Archívum

Illyés Gyula Móricz-képe

Kapcsolattörténet és irodalomszemlélet
2005. augusztus

A Nyugat első és jobb híján másodiknak nevezett nemzedéke között – bár felhőtlen csak ritkán lehetett a kapcsolat – soha nem volt olyan kiélezett ellentét, mint e folyóirat és a konzervatív tábor, illetve a klasszikus avantgárd között. Ezt már maga az egyébként vitatható „második nemzedék” elnevezés is jelzi. Jelentékeny nemzedéktársai közül Illyés Gyulát fűzte a legsokoldalúbb és a legtartalmasabb kapcsolat a Nyugathoz. S ha a folyóiratra érvényes ez a megállapítás, akkor az óhatatlanul átsugárzik az írói körre is, mind az első, mind a második nemzedék kapcsán. Közismertnek nevezhető Babits Mihály és Illyés Gyula egyre bensőségesebbé váló barátsága, amelynek az is különös jelentőséget ad, hogy Babits és Szabó Lőrinc, illetve Németh László szépen induló mester–tanítvány viszonya csak rövid ideig maradhatott harmonikus. Illyést Füst Milán ajánlotta a Nyugat figyelmébe. Első írása 1927 végén jelent meg a folyóiratban, s hamarosan állandó szerzővé vált. Babits lakására először József Attila vitte el Illyést, aki 1928-ban már segélyt kapott a működni kezdő Baumgarten Alapítványtól első verseskötetének nyomdaszámlájára, 1931-ben pedig díjat is.

Móricz Zsigmond 1929 decemberétől lett a Nyugat fő gazdája és Babits szerkesztőtársa. Az elsejei számban is van Illyés-vers, de kapcsolatuk ekkor még csak felszínes lehetett. A Móricz halála után írott visszaemlékezésben Illyés az 1932. decemberi Móricz-est kapcsán így vallott a tegeződéstől való tartózkodásából kiindulva:

„Nem voltam Móricz Zsigmonddal olyan meghitt viszonyban, hogy a családi rendnek ezt a megtörését zökkenő nélkül végezhettem volna. Van tán tíz esztendeje, egyik szerzői estjének bevezetését rám osztották ki. Az ünnepélyesség elkerülése végett tréfásan a megérkezett utókor nevében próbáltam lába elé tenni egy-két koszorút. Jószerivel akkor láttam először, de beszélni hosszasabban akkor [sem] beszéltem vele: kedvesen előkeríttetett, mikor az előadás vége felé észrevétlenül meg akartam lépni. Megnyerő volt, lefegyverzően szeretetre méltó, fiatalos. De megéreztem benne még valamit. Olyasmit, hogy számára mindannyian a nagy szeretet s őszinte barátság ellenére is elsősorban megfigyelni való alanyok vagyunk, a külső világ. Ez egyáltalában nem zavart. Sőt, tetszett nekem; tetszett az ő fürkésző, kereső, vidám tekintete is.”1

Azért ekkor már mindenképpen ismerték egymást, hiszen 1932 nyarának végéről fennmaradt Illyésnek Móriczhoz írott levele, amelyben a hozzá forduló Veres Pétert ajánlotta a szerkesztő figyelmébe.2 Egy vallomásában Illyés egy találkozást is felidéz ugyanebből az évből, s ekkori dátumú az első, Móricz által dedikált kötet is Illyés könyvtárában.3

A Nyugat Irodalmi Szalonjának terve Móricztól származik. A hét minden napjára más témakört tűztek ki, a szombat volt az irodalomé. A sorozat színhelye a Rákóczi úti Ostende kávéház emeleti különterme. Itt került sor 1932. december 3-án Móricz Zsigmond szerzői estjére, egy hét múlva Babits Mihályéra. Mindkettőt Illyés vezette be. Ez mindenképpen jele egyrészt Illyés ekkorra már kivívott írói rangjának a Nyugat táborában, másrészt annak, hogy Móricz számára nem volt ellenszenves az ő személye.

