Archívum

Kabát

Szörényi László
2005. július

Alexa Karcsinak szeretettel; vegye olybá, hogy az azóta már nem létező Fehérvári úti állóbüfében mesélek.

Üldögélek egy szép napon, 1994. január 12-én Rómában, nagyköveti dolgozószobámban. A titkárnő hirtelen bekapcsolja Lázár Pista barátomat Szegedről, aki – megrendültségét alig leplező fátyolos hangon – megkérdezi tőlem:

– Honnan beszélsz, Laci?

Válaszom szigorúan ragaszkodott a ténykörülményekhez: – Hát honnan beszélnék, a szobámból! Hiszen most kapcsoltak be! – Mire Pista igen óvatosan megkérdezte: nem a mennyországból? Mire én (azt hívén, hogy talán megőrült, noha a feltételezés hízelgő volt) óvatos ingerültséggel erősítettem meg, hogy mint már említettem, a szobámból beszélek. Erre ő kifejtette, hogy tegnap kaptak egy faxot Szegeden, a Dékáni Hivatalnak címezve Ascoli Picenóból, amely az ottani Vállalkozói Kultúra Intézete nevében fejezte ki a maguk, illetve egész városuk megrendültségét korai halálom alkalmából. Éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, és ezért kértem, hogy küldje át a faxot. Öt perc múlva ott is volt. Szövege nagyjából a következő: „Mélyen Tisztelt Dékán Úr! Magunk és az egész város nevében szeretnők legmélyebb gyászunkat kifejezni Szörényi László nagykövet úr elhunyta alkalmából. Mint Ön is tudja, szegény nagykövet úr nemrégen tett nálunk látogatást, Lázár István Bonfini-könyvének bemutatója alkalmából, és akkori benyomásaink alapján megállapíthatjuk, hogy benne hazája nem csupán kiváló diplomatát, hanem kiemelkedő kulturális személyiséget is vesztett el. Kérjük, hogy egyrészt tolmácsolja a Szegedi Egyetemnek mélységes megrendültségünket, másrészt értesítse részvétnyilvánításunkról a gyászoló családot. Biztosíthatjuk Önt továbbá arról is, hogy hűségesek leszünk az elhunyt nagykövetnek tett ígéretünkhöz, és továbbra is ápolni fogjuk az olasz–magyar kapcsolatokat.”

Visszahívtam Pistát. Megerősítettem, hogy még élek, valamint kérdeztem, hogy mit tettek a fax kézhezvétele után. – Látszólag mindenki gyászolt, de azért ne higgy mindegyiküknek. Óvatosságból előbb Sárközy Pétert hívtam fel, ő viszont megnyugtatott, hogy mivel előző este együtt boroztatok, tehát szerinte élsz, hacsak meg nem haltál; én azért biztosabbnak ítéltem, ha hozzád fordulok információért. – Meg is dicsértem ezért, mert hiszen csak tiszta forrásból! Érteni persze az egész dologból nem értettem egy árva szót sem.

Másnap az éppen akkor telefonügyeletet ellátó Józan Magdi bejött hozzám, hogy mit válaszoljon az Ascoli Picenóból telefonáló plébánosnak, aki azt szerette volna megtudni, hogy mikor lesz a temetésem, mert akkor meg fogják zendíteni a város összes harangját. Mondtam neki, hogy beszélje le a főtisztelendő urat erről az akusztikai kísérletről, mert egyelőre még élek.

Telt-múlt az idő, mintegy tíz nap múlva szegény Antall József emlékére mondott gyászmisét Sodano bíboros a Santo Stefano Rotondóban, a magyarok nemzeti templomában. Utána a miniszterelnök özvegyét és fiait – kérésükre – elvittem a piarista rend római anyatemplomába, hogy meglátogassuk Kalazanci Szent József, a rendalapító emlékszobáját és ereklyéit. A zuhogó esőben zsebre dugtam a kezem, és valami furcsa érzésem támadt: mintha az én kabátom zsebének nem ferde, hanem egyenes vágása volna. Feleségem rám nézett, és mondta, hogy: „Lacika, nem a te kabátod van rajtad!” Antall Péter is rám nézett, és mondta, hogy a gyászmise előtt tényleg összecseréltük a különben teljesen egyforma kabátunkat, még pontosabban a rajtam lévő kabát nem is az övé, hanem elhunyt édesapjáé volt, csak most ő viseli.

