Archívum

„Mi dolgunk a világon?”

Tornai József
2005. június

Az ontológiai rétegek nem a szellem síkján végződnek, hanem a létegészben, a semmiben, amely egyúttal azt is jelenti, hogy az ontológiában nincsenek alacsonyabb és magasabb fokozatok.

*

A legtöbb költő nem merül le (néha a jók sem!) a tudatalattiba. Ady, József Attila, Pilinszky mindig lemegy. Szabó Lőrinc az agyát ássa föl. A lényeg: a másként versben el nem érhető mélyréteg. A fölszínt mindenki el tudja mondani: a hétköznapiság, a banalitás merő irodalom. Az egyszerű önmegfigyelések banálisak. Az igazi cél: a banalitás szétrombolása. Weöres sohasem banális: nyitva tartja az alvilágba nyíló kapukat. Ugyanígy Ratkó: a halottakkal úgy összenő, hogy mindig siratnia kell őket, magát, egész Magyarországot.

*

Verseimet éppúgy kiterjesztettem a természettudományok, a filozófia felé, mint az esszéimet. Semmiképpen sem elég már a csupán magával eltelt irodalom: nem lehet ontológiai szintű. Csak az egész szellemi térre átnyúló művészetnek lehet meghatározó értéke. Példa: hallgasd meg Bartók IV. Vonósnégyesét!

*

Ahol egyszer megöltek egy embert, ott mindig nevetni fog az asztalon a kés.

*

A végső tudás, bölcsesség: minden percet ki kell tölteni. A telítettség minden (Shakespeare megközelítő fölismerése: „Ripeness is all”, az érettség minden). Egyetlen perced se maradjon üresen, míg csak élsz!

*

„Ölni, ölni?… Ez az élet? Boldog az ember, ha öl?…” (Móricz: Erdély)

*

A civilizációs képmutatás. Ölünk, háborúzunk, rombolunk. Civilizációnk nem más, mint rutinos képmutatás. Pedig az erőszak hajlama nem bibliai átok; evolúciós örökség: hosszú, racionális beavatkozással lehetne rajta változtatni.

*

Romantikus képzelgések. Azt tapasztalom, hogy akinek ötven-hatvan éves korára nincs megfelelő olvasottsága és tudása az irodalomban, filozófiában, vallástörténetben vagy a sokfelé ágazó természettudományban, az nem lehet önálló, tehát szuverén gondolkodó. Egyáltalán nem fogadom el a romantikusnak nevezhető, úgynevezett eredeti képzelgőket. Ezek mind, mondjuk így: „provinciális zsenik”.

*

Egyetlen igazság. Lukács György: „Csak egyetlen igazság létezik, az Ószövetség igazsága. Mózes a Sion hegyén már mindent elmondott, amire ember még kíváncsi lehet ezen a földön valaha is…” Az efféle egyetlen igazságoktól mentsen meg az a bizonyos ószövetségi Jahu!

*

Szabó Lőrinc és az abszurd. Ő nem mondta Tertullianusszal, hogy: „credo quia absurdum”. Ő látta, hogy ami születésünkkel ránk zúdul, az hol reális, hol titokzatos, hol ontológiai rend, de végül is abszurd. Ez volt az ő keresztje, mint mindnyájunknak, akik nyitva tartjuk a szemünket ezen a furcsa tájon, ahol a gyilkosság éppolyan abszurd és természetes, mint a szeretkezés. Ezt akarta elmondani: ezt, amit nem lehet, de amit elhallgatni és megvallani egyaránt pokol.

*

Egyik babonából a másikba. Borbála középkori szűz volt, és vértanú, akit toronyból vetettek le a gonoszok. A szerencsétlenül jártak, főleg a bányászok védőszentje lett. Borbála napján nem szabad dolgozni, legföljebb tollat fosztani. A Borbála napján vízbe rakott gyümölcs megérése vagy faágak kihajtása azt jelentette, hogy a lány hamarosan férjhez megy. Volt lány, aki többfajta ágat is vízbe állított: mindegyiket egy férfinévvel kapcsolta össze. Amelyik név ága kihajtott, biztosan az lett a lány ura.