Azért kell erről szólni, mert kapcsolatukról van olyan vélemény – igaz, inkább íratlanul –, hogy az hűvös volt, konfliktusos. Talán inkább tartózkodónak lehetne nevezni. Első pillanatra ez meglepő lehet, hiszen a származás, a meghatározó élmények, a világszemlélet, az írói program alapján Illyésnek sokkal közelebb kellett volna állnia Móriczhoz, mint Babitshoz. Ne feledjük azonban, hogy Illyés költőként kezdte a pályát – és kritikusként –, s ezekben mestere és támogatója Babits lehetett, aki 1922-től folyamatosan szerkesztője a Nyugatnak. Aligha mellékes a közös szülőföld, a közös katolikus vallás, a rokon világirodalom-élmény. A Pusztulás, majd még inkább a Puszták népe megjelenése után azonban Illyés annak a népi írói mozgalomnak és azoknak a prózaírói törekvéseknek is kezdeményezője lett, amelyek Móricz Zsigmondot mesterüknek és vezérüknek tekintették. A már idézett 1942-es visszaemlékezés 1964-ben megjelent szövegváltozatában Illyés bevallotta azt a fájdalmát, hogy a mester nem ismerte el az ő törekvéseit, s megemlítette gyanúját, hogy mi lehetett ennek az oka:

„Az ember sose tudja, kiket bánt meg, még a jó hevületeivel is. Amit én a pusztaiak világáról írtam, abban neki nemcsak elégtétel volt – hogy íme, az ő útján mennyien haladnak –, volt, úgy éreztem, némi tüske is. Annyiszor elmondtam, annyira a vád hegyévé tettem, hogy a parasztságnak erről a néprétegéről soha senki, a legmélyebbre látó parasztvilág-vizsgálók se szóltak soha egy szót se. Ő volt, méltán, a parasztélet nagy föltárója, s ezt még ő is kihagyta? Külön egészében ezt a réteget még ő se térképezte föl? Nyilván csak nem kerítette sorra. Indulásunktól fogva vezérként ünnepeltem én is, de számomra soha egy biztató igéje, egy vállérintése nem volt. S ezt nem lehetett szóba hozni soha; most sem.”4

Ez a panasz hitelesen hangzik, ám a tényeknek nem egészen felel meg. Nagyon valószínű, hogy kapcsolatuknak ezt a rétegét legbelül ő úgy élte meg, ahogyan a hatvanas évek elején leírta. Illyést emlékezete is megcsalhatta, az is lehet, hogy a harmincas években sem volt minden információ birtokában, hiszen könyvéről igen sok írás jelent meg: csak a megjelenés évéből hét hónap alatt harminchetet regisztrált A népi írók bibliográfiája. Azonban a mai napig alig ismert, hogy maga Móricz is írt a Puszták népéről. Ez az írása még az igen alapos bibliográfiában sem szerepel, s modern kiadására csak 1984-ben került sor.5

A helyzet képe tisztul műfaja a Móricz-bibliográfia szerint elmélkedés. Valóban nem szabályos kritika, de Illyés könyvéről sok műfajilag szabálytalan írás született. Móricz Illyés mellett Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyvével is foglalkozik. Alaptétele az, hogy nem forradalomra, hanem helyes kormányzásra van szükség. Illyés kapcsán abból indul ki, hogy a százezernyi uradalmi család élete eddig ismeretlen volt az irodalomban. Nem is lehetett megismerni, annyira zárt és hatóságilag is ellenőrzött világ volt ez. „Itt kellett volna születni, gondolja magában az író” – s íme, jelentkezik valaki, aki ott született. Móricz tehát nem volt féltékeny még villanásnyira sem, elég részletesen leírta, hogy ő sem ismerhette meg ezt a világot. Fontosnak tartja, hogy az író „számadó juhászoknak és jobb helyzetben lévő gazdasági cselédeknek ivadéka”. Nekik ugyanis életformájuk és gondolkodásmódjuk is magasabb nézőpontú lehet. Hangsúlyozza, és korábban elképzelhetetlen ténynek tartja, hogy az innen kiemelkedő ember – Illyés – nem szakítja meg kapcsolatait az ősökkel. Benne „már csak annyi maradt meg, hogy nem támad ádáz és romboló lázadással a felsőbb osztályok ellen. Szinte humor ömlik el csodálatos regéjén, ahogy sorra fellebbenti a fátylakat egy életfaj, egy sorsközösség, egy nemzet testi-lelki gyötrelmeiről.”6

