Archívum

Hajnali sötétben

In memoriam Tömörkény István
Sturm László
2005. szeptember

A Nap Kiadó In memoriam és Emlékezet sorozata az adott szerzőtől módjával, a róla szóló irodalomból bőven válogatva hozza közel az egyes életműveket az olvasóhoz. A körülbelül a félszázadik könyvnél tartó sorozatok egyik utóbbi darabja – kivételesen, de folytatást ígérően – olyan íróval szembesít, akinek munkássága jócskán viszszanyúlik a XIX. századba.

Tömörkény kismesterként van elkönyvelve. Írt pedig legalább ötszáz (de talán ezer) oldalnyi remekmívű novellát, amelyeket ráadásul egyvégtében olvasva sem ununk meg, így aztán könnyű lenne őt újra (és újra) fölfedezni. Elbeszélései az újságigényekhez igazodnak, tárcaterjedelműek, átlagban négy-öt oldalasak, ötszáz–ezer oldalra tehát száz–kétszáz kiemelkedő alkotás fér. Ami viszont már nagymesteri norma. Nem a beskatulyázás a fontos, a végleges értékelés folyamatos felfüggesztése azonban jelzi, hogy a magyar irodalom egy máig zavarba ejtő, sajátos alakjáról van szó. Másoknál is keverednek a stílusok (Tömörkény esetében Baránszky-Jób az impresszionizmus, Bori Imre a naturalizmus mellett érvel meggyőzően), mások is használnak tájnyelvet, vagy érvényesítik egymáshoz kapcsolódva a külső és a belső nézőpontot. Tömörkény különlegessége inkább abban áll, ahogyan a közegismeret szinte észrevétlenül irodalommá válik. Maga az író is erre irányítja a figyelmünket: „A sajátos észjárás, gondolkozás, cselekvés, szokások, a külső nép beszédében szinte elrejtőzve élő régi magyar szókincs […] összekapaszkodásban a megváltozott és a megváltozásában is folyton változó újfajta élet küzdelmeivel: egy nagy darab láthatatlan tintatartó az, amibe ha az események és életsorsok följegyzője beleüti a tollát, mindig marad a toll hegyén valami.”

Halálakor a Nyugat nagyságai is fejet hajtanak előtte, pedig folyóiratukba sohasem írt. A – részben talán a kegyelet is diktálta – teljes elismerést Ady próbálja leszállítani egy szerinte reálisabb szintre: „a megkomponálás művészete nem adatott meg neki, s minden filozófiája mellett az egészen nagy író felelőssége. Holott írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar, s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert. Ezt az irodalmi regionálizmust vetettem valamikor a szemére.” Itt röviden meg van fogalmazva mindaz a kifogás, ami Tömörkény művészetét érni szokta.

A szakmai kifogások nem sokat nyomnak a latban. Legtöbbször a szerkezet esendőségét kifogásolják: Schöpflin egy 1909-es kritikájában „a stílusban néha érezhető nehézkességet” teszi szóvá, Vas István a tömörkényi irály kockázatát az érzelmesség és a kedélyeskedés iránti hajlamban látja. Kétségtelen, hogy az író néha beleesik ilyen hibákba, de művei nagy tömege mentes tőlük, és az alkotó rangját az utóbbiak jelölik ki. Egy szerkezeti sémára azonban ki kell térni, mivel az a novellák túlnyomó többségét jellemzi. Az elbeszélő általában maga viszi a szót, el-eltűnődik különböző dolgokon, néprajzi jelenségeket ismertet, és csak ezután – sokszor csupán az írás közepe táján – bukkannak föl a tulajdonképpeni szereplők. Némelyek ezt érezték eleve aránytalannak (talán Ady is?). Az olvasót azonban nem zökkenti ki a látszólagos köntörfalazás, sőt, becsalja a mű világába. Csűrös Miklós fedi föl a szerkezet jelentését: azért a hosszú, töprengő bevezetés, és azért marad a rákövetkező történet „csattanója” többnyire hangsúlytalan, mert az elbeszélések mindig egy-egy evidenciaszerű létigazságot elevenítenek föl egy észjárás logikáját működtetve. (Közbevetőleg: vajon miért nem szerepel Csűrös 2001-ben megjelent írása a kötetben? Egyáltalán, 2000 utánról csak egyetlen szöveg van: ilyen régen le lenne zárva a kézirat? Vagy az összeállító – Lengyel András – nem találta elég érdekesnek az újabb szakirodalmat?)