Borbála azért lett védőszent, mert egyházi tanítás szerint Krisztus koszorúját tette a fejére, így gyógyította meg vértanúi sebeit. Melyik babona nagyobb? Mert hogy mind a kettő az, ahhoz nem fér kétség.

*

„Oh, dolce vita” – énekli a King’s Singers együttes. De a XIV. században ez a kifejezés nem azt jelentette, amit ma, magyarázza a rádióbemondó. Csakugyan, mert így folytatódik: „Oh, dolce vita in coelis…”

*

Baudelaire-vírus. Baudelaire-ben engem már kamaszkoromban is az ragadott meg, amit furcsa módon csak úgy nevezhetek, hogy Baudelaire-vírus. Hogy ez mit jelent, azt talán legjobban az Egy Ikarusz panaszai című vers összegezi, de persze majdnem minden Baudelaire-írás erről beszél, hiszen a francia költő folyton egyetlen bajtól szenved. A paradoxontól, melyet ő jól ismert, de mi csak a XX. században éltünk-kínlódtunk meg. Az egész verset idéznem kellene, hogy az eszményinek és valóságosnak szétválaszthatatlanságát, mindennapi tapasztalatunkat, érzékeltessem. De azt hiszem, elég az első strófa is: „Kiket ölelnek utcalányok, / boldogan isszák a gyönyört, / de az én karom eltörött, / mert a futó felhőkre vágyott.”

*

A teljesen közönyös, sőt semleges természettel szemben nem lehet más magatartásunk, mint a lázadás. Szerszámokat készítünk, házat, utakat, városokat építünk, államot, gyárat, különféle technikákat találunk ki, mert csak azok tarthatnak meg, amit magunk hozunk létre a létünk védelmére. A belenyugvás, eleve elrendelés hite embertelen.

*

– Hiszel Istenben?

– Az antropomorf isten nem létezik. Ellentmondás.

– Tehát? Materialista vagy?

– A spiritualitásban hiszek: a szellem a kezdet óta mindenben ott munkálkodott.

– De ki teremtette, irányítja ma is a világot, ki kormányozza a történelmet?

– A természetben nincsenek célok. Csak mi, emberek, mint félig szellemi lények, tűzünk magunk elé célokat. Ezzel adunk értelmet a létezésünknek.

– És az Abszolút, amely mindennek az alapja, ura?

– Ontológiailag nézd ezt is. Csak az létezik, aminek megvan a föltétele. Minden valami mástól függ. Olyasmit el sem képzelhetsz ilyenformán, ami ettől a körforgástól függetlenül volna jelen.

*

Honnan hova? Azt még nem tudjuk, honnan, de azt igen, hova száműzettünk:
a valóban kopár, vakító és sötét mindenségbe.

*

Vérnyomok. Ezen az örökkévaló vágóhídon a böllérek nagy, villamos fogóval kábítják el és ölik meg hosszú késeikkel az állatokat. Mi, költők himnusszá varázsoljuk a hatalmas vágócsarnokban végigvisszhangzó halálhörgéseket, és vízfecskendővel eltüntetjük a sárga keramitkockákról a vérnyomokat.