Móricz még egyszer megnyilatkozott a Puszták népéről, Darvas József műve, A legnagyobb magyar falu kapcsán, s ebből az olvasható ki, hogy 1937-ben – talán elhomályosuló emlékei alapján – félreértette Illyést: „…Darvas valamivel tudományosabban általánosít, így a stílus és a szülőföld iránt érzett szerelem ragyogó szikrázásával nem feledteti el a szociális sötétséget. Darvas a család és az otthoni rokonság nehéz életét az egész »hárommillió koldus« sorsává mélyíti. Így az Illyés könyve egy meleg, színes, sőt ragyogó emlékképet hagy maga után egy elsüllyedt világról, amellyel szemben semmi kötelezettségünk nem lehet, annyira távoli, elzárt, mint egy mesevilág – addig a Darvas könyve azt az érzést kelti, hogy a valóság sötétsége félemlít, s itt okvetlen gyertyát kell gyújtani, vagy a villanyt kell bevezetni, mert így tovább nem maradhat.”7

Mindezzel együtt Móricz pontosan tudhatta és tudta is, hogy Illyés Gyula ugyanazt az ügyet képviseli, és legalább ugyanakkora elszántsággal, mint ő. 1935. április 12-én került sor Zilahy Lajos villájában a népi írók és Gömbös Gyula miniszterelnök híres és hírhedtté torzított tartalmú találkozójára. Illyésnek fennmaradt erről korabeli naplójegyzete s egy sokkal részletesebb, 1945. júliusi visszaemlékezése. Egybehangzóan írta le bennük Móricz tárgyalást megkezdő beszédét: felolvasta egy alföldi napszámos heti étlapját. Gömbös sértődött reflektálására a többi író Móricz védelmére kelt. „Esztendők múlva egyszer Zsiga bácsi, aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: Úgy szaladtatok körém, mint a fiakakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (…) A saját szavaimra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára. – Mindnyájan belőle élünk.”8

A magyarság és az irodalom ügyében kialakult munkakapcsolat és szövetség Móricz és Illyés között a harmincas évek derekától töretlennek nevezhető, ha nem is folytonos. Móricz 1939. december 15-től szerkesztette a Kelet Népét, s Illyést már az első számban,9 majd később is rendszeresen közölte. A következő hónapban Móricz hozzákezdett egy népfőiskolai mozgalom szervezéséhez. Ez ügyben több levelet intézett Illyéshez is, aki a megbeszélésekre különböző okokból nem ment el, de 1940. március 2-i levelében, amelyet Móricz március 15-én közölt is lapjában, az első évhez hatszáz pengőt ajánlott fel, továbbá tanári közreműködést. Javasolta azt is, hogy a gyerekeknek tanítsanak valamilyen ipari szakmát is. Móricz válaszának első mondata: „Kedves Gyulám, nagyon meglepett, meghatott és fellelkesített a leveled. Isten áldjon meg.” S kér és vár minél több verset tőle.10 Néhány hét múlva Móricz már a Magvető-antológiát szerkeszti, amely a kezdetektől éppen Illyés Gyuláig mutatja be a magyar irodalmat. Móricz egy ezzel kapcsolatos levelében így búcsúzik Illyéstől: „Jó egészséget, Gyulám és erőt, kitartást! Tudd azt, hogy szeretlek, szeretünk, s melletted állunk

ölel öreg Zsiga bá”11

Móricz a Magvető-antológiát így dedikálta: „Illyés Gyulának a mindig magvető költőnek szeretettel Móricz 1940 V. 28.”12 1940-ben megjelent életműsorozatát elküldte néhány írótársának, így Illyésnek is, aki levélben köszönte meg a könyveket, az életműolvasás élményét s külön a dedikációt, amely sajnos jelenleg ismeretlen.

Az Egy nap című visszaemlékezés egy 1941 augusztusának végén vagy szeptemberének elején történt eseményt idéz fel. Az együtt töltött nap eredetileg rövidebb beszélgetésnek indult Illyés kezdeményezésére, aki a Kelet Népe és a tervezett Magyar Csillag együttműködését kívánta biztosítani. A találkozó délelőtti részén hosszabb ideig jelen volt Tamási Áron, majd Jócsik Lajos is. Szó esett köztük a Babits Emlékkönyv szerkesztéséről is. Illyés ugyanis nem tartotta emlékkönyvben közölhetőnek a Babits Mihállyal a Garda-tón című nagyszerű esszét, kegyeletsértőnek érezte. Bizonyára az özvegy szemével is olvasta. De az is igaz, hogy az esszé addigra már megjelent a Kelet Népében. Móricz nem értett egyet Illyéssel, de nem neheztelt rá még akkor sem, amikor újabb, nem is Babitscsal foglalkozó s így valóban nem az emlékkönyvbe illő írását is csak a Magyar Csillag számára fogadta el Illyés. Végül egy régebbi cikket közölt tőle az emlékkönyv. Az ezzel foglalkozó levélben Illyés rendkívül fontosnak tartja az együttműködést a Kelet Népe és az új folyóirat között: „a legjobb út rögtön a gyakorlati: dolgozni mindkét lapba. Az eszméket is, a helyzetet is ez fogja legjobban tisztázni. Arra kérlek tehát, hogy ha te is így gondolod, írjál, küldjél valamit a Csillag következő számába is.”13

