hogy:

Kegyelmezz meg nekem, én Istenem,
Mert az ember igen kerget engem,
Nagy hatalommal támad ellenem,
Hogy engem elejthessen.
Sok ellenségim háborgatnak szörnyen,
Elszánták, hogy bényeljenek hirtelen,
Úristen, én ilyen nagy félelemben
Benned reménységem! **

Mindhárman elsírták magukat, a fiatal pap, akit a kolostorból hívtak el, késve érkezett, dadogva, idegesen beszélt, s állandón forgatta a fejét, maga köré tekingetett, mintha keresett volna valamit. Rebeka néni a végén még elénekelt egy zsoltárt. Az erősödő szélben már hópelyhek kavarogtak a levegőben:

Miért vetsz minket így el, Úristen?
Mire haragszol miránk örökre?
Miglen gerjed fel haragodnak tüze
Juhaidnak nyájára ily igen? ***

A reszkető, könnyes szemű, öreg román ügyvéd elővett egy üveg pálinkát, poharakat, és töltött. A fiatal pap is elfogadta, amikor megtudta, hogyan is halt meg Bara Máriskó (akiért az imént imádkozott, s arca sem rezzent, amikor a kezdetleges kereszt előtt egy öregedő asszony református zsoltárokat énekelt), kipirult a dühtől, és indulatosan mondta: ki mint vet, úgy arat. Őt láthatólag nem jellemezte a Lukács apostol által hirdetett keresztényi megbocsátás, elmondta azt is, amikor a pálinkától kipirult az arca, és beszédesebb lett, hogy a dicsőséges Vörös Hadsereg katonái a kolostort is feldúlták és kirabolták. Amire visszaindultak a város felé, már nagy, elő-ázsiai pelyhekkel havazott. Kétszer is igazoltatták őket különféle civil ruhás járőrök s egyszer katonák is, de a Doina apja írást mutatott fel, s meghunyászkodva kotródtak el… Elgondolta, hogy a hódítókkal, akik továbbhömpölyögtek a német hadsereg nyomában nyugat felé, hamarosan megérkezhet Karesz is, soványan, de vigyorogva, és elhatározta, hogy már az első találkozásuk alkalmával, a viszontlátás pillanatában közli vele, hogy tévedés volt az egész, és a legjobb lesz, ha elválnak, már képtelen lenne vele élni.

– Ahhoz képest sikoltva és örömkönnyeket hullatva vetette magát a nyakába…

Hát igen, sóhajt Irén, megsajnálta. Néhány hónappal az államosítás előtt, az új világ hajnalán, negyvennyolc tavaszán érkezett meg. Amikor meglátta, úgy érezte, embertelen lenne most azonnal megmondani neki. A szánalma erősebb volt, mint a viszolygása és az undora, s még néhány hétig együtt is maradt vele, de közben rájött, tényleg nincsen más megoldás. Ezt azonnal be kell fejezniük. Lehetetlen és mindkettőjük számára csak megalázó helyzeteket kreál a további együttlétük. Közben találkozott Jánossal a kórház folyosóján, és bement utána a zuhanyozóba. Akkor már döntött: őrá cserélte a megvetett Kareszt. S pontosan ez a tény, János megjelenése az életükben hívta elő a megsértett exférje dühét. Talán ha akkor hagyja el, amikor még nem volt senkije, belenyugszik. Talán ha rögtön hazatérése után közli vele, hogy kész! vége!, nem képes megszokni, nem szereti, soha nem is szerette, házasságuk egy szeszélyes kamasz lány bizarr ötlete volt, és beadja a válókeresetet, a hirtelen szabadságtól megmámorosodó Karesz simán bele is nyugszik az elvesztésébe, és fütyörészve kezd új életet. De a tény, hogy ő – legalábbis így hitte Karesz – egy másik férfiért hagyja el, ráadásul egy volt bajtársáért, a kelleténél jobban felkavarta, és halálosan megsebezte eredendő hiúságát. Ezért nem is akart elválni, ezért igyekezett, ahol csak lehetett, keresztbe tenni nekik, megnehezítve közös életüket. Pedig, s ezt furcsa módon ő is bevallotta, Jánostól igenis tartott, ismerte a nehéz székely természetét. De mégis…

– Egyszer elkaptam a kórház folyosóján, s megragadva mellén a köpenyt, a falhoz szorítva sziszegtem az arcába, ha nem fejezi be, szétverem azt a sima és hazug pofáját. Akkor a félelemtől dadogva mindent megígért, de már másnap feljelentett az igazgatónál, aki valamiért kedvelt engem, s elolvastatta velem a kézzel írott és aláírt feljelentését, mielőtt eltépte volna. Azzal vádolt, hogy a lágerben is a fasisztákkal barátkoztam, s ma is összeesküvést szervezek a népi demokrácia ellen.

Erről semmit sem tudott, sóhajt a nő. Ő akkor már egyáltalán nem is beszélt Karesszel. Sem senkivel Kareszről. Őt akkor már egyáltalán nem érdekelte volt férje. Ha nem válik, hát nem válik, neki aztán igazán mindegy volt, s miután exférje disszidált (nem jött haza egy párizsi kongresszusról, ahová minden kapcsolatát latba vetve elintézte, hogy kiküldjék, s hamarosan tovább is utazott Amerikába, az öreg kontinensen nem érezve biztonságban magát), és egy ügyvéd ismerőse elárulta neki, hogy ezután „hivatalból” elválasztják majd áruló férjétől, megnyugodott, és többé nem is gondolt rá. Volt egyéb dolga elég. Furcsa dolgok jöttek, ismerősei, kollégái jelentékeny része – ha magánbeszélgetéseken egyesek még óvatosan véleményt nyilvánítottak is „ezekről”, szétnézve a szobában, mintha kerestek volna valamit – lelkesen csatlakozott a többségi kórushoz, teli szájjal szidva és mocskolva az osztályellenséget. Igen, orvos kolleginái és kollégái tömegesen adták be a derekukat, és kezdték nagy pofával hirdetni a szép új világ szép új igéit. Kollektív téboly uralgott a lelkeken, az eufória és a félelem bizarr egyvelege. És ebben a megbolydult világban – a kor veresebbik arcával szemben – akartak ők boldogok lenni!…

*Nemes Nagy Ágnes fordítása.

**56. zsoltár.

***74. zsoltár.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.