*

Most az 1984 világába lépünk. Amerika, Anglia meg néhány híve hatalma alá akarja kényszeríteni a föld összes államait, országait, fajtáit. Európa, az arab, muzulmán országok hamarosan áldozatul esnek az erőszaknak. A milliárdos vagy sok száz milliós államok – mint Kína, India vagy Indonézia, Brazília, Mexikó – beterelése a boldogtalan akolba sokáig tart, nem is biztos, hogy sikerül. Mindenesetre egyfolytában háborúzik a három világhatalom. Nem csak fegyverekkel uralkodik. Csak az kap a föld vizéből, olajából, élelmiszereiből, aki engedelmeskedik. Fölhasználják a nyílt gyilkolás, rombolás, éheztetés eszközeit éppúgy, mint a nyelvpolitika, a hazudozás, ködösítés, félrevezetés, hitegetés rég bevált módszereit. Lesz fölszabadítás, demokrácia, tudás társadalma meg a többi üres fecsegés. Csak béke nem, kultúra nem. Irodalom, filozófia, természettudomány: minden alárendelve az eszelős „Wille zur Macht”-nak. A vallások, az egyházak, akár együtt, akár egymás ellenében: jól jönnek. Nem egy Dzsingisz kán, nem egy Tamerlán, nem egy Attila, Nero vagy Napóleon, Hitler, Sztalin lesz, de számtalan kis magas rangú amerikai és angol és csatlós tisztségviselő, akik a szabadságnak és demokráciának legékesebb szószólóiként torzítják el az édes, paradicsomi, ártatlan emberi létet számítógépekkel és rakétákkal üdvözítő megváltóikkal. Ezek az emberek lesznek a legkorlátoltabb, de leggátlástalanabb világuralmi elmebetegei a homo sapiens szomorú zsákutcájának. Kimérák földje: ez lesz az örök vérontások és pusztítások, bosszúk és szemforgató szentbeszédek története, történelme, amely a kozmosz már ma is ismert törvényének következtében akár a Nap hidrogéntömegének héliummá égetésével, akár az atomháború nyomán élettelenné válik. A hidrogén- és kobaltbombát mindegyik állam beveti, efelől nem lehet kétségünk. Amerikának, Angliának, Izraelnek, Franciaországnak, Indiának, Kínának, Pakisztánnak, Észak-Koreának vannak ilyen bombái. Nem tűzijátékok rendezésére tartogatják. A pápa, a moszkvai és az athéni, bukaresti pátriárka, az anglikán és a metodista, valamint a magyar református egyház zsinata imádkozni fog értünk. Szép, istennek tetsző dolog lesz. De mit segít? Isten és ember kölcsönösen szakított egymással.

*

Minél tovább gondolkodom, annál tovább gondolkodom. A filozófiai, természettudományi, irodalmi, mitológiai és vallási ismeretek bővítésével még inkább bizonyossá válik, hogy az igazán modernség utáni szellemi magatartás alapelve a Valéry-féle „plus je pense plus je pense”. A megállás emberellenes.

*

Hamu és gyémánt. Nem Wajda nagy filmjéről van szó, hanem arról, hogy a mostani vegyészet képes a hozzátartozók hamujából gyémántot készíteni. A rokon aztán hordhatja nyakában a halott szó szerint drága maradványát. De hogy fog az gyémántállapotából föltámadni az Ítélet Napján?

*

Magyarhoni pokolkapu fölirata: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden filozófiával!”

*

A furcsa öregség. Világos, hogy életünk tökéletes nonszensz: nem tudjuk fölfogni, hogy mi ez: galaktikák milliárdjaitól a gilisztákig vagy a halálos vírusig. Nem azt mondom, hogy mindez értelmetlen, csak azt, hogy abszolút nonszensz számunkra. Se nem szép, se nem szörnyű: egyszerűen nem tudjuk, mi az, amiben megszületünk, valamit csinálunk (én például többnyire verseket írok); aztán visszatérünk az idő- és lételőttibe, a tökéletes virtuálisba. Ó, bármilyen szent kötelékek, elszakadnak majd nemsokára, most, hogy… hamu lesz belőlem.

*

Költőnek-gondolkodónak nincs más eredménnyel kecsegtető módja a lázadásra-tiltakozásra, mint a comme-il-faut-nyelv rendszeres megcsúfolása. A tömegember csak erre a „borzalomra”, az ő nyugalmát, képmutatását ért csapásra ébred föl, és kezd dühöngeni ama szavak miatt, melyek az ő „szent berkeiben” tilosak.

De ez a méreg nagyon hatásos! Bizonyos emberek ordítanak, fenyegetőznek, és az erkölcsöt emlegetik. Éppen azok, akik tövig-homlokig cinikusok és született nihilistái egy elrontott „királyságnak”. Valójában szeretnék olyan verseket és esszéket írni, amelyek ezen az érzékeny ponton döfnének bele vonakodó-becsmérlő olvasóimba. Csak hát, szerencsére, az írás, ha művészet, nem csak botránykeverés.

*

A magyar nyelv romokban, és naponta verik szét még azt is, ami megmaradt.
A legtöbb igyekezet, hogy segítsünk, eredménytelen, inkább csak önvigasztalás.

*

Ahogy a gének kromoszómái átörökítik a tulajdonságokat (zenei, filozófiai, költői, festői, matematikai képességeket), tehát az összes alkotóerőt, jó bizonyíték arra, hogy a szellem, ha megfelelő föltételek közé kerül, kilép a virtualitás síkjából, és merőben új művekkel lepi meg a világot. Nincs külön szellemi és fizikai lét.