A Magyar Csillag 1941. novemberi számában közölt Illyés-Naplójegyzetek a folyóirat létrejöttével foglalkoznak, s felidéződik a Móriczcal és részben Tamásival töltött nap is. A lap címére utalva páros csillagként említi Adyt és Babitsot:

„Móricz felé fordulva mondtam ezt, egy percre megálltam, nem az ajkamra kényszeredett mosoly állított meg, nem is az ő mosolyuk. Azt akartam mondani, hogy a csillagkép Móriczcal lesz teljes. De hogy mondjam meg félreértés nélkül itt a kávéját kavargató nagy írónak, hogy máris az égen van? A tisztelettől majdnem arrébb húzódom egy kicsit a székkel, úgy érzem magam, mintha Arany János unszolna még egy csésze feketére. Hallgatok, most sem tudok szót ejteni arról, milyen különös öröm néznem, hogy bár csillaga már fent van, ő itt ül mellettem, kettőnk közül ő beszél terveiről. Úgy ülök mellette, mintha egy hatalmas tölgyfa alatt ülnék.”14

Móricz a Kelet Népe következő számában nyílt levélben köszönte meg, hogy Illyés „átszólt” hozzá, „mint szomszéd bolygóról, mondván, »jobb levegő jöttét érzem«. Én is. A Magyar Csillag jobb – nevétől eltekintve –, mint a Nyugat az utóbbi időben. Hogy mi volt a Nyugat? A Magyar Csillag, azt hiszem, programot jelent, a Nyugat viszont tehetségek kirakodóvására volt.”15

Móricz halálával megszűnt a Kelet Népe, s az író neve végérvényesen odakerülhetett Adyé és Babitsé mellé a Magyar Csillag csillagképében. A folyóirat kötelességének tartotta, hogy emlékszámot adjon ki. Ebben sorrendben Szabó Lőrinc, Halász Gábor, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, Kelemen János, Szabó Zoltán, Bóka László, Schöpflin Aladár írásai kaptak helyet, Illyéstől az Egy nap. Illyés búcsúbeszédet is mondott a temetésen a Magyar Csillag és a régi Nyugat nevében.16 A Zilahy Lajos szerkesztette Híd október 1-jei számának címlapján Móricz fényképét hozta, majd harminchét író vallomását közölte, tizenhat fényképpel illusztrálva. Illyés Gyula így nyilatkozott:

„Olyan eredendően nagy művész volt, hogy nem is éreztük művésznek. Ennél nagyobb elismerést művész nemigen kaphat. Úgy alkotott, olyan természetesen, magától értetődően, olyan keresetlenül, ahogyan a gyümölcsfa terem. Három sort nem írhatott le anélkül, hogy alakjai meg ne elevenedtek volna; szinte alkotójuk ellenére éltek és cselekedtek.

Mi volt a titka? Azt hiszem, ő maga sem tudta. Minden alkotása közt engem legjobban a Boldog ember ragadott el. Még folytatásokban jelent meg ez a regény, amikor a véletlen összehozott a még boldogabb alkotóval. Akkor is a titkot szerettem volna megtudni, a szerencsés remekmű eredetét. Oly hiteles volt annak a művészi szerkezete is, hogy elhittem: a történet valóban nem más, mint egy egyszerű parasztember napszámba vállalt beszámolója. »Igazán megtörtént eset, Zsiga bácsi?« – kérdeztem. »Maradjon műhelytitok«, mondta játékosan ravaszdi tekintettel. Aztán a szót is tréfásra fordította: »Igazabb, mintha igaz volna. Az igaz igaza.«

Volt világháború, országdarabolás, van újabb háború. Mindezek jórészt csak úgy történtek velünk. A magyarság egyik legnagyobb cselekvő történelmi eseménye a huszadik században ő. Móricz Zsigmond.”17

Az a bibliográfiai adat téves, hogy a Nouvelle Revue de Hongrie18 is közölt megemlékezést Illyéstől.

