Archívum

Függőfolyosók – Párbeszéd a Sorssal

regényrészlet, 2.
Albert Gábor
2005. augusztus

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Nagy áldás, ha valakire vagy valamire rá lehet támaszkodni. Még akkor is, ha az nem más, mint egy folyosói korlát. Társad lehet, ha az egyedüllét kikerget a szobából. Az is segíthet.

(Végre elkészült)

Másnap a köd újra megülte az épületet, a nedvesség benyomult a szobákba, átjárta az ágyneműt, a ruhákat, és hiába gyújtották be a kályhát, csak szédítő meleg keletkezett, tikkasztó pára, amely rátelepedett az agyra, és nyomta a tarkót. Magatehetetlenül feküdt az ágyán, bámulta a mennyezet kusza repedésmintáit, kábultan nézte a képet, a még mindig el nem olvasott felírást próbálta kitalálni, vagy valami odaillőt szerkeszteni: „Ilyen a világ!” „Kétségbeesés!” „Kopár folyosók rendszerében élünk.” Ezzel bíbelődött, mikor váratlanul mintha újra hallotta volna a mellette könyöklő hangját: „A Nap a Föld szolgája.” A napfény oltalmában nevetséges tréfának érezte, most, a tarkóra telepedett párás melegben elkeserítette. Meg akart tőle szabadulni, de valami újra meg újra megismételtette vele, és egyre kétségbeejtőbbnek találta. Megingathatatlan, magabiztos ostobaságnak, és ezzel, úgy érezte, egyedül nem tud megbirkózni. Ki segíthetne? Szobatársa talán, ez a különös öreg figura, a maga kínos rendszeretetével? Törődik is az evvel! Fontosabb neki, hogy asztalán rendben legyenek papírjai, a két vastagabb lexikon között glédában álljon az a néhány vékonyabb könyv és füzetecske.

Csüggedten bámulta a képet a falon, és akkor váratlanul – ahogy szokta – belépett a szobába a szipkahangú. Nagyalakú, fekete valamit lóbált nagy boldogan a kezében. Végre elkészült, mondta, bár neki fogalma sem volt, mi készülhetett el, s az miért olyan örvendetes esemény. Ezentúl nincs akadálya a rendszeres tanulásnak, lelkendezett, és hogy eloszlasson minden félreértést, fülsértő szipkahangján eszelősen hadarni kezdte az ektol-tiktolt. Kelletlenül tápászkodott fel, belelapozott a frissen kötött jegyzetbe. Szép munka volt, legalábbis első látásra. Néhány lap nyomása ugyan erősen elmosódott, a szöveget csak nehezen lehetett kibetűzni, de hát erről senki sem tehet, legkevésbé a szipkahangú. Lesz evvel még elég munka, jegyezte meg a szipkahangú, a bejegyzéseket át kell vezetni, de majd ketten nekifekszünk. Erre eszébe jutott az előző napi beszélgetés a korlátnál.

A fiú komolyan végighallgatta, majd a következőket fűzte hozzá: Így igaz, s erről majd te is meggyőződhetsz. A Nap a Föld szolgája, s mint hűséges eb az ő gazdájának házát, úgy kerülgeti a Földet. Így van ez rendjén, mégiscsak itt él az ember, a Nap csupán egy hatalmas tüzes golyó. A Föld ugyan kisebb (ha kisebb), de magasrendű teremtményekkel népes. Az ember a teremtés koronája, a természet egyetlen értelme. Az úgynevezett tudomány – persze hogy tudom – mást mond, de ezen nincs semmi csodálni való. Éppen az ellenkezője volna gyanús, ha ugyanazt mondanák, mint mi. Ők a hamis és felületi látszatra építenek, mi az igazságra. De ez nem is olyan lényeges kérdés. Ez csupán egy ok a sok közül, amiért meg kell változtatni, meg kell váltani a kinti világot. Ráébreszteni a dolgok belső igazságára. Ez a mi kötelességünk, mi látjuk a lényeget, és vállaltuk a szolgálatot. Erre viszont csak a hit képesít, a feltétlen hit. Ez a legfontosabb: a hitért való harc. És ha történetesen mégis ellenkezőjére fordulna a kocka, mármint a Nap és a Föld szerepének megítélésében? Na és!… Amennyiben a hit felé sodor, kit érdekel! Hinni kell, és ezek elvesztik jelentőségüket. Látszólagos vagy áligazságokkal nem érdemes foglalkozni. Ez nem önhittség vagy gőg, hanem a legteljesebb alázat, nem belenyugvás, hanem szüntelen harc. Egyébként kár erre ennyi szót is fecsérelni. Befejezésül megkérdezte, hogy kikkel jár együtt a reggeli elmélkedésekre.