*

A taps. Gondolkoztak már azon, milyen különleges zajt csap tenyerével az ember, mikor megtapsol valamit: hangversenyen, népgyűlésen, színházban, irodalmi esten? Méltó ez a furcsa csapkodásorkán olyan szellemi lényhez, mint az ember? Én azt hiszem, a taps visszavisz minket egy korábbi evolúciós korszakba. Talán a csimpánzokéba. Nagyon furcsa, csak hozzászoktunk, mint az anyagcsere gyakorlatához.

*

Vannak fajunknak dolgai, ehhez semmi közük se isteneknek, se próféciáknak. Nem érthetik meg égi szemek, amitől itt az emberek szenvednek. Ahogy szerelmi őrülettől és családostul meghalnak, s újrakezdik az egészet, mintha már nem csalódtak volna. Biológia és szellem keresztjén: ez csak a mi titkunk, s bár eszünkkel föllázadunk sebeink ellen, valami titkos testvériség, amely átmelegíti szívünket, fölemel a romlás és halál évszakai fölé: a kis és nagy tragédia csak a földből félig kibújt embert sújtja. Azok maradunk, akiket a mindenség villáma feketére égetett.

*

„Mi dolgunk a világon?” Vörösmarty nem tudta a pontos választ, ahogy mi sem tudjuk. Annyit azonban följegyezhetünk mi, százötven évvel későbbi kérdezők, hogy génjeink nem változatlanok, és több millió esztendő alatt nemcsak fejlődésünk tulajdonságai öröklődtek, hanem a pusztítóak is. Legfőképpen a birtoklási és gyilkolási ösztönök. Ezen nem tudtak változtatni vallások, pokollal fenyegető retorikák. Ráadásul erre a veszedelmes kettősségre föltűnően pontatlan magyarázatot adtak a mítoszok és a platóni, majd később a skolasztikus és végül a racionalista (Descartes, Leibniz) filozófiák. Csak a természettudományos eredmények leplezték le ezeknek a teleologikus fölfogásoknak a tarthatatlanságát; a vallásos és mitologikus érvelések mégsem szűntek meg teljesen. Ma döntetlen a két szemlélet közti mérkőzés. A leszűrhető tanulság mégis az: isteni lény fantazmájára hivatkozó erkölcsi ítélkezések semmivel sem viszik előbbre történetünk megértését. Ontológiát kellett volna kiépíteni a kinyilatkoztatások rendkívül tekintélyes végkövetkeztetései helyett. Ilyet egyetlen vallás sem alkotott. Bűnbeesésről, jó és rossz harcáról, netán isten világméretű küzdelméről, mennyei jutalomról és pokoli büntetésről írtak, szónokoltak, anélkül, hogy tudták volna: az evolúció folyamán szükségszerűen formálódó „struggle for life” okozta a bajt.

Evolúciós megfigyeléseken és ontológiai gondolkozáson alapuló szemléletre kell törekednünk, hogy tragédiánkat megértsük, ahelyett, hogy természetfölötti lény vagy lények bosszújáról és jóakaratáról, szeretetéről elmélkednénk.

„Mi dolgunk a világon?” További ismeretszerzés és gondolkozás. Ez a szellemi ember és egyáltalán, az emberi szellem igazi dolga. Mitológiák, misztikák, vallási hiedelmek, szentelt dogmák után, melyek mögött csak ősi szövegek, tehát kevés tudású emberek állnak, a természettudományos kutatások sokágú eredményére épülő elvont gondolkodásra: folyton változó ontológiára kell szert tennünk. Minden más csupán írott malaszt vagy szándékos félrevezetés. Kant létkategóriáinak leírása óta, Darwin és Nikolai Hartmann nyomán még jobban tisztáztuk a lét szervetlentől a szellemig futó összefüggéseit. Ma, a XXI. században már világos, hogy a természetes kiválasztódáson és az adaptáción alapuló öröklődés elve nem elegendő magyarázat arra, hogyan lesz a kőből növény, a növényből amőba, abból hal, majd szárazföldi állat, gerinces emlős és emberszabású majom, majd hominida és végül homo sapiens. A változatosság kimeríthetetlen tárát, a tudat, a reflektálás megszületését nem vagyunk képesek indokolni.