Móricz-emlékkönyvet csak 1945-ben sikerült kiadni – Darvas József szerkesztésében –, de Illyés verse, A Móricz Zsigmond Emlékkönyvbe megjelent 1943 végén.19 A költeményt Illyés maga is alkalmi versnek tekintette. Az emlékkönyvben ehhez Jegyzet címmel prózai kiegészítést fűzött, amely eredeti változatában a Naplójegyzetek 1943. februári keltezésű fejezetében olvasható.20

Az 1945 utáni évtizedekben Illyésnek nincs jelentősebb szövege Móriczcal kapcsolatban. A centenáriumi esztendőben, 1979-ben viszont részletes interjú készült Pálfy G. Istvánnal az Alföld részére.21 Írásaiban, naplójegyzeteiben természetesen többször hivatkozik rá.

Illyés Gyula irodalomszemléletének központi hőse Petőfi Sándor. Központi gondolata pedig – s nem csak az irodalomra vonatkozóan –: európaiság és magyarság egységének igénye. Ehhez is kereste és találta meg az őelőtte járó első Nyugat-nemzedék legjobbjaiban a példaképeit: Adyt, Babitsot, Móriczot és később Kosztolányit. Tudjuk, hogy az övékénél jóval eltérőbb szemléleti és poétikai világokat is képes volt egyidejűleg értékelni és magába építeni. A huszadik századi irányzatok nagy egyeztetője ő, de inkább csak befogadóként és szerkesztőként, mert szépíróként a maga útját járja. Elismer minden esztétikai értéket, de a végső rendezőelvet számára mégiscsak annak a felfogásnak a koordinátái jelentik, amelyet leginkább a magáénak vall. Ebben a nemzeti hagyományoknak ugyanakkora szerepük van, mint a magyarság akkori jelenének. Illyés felfogása szerint – s a húszas évektől haláláig ezt képviselte – az író személyisége, életútja és műve között összhangnak kell lennie. Egy másik alapelve, hogy tisztességes írónak a nép, a nemzet – s azon át az emberiség – sorskérdéseivel kell azonosulnia, azokat kell valamiképp kifejeznie.

Ha irodalomtörténeti iskolához kötnénk felfogását, elsősorban a pozitivizmusnak és huszadik századi változatainak hatása jöhetne szóba, s inkább csak annak elágazásaként a klasszikus marxizmus. Taine miliőelmélete feltétlenül ott van a háttérben. A Puszták népe mint műalkotás és a vele kapcsolatos szerzői állásfoglalások évtizedeken át ívelő sora akár ehhez is illusztráció lehetne. E mű létrejötte, művészi tartalma és értelmezése a race, a milieu és a moment hármasának hálózatában is elhelyezhető minden belemagyarázás nélkül. Még talán az sem igazán eltérés, inkább csak radikálisabb alkalmazás, hogy Illyés – az általa legnyomatékosabban felvállalt nemzeti irodalmi hagyományok szellemében – a moment – az időpont – értelmezésében döntő szerepet tulajdonít a társadalmi körülményeknek s az ezekből elkerülhetetlenül következő forradalmiságnak. A tizenkilencedik század utolsó harmadának meghatározó irodalomtudományi irányzata az 1920-as és az 1930-as évek fordulóján – ha nevesítetlenül is, de – azért térhetett vissza az irodalomértelmezésben, mert a klasszikus avantgárd hatalmas és megrázó kalandja után a racionalizmus, a tudományosság, a tárgyiasság váltak követendővé. A kor magyar irodalmában Illyés az egyik legjellegzetesebb példa erre a fordulatra még akkor is, ha ő maga később az avantgárdot személyiségétől lényegében idegennek minősítette. Az új tárgyiasságot Illyés egy időben szinte tüntetően vallotta és vállalta, s nemcsak a szociografikus prózában, hanem a lírában is.

Azért is szükséges volt erről szólni, mert Illyés nyilvánvalóan éppen ezekben az években ismerkedhetett meg behatóbban Móricz irodalmi munkásságával. S ez az életmű és ez az írói személyiség ugyancsak alkalmasnak bizonyulhat a pozitivizmust is felhasználó értelmezéshez.

