Archívum

Elek Tibor: Fényben és árnyékban

2005. március

Sokan sóhajtoznak mostanában az irodalom „szekértáborokra” szakadása miatt, de – a hasonlatot egy ismerősömtől kölcsönzöm – ez gyakran csak annyira hiteles, mintha a hóhér panaszkodna, hogy van halálbüntetés. Egyébként könnyű a felelős magatartást a krokodilkönnyektől megkülönböztetni. A krokodil a szakadást a saját ízlésének egyeduralma révén akarja megszüntetni, míg a hiteles ember az egészségtelen, párbeszédképtelen szétszakadást alakítaná termékeny, teljességet sugalló változatossággá. Elek Tibor a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztőjeként és számos irodalmi rendezvény szervezőjeként példát mutat: a mai elmérgesedett (elmérgesített) helyzetben is van esély a minőségi irodalom sokszínűségként való bemutatására. Írásait is ugyanez a törekvés hatja át. Legújabb – immár ötödik – könyvében a szerző a különböző szövegcsoportoknak zenei alcímet ad (Prózai futamok, Lírai dallamok, Kritikus akkordok stb.), így rejtvényszerű játékossággal jelzi, hogy a sokszor összeegyeztethetetlennek kikiáltott részek végül szimfónia telítettségű harmóniába olvadhatnak. Olvadhatnának.

A kötet, amellett, hogy sok kis, alapvetően két nagy részre tagolódik. Az „I. tétel” néhány tanulmányt és számos kritikát tartalmaz, a „II. tétel”-ben pedig a szerző által készített interjúk, három kerekasztal-beszélgetés (a szociológiáról, a határon túli magyar irodalomról és a „fiatal magyar irodalomról”), valamint egy Elek Tiborral készült beszélgetés szövege olvasható. Ám az egész középpontjában – a kritikákban, tanulmányokban éppúgy, mint a beszélgetésekben – a kortárs magyar irodalom alkotói és jelenségei állanak.

Irodalomfelfogását a kötet első írásában (Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből. Ars critica [?]) és részben az utóhang jellegű beszélgetésben fejti ki a szerző. Eszerint az olvasás, a kritikusé is, személyességet, személyiséget feltételező tevékenység. A mű „értünk, értem való”. Kiss László könyvéről írva még azt is hozzáteszi: „az élet és az irodalom számomra is elválaszthatatlanul összeforrt már, mégis vallom az élet elsőbbrendűségét és az irodalom létérdekűségét”. A személyiség megragadására viszont csak az a mű alkalmas, amely a valóságismeretet képes az értékek világára vetíteni, és az összefüggéseket olyan rendszerré szervezni, amely jelentést ad a mű részeinek és egészének. Elek kétségtelenül egyetért Grendel Lajossal, aki az interjú során szövegszerűség és világszerűség ma divatos ellentétbe állítását álproblémának minősíti. Nyilvánvaló, hogy a nyelvi, szerkezeti kidolgozás (a „szövegszerűség”) valóságismeret, értéktudat és jelentésadás („világszerűség”) nélkül faj(súly)talan játszadozássá válik, sőt, valószínűleg csak illúzió; a világ tagadása ideális terep a manipulált világképek uralma számára. Természetesen megfordítva is igaz, ami igaz: a világfelfogás hamisságát leplezi le, ha ez nem képes magasrendű megformáltsággal kifejeződni.

Mindez elvont dogma is maradhatna, de a szerző sokféleképpen árnyalja az alapképletet (a műértelmezések során pedig érvényesíti). A kifejezett világ összetettségére és a belső arányok jelentőségére hívja fel a figyelmet, amikor gondolat és érzés, látvány és látomás, morál és esztétikum egyensúlyáról beszél. Minőségi mérce a létproblémák megragadásának képessége is, ami Elek számára nem a közvetlen valóság megtagadását, ellenkezőleg, a mindennapok, a létezés helyes szemléletét, többek között a közéletiség valamifajta vállalását jelenti. A különböző létszintek összekapcsolódó érzékelését állítja előtérbe az a felfogás is, amely a mindennapi mítoszivá lényegülését tartja a művészi siker előfeltételének. Ez a – talán leggyakoribb és legtermékenyebb – megfogalmazás például Gion Nándor életműve kapcsán merül fel: „legsikeresebb regény- és novellaformáiban a valóságábrázolás olyan modern alakváltozatát teremtette meg, amelyben a reálisnak és a jelképesnek, a hétköznapinak és a mítoszinak varázslatos egymásba játszatása révén az emberi létezés konkrét és univerzális tényei mellett annak teljessége is felidéződik.” A szerző a teljes egyetértés örömével üdvözli Grendel Lajos A tények mágiája című kis könyvét, amely szintén ezt a szemléletet képviseli.