El kell tehát fogadnunk a buddhista „advaitás”, a nem-kettősség gondolatát. Spiritualitás és fizika, energia nem válik el egymástól, vagyis az atommagban, atomban is jelen van már a szellemi szint lehetősége. Ez a spiritualitás pedig teljes hatalmával együtt: kreatív. Végtelen mozgásra, formaalkotásra képes, ha a létkategóriákon belül a létrétegek is megadják hozzá a föltételeket, melyeket a természetből jól ismerünk mint asztrofizikai, galaktikus hőmérsékleti viszonyok és a víz meg a vegyi elemek egymásra épülő kozmoszát. Minderről még mindig csak töredékes képünk van: vázlatos a tudásunk, de éppen ez adja meg Vörösmarty kérdésére a választ: az a dolgunk a világon, hogy kutassuk és gondolkodjunk rajta megszakítás és kétely nélkül. A vallások, mitológiák, misztikák, rossz filozófiák kövületek: a szó legsötétebb értelmében örökkévalóak. Évezredek óta semmit sem változtak. Gondoljuk el, mit tudnánk a Kr. e. élt éleai filozófusok, a XVII. századtól kezdve meginduló csillagászat, fizika, biológia, asztrológia, Darwin és az empirista gondolkodók meg a humanizmus, a fölvilágosodás, reformáció, francia forradalom nélkül manapság. Hol tartanánk, ha a modernitás föladatai az egyházakra, vallásokra maradnak?

Megszűnt volna-e az abszolút királyság, a rabszolgaság, a nők elnyomása, a szabad gondolkodás inkvizíciós üldözése, a kozmosz és a természet vizsgálatának tilalma, ha nem tör át Európában a szabadság ezeken a sok ezer éves korlátokon?

Minden szellemi ember – akár tudós, akár filozófus, akár művész, író, költő – egész életében egyetlen célnak élhet: a lét értelmezésének és a filozófiai összefüggések kifürkészésének. A gondolkozás végtelen. Csakhogy miért vagyunk mi, emberi tudatok, és miért van a világ, ahelyett, hogy – amint Heidegger kérdezte – a semmi volna? Ez a kérdés megválaszolhatatlan. A semmi valóban semmizik. Az ontológiai haladás, a kozmosz törvényeinek kutatása fölött, alatt: mindenütt ott mered ránk valami nagyobb gond, a szfinx: áttöri-e a művészet, a költészet az abszurdot? Biztos vagyok benne, hogy nem. Az abszurd összes műveinknek, szellemi, etikai energiáinknak, még az egymás iránti szeretetünknek vagy szerelmünknek is az energiaforrása!

*

Történelmi egyházak. Akik ezt a megnevezést ma igazolásukra, tekintélyük hangsúlyozására kitalálták, talán nem gondolták, milyen pontos kifejezésre bukkantak. Jó és rossz értelemben, mert ami történelmi, valóban nagyméretű, egyúttal azonban hibákkal, bajokkal, viszályokkal is tele van, s főleg: mulandó. Anakronizmussá válik. Jobb volt a „kinyilatkoztatáson alapuló egyház” meghatározás. Ez legalább olyan tautológia, melyet vagy elfogadunk, vagy nem, de lehetetlen önmagában semmisnek, pusztán időbelinek venni.

*

Bartók: Román táncok. A Zeneakadémián eljátssza a Muzsikás Együttes. Aztán a Bartók-vonósnégyes. Bartók földolgozása szebb. A népzenészek „eredeti” előadása a kollektív tudatalattiig hat le. Nagyon nehéz, bajos ezt a különbséget kimutatni, hiszen a Román táncok a népzenére, ugyanarra az öt táncdallamra épül. Bartóké tehát szebb, a Muzsikásoké archaikusabb. Ez a népzene előnye: ebben a szépség és a létérzés még nem válik ketté:

Megrémülten ültem ott,
láng robbant szívemben,
csak a népdalok miatt
volt jó megszületnem!

*

A szerelem az irrealitás síkja. Ha szerelmünk meghal, vagy utánahalunk, vagy visszatérünk a realitásba, amely az irreálishoz képest már csak puszta vegetálás.