Senkikkel, vallotta be, és azt sem tudja, hol és kik tartják. Azt ugyan észrevette, hogy reggeli után alig néhányan lézengenek a folyosókon, de ennek inkább örült, mint hogy az okát kutatta volna. Most azonban nem volt kitérés, és a szipkahangúnak megígérte, hogy a legközelebbi napokban ő is vele tart.

Vagy másfél óra hosszat jelölgették a jegyzetet, a Nap és a Föld többször nem került szóba, nem mintha a felelet megnyugtatta volna, azt viszont látta, hogy a további kérdezősködésnek nincs sok értelme. Amint végeztek, átment a másik szobába, és az ablakhoz húzta az új fiút. Töviről hegyire elmondott mindent. A fiú figyelmesen végighallgatta, aztán, mintha evvel eleget is tett volna az illendőségnek, másról kezdett beszélni. Ő azonban nem hagyta magát ennyivel kifizetni, s egyenesen rákérdezett, hogy mi a véleménye az esetről. A fiú kelletlenül sóhajtott egyet, a vállát felrántotta. És aztán! Hány napja vagyunk itt? Érdemes ilyenekkel nyűglődni?!

A válasz elkedvetlenítette. Az érdektelenségben gyávaságot látott. Nem bírta türtőztetni magát, s egyenesen a vajevő kövérhez fordult. Ő nem térhet ki azzal, hogy csak pár napja van itt.

Zsírpapír volt előtte, és hazulról kapott császárhúst falatozott. Addig is, míg őt hallgatta, csinos császárhús-katonák készítésével foglalatoskodott. Ahogy a tényállást megértette, nagyot nevetett. Hát még nem ismerted ki őket? Ha itt akarsz maradni – márpedig nem olyan rossz, hidd el, megszokás dolga –, bele kell nőnöd. Majd egyszer te is felállsz, hogy átadtad magad, hogy úgy érzed, már feltétlenül hiszel, mindenben, a Nap és a Föld históriájában is. Majd a királygyűrűs csütörtök esti összejövetelein, vagy a szálkás előtt. Mindegy! Enélkül nem megy, öcsikém! Utána aztán bármit mondhatsz, csak ezt higgyék el, ezt kell elhitetned velük – ez a feladat. Nézz rám, bántanak engem? Tudod… Itt hirtelen abbahagyta, mert belépett az „Úr embere”, a kiválasztott és hírvivő.

Neki ennyi is elég volt. A jó szívvel kínált császárhúsra csak legyintett, s leforrázva kullogott vissza szobájába.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Kár volt megszólalnod. Nincs megállás, titkaid sorra napfényre kerülnek. Támolyogsz egyik szobából a másikba, de legalább a császárhúst elfogadhattad volna. Vagy végleg fel akarod deríteni a terepet? Közvélemény-kutatást végzel? Hogy megtudd azt, amit amúgy is tudsz, vagy legalábbis sejtesz. Az önhittség könnyen maga alá tipor, az alázattal többre mennél. Ha egyáltalán elhisszük, hogy az alázat valóban alázat, nem pedig az önhittség (vagy a megalkuvás?) álruhája. Mindennapos megszokott ruhája.

(Mélyvízi hajós)

Soha nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen fontos lesz számára ez az ostoba Nap–Föld kérdés. Bosszús volt, kedvetlen és nekikeseredett. Annyira, hogy szobatársának is szemet szúrt, s megkérdezte, mi baja, mi bántja. Először köntörfalazott, de aztán nekidurálta magát, és mindent kitálalt. Szobatársa – mi egyebet is várhatott volna tőle? – gondolkodás nélkül igazat adott a szipkahangúnak, de olyan hévvel, ami csak az őszinteség teljes hiányából fakadhatott. Bánta, hogy belevágott, annak viszont örült, hogy a vajevőt nem hozta elő. Pedig az ő válasza keserítette el végérvényesen, de az legalább őszintének tetszett. Mert mi más volna az őszinteség, mint az igaznak hitt vélemény kimondása és vállalása, még akkor is, ha abból semmi haszna sem származik. Amit a kövér fiútól hallott, abból csak baja származhat, máskülönben miért némult volna el, amikor a hírvivő belépett.