Az író regionalizmusa kétségtelen tény, és nagy nyeresége Szegednek és környékének. De talán akadálya az igazi nagyságnak? Egy táj, egy korszak és egy társadalmi osztály (alapvetően a parasztság): nem szabja-e mindez túl szűkösre a korlátokat? Ady azt sugallja, hogy a kisvilágból nyert belátások nem alkalmasak arra, hogy átfogják az egészet, fölemelkedjenek az egyetemesség szintjére. A Hamvas Béla-i fogalmak segítségével talán úgy fogalmazhatnánk meg ezt a kételyt, hogy Tömörkény egy géniuszra figyel kizárólagosan, és ezért problémátlanabbnak mutatja a világot – illetve ami itt fontos belőle nekünk: a magyarságot –, mint amilyen az valójában. Hiába tárja föl a részt, az egészre nem vihető át az ebből nyert modell, mivel a magyarság épp a különböző modellek ötvözése (vagy feszültsége?). Hamvas Öt géniusza adhatja tehát az egyik kulcsot Ady már idézett és most következő fejtegetéseihez: „A szegedi magyart pedig, gondolom, érzem, s mondják, senki úgy nem látta és rajzolta, mint Tömörkény István. Ebben szinte kártékonyan nagy az ő művészete, mert a külföldi, sőt a tájékozatlan városi magyar generális magyar típusnak fogadja el Tömörkény szögedi embörét. Pedig a bretagne-i vagy normandiai és a délfrancia franciák között van csak olyan temperamentumi különbség, mint különböző vidéki magyarok között.” A regionalizmus tehát kétségtelenül vet föl a nagyság lehetőségével kapcsolatos elvi kérdéseket, legalábbis a magyarság viszonylatában. Másrészt a kérdésre korántsem egyértelmű a válasz. Megint Csűröst érdemes idézni a másfajta (?) megközelítés felvillantására: „A gondolkodásmód, az ítélet- és fogalomalkotás mikéntje érdekli, ennek kongeniális megfigyelője és jegyzőkönyvírója; az észjárás pedig mindig helyhez kötött, »regionális«, de tartalmaz egyetemes elemet is, magyart, parasztit, emberit.”

Mikor válik naggyá a regionális? Ha minden régió egymás mellett tud fejlődni, és természetes önkéntelenséggel alakul ki a harmóniájuk (illetve néhány államférfi nagysága elég, hogy összehangolja őket)? Talán ezt jelentette Krúdy számára az a „boldog Magyarország, Mária országa”, amelynek egyik utolsó képviselője szerinte Tömörkény volt. Amikor az igazi író írogató úr lehetett, az írás pedig úri passzió. A különböző „géniuszok” egészséges kölcsönössége lehetővé tette, hogy az alkotó megmaradjon a maga hagyományai körében, megelégedhessen a természetesen adott és egész személyiségével elsajátított közegben. A társadalmi-területi szétesés után már csak mesterségesen kialakított nézőpontból lehet általános áttekintéshez jutni, és ezzel elmúlt az úri magátólértődőség kora is. Tömörkény korszakhatáron élt, amikor valamennyire még eleven volt a hagyományos egység, de már a bomlása is megkezdődött. Az író – és nemzedéktársai – megítélését ez a határhelyzet teszi billenékennyé: akik inkább az egységre figyelnek, azok hajlamosak regionalizmusát közvetlen kapcsolatban látni az egyetemességgel; akik viszont már a modernséget tekintik uralkodónak, azok csak partikuláris értékként kezelik. Jellemző, miként merül föl a Petőfivel való párhuzam Krúdynál és – az elvi radikalizmusra fogékonyabb – Adynál. A saját kisvilága és a nemzeti és emberiség léptékű kérdések között könnyedén közlekedő költő emblematikus alakja mint lehetséges párhuzam Adyt gúnyolódásra készteti. Krúdy viszont megvilágítónak tartja a hasonlatot: „Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld költője volt. Petőfi volt, de prózában írt.”