Móriczról szóló írásaiban Illyés mindössze két művet említ cím szerint is: A boldog embert és az Erdély-trilógiát. Ezzel az írói teremtés Móricz-féle lehetőségeinek szinte két szélsőséges példáját emelte ki. Az egyik műben az alkotó ugyanis látszólag csak leírja azt, amit hall Joó Györgytől, a másikban viszont – bármennyire tudósan búvárkodott is a történelmi múltban – mégiscsak neki kellett megteremtenie a történéssort és az alakokat is. Az 1932-es est bevezetőjében s a már idézett 1942-es vallomásban is szerepel annak közlése, hogy A boldog ember szépirodalmi alakítás eredménye, nem pedig lejegyzés. Formálisan sem riporterkedésről van tehát szó. Tverdota György egyik tanulmányában úgy látta, hogy Móricz életművét Illyés „mintha A boldog ember regénypoétikailag egyszerűbb, homogénabb, de kevésbé összetett világalakítása felől mérte volna föl, s a nagy író művészetének fontos összefüggései rejtve maradtak volna előtte”.22 Az 1932-es előadás valóban csak ezt a művet említi mint legfrissebbet, s ez már önmagában is magyarázat lehet. Azt se feledjük azonban, hogy ennek a műnek is komoly szerepe volt a népi írói mozgalomban, a szociográfiaírás kibontakozásában. Az új tárgyiasság magyar példaműve is lehetett Illyés számára is.

Az Egy szerzői esten elmondott szöveg hangsúlyosan önvallomás is a fiatal nemzedék megcsalatottságáról:

„Az egymást követő nemzedékek addig hitegették egymást, míg minden ígéret elvesztette hitelét. Ábrándjainkat és jövőnket is újra kell építenünk. Ne feledjük, hogy nekünk ígértek legtöbbet. Petőfi Magyarországát és ráadásul az egész világot Athéntól Párisig, térben és időben. Kaptunk két bukott forradalmat és egy bukott Bizáncot, vásárolható erkölccsel és szellemmel és köréje egy kis középkort. Ennek helyére kell felrakni a mi világunkat, amelynek első erkölcse a munka.”23

Móricz és nemzedéke ugyanazt kapta meg érettebb fővel, mint Illyésé, de ő és társai példát mutathattak arra, hogy mi a teendő ilyen helyzetben. A munka Illyés számára is – pontosan megértve a Tündérkert üzenetét – az országépítés, a nemzetmentés az adott körülmények között, „ahogy lehet”. Móricz Petőfi igazi örököseként „a jelen napszámosa lett”, aki „visszavezetett bennünket a néphez, a szegénységhez, a magyar jelenhez”. A műveiből sugárzó gondolatkör „az emberszeretet, a szabadság és az emberi munka joga (…) egy egész nemzedéket forradalmasított”.24 Móricz számára 1919 volt megvilágosító erejű a társadalmi forradalmakat illetően, Illyés és nemzedékének nagy része a húszas évek második, a harmincas évek első felében juthatott hasonló következtetésekre. Már az 1942-es Móricz-emlékezésben szerepel a következő mondat: „A két háború közt ő volt tán a legforradalmibb magyar író.” Az 1979-es interjú címe egy más korszakban másként keltett figyelmet. A kategorikus közlés szerint Móricz A legforradalmibb magyar író. Az interjú első része nyílt vita a múlt és az akkori jelenkor marxizáló értelmezésével is. Illyés a Hagyd a politikát: építkezz! programját nevezi forradalminak, haladó jelszónak. A művek forradalmiságát „a tények hiteles bemutatása” bizonyítja, hiszen a tényekkel az igazságot mondta ki az író. Illyés szerint „Móricz Zsigmond mint közéleti ember afféle dunavölgyi Gandhi volt. De ő – magányos.”25