Mindenkit szóra szeretett volna bírni, de alig néhányukhoz volt csupán köze: szobatársához, kijelölt kísérőjéhez, a szipkahangúhoz, a másik szoba lakóihoz. Persze mindenkit megszólíthatott volna, de leginkább még a könyvtárban inspekciózó öreg férfihoz volt a legtöbb bizalma. Az öreg álló nap a könyvtár csöppnyi előterében ücsörgött, régi könyveket lapozgatott, időnként fel-alá járkált, mintha fáznék a lába, és azt akarná kicsit megmozgatni. Látszott rajta, hogy szívesen szóba elegyednék, de a többieknek nem volt bátorságuk megszólítani, vagy talán maguk is unták az öreget, s menekültek előle. Ő nap mint nap ott őgyelgett a könyvtárban, és mikor Platón Sophistáját kérte ki kétnyelvű kiadásban, az öreg nem állta meg szó nélkül, megdicsérte, mondván, Platónt csak eredetiben szabad olvasni. Megszégyenülve oldalgott el, mert ő is örült ugyan a kétnyelvű szövegnek, de a görög betűknek csak a formájuk tetszett, teljes értelmükhöz gyatra tudásával képtelen volt közel férni.

Künn mindenre rátelepedett a köd, az udvaron két lépésre sem lehetett látni, csupán az öreg fa törzse sötétlett már messziről. A köd építette falakat a valóditól csak közvetlen közelről, tapintással lehetett megkülönböztetni. A könyvtárban a rosszul záródó ablakok sarka bepárásodott, ez is jelezte a köd előnyomulását, ahogy a padlóhoz lapulva mind beljebb kúszott, homályt hozott magával, s magába szívta a gyatra fényt. Az öregember gyakrabban állt fel.

Az egyik lábmelegítési szünetet kihasználva elébe állt kérdésével. Az öregember nem tudta követni az izgatott előadást, nem értette, mit akar tőle. Újra elmagyarázta, és szó szerint elismételte a hasonlatot a hűséges ebről. Ezzel minden zavar eloszlott. Ahogy kimondta a formulát, az öreg férfi elégedetten elmosolyodott, és csak akkor komorult el, mikor megértette, hogy a kérdező éppen ezen a hasonlaton akadt fel, ennek igazságát firtatja. Aztán, ahogy idős emberek régmúlt gyermekkoruk ostobaságait látják újraéledni, megenyhült. Egy belét hullató székkel kínálta meg, a félhomályban alig láttak egymás arcába, de ez csak bensőségesebbé tette a beszélgetést.

„Miként a hűséges eb”, nagyon jól mondja. Ez ebben a lényeg. Nem hasonlat, hanem jelkép, a többi már csak hívságos magyarázat: sose felejtse el, sosem az apró, lényegtelen körülmények, sosem a látszat számít, mert akkor egész életünkben mást sem tennénk, csak botladoznánk. Hanem a végső lényeg, a dolgok belső igazsága, ami gyakran épp a felfoghatatlan, a nehezen érthető álarcában jelentkezik. Mert bizony nemcsak a számok, a szimbólumok nyelvét is tanulni kell. Az ifjú értelem még nem elég iskolázott, inkább vonzódik a kivételhez, a különöshöz, mint a szabályhoz. Elhiheti nekem, volt alkalmam megfigyelni. Finoman megérintette ősz haját, el is mosolyodott, de csak egy suhanásnyit, hogy hitelesítse szavait. Maga persze a tudományt említette. Csak hát kinek vagy kiknek a tudománya ez? És ez a másik nem sokkal több-e? Mindkettő elveti ugyan a látszatot. Az egyik azt, amit látnak, és mögötte egy másik látszatra épít, amit gondolnak. Mi viszont sokkal tovább megyünk. Mi még ezt a gondolt látszatot is elvetjük, és arra az ellentmondásos igazságra építünk, amit már csak hinni lehet, jobban mondva szabad. De ahogy láttam, Platónt olvasott a minap is! Benne aztán igazán csodálhatja ezt az önmagának is ellentmondó igazságot! Persze gyarló emberi módon, meg hát a kétezer év is homályt növelt körülötte. De ha a lényegig hatol, valami hasonlót fog találni. Persze csak hasonlót. Azt még ésszel is utol lehet érni, ide viszont már szárnyalás kell. Csak a kiválasztottak érthetik meg igazán, csak a mélyvízi hajósoknak tárul fel a teljes horizont. Úgy is mondhatnám, ezek már a tudományok tudományának csúcsai. Itt már ritka a levegő, és sokan kifulladnak. Szokni is kell hozzá.

A beszédtől fáradtan, de jóleső fáradtsággal simította végig homlokát. A szobában alig lehetett látni, előrehajolt, arca szinte súrolta az előtte ülő arcát. Talán túl fiatalnak találta, mert megkérdezte, mióta van itt.

Ahogy saját hangján hallotta a nevetségesen rövid időt, elszégyellte magát. „Néha ellenőrizni kell magunkat – gondolta magában –, különben az időt is elveszítjük.”