Az Ady emlegette írói felelősséggel éppúgy összefüggésbe hozható, mint
a szerkezettel és a regionalitással a Tömörkény-novellák egy másik jellegzetessége. Többek között Ignotus, Schöpflin, Baránszky-Jób László hangsúlyozza a művek zsánerképszerűségét, rajzszerűségét. A közeg és a kedély érzékeltetése, a leírás a lényegük, a történet általában – Schöpflin szavaival – „apró, magában teljesen jelentéktelen eset, de az író hajszálnyira aprólékos megfigyelése és sajátszerű rajzoló módja színt, súlyt és távlatot ad” neki. Németh G. Béla mindezt a személyesség és személytelenség újragondolásaként értelmezi, és úgy fejezi ki, hogy Tömörkény legjobb műveiben a történetet fölváltja a történés. Úgy jön ide a felelősség és a regionalitás, hogy a cselekmény soványsága, a zsánerképjelleg többnyire együtt jár a konfliktusok tompítottságával, hiányával, ami sokak szemében a valóság megszépítésének, a problémák előtti meghátrálásnak, a kisvilágba való begubózásnak tűnhet. Pedig az író nem tér ki a tragikum elől sem. Inkább arról van szó, hogy hősei – és az elbeszélő – az Ady és Baránszky-Jób által felemlegetett fatalizmussal fogadják az eseményeket, így a bennük rejlő tragikum vagy konfliktus nem éleződik ki. Min alapul a sorsban való megnyugvás? Ez az egyik meghatározó kérdése Tömörkény munkásságának. A kötet írásai sokféle válaszlehetőséget pedzegetnek, számos részletet tisztáznak – a legátfogóbbnak Lengyel András Németh G. Béla tanulmányát tartja; én, ha választani kéne, inkább Baránszky-Jóbnak adnám a pálmát –, de az is kiderül, hogy az életmű mélységei még egyáltalán nincsenek kimerítve. Mindenesetre számomra a legmegfelelőbb kiindulásnak az látszik, ha a választ a természeti és a közösségi életrend érzékelésmódjában keressük.

A kötet írásai úgy vannak csoportosítva, hogy a különböző részek az alkotói pálya egy-egy oldalát tematizálják. Az életrajz, a környezet, majd azon belül az emberi-írói közeg, a kultusz, az értelmezés és az irodalmi kisugárzás, hatás kérdései állnak az egyes fejezetek középpontjában, de ezek mögött kirajzolódik a kiadástörténet, a korrajz és sok minden egyéb szempont is. Nyilván mások némileg másképp válogattak volna, nem érdemes ezen kötözködni. Egy esetben azonban nem fojthatom vissza értetlenségemet: miért kellett helyet adni Sőtér több mint tíz oldalt elfoglaló, teljesen érdektelen, csak marxista frázisokat pufogtató 1952-es írásának? (Van tőle egy későbbi is, az már áll a lábán.) A kommunista Tömörkény-értékelés bemutatására, ha ez volt a cél, elég lett volna egy-két oldal. Akadt volna pedig érdekes szöveg az így megtakarított helyre, például a már fentebb hiányolt legújabb szakirodalomból.

Érdekes szellemi egységet alkotnak Lengyel András (a válogató) és Németh G. Béla írásai (mindegyikük két-két szöveggel van jelen a kötetben). A paraszti témához kapcsolódó képzettársításoktól szeretnék megvédeni az életművet, a népies tárgyat mint a polgári radikális szellemiség esetleges járulékát mutatják be. Szerintük a jogállam, a polgári ethosz és a szociális érzékenységgel működő liberalizmus a társadalmi megoldás, ezért hamis a parasztság olyan fölértékelése, amilyenre a kötetben Ignotus 1893-as kritikája („Sokban igazuk van azoknak, akik a magyar fajta erejét a magyar parasztban látják, és ezért a – hogy Tömörkény szavával éljek – parasztikus irány ápolása nálunk nemcsak művészi, hanem nemzeti ügy is”) és Sík Sándor 1943-as esszéje ad példát („A nép, amelyről Tömörkény ír, ma újra minden eddiginél jobban irodalom és történelem gyújtópontjában áll; mi lesz sorsa a közeljövőben, ezen fordul a legjobbak szerint a magyarság élete vagy halála. Ma Tömörkény írásai izgatóbban érdekesek, mint a legtöbb kortárs írásai”). Németh és Lengyel a parasztságot nem mint a társadalmi és nemzeti lét egyik meghatározóját tekinti, hanem csak az egyetemes emberi lehetséges közegének. Ez a közeg Németh szerint elsősorban „a mulandó egyén s a tovább élő nem kettősségének” megragadására teremtett alkalmat, Lengyel szerint pedig a szegények iránti általános részvét konkrét megnyilatkozására. Kétségtelen, hogy Tömörkény parasztábrázolása mögött nem állt olyan aktivista társadalmi-nemzeti program, mint később a népi íróké mögött, de a néprajz iránti elkötelezettsége megengedi annak feltételezését, hogy talán ő is olyasfajta paraszti polgárosodást tartott ideálisnak, amely az őstermelői hagyományokat is át tudja menteni a modern iparba, és amelyre meg is volt az esély például az alföldi mezővárosokban. (Ezt a felfogást tudtommal a korban Herman Ottó képviselte a legátgondoltabban.) Igaz, a társadalmi remény mellett – és néha valószínűleg: helyett – fel-felvillan a természetközeli paraszti életben valamiféle társadalmonkívüliség, időtlenség esélye is.

(Nap Kiadó, 2005)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.