A kritikák felépítése is innen nyeri mélyebb értelmét. Elek Tibor először mindig fölvázolja azt a hátteret, amely leginkább meghatározza az elemzett mű világát. Olykor az életrajz, máskor egy irodalmi tendencia követése vagy az életmű logikája ez a háttér. Azzal, hogy az átlagosan művelt olvasó számára is könnyen követhető kiindulópontot választ, jelzi, hogy az igazi irodalomértés feltétele nem valamiféle elméleti belterjesség, hanem az érett személyiség és annak érintettsége. (Hasonló a szerepe a közérthető, világos stílusnak. Ezt programszerűen is megfogalmazza Elek a vele készült interjúban: „Ha az irodalmi mű és az olvasó közötti közvetítésre vállalkozom, akkor például nem idegeníthetem el a témától a lehetséges befogadómat azzal, hogy olyan szaktudományos tolvajnyelvet használok, amiből leginkább csak az én roppant felkészültségem, tudós voltom vagy annak a látszata derül ki, s kevésbé a tárgyalt mű világának jellemzői, illetve az, hogy nekem mi a véleményem róla”.) Támaszkodik a szakirodalom megállapításaira, így felhívja a figyelmet a fontosabb gondolatokra (köztük a tévedésekre), megóvja magát attól, hogy esetleg újra fölfedezze a spanyolviaszt, példát ad az egymástól függetlenül munkálkodók eredményeinek összefoghatóságára. A konkrét alkotást a benne képviselt világlátás és kifejezőeszközeinek egységében vizsgálja. A téma alakulását egyaránt követi az elfogadás–elutasítás, a remény–kétség(beesés), a véglet–mérséklet, az élménykör, a hangnem tekintetében, valamint a stílus, a belső feszültségteremtés, a motívumok, a ritmus, a nézőpontok és a műfaj szempontjából.
A sokoldalú elemzés jogán sokszor vállalja az értékítélet kockázatát is.

Látható, hogy Elek Tibor nemcsak szervezőként tesz sokat mai irodalmi életünk klikkesedése ellen, hanem gondolkodóként, íróként is. Nem elsősorban azzal, hogy – kritikusként, irodalomtörténészként és riporterként – többféle ízlésirány képviselőire figyel. Hanem azzal, ami ennek a sokirányú figyelemnek is a magja: olyan irodalomszemléletet dolgozott ki, amely – amellett, hogy evidenciaszerű igazságokon alapul, és így a műértés lehetőségének körét elméletileg is igen tág körre terjeszti ki – egyaránt fogékony a különböző áramlatok értékeire. (Ugyanakkor az értékhordozás lehetőségeit tekintve adott esetben hierarchiát alkotni is képes.)