Lám, lám – mondta az öregember kedvesen –, sokszor még magamat is a fiatalok, a kezdők közé vagyok kénytelen sorolni. Ez az egész Nap–Föld kérdés, higgye el, kedvesem, egyáltalán nem lényeges. Foglalkozni kell vele persze, lehet vele foglalkozni, mert az ember értelme minduntalan csapdákat állít. De olyan keveset, amilyen keveset csak lehet. Az a fontos, hogy jól érezze magát. Ennek záloga a hit. El kell fogadnia, szolgálnia kell. Emellett minden eltörpül. A fizetség pedig óriási.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A farkas is hasonlít a kutyához, a legvadabb állat a legszelídebbhez. De épp a hasonlóságokat illetően kell óvatosnak lennie annak, aki szilárdan akar állni, mert nagyon sikamlós a terep, könnyen el lehet csúszni. A közvélemény-kutatás is zátonyra futhat. Mert megszólaltál és megszólíttattál, de a válasz – joggal érzed úgy – nem volt felelet. Most mi lesz veled? Kihez fordulsz, ki vezet tovább? Kinek a kezét fogod meg?

(Sebzett szárnyú madár)

A szomszéd szobában erősen szuszog valaki. Talán az apja? Üres sötét van, de érzi, kinn a mosókonyhában lélegzet-visszafojtva várnak rá. A padló hűvös, a hálóing csak a térdéig ér. Fehér hálóing, a sötétben jól lehet látni. Az apja hangosan szuszog.

Az ajtóhoz tapogatózik, vigyázva nyitja ki. Máskor nyikorogni szokott. Az előszoba kókuszszőnyege töri meztelen talpát, a cementlapok hidegek. A verandán már nincs semmi. Fázik. Egyetlen csillag sincs az égen, vaksötét van, mégis lát mindent. A rózsafákkal szegett utat, a virágágyakat, a mosókonyha zárt ajtaját, a rácsos ablakot. Mögüle leskelődnek, rá várnak. És csak áll a veranda ajtajában, fázik, pedig az éjszaka meleg, szél sem fúj, az út mellett suhognak az orgonabokrok. A fal mellett rémisztő sötét lehet, hát még hátrább, a két ciprus közt, a homoknál, szemben az istállókkal. Ott most semmi sincs, csak limlom, kerítés, aztán a sivár udvar. Mindent lát a vaksötétben, és a bukszusok is suhognak. Elvadult bukszussor, kívülről szép, de a belseje mindnek pókháló, por, piszok. A veranda ajtajában áll, teste reszket, fél, rettenetesen fél, de érzi, ki kell lépnie a sötétbe. A kert közepén, szemben a mosókonyhával, háttal az orgonabokroknak, a sötétnek támaszkodva: a kút. Rácsos kalit, hidegen bámuló vízszem. Mintha valami zörgetné a rácsokat. A szél? Nem is zörgés, hanem világosság. Enyhe derengés. A benti levegő sugárzik, gyöngén, de észrevehetően. Ezért húzódtak volna a mosókonyhába? Ezért kellett kijönnie? Mintha mezítelenül állna. A hálóing csak a vállát és a karját érinti, másutt anyaszült meztelen. Fázik. Legszívesebben testéhez tapasztaná az inget. Áthúzná a lába között, mert így szégyenletes. A kút pedig világít, egyre áthatóbban. A fény a rácsok közt marad, a lécek nem vetnek árnyékot. Valami zaj. Ütemes zaj. Egyik társukat dobták volna be, vagy másvalakit? Szíve jegesen dobog. Apja szuszogását hallotta előbb, vagy az anyjáét? A cement dermesztő, a víz hideg, és a kút világít. Meg-megszakadó ritmusban ver. Talán a szíve? A kúthoz kellene lopakodnia. De azok! Erre várnak, és ha szem elől téveszti őket, megrohanják. Fél szemét a rácsos ablakon kell tartania. A tornácon rejtőznének talán? Megbújva a vadszőlő levelei mögött? A korlátnak támaszkodik, lábujjhegyen lopózik le a lépcsőn, védtelenül áll az udvar közepén, fehér hálóingben, dideregve a félelemtől. A kút pedig világít, egyre fényesebben. Azt is érzi, hogy a zaj onnan jön. A kút oldalát csapkodja. Nem kalapács, valami könnyebb, puha tárgy. Ütemesen, aztán elhal, és újra kezdi. A föld átlangyosodik, de a kút borzasztó távol van. Eléri-e, mielőtt azok kirohannának, vagy az apja felébredne! Aprózza a lépést, hogy az már nevetséges. Meztelen lábszárára tekerődzik a sötét, a kert őt nézi, hátának szegeződik a mosókonyha rácsos ablaka. Ha egy rezzenésre is megáll, biztonságban érzi magát, ha mozdulatlan, beleolvad a kertbe, egy a földdel, maga is bukszus, fa, bokor, rózsatő, már nem is létezik. Minden mozdulat kihívás, életveszély, szégyen, mert fél, mert gyáva, pedig bármilyen erőfeszítéssel, bármilyen apró lépésekkel, szörnyűségesen emésztő félelmek árán is el kell jutnia a kúthoz. Vajon miért? Mi hajtja, mi követeli tőle? A lába mozdul, nincs idő fontolgatásra, újra egy lépéssel közelebb, és újra érzi a dermesztő iszonyatot, azok megsemmisítő tekintetét, a rettenetes súlyt, amelyet csak így tipegve, tántorogva tud elviselni és cipelni tovább a kút felé. És akkor vége? Dehogyis, de akkor hátat fordíthat neki, nem kell a rácsos ablakot lesnie, nem kell fél szemét rajta tartania, mert a másikkal a kutat figyeli, a rejtelmesen világító kutat, és hallja – elborzadva – azt a különös, megmagyarázhatatlan és titokzatos zajt, amely delejesen vonzza, löki előre a jobb lábát, darab időre megmerevedik, aztán a bal következik, és újra meredten áll. Lénye megoszlik a kút és a rácsos ablak között, egyik felé a félelem, másik felé valami felsőbbrendű és ellenállhatatlan kíváncsiság húzza, amelyért minden áldozatra késznek kell lennie. Újra a jobb és újra a bal, jobb, bal, jobb, bal, vagy még hússzor, és ügyelnie kell, nehogy a bukszusokhoz érjen, nehogy a levelek súrlódása zajt csapjon, mert akkor mindennek vége. Már csak egy lépés. Szembefordul a kúttal, széttárja karját, mintha magához akarná ölelni. Bal keze a reteszen, hirtelen mozdulattal elfordítja, kitárja az ajtót, és mélyen a kútba hajol.