Két-három nap múlva fogadtam Pereszlényi Zoltán magyar helyettes államtitkárt – kairói nagykövet korában támogatta Antall Péter piramis-fényképező expedícióját –, és elvittem arra a konferenciára, amely Olaszország és a Mediterráneum viszonyával foglalkozott. A szenátus egyik palotájának folyosóján szembejött velünk az olasz parlament külügyi bizottságának elnöke, régi barátom, Franco Foschi, civilben Leopardi-kutató Recanatiból. Meglátván engem, elsápadt, keresztet vetett és elfutott. Éjfél körül, a fogadás közben elkaptam, és megkérdeztem, hogy miért menekült el előlem. – Ne haragudjon, nagykövet úr, azt hittem, hogy maga kísértet. – Megnyugtattam, hogy tudomásom szerint délelőtt 11-kor nem szoktak kísértetek járkálni. Ezt elismerte, majd megkönnyebbülten elmesélte, hogy belga származású titkárnője – aki egy szót sem tud olaszul –, mikor megkapta tőlem az Antall József haláláról szóló gyászkeretes értesítést, amelyben közöltem vele is, mint az összes többi, velünk kapcsolatban álló diplomatával és politikussal, hogy mikor tudják leróni kegyeletüket a követségünkön megnyitott részvétnyilvánító emlékkönyvbe, azonnal felhívta az akkor éppen Strasbourgban tartózkodó főnökét, és zokogva közölte vele – miután egyedül az aláírásomat tudta azonosítani a gyászjelentés alján –, hogy meghalt az a rokonszenves fiatal nagykövet, akit a főnök – tekintettel főleg Leopardira és Bonfinira mint recanati lakosokra – annyira kedvelt. Mire ő Franciaországból felhívta Marche tartományban lévő összes barátját, akikről tudta, hogy engem ismernek, és megosztotta velük a gyászhírt. – Nagykövet úr, akinek holt hírét költik, száz évig fog élni! – tette hozzá vigasztalásul. Ez igaz, gondoltam, és rögtön be is kereteztettem a részvétfaxot, azóta is ott lóg az íróasztalom fölött.

Ui. I.: Azóta egyszer jártam Ascoli Picenóban, 1997-ben, történetesen ismét Lázár Pistával. A Duna TV-nek csináltunk filmet Bonfiniról. A hajdani kondoleálók rettenetesen restelkedtek, de én megnyugtattam őket, hogy igazi életbiztosításban részesítettek. A díszebéd után bementem a WC-be, és természetesen becsuktam magam mögött az ajtót. Sajnos, a vörös vasajtót többé nem lehetett kinyitni; fél óráig dörömböltem, az Intézet tagjai váltott erőkkel próbálták betörni az ajtót, végül lakatost kellett hívni egy villanyfűrésszel. Ismét nagyon restelkedtek az olasz–magyar kapcsolatok helyi pártfogói, és kárpótlásul Pistával együtt felvittek engem a palota tetejére; ez ugyanis a városban az egyetlen hely, ahonnan jól látni a Szent Ferenc-templom toronyerkélyébe beépített hatalmas, égnek meredő hímvesszőt. (Ez a hajdani építész bosszúja, aki éppen a tornyon végzett utolsó simítások közepette értesült arról, hogy az építtető barátok a kialkudott honoráriumot a felére szállították le. Ők is és a város közönsége is csak az állványzat lebontása után látták, hogy milyen különös tornyuk támadt hirtelen. Évszázadokig szégyellték, még a templomot ábrázoló képekről is leretusálták, de mostanában kezdenek rá büszkék lenni.)

Természetesen meglátogattuk a helyi múzeumot is, amelynek udvarán ott áll Bonfini szobra. A múzeum erkélyét terhes kariatidák tartják, ennek az építészeti-szobrászati különlegességnek az az oka (legalábbis énszerintem), hogy az ő szemmagasságukból látszik a torony csúcsa. Bent a kísérő városi rendőrök csak abban a teremben kaptak röhögőgörcsöt, ahol kísérteties hasonlóságot tapasztaltak Lázár Pista arca, valamint a VIII. Kelemen pápát ábrázoló portré között.

Ui. II.: 1996-ban adták hírül az újságok, hogy Gödöllő környékén, az országút menti árokban kidobva találtak néhány albumot. A különböző magyar követségek által a külügyminisztériumnak hazaküldött, Antall József halálakor megnyitott részvétnyilvánítási emlékkönyvek voltak.

Eddig ennyi.

Budapest, 2005. június 6.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.