Illyés felfogásában Móricz ösztönös tehetség – a zseni szintjén. „Állandó ihletű prózaírónak” tartja, aki „úgy alkotott, ahogy a fa terem”, s „egy költő veszett el benne”.26 Ugyanakkor rendre hangsúlyozza, hogy valóságismerete nem csupán riporterkedés, szociográfusi figyelem, hanem hatalmas olvasottság, műveltség is. Erre az Erdély-trilógia a nevesített példa. S bár az Egy nap Móricz vallomását is közli írói eljárásairól, a többször átírt regényekről, az eltépett kéziratokról, Illyés ezt mintha nem venné számba az írói műgond, az intenzív műhelymunka példáiként. Illyés nagy élménye, hogy Móricz mindenre egy történettel válaszol. Az élőszóban a műfaja tehát a példabeszéd. Szerinte Móriczot író kortársainak a művei nem érdekelték, csak a magánéletük. Ez az állítás elfedi a szerkesztőt, akire nem lehet érvényes, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy Móricznak elsősorban a maga számára volt szüksége fórumra. (Ez legfeljebb a Kelet Népe esetében lehet megfontolandó szempont.) Másrészt a magánéletét elrejteni szerető Illyést nyilván zavarta Móricz ilyen jellegű érdeklődése, bár az aligha lehetett tolakodó. Az Egy nap egyébként éppen nem a kérdezősködő, hanem a szívesen mesélgető Móriczot mutatja be.

Tverdota György említett elemzése szerint a harmincas években Illyés irodalomszemléletét két tényező korlátozhatta: az értékelésbeli aránytalanságok és az irodalomértés hiányosságainak sora. Móricz ekkor és később is valóban állócsillag Illyés számára, aki egyes műveket soha nem elemzett, de az életmű egészét mérlegre tette, s ebben nagyot soha nem tévedett. Az egy időben született két 1932-es bevezető előadás közül például paradox módon a Babitsénál érdemlegesen tartalmasabb és maradandóbb a Móriczról írott. Játékos iróniával szólva: Illyés Móricznak született tanítványa volt, Babitsnak viszont tanítványává kellett nevelődnie.

Tverdota Györgynél évtizedekkel korábban Kenyeres Zoltán készített részletesebb elemzést Illyés Gyula irodalomszemléletéről. Az egész pályát áttekintő munkának egyszer, a kezdetén kap hangsúlyos szerepet Móricz neve. A megállapítás annyira meglepő lehetett, hogy máig nem igazán nézett szembe vele senki, pedig alighanem igaza van Kenyeresnek, aki szerint esszéiben Illyés „Azt végzi el, amit Móriczék előtte a szépprózában vittek végbe: megteremti és sikerre vezeti a paraszti-plebejusi logikájú és szemléletű esszét. Friss vérrel, eleven élettel tölti meg ezáltal ezt az intellektuális írásformát, s a hazai adottságokhoz a legjobban hozzáhajlítja.”27 Annyira közhellyé vált, hogy az Illyés-prózának a franciák racionalizmusa és Kosztolányi a példaelőzménye, hogy a valószínű Móricz-hatásra mindmáig nem figyeltünk.

Móricz és Illyés kapcsolatának konfliktusosságáról semmilyen írásos dokumentum nem tanúskodik. Ha volt is közöttük ellentét, fenntartás, az legfeljebb magánemberi lehetett: az irodalmi életben játszott szerepük és írásaik egy szépírói és társadalmi küzdelem testvéri harcosainak mutatják őket. E kapcsolat vázlatos bemutatását hadd zárja le Móricznak egy tömör jellemzése Illyésről, amelyet Németh László jegyzett le: „Juhászivadék. A kalap behúzva, de a szeme jár. A birkának aranyat ér a gyapja.”28

JEGYZETEK

1Illyés Gyula: Egy nap = Magyar Csillag, 1942. október 1. Az Ingyen lakoma (1964) és az Iránytűvel (1975) c. gyűjteményes kötetek némi módosítással közlik a szöveget.

2Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője. Levelek. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1984. 253.

3Híd, 1942. 29. sz. október 1., illetve Takács Mária: Illyés Gyula könyvtára I. Szekszárd, 1999. 348. – Légy jó mindhalálig, „Illyés Gyulának szeretettel 1932 Móricz Zsigmond”.

4Ingyen lakoma I. 1964. 145–146.

5A helyzet képe tisztul = Magyarország, 1936. július 26. – Móricz Zsigmond: A tizenkettedik órában. Tanulmányok III. 1984. 360–363. Újabb, kihagyásos közlése: Nem menekülhetsz. In memoriam Illyés Gyula. 2002. 111–113.

6Móricz Zsigmond: A tizenkettedik órában. 362.

7A legnagyobb magyar falu = Pesti Napló, 1937. február 12. – Újraközlése: Móricz Zsigmond: Tanulmányok I. 1978. 868. – Móricz téves ítéletére Izsák József már felhívta a figyelmet: Illyés Gyula költői világképe 1920–1950. 1982. 200.

8Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. 1986. 82–95. – Móricz szereplését lényegében ugyanígy elevenítette fel Zilahy Lajos: Új Látóhatár, 1959. július–augusztus, 253–254.

9Egy részletet a Lélek és kenyérből.

10A levelek és a jegyzeteik: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője I. Petőfi Irodalmi Múzeum, 1988. II. Argumentum Kiadó, 1999. Az 55., az 56., a 80., a 103., és a 114. levél. A hatszáz pengő Illyés számára igen jelentős összeg, ezt havi ötvenpengős részletekben tervezte kifizetni.

11Uo. 169. levél.

12Takács Mária: Illyés Gyula könyvtára I. 349.

13Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője I. 473. levél. A Móricz-írás, Az újak a Magyar Csillag első számában jelent meg,

14Illyés Gyula: Naplójegyzetek = Magyar Csillag, 1941. 2. 105–106.Újraközlése kevés változtatással: Illyés Gyula: Itt élned kell 2. 1976. 145–146.

151941. november 15.

16A halálesetről és a temetésről részletesen tudósítottak a Magyarország lapszámai. A temetésre 1942. szeptember 7-én hétfőn fél öt órakor került sor a Kerepesi temetőben. Ravasz László református püspök után Szabó Lőrinc, Féja Géza, Alszeghy Zsolt, Németh László, Illyés Gyula, Földessy Gyula, Kárpáti Aurél, Pünkösti Andor, Harsányi Zsolt, Medveczky Bella, Veres Péter, Kós Károly, Örvös Lajos búcsúzott irodalmi szervezetek, szerkesztőségek nevében. Végül Hörömpöly Ferenc leányfalusi református lelkész imádkozott. Illyés Gyula beszéde: Naplójegyzetek 1929–1945. 1986. 246–247.

17Magyar írók Móricz Zsigmondról = Híd, 1942. 29. sz. október 1. 3–12. A szerzők: P. Ábrahám Ernő, Bakó József, Bibó Lajos, Bókay János, Csathó Kálmán, Darvas József, Erdélyi József, Féja Géza, Fodor József, Gulácsy Irén, Gulyás Pál, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc, Hunyady Sándor, Ignácz Rózsa, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, József Jolán, Juhász Géza, Kállay Miklós, Karácsony Sándor, Kárpáti Aurél, Laczkó Géza, Márkus László, Nagy Lajos, Németh László, Rozványi Vilmos, Schöpflin Aladár, Sinka István, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szitnyai Zoltán, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tersánszky J. Jenő, Veres Péter, Zilahy Lajos.

18Szabó Lőrinc a szerző. Sigismond Móricz = NRH 1942. III. Octobre, 254–258.

19Magyar Csillag, 1943. II. 682.

20Első megjelenése: Magyar Csillag, 1943. 4. 232–233. – Újraközlése: Itt élned kell 2. 1976. 203–206. Szövegváltozata: Jegyzet = Móricz Zsigmond ébresztése, 1945. 53–57. – Ennek újraközlése: Rangrejtett fejedelem. Emlékezések Móricz Zsigmondról. [1992.] 23–25. – Más címmel, 1964-es, téves évszámelhelyezéssel: Móricz Zsigmond, az epikus = Illyés Gyula: Naplójegyzetek 19611972. 1989. 137–140.

21A legforradalmibb magyar író = Alföld, 1979. 7. 3–9. – Újraközlése: A költő felel. Beszélgetések Illyés Gyulával. 1986. 722–735.

22Tverdota György: Illyés Gyula irodalomszemlélete a harmincas években = Csak az igazat. Tanulmányok Illyés Gyula születésének centenáriumán. 2003. 49.

23Első közlése: Két bevezető. Móricz Zsigmond és Babits Mihály szerzői estjeihez. = Nyugat, 1932. 24. sz. 621–627.

24Az idézetek az 1932-es bevezető előadásból valók.

25Alföld, 1979. 7. 3–9.

26Móricz Zsigmond, az epikus = Naplójegyzetek 1961–1972. 1989. 137–140.

27Kenyeres Zoltán: Gondolkodó irodalom. 1974. 88.

28Németh László: Népi író. Az Egy összegző c. fejezet = Magyar Csillag, 1943. február 1. 131–133. – Új közlése: Németh László: Két nemzedék. 1970. 699.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.