Csak az arca látja a mélységet. Hűvös visszhang. A szemét nem meri kinyitni, derékig a kútba hajol, tarkója fölött érzi a rozsdás láncot, a barna-vörös fahengert, és valahol közelebb a száraz vödröt. Aztán feltépi a szemét. Óriás cső, egyre szűkülő henger. Először csak ennyit lát, és a madarat, ahogy a mohos téglák közt repdes. Faltól falig. Szárnya a téglát veri, hullik a toll, a sebzett szárnyak fénylenek. Megfordul, és repül a másik falig. Újra a téglát verdesi hangtalanul, s minden ütésre fényesebb lesz. Szenvedése világít, a kihullott tollak, a csonkult szárny, az erőfeszítés. Egyre lejjebb ereszkedik, egyre rövidül a pálya, a falak összenyomódnak, a szárny hevesebben ver. Lélegzete elfogy, a kávára hajol, minden erejét a tekintetébe sűríti, s már nem is néz, ő maga vergődik a mindig szűkebb és reménytelenül sötét hengerben. Hiába fénylenek föl a tollavesztett szárnyak, hiába világít már egész teste, könyörtelenül zuhan a sötét mélybe, kápráztató színekben, vakítón.

Teste lángot vet, érzi a víz közeledtét, ahogy hajnalhűvösen az arcába lehel.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

A hűvös a reményt sugallja, s az álom sejtelmeiben is ott suhog. Az örökzöld bukszusok belső, csupasz, pókhálós ágbogát feledteti a bizonyosság, amelynek szikár, kopogós igazságát megérteni legalább olyan nehéz, mint elfogadni. A hajnalhűvös lehelet azt a bizonyosságot üzenheti, azt a kopár biztatást, hogy remény nem szükséges a vállalkozáshoz, sem siker a reményhez.

(A szívnek megvannak a maga érvei)

A reggelek mind egyformák. A víz alatti harang, a zajos mosdók, a kolompolás a reggelire, mindig ugyanaz. És a mellre térdeplő köd. A sötét csigalépcső után viszsza a rideg szobába, és fél óra szabadidő. Ilyenkor ágyára heveredett, és a torz képet nézte. A címét is ki tudta betűzni: A szívnek megvannak a maga érvei. A férfi egy csupasz ablakmélyedés előtt áll meztelenül. Elrajzolt arca, fodros szájszéle, kétoldalt a kopaszságát meghazudtoló loknis haja, kikötőmunkás-izomzata már maga is különös. A mozdulat, ahogy jobb kézfejét bedugja a bal mellizom alatt vágott sebbe, egyszerre visszataszító és szimbolikus. Undorító és sokat sejtető. Hogy mit jelent, nem tudta megfejteni. Hiába nézte este, délután vagy hajnalonként a félhomályban, hol érdeklődéssel, hol enyhe émelygéssel, esetleg bosszankodva, de sosem közömbösen.