*

A saját halálunk. Félek attól, hogy az ember halálát nem hagyják meg az ember saját halálának. Rilke alighanem ere gondolt, mikor „a saját halálról” beszélt. Mert ahelyett, hogy a homo sapiens természetes biológiai hullámzásaként gondolhatnánk el és élhetnénk át a végünket, a világ nagy vallásai beavatkozásaikkal el akarják venni tőlünk ezt a tényt. Mintha külön volna a halál, az ég, az isten, és a pokol, a mennyország. Pedig csak a mi fajunk normális létezéséről és nemzedékcseréjéről van szó. Ez kultúránk része, ebből nem szabad úgynevezett szakrális hűhót csapni. Ez lopás!

*

Ha majd haláltusámat vívom, énekeljetek vagy játsszatok népdalokat, akkor nem fogok félni az azonosulás indulatában.

*

Individualizmus és empátiahiány. A szélsőséges, jellegzetes magyar individualizmusból következik a szintén jellegzetes, de sajnos végzetes empátiahiány. Empátia nélkül egy nép súlyos együttműködési, cselekvési zavarokra van kárhoztatva.

*

Háromféle tudati magatartás tanácsos: 1. hiszek, mert a lét abszurd, 2. hiszek és gondolkodom, mert a lét abszurd, 3. minél többet gondolkodom, annál többet gondolkodom, mert a lét abszurd.

*

A bűnbeesés története az a mítosz, amely teljesen tévútra vezette az ember eredetének és evolúciójának értelmezését.

*

Ady istenes verseiből kiindulva arra kell gondolnom: még egy nagy hátránya van a szubsztanciális (legfőbb lényt föltételező) fölfogásnak. Az, hogy az ember így folyton szembe van állítva valakivel: akitől fél, akit szeret, aki bünteti, aki jutalmazza, vagyis szünet nélkül ítélkezik fölötte. A szubsztancia-elképzelés nélkül ez teljesen fölösleges, csupán rögeszme, melyet vallások szögeztek amúgy is éppen elég gonddal-bajjal küszködő létünkbe-szívünkbe.

*

A szuperóriás csillagok, melyekből a gammasugárzás árad, vagy elpusztítják a már létező civilizációkat más bolygón, vagy éppen ellenkezőleg: nekik köszönhető a földön található elemek sokasága, amelyből szervezetünk fölépül. Csakugyan kozmikus lények vagyunk, hiszen ezek a szuperóriás csillagok 18 milliárd fényévre vannak tőlünk.

*

A műzene mindig az egyén szellemi műve, a népzene a közösség hangja. A népdal azzal valósítja meg a művészet alapelvét (szubjektív és objektív egyszerre), hogy egyes szám első személyben beszél, de ez csak látszat, csak a hitelességet szolgálja, hiszen valójában nem egy nő vagy egy férfi vallomása, amikor azt énekli: „szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt, hajtottam ágát, szedtem virágát”, hanem sok-sok nemzedéké. Azaz tökéletesen személyfölötti.

*

A gyerekkori hittől a panteizmuson, majd a misztikán át a modern ontológiáig: ez volt eddig az út, melyet verseimmel, esszéimmel is bejártam a modern vagyok és ősi szellemében. Természetesen a XIX. után a XX. századi magyar és világlíra eszközeinek alkalmazásával. Realista, szürrealista, expresszionista, népköltészeti és mitologikus példák, formák és nyelvezet lehetséges összegezésével. Mágikus és metafizikus szimbólumok egyaránt hatottak rám, mint ahogy azok a költők is, akik ilyen irányokba igazítottak. Tehát Baudelaire, Shelley, Blake, Whitman, Hölderlin, Vörösmarty, T. S. Eliot, Valéry, Benn, Ady, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Pilinszky, Nagy László.

Filozófiát, természettudományt és költészetet mindig összetartozónak gondoltam. Mitikus és vallásos hagyomány is ezeket gazdagította a verseimben. Kamaszkoromtól máig kéttucatnyi verseskönyvet írtam. Ezek az én lépéseim a nagy elődök nyomában. Ennyire vagyok más és ugyanaz: a Csillaganyám, csillagapám ezt a mást és ugyanazt fogja át mostani, összes verseimet egybegyűjtő könyvemben. Az állandó javítás híve és gyakorlója vagyok. Bőven találhat új megoldásokat az olvasó egy-egy költeményben. Volt olyan persze, melyet egyszerűen kihagytam.