Mi nyújt reményt a mostani „párbeszédképtelenség” és „állóháború” meghaladására? Szemléletileg a létproblémák elérése a mítosszá lényegülés szintjén, hiszen a kiinduló életanyag esetleges idegensége ideemelkedve megszűnik, közvetíthetővé válik. Egy-egy nagy mű így tudja áttörni az előítéletek törmelékét (többé-kevésbé). Gyakorlatilag a tágkeblű szemlélet valószínűleg csak a politikai környezet, az intézményrendszer, a terjesztés, a népszerűsítés és az oktatás formáinak megváltoztatásával érhető el. Ennek belátása azonban nem kedvetleníti el a szerzőt. Aprónak látszó, de fontos lépéseket tesz a változás előmozdításáért az elmondottakon túl is. Ilyen az átfogó műértelmezésre épülő kritikatípus. A műre koncentrálva a mű saját világát kéri számon, és nem egy szűkös elméleti előfeltevést. De kitüntetett figyelemmel fordul a fiatal írók, a regionális irodalmak (folyamatosan követi a Békés megyei írók munkásságát), a határon túli magyar irodalom és a háttérbe szorult műfajok (elsősorban az irodalmi szociográfia) felé is. Ezek köztudatba emelésétől nemcsak egyes művek és alkotók általánosabb méltánylását várja, hanem az uralkodó kánonok egyoldalúságainak a bomlasztását, majdani megtörését is. Hogy ráláthassunk a – majdnem – egészre, arra a hihetetlen változatosságra, amelyből mindenki kedve szerint válogathat. Hiszen nem csupán egy szűk irodalmi réteg belügyéről van szó. Elek úgy véli, hogy minden, a modern világgal együtt járó változás ellenére az értékes irodalomnak ma is jóval nagyobb olvasótábora lehetne, ha a klikkszellem nem szorítaná háttérbe a minőségi szemléletet, illetve ha a médiában uralkodó irányzat nem azt sulykolná, hogy az irodalomban nem szabad az általunk ismert valóság képét keresni. A sokszor csúcsminőségnek kikiáltott középszerűség és a divatos művek álproblémákba fulladó életidegensége sok jó szándékú olvasónak kedvét szegi.

Az interjúk a mai magyar irodalom sokszínűségét villantják fel, külön-külön pedig egy-egy alkotó önértelmezésébe avatnak be. (Az utóbbit a mai irodalomtudósok egy része hajlamos lekicsinyelni, pedig nyilvánvaló, hogy műveinek az író az – egyik? – legjobb ismerője, már csak azért is, mert ő tölti el velük a legtöbb időt.) Az ugyan nem igaz, amit Elek Tibor a vele készült interjúban mond, hogy „kifejezetten szakmai kérdésekről, művekről, életművekről beszélgettünk”. Bőven esik szó például életrajzi vonatkozásokról is, de ez semmiképp sem árt a beszélgetésnek. Egyrészt oldottabb, könnyedebb így, másrészt ezek utalnak arra a környezeti és lelki valóságrétegre, amely a művekben – jó esetben – mítoszi szintre emelődik.

A legtöbb beszélgetőtárs szavaiból könnyen kibontható az a szemléleti mag, amely életművüket, ihletüket meghatározza. A változatosság ezúttal is feltűnő. Szepesi Attila számára az elemi valóság archaikus-szakrális jellegű, Darvasi László (és némileg Závada Pál) a szerkezetben, a saját maga által létrehozott konstrukcióban keresi a maga igazságát, Buda Ferenc a természetre és a belőle szervesen kinövő kultúrára figyel, Papp Tibor elvont – „elméletileg befogható […] azonban időben és térben megvalósíthatatlan” – működési elvek (a variáció, a véletlen, a végtelenítés) nyomába szegődik, Kiss Ottó a szeretet működésében hisz, Szilágyi István az emberi természet és az emberi helyzetek összefüggéseire összpontosít, Grendel Lajos az identitás lehetőségeire.

Érdemes az Esterházyval készült beszélgetésre részletesebben is kitérni – persze, mindegyikre érdemes lenne –, mivel az általa képviselt felfogás lényeges vonásokban tér el az Elek által képviselttől, így annak némileg ellenpróbája lehet. Ő az az író, aki leginkább hatott az utóbbi két évtized irodalmi ízlésére, mind az alkotók, mind a közönség körében. Az sem érdektelen, mit gondoljunk ma erről az irányról.