A reggeli után fél órára elcsendesedett az épület, a folyosókon alig járkáltak, a szobákban kevesen maradtak. Élvezte a reggeli csendességeket, bár korántsem olyan zavartalanul, mint az első napokban. Egyik ködös reggel alighogy végigheveredett az ágyon, kopogtak. A szipkahangú volt. Csodálkozott, hogy fekve találja, egy ideig döbbenten hallgatott ekkora közömbösség láttán. Ezért nem megy az ektol-tiktol, mondta ki végre a szentenciát, és mikor erre sem mozdult, elsietett.

A kép bárgyú szomorúsággal nézett utána, s igaz, hogy A szívnek megvannak a maga érvei, mégis némi bűntudattal maradt szobájában. A második figyelmeztetés után megtört, s reggeli után csatlakozott a szipkahangúhoz.

Az emeleti teremben már ültek néhányan, középütt egy lógó bajszú, náluk pár évvel idősebb férfi. Közösen énekeltek, majd kinyitották a könyvet, és sorban olvasni kezdtek. A reggeli félhomályban nem kapcsolták fel a villanyt, a könyv apró betűit alig látta. Mikor először került rá a sor, dadogott. A deszkának két csapja volt, egyik a másiknak megfelelő, így csinálták az épület valamennyi deszkáját. Kiszámolta előre, hogy melyik mondat jut majd neki, elolvasta magában vagy ötször. Alulról kezdve párosak voltak, felül pedig egybe voltak foglalva egy karikával; így csináltak mind a kettővel a két szegleten. Fejüket lehajtották, s ujjukkal kísérték az apró betűt. Csak lopva mert körülnézni. Látásból valamennyit ismerte, de a szipkahangút kivéve még egyikkel sem váltott szót. Végre megelégelték az olvasást. Mindenki elmondta a véleményét a hallottakról. Egynémelyiket már-már ámulattal hallgatta. Mintha mindannyian arra a kérdésre válaszoltak volna: mit jelent számomra a felolvasott rész? De mit jelenthetett volna, hisz másról sem olvastak, mint aranykapcsokról, sittimfáról, ezüstlappal borított deszkákról, karikákról, mind olyanról, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs azokhoz a dolgokhoz, eseményekhez, amik velük történni szoktak. Mégis, ebben a különös beszélgetésben minden ezerféle jelentést kapott. Az egyik szerint az alul kettős, felül aranykarikával összefogott deszka a kettős természetű lélek, amelyet a hit és a meggyőződés aranykarikája fog össze. Mások szerint az aranyból, ezüstből és sittimfából készülő épület mi vagyunk, emberek. Nemes anyagból építtetünk, és élnünk is úgy kell, hogy ne hozzunk szégyent az alkotóra. Megint mások szerint az ember eredendően pusztaság, és az olvasottak adnak útmutatást arra, hogyan kell felépítenünk önmagunkban, nemes anyagból és áhítattal, a meggyőződés templomát. Mindenkinek volt valami megjegyeznivalója, csak ő ült szótlanul, belebukva könyvébe, a betűk kápráztak előtte, pedig nem olvasott, csak egyetlen szót ismételgetett magában, hogy nem, nem és nem. Pedig mindenki rá várt, hallgattak, csak lopva emelték fel tekintetüket, várták, hogy megszólaljon, hogy elmondja, neki mit jelentettek a felolvasottak. Ő konokul hallgatott, a fülében zúgott a vér, és hallgatott.

Tovább már nem lehetett várni, a harcsabajszú szólalt meg, aztán sorra a többiek. A szipkahangú azokról beszélt, akiknek szívét elzárták, és nem tudnak megnyílni. Némán ültek, csukott szemmel, s érezte, hogy őrá várnak. A folyosón lépések hangzottak, távolból hallani lehetett a kongatást. A harcsabajuszos csendesen felállt, a többiek tapintatosan követték. Nem néztek rá, egy szempillantással sem tettek szemrehányást. Csak a szipkahangú fordult vissza az ajtóból, hogy siessen, mert elkésnek az előadásról.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Minden rólad és hozzád szól. Mindig és minden rólunk beszél. Mert ha végiggondoljuk a Világ szép gépezetét, hogy mennyi csodálatos dísszel van teli, hogy az Egek folytonos forgásában az évszakok a természet szüksége szerint miként váltakoznak, s tartják fenn a mértékletesség legkívánatosabb harmóniájával saját mozgásukat, nem lehet kétséges, hogy a bensőnkben épülő parányi templomoknak is hasonlóvá kell válniuk a hatalmas műhöz, amelyet végtelen jóságából egyetlen szavával teremtett.