Csak remélhetem, hogy az úgynevezett végleges változatot legtöbbször sikerült megközelítenem.

Ma, úgy gondolom, a valóságnak, a XXI. századi helyzetnek megfelelően (hiszen az elég abszurd!) az abszurd költészet kialakítása volna a líra föladata.

De mi az abszurd líra?

*

Csak hálás lehetek apámnak a művészet, a vers és a népzene iránti ösztönös szeretet örökségéért, anyámnak a gondolkodás, a filozófia hajlamáért (a magyar természetből ez tökéletesen hiányzik). Régebben arra gondoltam, hogy az utóbbi éppen tőle kapott ajándék, mert úgy tudom-sejtem, hogy fölmenői közt vannak német származásúak. Mostanában viszont a keleti, az ázsiai gyökerek kezdtek meggyőzni arról, hogy talán mégis onnan az elvont töprengés iránti vonzódásom. Hogy mi késztet erre? Két meglepő tény: 1. a fiam négyéves koráig egészen kínai jellegű arca, 2. unokámnak, vagyis az ő lányának szintén, mondjuk, mongolos vonásai. Azzal gyerekkorom óta tisztában voltam, hogy erősen kötődöm a keleti embertípusokhoz. Kamaszkoromban pedig már, miután brahmanista, buddhista könyveket olvastam, sok gondolatot egészen ismerősnek, természetesnek tartottam. Például azt, hogy az én illúzió; hogy a halál után az ember beleolvad a nagy egészbe; vagy hogy általában a dolgokról való lemondásra kell törekedni. Lehet, hogy nem nyugati, hanem keleti genetikus eredet az oka filozofikus természetemnek? Még arra is gondolok, hogy egyik sem, hiszen teljesen egyedi tulajdonság is lehet bennem az ilyesmiféle igyekezet. Végül is nem ez a fontos, hanem az, hogy verseimben és prózai írásaimban és a dolgokhoz való viszonyomban intellektuális alkatot örököltem valamelyik, ki tudja, milyen régi-régi elődömtől. Teljesen ingyen.

*

Heideggernek igaza volt, mikor Hölderlinben és Rilkében találta meg a filozófia megfelelő nyelvezetét, egyáltalán: az ontológia visszahódításának lehetőségét a költészetben. A létet, azaz a létcsapdát semmilyen más műfajban nem lehet olyan intenzíven kimondani, mint a lírában.

*

A jó, esetleg nagy vers valódi titok: az abszurd, a misztérium fölfedése. Szembekerülök azzal, amitől mindnyájan eksztatikusak és szenvedők vagyunk menthetetlenül. Ami másról szól, az a fölszín, az az irodalom vagy a formalizmus.

*

Az öreg költő írjon úgy, ahogy a fiatal. Vagy még úgyabbul. Értve ezen, hogy naivan és filozofikusan, mint kamaszkorában.

*

Szubsztancia nélkül. Mire egy Európában nevelkedett ember eljut a lét szubsztancia nélküli értelmezéséig, megöregszik. Vagy fordítva: meg kell vénülni ahhoz, hogy a helyes ontológiai interpretációig fölnőjünk.

De ha így van: azaz, hogy szubsztancia nincs, mit mondanak, mondhatnak nekünk a mítoszok? A mítoszok azért fontosak, rendkívül tanulságosak, mert nem valóságos, csak virtuális, azaz kváziszubsztanciák vannak bennük, a természeti hatalmak megszemélyesítései. Szubsztanciálisan értelmezhetjük eredetünket, célunkat, az élet értelmét anélkül, hogy a valóságban föltételeznénk a szubsztanciát. Szubsztanciálisnak tekintjük az isteneket, démonokat, bizonyos etikai parancsok szerzőit; hogy kellő súllyal ítélhessünk felőlük, gondolkozásunknak nem kell szubsztanciára épülnie. A szubsztanciaelméletet csak eszközül használjuk, mint a mesés vagy csodás eseményeket, melyek így sokat jelentenek, bár tudjuk: fantazmák.