Esterházy szerint saját munkásságában valamiféle változás, megújulás ideje jött el. Én is úgy gondolom, hogy a Harmonia Caelestis a régi módszer összefoglalása. Mindenesetre föltűnő – az interjúban is domináns – e beszédmód modorossága. A korábban bevált ezt-sem-mondom-azt-sem-mondom-mégis-mondtam-valamit immár visszatetszést kelt: „valami majd lesz, és akkor én egy kicsit már megváltoztam… de nem mondom meg, ki a gyilkos, amivel nem azt mondom, hogy van”; „De csitt, ne tovább, vagy ha igen, akkor csak magamban”; „miközben ezt nem akarom nagyon misztifikálni – kicsikét azért igen”. E modorosság jelzi, hogy az Esterházy önmeghatározásának alapját képező két dologgal gond van. Két beállítottságot kezel ugyanis evidenciaként. Az egyik, hogy az élet demonstratívan alárendelődik az irodalomnak. Ezt a felfogást, ha más nem, a Javított kiadást eredményező történések megtépázták. Vélhetően ennek tanulságait kívánja levonni az író, amikor a megújulás szükségességéről annyit mond: „hogy mit vagy min akarok változtatni, akár még teoretikusan is tudom mondani, hogy az elbeszélő én és az én viszonyának az arányait, például”. A másik evidencia saját középen állása. Ez általában úgy valósul meg, hogy a jobboldalt hosszan kritizálja, majd tesz egy homályos megjegyzést a baloldalra is. Nem az aránytalanság a probléma itt, hanem az, amit Elek könyvének egyik kritikusa már szóvá tett: „Esterházy Péter különbséget tesz a jobb- és a baloldaliak öncsalása között. (Én ehhez hozzátenném az úgymond középenállókét is.)” A pártatlan kívülállás, a politika fölé emelkedés fölénye olyan illúzió, amelynek fenntartása együtt jár a helyzettudat kisiklásával, a lényegi kérdések – fordítsuk vissza az íróra saját szavát – „maszatolásával”. „A tradíció azért jó, azért lenne jó, mert személytelenül, mintegy magától működik”? Számos értékes hagyomány intézményes vagy egyéb támogatás, tudatos odafigyelés híján megsemmisül. „Öncsalás volna azt gondolni, fontossága van annak, hogy úgymond a szellem embere mit mond. […] De nem is volna jó, ha mondjuk egy Weöres Sándor-szonett szerint menne a világ […] Tudniillik, ha a világ rigó lenne.” A kérdés vulgarizálása ez. A korábbi „elkötelezett”, például népi irodalomban szerinte is érték volt a „közösségcentrikusság vagy a szegényekhez való viszony. De nem látom, hogy azok, akiknek ez a tradíció fontos volna […] modern, mai módon ezt újragondolták volna.” És – hogy csak az egyik legkiemelkedőbb példát mondjam – Csoóri egész életműve? Amely azzal is számol például, hogy „kiment alóla a szociális valóság”. Végül Esterházy felveti azt a sokak által hangoztatott nézetet, miszerint a társadalmi kérdésekre (is) figyelő irodalom szükségszerű volt egy szabadsághiányos világban, de ma már, tehát a szabadságban, elavult. Ezek szerint az egész magyar múlt szabadsághiányos volt? Ma pedig eszményi szabadságban élünk? Ha el is feledkezünk a nyomorról, az ország gazdasági kiszolgáltatottságáról, a kisebbségben élő magyarok sorsáról, akkor is marad az, amiről Grendel Lajos beszél: „Az egyén szabadságát ma nem totalitárius diktatúrák veszélyeztetik, hanem a médián keresztül megjelenő tömegmanipuláció.”

És nem éppen az Esterházy-féle irály kötődött a diktatúra szabadsághiányához? A változásokkal nem ez alól csúszott ki a talaj? Hiszen a valóságvonatkozás elkenése, a hangsúlyozott irodalmiság arra szolgált, hogy az írót rajta ne kaphassák. Az általános irónia csak utalt az értékre, így elkötelezettséggel nem bosszantotta a hatalmat. Mindez tagadhatatlanul jó mulatság, férfimunka volt az adott viszonyok között. De ma?

Néha nem a gondolkodói, hanem a személyes hiteltelenség készteti fejcsóválásra az olvasót. Elfogulatlan középenállónak feltüntetni magát a „Te szemét kommunista! Te vacak antiszemita…” vitában: az emlékezetvesztés jele, ha valaki asszisztált az utóbbinál (például a Hitelből kiválva). Talán az is különös, ha a vélhetőleg legjobban kereső írók egyike fejti ki, hogy „nálunk (ebből a szempontból) megnyugtató módon könyvvel nem nagyon lehet pénzt keresni”.

Ha a világszemléleti alapot akarjuk föltárni, azt leginkább a folyamatok magjában, végső lényegében való elementáris bizalomban jelölhetjük meg Esterházynál. Amennyiben ez létbizalomként nyilvánul meg, értéket teremt. Amikor viszont mesterségesen gerjesztett folyamatok kritikátlan elfogadásaként, a manipuláció kiszolgálásaként, akkor ez megalkuvás, tehát értékellenes.

(Kalligram, 2004)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.