(Miért jöttem?)

A reggeli összejövetelek sok mindent megmagyaráztak. De kinek beszélhetett volna erről? Szobatársának, a szipkahangúnak, az újonnan jöttnek vagy a másik szobában valakinek? Az idősebbek, az ősz hajúak közül bárkinek is? A Nap és a Föld nevetséges kérdése jó volt lakmuszpapírnak. Többet meg sem próbálta szóba hozni, tudta minden válaszukat. Minden kérdés minden válaszát ismerte. A hallgatás azonban nem mindig sikerült.

Szolgálatra osztották be őket. Kettesével. Így könnyebb és eredményesebb. Társa egy sápadt lány lett, beteges, halvány és halk szavú. Szívesen beszélgetett vele. Még a Napról folytatott gyerekes vitáját is elmondta neki. Azt is megemlítette, hogy nehezen tudja megszokni az állandó ködöt. Egyszer a reggeli összejövetelek félszeg hallgatásai is szóba kerültek. A lány türelmesen végighallgatta, és zavart rosszallással nézett rá. Maga más, mint a többiek, másképp beszél és másképp gondolkozik. Olykor úgy érzem, félbe kellene szakítanom, máskor meg jólesik hallgatnom. Hogy miért, nem tudnám megmondani. Mint ahogy azt sem, miért éppen nekem mondja ezt el, s miért jött közénk. Mire valók ezek a kételkedések? Talán csak a saját igazságában hisz? Egyáltalán, van-e ilyen igazsága? Ezek annyiszor eszembe jutottak már, és szívesen megkérdezném másoktól is, de ezzel csak magának ártanék. Ezt pedig semmiképpen sem akarom. Nem mintha különösebben vonzódnék magához, de épp a hitem, amit maga kétségbe von, az nem engedi.

Ezekkel nemigen tudott mit kezdeni. Pedig nem a lány juttatta eszébe, gondolt rájuk maga is eleget. Honnan jöttem, és hova tartok? Miért jöttem, és hiszek-e egyáltalán a saját igazságaimban? És miféle igazságban? Ezekre nem tudott válaszolni, mégis gyötörték, s amilyen gyorsan csak lehetett, elhessegette magától.

A lány azonban, mintha csak a megkezdett gondolatot folytatná, legközelebb újra ezekkel jött elő.

Hogy miért jöttem? A kérdésre újabb kérdés volt a felelet: jöttem én egyáltalán? De ez csak tréfának tűnt, és a lány folytatta: Mit akar tulajdonképpen? És mire való ez? Gondolja, hogy a többieket megváltoztathatja? Akkor miért nem tesz valamit, vagy miért nem igyekszik legalább maga megváltozni? Mert ez a viselkedés így érthetetlen.

Milyen viselkedés? – kérdezte volna szívesen, de inkább hallgatott, hátha mást is mond a lány. A taktikázás haszontalannak bizonyult, a várt folytatás elmaradt, szótlanul tették a dolgukat, és mind a ketten elgondolkozhattak a kérdéseken, amelyekre válasz nem érkezett.

Várta ezeket a délutánokat. Csendben mentek egymás mellett, és a lány csak akkor rezzent össze, ha meglátta az „öreget”. Eléjük jött, mintha ellenőrizte volna őket. Szúrós szemmel mérte végig, s szótlanul melléjük szegődött. Előtte sosem beszéltek ezekről. Egyszer az „öreg” félrehúzta a lányt, és hevesen magyarázott. Róla beszéltek volna? Ahogy egyedül maradt gondolataival, minderről megfeledkezett.

Hogy kellene viselkednem? Hát nem tettem meg mindent, hogy jól érezzem magam? Hogy beilleszkedjem abba a környezetbe, amelyen, úgy látom, változtatni nemigen lehet, hiszen még olyan jelentéktelen és mellékes kérdésben is kudarcot vallottam, mint az az együgyű Nap–Föld kérdés. Hogyan kellene viselkednem?

A víz alatti harang kongása reggelenként elszorította a torkát, a köd úgy fojtogatta, mint az első napokban. Magányos perceivel nem tudott mit kezdeni, az ellenszenves kép értelmetlenül bámult rá a falról, és a sötét csigalépcsőben mintha önmagát kergetné, úgy futott le a földszintig.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Miután elkárhoztam, újraéledek! Kinn szakad a hó, és Rád gondolok újra. Hogy a napsütés éppúgy hiábavaló, mint a hóvihar. Az egyiket elemészti az alkony, a másik maga alá temet minden szemetet, hogy később saját gyalázatára mindent újra a világ, a világosság szeme elé tárjon. S maradsz Te, és marad, aki Rád gondol.