*

A természet egyik legnagyobb mutatványa, egyúttal eddig megmagyarázhatatlan rejtélye a danaida-lepkék szokása. Ősszel a Nagy-tavaktól a mexikói sivatagig röpülnek. Nyolc hétig tart az útjuk, sehol sem szállnak le. Nem tudjuk, miért ott rakják le a petéiket.

*

Az isteni gondviselés képzetének van egy szebb és egy iszonyúbb változata. Szép, hogy „valaki jár a fák hegyén” (Kányádi) vagy a Rilke-féle „de mind e zuhanást valaki végtelen lágyan a kezében tartja”. Jó, hogy foghatjuk az istennek, mint anyánknak a kezét gyerekkorunkban.

De a gondviselő Szem, amely éjjel-nappal figyel, minden tettünket, gondolatunkat követi, mint a fegyőr, aki rácsos tetejű betoncella fölött áll, szörnyű, elviselhetetlen. Lehet, hogy valaki elfogadja ezt az elfogadhatatlant. Én ezt perverziónak, önkínzásnak érzem.

*

Még egyszer: mi dolgunk a világon? Az utóbbi években egymás után olvastam el olyan műveket, mint A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása (Jared Diamond), Darwin szelleme (Steve Jones) és másokat, mert meg akartam ismerni eredetünket. Most Spencer Wells Az ember útja című könyve van soron. A szerző genetikus, antropológus. A föladat, melynek megoldására vállalkozik, annak bebizonyítása, hogy nincsenek helyileg kifejlődött előemberek. Európában létezett az úgynevezett Neander-völgyi ember, de nem állta a versenyt az időközben megérkezett crô-magnoni homo sapiensszel, és eltűnt. Mi, mai emberek mindnyájan Afrikából indultunk el kétmillió évvel ezelőtt. Onnan jutottunk el Ázsiába, Ausztráliába, Európába, a Közel-Keletre, végül a két Amerikába. A már említett Neander-völgyi ember megkövesedett csontváza csak negyvenezer éves. Mi itt, Európában tehát viszonylag későn jelentünk meg. A XX. századi kutatás módjáról a szerző a következőket írja: „Több mint egymilliárd éve tartó evolúciós barkácsolás eredményei vagyunk, és génjeink biztosítják hozzá a szegecseket, varratokat, melyek feltárják fejlődésünk teljes történetét. Nem maguk a gének hordozzák az üzenetet, sokkal inkább az eltérések, amelyeket két vagy több személy DNS-ének összehasonlításakor láthatunk… Becslések szerint 41 ezer év telt el az afrikaiak és kelet-ázsiaiak, 33 ezer év az afrikaiak és európaiak, 21 ezer év az európaiak és a kelet-ázsiaiak szétválása óta.” Nem merülhetek bele az ontológiánkat érintő nyomozás részleteibe, amely csakugyan olyan, mint egy detektívtörténet. Csak azt szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy ez a kutatás, éppúgy, mint a rasszok kialakulásának és elterjedésének útja, végtelenül hosszú. Mégse mondja senki, hogy egy emberöltő alatt úgyse lehet megismerni mindent, hagyjuk az egészet a szaktudósokra. Hiszen – többek között – abban különbözünk az állatoktól, hogy beszélünk, írunk, van történelmünk, tudományos irodalmunk. Nem kell mindent elölről kezdenünk, de azt se higgyük, hogy a ma élő ember, a teoretikus, a kutató végleges eredményekre juthat, bármelyik tudományágról legyen is szó. A lényeg a töretlen előrelépés. A modern ember nemzedékei egymás nyomába lépve derítik föl azt a világot, azt a kozmoszt, amelyhez tartozunk, amelyben gondolkozunk. Vörösmarty éppen azért ma is érvényes filozofikus költőnk, mert fölismerte, hogy tudásszomjunk minden más szomjat – életösztönit, művészit, szexuálisat – fölülmúl. És most már csak a 2600 ével ezelőtt Fölébredt Embert idézem: „Mi dolgunk a világon? 1. helyes gondolkodás, 2. helyes megismerés, 3. helyes beszéd, 4. helyes cselekvés, 5. helyes életvitel.”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.