Mi volt az, ami ide kényszerített, ha egyáltalán létezik, s valóság maga a kényszerítés? Ott álltál – még majd egyszer állni is fogsz – egy régimódi, magas támlájú ágy végében, amelynek faragott díszeit, a körbe foglalt, mindig poros rózsaszirmokat nemcsak ismerted, de az ujjaddal is végigtapogattad, formája ott szunnyadt az ujjbegyedben. Ki sem kellett nyitnod a szemed, akkor is láttad. A bronztalpú lámpácska most oldalról világította meg, és csak a faragott szirmok szélét súrolta a fény. A rózsa is csak félig létezett, mint ahogy az ágyban fekvőben is csak pislákolt a lélek, és Te is csak félig voltál jelen, talán csak a lábad mellé állított két súlyos bőrönd volt a kalodád, cövekelt oda az ágy végébe, s az a titkos, eddig talán észre sem vett kötelék, ami ahhoz az ágyban fekvő, a faragott rózsák alatt pihegő, fonnyadt arcú öregasszonyhoz fűzött.

A keskeny ablak, a gyenge lámpafény nem bírt a félhomállyal, s benned is ez a félhomály maradt meg, gondolataidat is ez járta át. Hol voltak már azok a nyári napok, mikor a többórás bicikligumi-szerelések után végre felpattantál a kerékpárra, és a rekkenő hőségben fél órát is kerekeztél, míg szerencsésen – újabb defekt és ragasztás nélkül – megérkeztél a Szilas patakhoz, amelynek gyepes partján legalább egy tucat gyerek süttette magát a napon, fejelt vagy focizott, majszolták a zsíroskenyér-uzsonnájukat, vagy éppen hatalmas talpasokkal ugráltak a megduzzasztott vízbe. Úszni még nem tudtál, de a híd alatti padkáról, ahol derékig ért a víz, nagy lélegzetet vettél, ellökted magad, valamiféle úszástempókat mímeltél, és a sodor meg a kapálódzás átsegített a mély vízen, s mire a levegőd elfogyott, már le is lehetett állni, s mehettél vissza, hogy újra „végigúszd” a négy-öt méteres távot. Míg egyszer hiába kereste lábad a szilárd talajt, a meder kicsúszott alóla, csak lábujjhegyed érte a laza homokot, alig tudtad úgy megfeszíteni magad, hogy a víz csak a szád széléig érjen. Levegő semmi, megtámaszkodni nem tudsz, nyakad hátrafeszíted, és a sodrás mintha megfordult volna, nem a sekélyebb rész felé, hanem éppen ellenkezőleg, visszafelé nyom, a mélyebb vízbe vissza. Jobban már nem tudsz spiccelni, még néhány pillanat, s orrodat is eléri a víz. Alig pár méterre ugrálnak körülötted, egy méterre már csak mellig érne a víz, csak meg kell szólalnod, csak kiáltanod kell, és öten is nyújtják a kezüket, de te nem tudsz kiáltani, te nem akarsz megszólalni. Utolsó lélegzetet veszel, elrúgni sem tudod magad, csak felrántod a térded, kétségbeesve kirúgod, aztán még egyszer, a karoddal is „tempózol”, majd újra, és… Igen, akkor sikerült. Anélkül, hogy segítséget hívtál volna. A szíved negyedóra múlva is a füledben kalapált, de nem kiabáltál, és újra ott álltál a duzzasztó párkányán, hogy újra szembenézz, és újra megbirkózz a mély vízzel.

A szíved most is, ott is vadul kalapált, az ágy végében, és talán azt is érezted, hogy számodra ez az utolsó alkalom, hogy jóvátedd a jóvátehetetlent. Mert ami egyszer megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni, s te mindig emlékezni fogsz azokra a pillanatokra, mikor ennek az öregasszonynak a szeretetét, ragaszkodását kelletlenséggel, majdhogynem durvasággal viszonoztad. Az ágyban fekvő öregasszony ezt talán már el is felejtette, de te örökké fogsz emlékezni rá, örökre sajogni fog az a seb, amelyet magadon ütöttél. Nem is csak azzal, amit tettél, hanem amit gondoltál, éreztél közben. Azt sosem lehet elfelejteni.

A víz újra ott csobog a szájad szélénél, s megint el kell löknöd magad, s talán partot érsz, de a faragott rózsák alatt fekvő öregasszony mire jut? Neki már nincs ereje, és ideje még kevésbé, hogy ellökje magát, ő már csak azért búcsúzik, hogy te könnyebben partra vergődhess.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.